Arra gondoltam, hogy ha valamit meg akarunk szerettetni, akkor azokhoz kell fordulnunk, akik nagyon szeretik azt a valamit. Amikor tavasszal elolvastam a Tristram Shandyt, nem csak a könyvet szerettem meg, de Kiss Zsuzsa utószavát is, mert az is olyan lelkes volt, lehetett érezni a lelkesedést, itt ez a könyv, és egyrészt minimum százötven évvel megelőzte a korát, másrészt... - nem is tudom, mi a másrészt. A többi már gyerekjáték, kideríteni, hogy Kiss Zsuzsa ma N. Kiss Zsuzsa, fordító, elhívni beszélgetni, aztán elrontani az időpontot, remélni a megbocsátást. Új találkozó, most sem annyira egyszerű, mert épp zárva a kiválasztott kávéház, de bementünk a Könyváruházba. Talán nem a zaklatott körülmények miatt zaklatott a beszélgetés, rendetlen és összevissza, viszont ebben az állapotában illik Sterne-höz, vagy legalább egy olyan regényhez, amelynek főhőse az első kétszáz oldalon még meg sem születik. 

- Szereti még Tristram Shandyt? 

- Hát, amikor foglalkoztam vele, mint szakdolgozó, először Swiftet akartam, de valaki más már írt róla, és akkor nyergeltem át. Azt hiszem, még nagyon buta és nagyon naiv voltam hozzá, a szakdolgozatom címe is az volt, hogy Some Aspects of Laurence Sterne and Tristram Shandy. 

- Angolul kellett megírni?

- Igen, de ez nem okozott problémát. A bécsi angol iskolába jártam három évig, és angliai intézetekben is tanultam, mert az édesapám Bécsben dolgozott az atomenergia ügynökségen, így ajándékba kaptam az angol nyelvet. Nemcsak az angolt, a németet és a franciát is. 

- Honnét tudta, hogy a nyelv lesz az élete vagy a pályája?  

- Nem tudtam. Járt hozzánk nyelvet tanítani az Édi néni. Ratkó korszaki gyerek voltam, rengetegen voltak az osztályban, én folyton mindenemet otthon felejtettem, úgyhogy az Édi néninél villogtam inkább. Amikor a bécsi iskolába kezdtem járni, akkor rájöttem, hogy nem tudok angolul. De ez nem baj, honnan is tudnék, és a nagy zabszem kiment belőlem. Az iskola szeretetére neveltek is, de láttam is, milyen jó dolog. Átéltem, hogy milyen jó iskolába járni, és akkor voltam oda, ha taknyos lettem, és nem mehettem. 

- Vagy év vége jött. 

- Nem szerettem a nyarat. 

- A Tristram Shandy akkor sem volt benne a köztudatban, ugye? Azt érti az ember, ha valaki Swiftet választja, mert "kacaja fülünkbe csikordul az évszázadokon át"...

- Swiftnek azért a versei... A Verses on the Death of Dr. Swift című opust is tanulmányoztam annak idején, és az az öniróniának olyan... 

- Szóval Swiftet sem ismerjük. Akkor hogyan jött Sterne? Olvasta a regényt? 

- Olvasgattam. És láttam, hogy egy dokumentum, még ha a szerző nem is annak szánta. Dokumentum arról, hogy az angol regény a 18. századra annyira kialakult, hogy lehetett vele humorizálni. Most, hogy újra beleolvastam, láttam, hogy ez egy könyves könyv. Egy olvasott ember könyve, aki érett korában tört be vele. Kiforgatja a realista regényt, játszik az arányokkal. Nem teljesen előzmények nélküli, hiszen maga is megnevezi Cervantest, Rabelais-t, Montaigne-t. 

- A hőseit megnevezi. 

- Azokat, akik maguk is ugyanezt csinálták. Ezért is fontos a könyv címe: The Life and Opinions of Tristram Shandy Gentleman. Opinions, vagyis a vélekedései. Vállaltan szubjektív. Lehet mondani, hogy esszéregény, de regény, mert alakot teremt. 

- Attól regény?

- Attól. Antitörténete van, de közben mindent elmond, még azt is, hogy a bába, aki világra segítette, hogyan került a pályára, és ki szponzorálta. A hétköznapiság a műfaja. 

- Miért lett ebből siker már a megjelenéskor? 

