Honeggert hallgattam, egy szép, régi lemezről. Tényleg szép, Hermann Scherchen a karmester, a zenekar egy kicsit homályosan van megnevezve, Philharmonic Symphonic Orchestra of London, ez most a Londoni Szimfonikusok vagy a Londoni Filharmonikusok? Vagy mindkettő, vagy egyik sem? Nyilván okkal ködösítenek, valakik valakivel szerződésben voltak, és a másik fél nem a Westminster lemezkiadó volt.

Szóval Hermann Scherchen vezényel, akkor (és korábban is) az új (értsd 20. századi) zene apostola, vele vették föl először a Mahler 7. szimfóniát, de játszott Bartókot is, meg Honeggert is. Ha még magyar vonatkozásokat keresünk, Svájcban Scherchennél bujkált egy ideig Radó Sándor, a híres 2. világháborús kém, de hát itt már bizonytalankodik az ember, a kémek életrajza nem véletlenül homályos.  

Ami viszonylag egyértelmű, hogy rajta van a lemezen Honegger zeneműve, a Pacific 231. A darab címe ellenére nem valami háborús békevágyról szól, hanem nagyon is harcos és mondhatni futurista zene, a Pacific 231 egy mozdonynak a neve, az pöfög és zakatol a szimfonikus zenekarban.

Ami miatt az egészet mesélem, az a lemezborítón lévő szöveg, azt mondja, hogy kevés olyan 20. századi zenemű van, amely népszerűvé tudott válni, de azért akadnak ilyenek is. Ravel Bolerója, Hacsaturján Kardtánca és a Pacific 231.

A Bolerón nincs mit vitatkozni, de a Kardtáncnál mindig azt érzem, ez amolyan buta zene, ámbár lehet, hogy nincs igazam. A Pacific 231 meg mintha eltűnt volna a koncertekről. Nálunk soha nem is volt erőteljesen jelen, van annyi lemaradásunk, hogy Honeggerre nem érünk rá, ha valami, akkor a Jeanne d’Arc a máglyán, de a világban sem játsszák sokat, és alighanem egyre kevesebbet. Vagy talán az újabb generáció már föl sem ismeri a si-hu-hút?

Tudom, elmondták sokan, és egyre kevesebb értelme van elmondani, de a Paff, a bűvös sárkány nem a 100 Folk Celsius dala. Most is csak azért mondom, mert a szerző, Peter Yarrow nemrég halt meg. Magának írta a számot, magának meg másik két embernek, egészen pontosan a Peter Paul and Mary nevű együttesnek, amelyben ő volt Peter. Paullal egy kicsit csalni kellett, mert a magas, keresztbe fésült hajú fiút Noel Paul Stookey-nak hívták, de Mary az Mary volt, Mary Travers.

Régi történet, hatvanas évek, jött a szőke lány meg a két öltönyös srác, akik mintha biztosítási ügynökök lettek volna, de inkább énekeltek. Mások dalait is, szép, nagy komolysággal, meg Puffot is, amiből elég nagy sláger lett, aztán idővel megindult lefelé a korhatár alá, gyerekdal lett belőle. Egy időben meg is vádolták őket, hogy igazából mást is jelent a dal, nemcsak azt, hogy mindannyian megöregszünk, és hiába várnak ránk a gyerekkori játszótársak. Mert a puff ugye slukkot is jelent, meg pöfékelést, szóval nem olyan ártatlan ez a gyerekkor. Peter Yarrow mindenesetre ezt határozottan tagadta, már hogy bármiféle hátsó gondolat vagy képes beszéd is volna a dalszöveg mögött, és én hiszek neki. Elég nehéz az élet akkor is, ha nem kell még különböző szerekről is leszokni közben.

Jók ezek a magánetimológiák, az ember megnyugszik, hogy ha már a világot nem is, bizonyos dolgokat megért belőlük. Például évtizedeken át éltem abban a hitben, hogy a „head and shoulders” lóverseny-kifejezés, ennyivel nyerni, az már viszonylag kényelmes, fejhossznál több, lóhossznál kevesebb. És mennyire ügyes a sampongyártó, hogy ezzel a névvel illette a korpaellenes szert, egyrészt utal arra, hol található (vagy hol nem található használat után) a korpa, és jelzi, hogy az ő termékük jobb, mint a konkurenseké.

Csak a kiindulás téves, fejjel és vállal nem a többiek előtt van az ember (vagyis a ló), hanem a többiek fölött, mint Miltiadész Az ember tragédiájában, ki egy fejjel nagyobb, mint polgártársi, és azt a nép nem tűrheti. 

Még magánetimológiám sem volt arra, hogy miért vernek valakit kenterbe. Hogy ez valami szótorzulás, kenternek mondják a centert, és nem centerbe, hanem a centerrel verik meg az ellenfelet? Vagy  verd meg a centert, szétszéled a nyáj? És ez aztán így maradt az idők során?

