A Rizsszámlálás a bécsi Marina Abramović kiállítás legvége, amolyan tréning, nem kötelező, csak aki jobban akarja érteni, mi történik, vagy valami hasonlóra készül. Vagy csak lassítaná az időt: rizst és lencsét kell szétválogatni, különösebb cél (úgy értem, főzési cél) nélkül. A lényeg, hogy el kell kezdeni utálni a feladatot, és akkor lép túl az ember valami határt, ha mégis folytatja.

Addigra már kiment belőlem minden ellenállás, így aztán el se kezdtem. Mert kétellyel jöttem, de persze Abramović erre is gondol. A kiállítás első szobája a The Artist is Present, ez eredetileg New Yorkban zajlott, le lehetett ülni a művésszel szemben egy székre, és nézni egymást. Egy kamera vette Abramović arcát, egy másik az önként vállalkozókét. Abramović körülbelül mindig ugyanazt az arcot vágta, a közönség változott. Volt, aki négyszer is szemben ült, volt, aki felindult, volt, aki sírt. És volt a szkeptikus, aki azt mondta, engem nem versz át a hülyeségeiddel.  Amivel persze, már át is lett verve. Már, ha átverés. Ha már ott vagyok, akkor ott vagyok. Nem átverés.

Nem, persze, hogy nem az. Legfeljebb verés. Egy régebbi, fekete-fehér filmen Abramović és a pasija, bizonyos Ulay ülnek egymással szemben, és pofozkodnak. Eleinte szépen, finoman, majdnem-majdnem simogatás jelleggel, aztán gyorsabban, gyorsabban, erősebben, amíg egy ütés után Abramović elhúzza az arcát. Ez a vége. A hangja az egésznek olyan, mintha pingpongozást figyelne az ember, a látvány borzalmas és fájdalmas, nekem YouTube-on szokott mostanában ilyen feljönni, vagyis ennek a sportváltozata, két megtermett nő tiszta erőből pofon üti egymást, ott sokszor vér is folyik, és el is ájulnak.

Ez meg milyen szép.

Bécsben néztem a Luisa Millert, nem mondanám, hogy sima ügy, van egy csomó megfejtendő a rendezésben, tenor meg alig volt, úgy értem, az eredeti megbetegedett, a helyettes pedig csak az éneklést vállalta, a szereplést nem. Nem a játékmaci ugrott be helyette, az a rendezés része.

A tenorról eszembe jutott azonban egy régi zürichi előadás. A harmadik felvonás végén Rodolfo, megmérgezve, utolsó erejével leszúrja a cselszövő Wurmot. A feladatnak megfelelően Neil Shicoff is félőrülten kardot rántott, és rárohant – Polgár Lászlóra. Aki viszont az apját, Waltert játszotta. Polgárnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy ujjával mutassa a tenornak: ne engem, őt. Nem lett az egészből rendezői operajátszás.

Van ez a koncertszervezői bölcsesség, hogy minden vendégmuzsikus lehetőleg saját hazája zenéjét játssza. Ezért játszanak a magyar zongoristák folyton Lisztet és Bartókot a világban, a lengyelek Chopint, az angol karmestereket meg Britten és Elgar műsorral hívják. A kanadaiak és a szlovének találják föl magukat. Ez történt most is, Jean-Claude Casadesus francia szerzőket vezényelt a Nemzeti Filharmonikusok élén. Nem is olyan egyszerű helyzet, hiszen itt mégis volt egy Debussy-specialista, Kocsis Zoltán, aki például az Egy faun délutánját igencsak a szívén viselte, vezényelte, játszotta, én még olyan koncertre is emlékszem, amikor a Gundelban Mallarmét olvastak föl. Nyilván a saját hagyományaink nem élnek meg egy vendégkarmester fellépésekor, de mégis melyik elképzelés a kirándulás, melyik a maradandó?

Nem tudom. Jean Claude Casadesus nagyon lassan és elég szétesően vezényelte el a darabot. Nekem kicsit sem tetszett, de az egész úgyis a koncert kezdő száma volt, inkább felkészítésnek tűnt a Saint-Saëns művekhez, amelyek persze teljesen más szimfonikus eszményt követtek, így aztán a Faun sem lett bevezetés, se fülledt erotika. Erre a zenére végzett imitált közösülést Václav Nyizsinszkij? Hogy csinálta? És miért? Tényleg beteg elme.

Utána tehát Saint-Saëns, az a-moll csellóverseny, pompás és friss szólistával, Aurélien Pascallal, lendületes, szó szerint kopogós játékkal, két ráadással, nem nagy meggyőződéssel kísérő Filharmonikusokkal. Hát jó, ez ilyen, bár hosszú lesz így az Orgona-szimfónia.

A szünetben aztán rájöttem, hogy Jean-Claude Casadesus kilencvenéves. El is múlt. Ez viszont tényleg hihetetlen. Egy kicsit furcsán jár, de gyorsan, élénken, semmi aggastyánvonást nem látni rajta. Innentől kezdve persze másról van szó, valaki elhozza röpke hatvan év tapasztalatát, ezt így kell játszani, ezt amúgy. Nyilván arra már nincs se idő, se energia, hogy valami szép hangzást állítson elő a zenekarból, de azon dolgozzanak majd a hétköznapokon.

Úgysem fognak.