- Kiszámíthatatlan. Aztán már a divatoknak is van története, valaki megtalálta benne az elődjét, és kiemeli a feledésből. Őt  is meglepte a siker. Írogatott, de hát nagyon sokan írogattak. Hogy egy nagyot ugorjak, Jane Austennek az összes hajóskapitánnyá lett kiváló fiútestvére is írt, a mamájuk is verset költött. Mindenki írt. 

- A jó írókat az termeli, hogy mindenki ír? 

- Kalkuláljuk bele, hogy nem volt tévé, rádió, semmi egyéb. De olvasni sem tudtak még annyian. A 19. század táján vált ez kardinális kérdéssé Angliában, hogy a munkaerő kiképzéséhez szükség van az olvasásra is. 

- Sternre visszatérve... 

- Ugye, nála sem lehet tudni, mi a fősodor és mi a kitérő. 

- Stílusban maradunk. Szóval mikor megtalálta... 

- Gondolkoztam, hogy miről írjak, és Ruttkay tanár úrhoz akartam szakdolgozni, és ezt gondoltam ki. De nagy falat volt kicsit. 

- Akkor már megvolt Határ Győző fordítása? 

- Igen, persze. Mondjuk én nem nagyon tudtam, ki Határ Győző, és amikor beleolvastam a magyar szövegbe, nagyon archaikusnak éreztem. 

- Én is így látom. És félek, hogy ez eltávolítja az esetleges olvasókat. 

- Szerintem az újrafordítás vagy az adott köznyelv használata olyan, mint egy elemlámpa. A régieket jobban megértjük a fényénél. Egy archaikus szövegnek bája van. Minél jobban világítunk az elemlámpával, annál érdekesebbek a homályos részek. 

- Gyakori élményem, mondjuk, ha 19. századi angol költőket olvasok, hogy az eredeti szöveg egyszerűbb, mint amivé a fordítás során válik. Nem is egyszerűbb, inkább természetesebb. 

- Mert szerencsére Shelley nem azon törte  fejét, hogy mivé válik ez a vers egy távoli, egzotikus nyelvű ember kezében. Ez magára a fordításra is érvényes, lehetetlen, meg minden, de valami értelme mégis van. 

- A Tristramnál is azt érzem, hogy magyarra válva nehezül a szöveg. 

- Az eredeti is archaizál. Pontosabban játszik ezzel, van mindenféle okmány meg jogi szöveg, amiről azt gondoljuk, hogy modern meg posztmodern, mint T. S. Eliotnál, hogy akusztikus élmény. De a Tristram mintegy rövidülésben mutatja, hogy ez az egész irodalom kéregjelenség. 

- Hogy érti, hogy kéregjelenség?

- Az agy is úgy fejlődött ki, hogy elkezdett a búb hátul nőni, és a végén az agykérgünkkel működünk. Van ennek is visszája, hogy ez is csak egy srác volt. Oké, rendben van, őt is anya szülte, de azért ácsi. A regényre azt mondják, hogy rendszert rak a valóságra. Van egy világa, és összefüggéseket mutat, meg jellemfejlődéseket, történeteket, van eleje meg vége. Egy rács, amit rárakunk a valóságra, ezzel kicsukunk egy csomó dolgot, de így tudjuk megközelíteni. 

- Ez ott is érvényes, Mert a Tristram annyira egyszemélyes. A rács maga nagyon kicsi, nem az van, mint egy Victor Hugo regényben, hogy van ezer ember annak van ezer ismerőse, de a végén mégis minden mindennel összesodródik. 

- A Tristram részletekben vagy kötetekben született. Ették, és akkor csinált nekik még egy adagot. Lehet, hogy mellesleg föltalálta a nyitott formát, amit akármeddig lehet folytatni. 

- Folytatta volna, ugye? 

- Folytatta volna, de lecsapott rá a kaszás. 

Bízom benne, hogy nem vagyok félreérthető, és nem azt akarom mondani, hogy egy költő halála egyben irodalmi verseny is, a nekrológírók egymást licitálják fölül, és a végén jöhet az ítélethirdetés, a győztesek megnevezése. Inkább csak arról van szó, hogy eléggé kétségbe voltam esve, egészen az Élet és Irodalom megjelenéséig, hogy már megint ott tartunk, mint Esterházynál, mindenki arról ír, hogy igen, nagy ember volt, és engem mennyire nagyra tartott. Én vagyok az örökös. Nem, nem te, inkább én. Vagyis: bárcsak én volnék érzéketlen, és nem a világ. 