A megoldás egyébként nagyon egyszerű, és ezúttal tényleg a lóversenypályáról való. Szó sincs benne centerről, a canter az a könnyű vágta, sétagalopp, amellyel a győztes ló még így is gyorsabb a többiek inaszakadtánál. Más kérdés, hogy akkor alighanem kenterben kellene verni a többieket, nem kenterbe, de ez tényleg részletkérdés.

Valószínűleg ők jelentették az operarendezés aranykorát, Zeffirelli, Jean-Pierre Ponnelle és Otto Schenk. Most már mindhárman végképp múlt időben. De jelenben is, klasszikussá vált rendezések, videón megörökített előadások, illetve Schenk esetében még futó előadások is vannak, a Tannhäusert 1978 óta az ő elképzelései szerint játsszák a Metropolitanben. A Don Pasqualét már HD-ben is közvetítették. Ő rendezte az eggyel ezelőtti Ringet New Yorkban, amit aztán olyan megdöbbentő szemérmetlenséggel lopott el Nagy Viktor Budapestre. Nyilván úgy gondolta, hogy ha Schenk azt mondta, mindenben Wagner utasításait és elképzeléseit követi, akkor ezt közvetetten is meg lehet tenni.  

Valószínűleg Otto Schenk volt az operarendezők között a legviccesebb, színészként indult, jól el is tudta játszani, mit él át rendezés közben. Van erről egy tévéfilm, nálunk is ment, Tosca a gumiasztalon. Fönt van a YouTube-on, és most sem tudtam abbahagyni a nézését, amikor a rendező takarásban mutatja a kórusnak, mit kell tenni, de persze, valami félremegy, a kórus azonban rendületlenül követi a rendezőt… A statiszták közé keveredett balett-táncos, amint kecses léptekkel csempészi az árut a hegyek között. És maga Tosca, amikor visszapattan, és újra meg újra feltűnik a bástya mögött.

Az opera vidám dolog. Az élet nem mindig, de azért elég gyakran.

Nem az, aminek látszik, de így is érdekes. Ezt a tortát Floris Frigyes sütötte Churchill nem tudom, hányadik születésnapjára, és mennyire ártatlan volt a világ, nem az jutott senkinek sem az eszébe róla, ami ma, vagyis ezt nem lehet tudni, mindenesetre nem küldték vissza a tortát, hanem megértették, hogy ez a fallikus szimbólum utalás Churchill szivarjaira.

A Florisról szóló kiállítás a Vendéglátóipar Múzeumban látható Óbudán, érdekes, amit meg lehet nézni, nyilván kóstolni meg semmit sem lehet, de torták képe a londoni időszakból, még a négyéves Károly is kapott egy kalózhajósat, a háború előttről meg csomagolások, papírok, dobozok, dombornyomott ezüst és arany fóliák. Nem nagy, és igazából elég furcsa kiállítás, abban az értelemben, hogy inkább csak fölteszi a kérdéseket, és nem válaszol rájuk. Elmondja, hogy az ifjú Floris (amikor még nem így hívták) valamilyen rejtélyes okból az ország másik felében fejezte be a tanulmányait, nem ott, ahol elkezdte, de nem mondja meg, hogy miért. Elmondja, hogy tönkrement a budapesti üzem, mert valami hecckampány indult ellene, de nem tudni, ki heccelődött, és mivel. Elmondja, hogy Floris Angliában kapcsolatba került az MI5-val, de hogy milyen kapcsolatba, és vajon ez mennyire volt mély kapcsolat, az nem derül ki. Mintha egy jól sikerült filmelőzetest néznénk, az érdeklődés föl van keltve, de hogy lesz-e ennek folytatása, újabb kiállítás vagy könyv formájában, az erősen kétséges. Akinek van kedve, kutassa.

Van ez a fura érzés, valaki meghalt, mintha ismerős volna a neve, de honnét? Mel Shapiro.

Nem tudom, hogy honnét, de tudom, miért, ő volt az, aki kitalálta, hogy Shakespeare Két veronai nemes című vígjátékából musicalt kellene írni. Kényszerkitalálás volt, a megbízás arra szólt, hogy a Central Parkban rendezze meg a darabot, ő meg csak azt látta. hogy ebből fejreállás lesz, nem létezik, hogy megnézzenek ilyesmit az arra kódorgók. De ha zene is van hozzá… Ha jó zene van hozzá. Kik is írtak annyi Shakespeare-rel kapcsolatos dolgot akkoriban? Már 1970-ben. Ja igen, Galt MacDermot, Gerome Ragni és James Rado, akik a Hairt írták. Fussunk velük, pontosabban csak MacDermottal neki a dolognak.

