Azért is szerettem Kántor Péterrel találkozni, mert hiába volt költő, érdekelte a költészet maga. Lehetett kérdezni vagy beszélgetni versekről vagy költőkről, hogy miért ez vagy az a szó, vagy Vas István miért nem jobban szeretett költője a magyar irodalomnak. Hát ott van a Cambridge-i elégia, nekem…
1983-ban, amikor sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, a zalaegerszegi laktanyába elhozták a mozikban akkor futó Ez Elvis című filmet. Nagyon sokra nem emlékszem már, leginkább csak arra, hogy Elvis is volt katona, ő Németországban, vagyis az NSZK-ban, és hogy egy kimaradás alkalmából ellátogatott…
Verdit szokás szidni, az ő nagy kegyetlenségét az Aidában, hogy alig kezdődik el az előadás, a tenornak máris el kell énekelnie a fő áriát, még be sem melegedett, máris teljesítenie kell, aztán esetleg felvonásokon át dolgozhat, hogy feledtetni tudja a kezdetet. De hát Wagner, az ifjú Wagner Verdin…
Sinkovits Imrét hallgattam, többnyire csodálva, a hangszínt, a színészi tempóérzéket, hogy le tudja lassítani az időt, és az ő szavalásának tempója lesz a normális, kényelmes, igazi élettempó. És akkor a Hajnali részegség. Nyilván nem kell bizonygatni, hogy nagy vers, meg szédítő, ahogy Kosztolányi…