De  a világ sem az, mert végül az Ésben egy nagyon is vállalható oldal jelent meg, normális és költői harmóniákkal, valószínűleg Kemény István hosszabban is megmarad bennem, hogy a felhők már egy hete (tényleg, még tegnap is) más irányba haladnak, keletről úsznak nyugat felé, mintha vissza akarnák fordítani az időt. 

Hanem amíg ez megjelent! Megint csak nem az eredményhirdetés szándékával, csak a legeket megnevezve: Péterfy Gergely vitte el a legstupidabb szerző díját, rögtön az elsőnek megjelent nekrológgal, amelyben Térey haláláért a politikai rendszert tette felelőssé, nem becsülték meg kellően, nem élhetett rangjához méltó módon. Mintha Orbán Viktor személyesen intézett volna el egy szívbetegséget a világ érzékenyei számára. Amit talán Péterfy észre sem vesz, hogy nagy elkeseredésében politikai ügyet próbált farigcsálni az ennél sokkal súlyosabb tragédiából, hogy az egész szörnyűséget oda vitte, ahol annak valami haszna és értelme van, miközben ennek a halálnak sem követhető értelme, sem haszna nincsen. Lehet, hogy neki ettől könnyebb, nekem olvasóként szörnyűbb, nem halhat meg senki magának, a családjának,a szeretteinek, mert jönnek, és föl akarják használni. 

A másik főszörnyeteg Karafiáth Orsolya, aki a személyességet érti valahogy félre, és képes magáról mesélni hosszan és kimerítően a Narancsban, mintha az ebben a pillanatban is mérhetetlenül fontos volna, hogy rá hogyan hatott leánykorában Térey. Nem tudok mást mondani, mint hogy figyelj, majd ha te halsz meg, akkor ezt elmesélik, akik rólad írnak, addig bírd ki, hogy most nem rólad van szó. Közben, persze, tudom, hogy ebben sincs rossz szándék. Csak jó ízlés sincs. 

Miközben ezen háborognék, eszembe jut, hogy ez talán mindig így volt. Firenzében haltak az emberek, és a pestis elől menekülők vidám és pajkos történetekkel szórakoztatták egymást a Dekameronban. A betű az élőké. A túlélőké. 

Valahogy mindig mást tervezek hallgatni, és mindig megakadok mostanában egy régi Gioconda-előadásnál. Metropolitan, 1962 március 31. Jó szereposztás, Eileen Farrell és Franco Corelli, de nem ezen akadok el, hanem a zenekari részeknél, a tablóknál, a velencei életképeknél, az Órák táncánál. Mindennek természetes, jó tempója van, nem rohan, de halad, az énekesek kapnak levegőt, a táncosok (feltételezem) nem dőlnek egymás karjába a színfalak mögött. Fausto Cleva a karmester. 

Lehet, hogy más is így van vele, van ez a név, ami alapvetően nem jelent semmit, nem Cleva miatt hallgat az ember egy előadást, hanem az énekesekért, és ki van írva ez a név hozzájuk, erre szokás azt mondani, hogy megbízható, jó karmester. Valószínűleg több volt annál, mert ha az ember nem tudja, hogy ő dirigál, akárkit el tud képzelni az árokba, úgy értem, nagy nevű hírességeket, annyira jól megy az előadás egésze. Cleva Triesztben született, 1902-ben, 18 évesen költözött át New Yorkba, és a családjával együtt élete végéig szállodában lakott. Nyilván nagy tehetség volt, ha tinédzserként rábízták a Metropolitan kórusát, de aztán elmaradt a fenomenális karrier, karnagy volt és korrepetitor, és az első előadást csak 1942-ben bízták rá. Valamikor elhagyta a színházat, és csak 1950-ben tért vissza, hogy továbbvigye ezt a színház leginkább alábecsült karmestere szerepét. Közel hétszáz előadás után vendégkarmesterként érte a halál Athénban, az Orfeusz és Euridiké első felvonása alatt. Kell-e mondani: az előadást azért megtartották nélküle is. 

Előtte pár hónappal kapott egy arany cigarettatárcát az ötvenedik Metropolitan-évfordulóra, azzal a bölcs intelemmel, hogy abba kellene hagynia a dohányzást.  