Hogy meg lehessen különböztetni Shakespeare-től, elhagyták a címből azt, hogy „the”, csak Two Gentlemen of Verona maradt. A magyar változatban kicsit többet változtattak, A veronai fiúk lett a musical címe.

Mert hogy ment Magyarországon is, előbb az Operettben, utóbb, amit én láttam, az a Színház- és Filmművészeti Főiskola vizsgaelőadása volt. Válogatott és nagyon erősnek mondott osztály volt, csak ámult az ember, mennyi tehetséges gyerek, maradjatok együtt, vagy ha nem, akkor hódítsátok meg a magyar színházakat… Most már elég biztosnak látszik, hogy a hódítás elmaradt. Huszárik Kata lett talán a leginkább közismert közülük, aki a vizsgán a helyes, de szürke kategóriába tartozott, Schneider Zoltán lett menő, aki viszont a darabban egy hangot sem énekelt, nyilván jó oka volt rá. Játszott Debreceny Csaba, aki mintha azóta is keresné a helyét a színházi világban, Tímár Andor, aki abbahagyta, pedig ő lehetett volna a hiányzó láncszem Gyabronka József és Hevér Gábor között.

Az előadásnak jó híre volt, láttam, talán hatszor, végignéztem, hogyan lett szakmai érdeklődőknek tartott vizsgaelőadásból sikerdarab, amit még a Katonába is átvittek. Ott, persze, nem állta meg a helyét, de ez is érdekes tanulság: nem mindegy, hogy ugyanazt hol adják elő.

Sose menj színésznek. Ez is egy tanulság. Az eredeti szereposztásban Raúl Julia játszott, és a Dárdás kis szerepében van még egy ismerős, Jerry Stiller, Ben Stiller apja. A bemutató környékéről ezt a videót találtam: hogy táncolnak, hogy énekelnek, hogy léteznek a színpadon!

Hová lettél, hová levél, oh, lelkem ifjúsága.

Mindig csodálkozom, amikor olyan videóba ütközök, amelyen egy értő vagy gyűjtő, vagy gyűjtő és értő megmondja, hogy egy-egy zeneműnek melyik a legjobb felvétele. Hogy ezt kell megvenni, meghallgatni, és akkor a mű ki van pipálva, jobbat nem lehet találni nála, nem foglalja a többi lemez a helyet a polcon, vagy nem is tudom, mi ebben a jó. Mintha a klasszikus zene előadása éppen ennek ellenére törekedne, hogy nagyon kicsik a különbségek, de bizonyos szint fölött minden értelmezés értelmezés, még a félreértelmezés is. Meg hát ki tudja megmondani, hogy mi is az a „félre-”? Annál rosszabb nem is történhet a hallgatóval, mint hogy megtalálja a végső megoldást, mert akkor az út végére ért, ettől kezdve már nem azt hallgatja, hogy mi lehet még ebben a zenében, csak azt, hogy más előadók ezt hogyan rontották el.

Persze előadói oldalon ez egészen máshogy van, nyilván úgy kell vagy úgy illik kiállni a közönség elé, hogy végre megmutatom az egyetlen lehetséges megoldást, de hát ezért is jobb zongorát hallgatni, mint zongorázni.

Azért mondom pont a zongorát, mert mostanában többször meghallgattam Grigorij Szokolovval Mozart B-dúr szonátáját, K. 333. Persze, nagyszerű, vagy lehet, hogy nem is persze, Szokolov mégsem Mozart-játékosként él legtöbbünk elképzelésében, de kívánni többet nem lehet tőle, mint ahogy játszik. Közben mégis és újra Horowitz jutott eszembe. Szerencsére nem egy teljes felvétel, hanem egy film, amelyen Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza a Scala zenekarral, Carlo Maria Giulini vezényletével, és ott van egy pillanat, amikor várni kell talán a technikai személyzetre, mindenki bent ül, de nem lehet elkezdeni a felvételt, és akkor Horowitz, hogy melegen tartsa az ujjait, elkezdi játszani a B-dúr szonátát.

És valamiért döbbenetes. A zenekar is nagyon hallgat, Horowitz meg észreveszi, hogy figyelik, abbahagyja a játékot, és elneveti magát: majd ez lesz a lemez másik oldalán.

Nem az lesz, persze, hanem egy rendes másik felvétel, ez csak egy villanás, de így utólag és emlékből dolgozva azt érzem, hogy lehet, hogy ha az tovább megy, talán az lett volna a tökéletes B-dúr szonáta.

Milyen jó, hogy nem.

Az már soha nem fog kiderülni, hogy Tom Johnson nélkül mekkora sikere lett volna az amerikai minimalista zeneszerzőknek. Lehet, hogy ugyanakkora, mint így lett, de a történelem csak egyszer történik, és pont úgy történt, hogy Tom Johnson a hetvenes évek elején azt mondta: valami nincs rendben a világgal. Úgy értve, hogy őt estéről estére nagy élmények érik a különféle koncerteken és alternatív helyszíneken, aztán ennyi, nincs a dolognak folytatása, nem írnak róla a lapok, nem beszélnek eleget róla az emberek. Hogy valaki hiányzik a sajtóéletből, az az ember, aki recenziókat és elemzéseket közölne arról, mi történik Amerikában az új zenében. Ha nem csinálja senki, akkor kénytelen ő csinálni, így aztán föl is vette a munkát, írta a kritikákat, és hirtelen a komponisták azt érezték, amit ma nem érezhetnek: nem mindegy, hogy mit csinálnak.

Tíz évig járt és írt szorgosan, közben persze nem csak koncerteken volt jelen, az egyik írása például a Central Parkban fütyülő rigó énekét elemezte, aztán abbahagyta, mert szép dolog hallgatni, de számára még szebb dolog volt írni a zenét. Persze a sorrend nem ennyire elvágólagos, az írások és a zeneművek azért egy időben készültek, míg a végén maradt a zene. Tom Johnson csöndben létrehozott egy nagy, kortárs zenei slágert, a Négyhangú operát, amit illik ismerni, még én is el tudnám énekelni belőle azt, hogy „a duett csak egy nagyon rövid téhéhéhéhéma, tíz variációval”. A variációk számában nem vagyok biztos. Mintha az írásaival készítette volna elő a saját műve helyét, de persze ez is történhetett pont fordítva, addig hallgatta, amíg rá nem jött, hogy ilyet ő is tud, és mivel jól ismerte a hallgatói pozíciót, tudta, mi az, amit kibírunk. Az azért jó érzés, hogy volt valaki a vadak között a mi oldalunkon.  

Nyolcvanöt éves volt. 

Nagy hősnek éreztem magam, amiért végignéztem az Örömapa című filmet. Ez persze nem az az örömapa – bár az is kérdés, hogy melyik az az, szóval nem Steve Martin, még kevésbé Spencer Tracy, hanem egy re-remake Andy Garciával. Kubai lány örömapja, mexikói a vej.

És muszáj nézni, mert csak annyit tudtam róla, hogy szerepel benne Ángela Álvarez, de nem tudtam, mikor. Persze, hogy a legeslegvégén. Körülbelül egy percben, énekel az esküvőn. Előtte megbotlik a háttérben, de valaki elkapja a karját, szerintem nem megtervezetten. Ángela Álvarez asszony azonban így is a legkülönösebb történet a filmben és a poptörténetben, 2022-ben kapott Grammy-díjat legígéretesebb pályakezdőként. Vagyis ezt rosszul mondom, ígéret nem volt nagyon sok benne, hiszen 95 éves volt, de ekkor fedezték föl, ekkor készült el az első (és utolsó) nagylemeze, ekkor szerepelt az Örömapában. Hiába érzi az ember, hogy a világ egyre ellenségesebb az öregekkel, vagy hogy erőnek erejével, botoxszal, szikével, sporttal fiatalnak kell maradni, vannak karrierek, amelyek rendületlenül fölfelé szárnyalnak. Ne feszegessük most, hogy meddig.

Nem tudom, de nem hiszem, hogy a Robbie Williams-film divatba hozza-e, hogy egyes hírességek állati formájukban szerepeljenek majd a róluk szóló életrajzi filmekben. Nem volna érdektelen egy Éneklő sertés – Luciano Pavarotti, vagy egy Adele, a kotlóstyúk. Mire Magyarországra elérne a divat, már csak a különféle zsákmányállatok és ízeltlábúak maradnának: A nemzet csótánya – Nagy Feró kalandjai. Mindenesetre azt senki nem veheti el Robbie Wiliamstől, hogy ő volt az első, aki a majomságot bevállalta.

A majom furcsa módon igen jó színész a filmben, nélküle nem is tudom, mi volna a történet, még egy Elton John-film, hogy elindul a szegény fiú a lecsúszott családból, és lám, hová jut. Persze leginkább ez az érdekes, ez a lám, hová is, mert mintha a rocksztársággal is úgy volna a mozi, mint a gazdagsággal, leginkább azzal foglalkozik, hogy lebeszélje az embereket erről az életről. Magányos leszel és szomorú, a pénzed legnagyobb részét kábítószerre és alkoholra leszel kénytelen költeni, hogy kibírjad, és folyton körülvesz az ordító tömeg. A gazdagoknak még az ordító tömeg sem jut. Az emberek meg bólogatnak, de a végén mégsem hagyják magukat lebeszélni.