Megnősült Mesut Özil, feleségül vette a török szépségkirálynőt, ilyenek ezek a menő focisták, igyekeznek mindenből a legjobbat. És most nem is azon szeretnék agyalni, hogy ha Erdogan ott volt az esküvőjén, akkor vajon mégis áruló lenne, aki német színekben nem volt hajlandó a legjobbat kiadni (kihozni?) magából, csak a szemén, ezen az aligpillás, mandulavágású, és valahogy békaszemhéjú képződményen. Nem tudom, van-e ennek valami hivatalos vagy orvosi neve, mindenesetre ilyen volt Marcus Aurelius szeme is, sőt, tovább is örökítette ezt a szemformát, Commodus is ilyennel nézte a gladiátorokat. 

Az sem tudom, mennyire van benne a köztudatban, (az enyémben nem volt), hogy ha valaki Marcus Aurelius szemébe akar nézni, annak nem kell feltétlenül Rómáig szaladnia, Pécsett is van egy szép bronzfej. 1974-ben találták Dunaszekcsőn, földmunkák közben fordította ki egy gép. Ma úgy tartják, ez tényleg csak egy fej, cserélhető fej egy mindenkire alkalmas bronz lovasszobron, biztos így is van, meghalt, fociztak kicsit a fejével, elgurult. Lényeg, hogy megtalálták. 

Bármilyen furcsa, ma van Ileana Cotrubas nyolcvanadik születésnapja. Csak attól furcsa, hogy már harminc éve visszavonult, így aztán legtöbbünk emlékeiben mint fiatal hang él, aki látta is, annak feltehetően élénkebben, nekem leginkább lemezélmény. Traviata, a híres Kleiber-lemezről, Norina, Gilda. Nem énekelt sokfélét, a csúcson is vigyázott magára, nem csábult el, hogy Toscaként levethesse magát az Angyalvár tetejéről, a korai visszavonulás is arra utal, hogy nem szerette a kockázatot. Volt egyszer egy rádióinterjú, a bécsi operából tudósítottak, és vele is beszéltek, körülbelül húsz másodperc után tért rá arra, hogy pártunk és kormányunk, mármint az ő pártjuk és kormányuk lehetővé tette a tanulást és a nemzetközi életet. Tényleg nem szerette a kockázatot.  

Az ő esetében ez makulátlan életművet jelent, nincs olyan lemeze, nincs olyan közvetítés, ahol ne a.legmagasabb szinten teljesítene, és nem, nem avulnak a felvételei. a halálraszánt, megbántott nőket örökre bántják, örökké halnak, ettől aztán örökre élnek. Micsoda pálya. 

Ilyesmi idő volt akkor is, amikor elgázolta a vonat Szemesen Latinovits Zoltánt 1976-ban. Ilyentájban el szoktam menni a szemesi temetőbe, nem tudom megmondani, miért, mindig olyan bután érzem magam. Életében nem láttam soha, pedig sokat volt lent, mit keresek akkor itt. Verus nagybátyámmal valamennyit együtt lógtak, három év különbség volt köztük, "csinos gyerek volt" mondta néha nagybátyám, irigység nélkül, hiszen maga is csinos gyerek volt. Áll az ember a temetőben, nemzetiszínű szalagok lógnak a fém kereszten, sokadszor is elolvasom a fatáblára vésett verset, nem éppen remekmű.

Nincs színész, aki ennyire benne maradt volna a köztudatban, színésznőből is csak kettő, Blaha Lujza  meg Jászai Mari, de őket kevesen ismernék meg, ha szembejönnének az utcán. Latinovitsot meg mindenki. Ma is parodizálható, és ma is tudja mindenki, kit parodizálnak, ha összeszorított szájjal, élénk mimikával mondják, hogy puceráj, puceráj. Ilyentájt mindig eszembe jut, amit a temetés után (nyilván nem a temetés, hanem a sírkőavatás után) mondtak a felnőttek, rátettek egy nagy követ, hogy ki ne tudjon jönni. Tényleg egy nagy fekete bazalton van az aranybetűs név, nyilván, mert gyakori a Balatonnál, és a vasúti sínek köze is ezzel van feltöltve. 

Nem jön ki, de nem azért, mert rajta a nagy kő. Üres a sír. 

A házunkkal szemben egy tornacipőbolt van, amit időnként megrohannak a rajongók. Bizonyos modellekre megéri várni, és várnak is, üldögélnek egy éjszakán át. A mostani rohamban az a meglepő, hogy lőn este és reggel, és a rajongók maradtak, vagyis a sorban állás most két éjszakán át tartott a legkeményebb magnak. Az ember, persze, megszokta, hogy a sorban állás valami kommunista dolog, áruhiány miatt van. Sorban álltunk banánért meg Fa szappanért, a Luxus Áruház újranyitásakor Pierre Cardin ingért, de normális ember egy tornacsukáért nem ad két napot az életéből. Persze, ők a normálisak, aki még tudnak lelkesedni. Én egyszer álltam egész éjszaka sorban, akkor sem álltam, inkább ültem, az évet is tudom, 1987 volt. Domingóra vártunk, másnap kezdték el árulni a jegyet az Aidára, az Erkel felé sétáltam déltájban, hogy mi a helyzet, és döbbenten láttam, hogy már vannak. Elmentem a Corvin Áruházba, vettem egy kempingszéket, és beálltam a sor végére, kilencediknek. Nem volt rossz szórakozás, sokat tanultam az operarajongásról, én még eléggé kezdő voltam a kérdésben. Néhány emberre ma is emlékszem, Brúnóra, aki talán a BKV-nál dolgozott, és azt mesélte, hogy éjszaka nyitott ajtóval száguldoznak a metró-szerelvények, hogy meglegyen az előírt kilométerszámuk, Kassai Szilviára, aki a Domingo rajongói klubot vezette, Aczél Andrásra, aki azzal lepte meg a többieket, hogy ő igazából Pavarottit szereti, és akiből később amolyan operai manus lett, játékmester és rendező. 

Az éjszaka közepén kijöttek fotósok, benne voltam a Képes7-ben, épp egy zöld üvegből iszom, mint valami operabarát kocsmatöltelék, pedig meggylé volt az üvegben. Szóval: klassz volt. Azon nem is kell gondolkodnom, hogy kiért állnék ma sorban egész éjszaka. Senkiért. És nem tudom, hogy ez most az én hibám, vagy az operavilágé.  

Persze, nem akármilyen igazgatóról van szó, hanem Ráth Györgyről, az Iparművészeti Múzeum igazgatójáról, akinek villája volt a Városliget fasorban, és ma újra meg lehet nézni, hogyan élt. Valószínűleg fényűzőbben a mai igazgatónál, bár, ki tudja, lehet, hogy neki is lóg egy felhasított szarvasmarha a falán, Rembrandttól. Igazán most nem a Rembrandt vagy a vélt és remélt Rembrandt foglalkoztat, azt láttam eleget a Szépművészetiben, hanem az ebédlő, mert Ráth György híres volt arról is, hogy náluk szebben nem terítettek a városban. Biztos herendi porcelán, gondolja az ember, megisszák a teát, és kimásznak a bogarak a csészéből, de nem, inkább Rippl-Rónai, szecesszió. Meg ez a halas tál. 

Ez mindig lenyűgöz, amikor a szellemi és testi szükségleteket sikerül ennyire harmóniába állítani: Megeszed az ebédet, és nézheted a halacskákat. Vagy lásd el a tested előbb, és gondoskodhatsz a lelked üdüléséről. Vagy, amire csak most gondoltam: a művészet ilyenkor is megállítja az időt. Hiába verték fejbe, fejezték le, belezték ki, sütötték meg a fogasokat (vagy ez csuka?), meg vannak örökítve, amikor még rajtuk volt a pikkely. Mint egy jó portré, amely elavult már a születése pillanatában, mert már mélyebbek a ráncok, kevesebb a haj, eltelt az idő. Eltelt, de az érc maradandóbb.  

A legutóbbi márványtermi hangverseny első számú tanulsága az volt, hogy Drahos Béla rendületlenül fantasztikus, ahogy játszik, a muzikalitása és a teherbírása egyaránt. Hogy ő tudja, amit azért tényleg kevesen, a levegőt maradéktalanul hanggá változtatja, amit befúj a fuvolába, abból zene lesz, nem marad szityorgás, süvítés, fütyülés. Mindezt megállás és pihenő nélkül teszi, lazán végigjátssza a zeneirodalmat Handeltől Prokofjevig. Izgalommentes koncert, hamar rájön az ember, hogy ez ilyen, idegeskedni nem kell, csak figyelni. 

Figyelni meg érdemes, mert néha meglepő tantuszok potyognak le. A magam részéről például mindig meg voltam elégedve azzal a meglátással, hogy furcsa módon a fuvola nem volt nagy ihlető erővel Mozartra, az ember meg is magyarázta magának, hogy az még nem a mai, modern hangszer volt, hanem egy likas flóta, nyilván annyi gond volt vele, annyi kompromisszum kellett ahhoz, hogy szólóhangszerként, zenekar előtt lehessen rajta játszani, hogy ez már Mozartnak is sok volt. Mindenesetre a mindig könnyen író zeneszerzőt a fuvola mintha alkotói válságba taszította volna, három versenyművet ígért a megrendelő holland fuvolistának, Ferdinand De Jeannak, és csak kettőt szállított, azokra sem lehet mondani, hogy személyességben vagy szépségben a csúcsokat (mármint a mozarti csúcsokat) ostromolnák, de mindenkinek szerencséje van, mert a többi nagy zeneszerző még ennyit sem tett, Beethoven vagy Brahms nem nagyon strapálta magát a fuvolával. 

Vannak az elméletnek buktatói, például a D-dúr fuvolanégyes lassú tétele, mert attól megáll a hallgató a levegőben, és csak pár perc elteltével érkezik le a földre, de egy tétel miatt nem érdemes az elméleteket megváltoztatni. 

És két tétel miatt? Mert Drahos Béla a C-dúr Andantét játszotta, zenekar helyett zongorakísérettel. A zeneszerzői szándék nem is egészen világos, lehet, hogy De Jean kért egy másik lassú tételt az elkészült fuvolaversenyhez, lehet, hogy mégis elkezdte írni Mozart a harmadik versenyművet, mindenesetre van ez az önálló tétel, és még csak az sem biztos, hogy maga a tökély. Csak éppen Mozart, és nem csak az akkori, huszonkét éves Mozart, de a későbbi is, mondhatni, az öreg Mozart, a harmincöt éves, aki A varázsfuvolát írta. Eljön a felfedezés, hogy az egyik legfontosabb művében is ott van a fuvola, akkor mégsem lehetett annyira rossz viszonyban ezzel a hangszerrel. Nyilván nem ő írta a librettót, de meg is kérhette volna Schikanedert, hogy legyen a cím mégis A varázsklarinét. És nem csak arról van szó, hogy az operában milyen szólót kell játszani, amire előjönnek mindenféle vadállatok, de az a szóló már itt is megsejthető, ebben a tiszta zenében, amelynek nincs librettója. És nem csak a szóló sejthető meg, de mintha a papok is ott kószálnának a közelben, ami már azért is különös, mert A varázsfuvola megfejtésének mindig a szabadkőművességet szokás elővenni, Mozart is páholytag volt, megihlette a titokzatosság és a beavatottság, satöbbi és blabla. 

Huszonkét évesen nem volt páholytag, nem volt nagyobb titok, mint hogy meg kell írni egy lassú tételt. Megírta.   

Jó az Elton John-film, a Rocketman, de ezt nyilván lelkesen elmondják majd mások. Nekem mégis az volt az élmény, nem is tudom pontosan, milyen élmény, pozitív vagy negatív, hogy Elton John anyját Bryce Dallas Howard játssza. Sok szeplővel, nagy, elomló, fehér hússal, teljes és lenyűgöző szörnyűséggel. 

Bryce Dallas Howardot először a Kenneth Brannagh rendezte Ahogy tetszikben láttam, és nem akartam elhinni, hogy ilyen színésznők is vannak Hollywoodban, mert hát nagyon hollywoodyi alapvetően, az apja Ron Howard rendező. Ezt, persze, egyáltalán nem tudtam, csak néztem azt a vörös Rosalindát, hosszú snittekben mondta, mondta, könnyedén tartva a feszültséget, értve a szöveget, felépítve minden jelenetet, monológot, a szerep egészét. Aztán... 

Aztán semmi, a Jurassic Park valamelyik folytatásában biztosan volt, de nem lett világraszóló a karrier, most meg itt van, ő Elton mamája, (a filmben meg az ő mamája Bridget Jones mamája), semmivel sem lett rosszabb, varázslatosan szörnyű, de hát úgyis mindenki arról beszél majd, hogy Taron Egerton mennyire átlényegült, és legfeljebb annyi a vigasz, hogy nemcsak Magyarországon pazarlódnak a tehetségek.