Nem volt nagy zenei élmény a koncert, de emberélménynek nem volt utolsó. Ki tudja, még újra találkozhatunk is. Jean-Claude Casadesus anyukája, a színésznő Giséle Casadesus 103 éves koráig élt. És 90 fölött még egy tucat filmben volt látható.

Valami jó van az Itt érzem magam otthon című filmben, de az a jó nem Szervét Tibor.

Mindegy, nem lehet szívóskodni, lelkesedésből készült a film, ahhoz képest szép is, mondani is akar valamit. Több valamit, és több szinten is sikerül elmondani, van, ahol jobban, van, ahol kevésbé. Én sajnos pont az idegek szintjén nem tudtam azonosulni, nem izgatom magam, hogy mi lesz Ritával, miután elrabolták, és arra kényszerítik, hogy hamis identitással élje az életét. Körülbelül tudom, mi lesz vele, és minden lassan, túl lassan történik, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy így kifutnak az időből, és attól kezdve minden túl gyorsan történik, mindenki új jellemet kap egy pillanat alatt.

Nem vagyok nagyigényű, magyar filmnél annak is örülök, hogy nem tiszta időpocsékolás a megtekintése, és ez nem az. Egyrészt Simon Kornél elég fantasztikusan néz ki ezzel a frizurával és bajusszal, másrészt a kisfia, Soma nagyon ügyes a vásznon, bár ehhez kap támogatásul néhány tockost az anyukájától. És a filmnek van politikai üzenete is, ez a jaj, de jó itthon, míg odakint tombol az erőszak, emberek halnak, de mi kimaradunk. Politikai elképzelésektől függetlenül is csodálatos, hogy van, aki hisz a film világjobbító, vagy legalább világmegváltoztató erejében. Mert én sajnos ott tartok, hogy Julius Caesart meg lehet ölni, de ez nem jelenti azt, hogy Augustus nem kerül hatalomra.  

Minimum érdekes. Mint a címe: Ha tudnék, beléd rúgnék. Egész film alatt azt vártam, kinek vágják le a lábát, de a cím ebből a szempontból átverés. Női film nőkről, nőrendező, női világkép, ennek megfelelően a nézőtér fele magára ismer, a másik fele megrémül, és a lelkiismerete is dolgozni kezd. Lehet, hogy nem mindenkinél ennyire rémes a helyzet, de legalább világos választ kapni a népességfogyásra. Ha ennyire kimeríthetetlen szenvedésforrás az élet, különösképpen a gyermeknevelés, akkor érthető, hogy nem erőltetjük a dolgot. Ehhez képest a Rosemary’s Child kedélyes kis történet az egy emelettel lejjebb lakó sátánról. Abban legalább tudja az ember, hogy mitől szenved, és nem olyan, mintha ez volna az élet célja és értelme, céltalansága és értelmetlensége.

Minimum érdekes, de közben Rose Byrne meg minimum Oscar-díjas, annyira dolgozik, és annyira messze jutott attól, mikor még Brad Pitt fenekét stírölte a Trójában. És Conan O’Brien? A fejhangú showman, aki mindig vihog a YouTube videókon? Nem is csak átmegy a vásznon, nem is kis szerepben, hanem rendes, nagy feladattal. Néztem, hogy van-e valami színészképzős múltja, de nincs. Vagy mindenki tud filmszerepelni, vagy tényleg tehetséges.  

A kérdés persze nem ez, hanem szegény szüleink.  Ők vajon hogy csinálták? Hogyhogy itt vagyunk, és moziba megyünk?  

Kétszáz forintért vettem ezt a lemezt. Nem akkor, most. Annak ellenére volt ennyi, hogy dedikálva van, nem Bessenyei és nem is a szerzők által, de a bal sarokban látható, hogy Iván ajánlotta a korongot, egyébként egy bizonyos Gézának, szeretettel. Iván pedig alighanem Bradányi Iván, író, szövegíró, színház körüli ember. Igazából nem tudok róla sokat, de nem álltam ellen az aláírásának.

A lemez azonban nem véletlenül 200 forint. Úgy értem: belbecse alig van, a Zorba-történet körüli dalok, Bessenyei már elég öreg, és elég lendülettelen, bár nem adja föl. Leginkább az tetszik rajta, hogy még Pataki Jenő is szerepel rajta egy kicsinyke szerepben, az a Pataki Jenő, aki valaha a moziban azt énekelte, hogy Hallod-e Rozika, te.

Szóval: gyenge. A lemezhez tartozó előadás 1988-ban volt a Kongresszusi Központban, és arra gondoltam, milyen szép kísérlet is volt, egy menő szerzőpáros gyengén sikerült darabját elővenni, hátha tévedett a világ. A szerzőpáros John Kander és Fred Ebb, együtt írták a Kabarét és a Chicagót, meg olyan dalokat is, mint a New York, New York. Meg akkor a Zorbát is.

A helyzet persze egészen más, a Zorba elég jól teljesített újkorában, 1968-ban, 305 előadásig jutott, nagyon ki lennének egyezve ezzel a számmal a mai szerzők és producerek. Két évvel a Kabaré után jött ki, és csak azért nem volt díjeső, mert abban az évben mutatták be a Hairt is (és még néhány, számunkra sajnos ismeretlen, de nagysikerű musicalt). Lett belőle felújítás Anthony Quinn-nel, később, már 2015-ben John Turturróval. Hogy errefelé mit keresett szegény Zorba, nem tudom. Talán eltévedt.

Tudom, hogy meg lehet jól is csinálni a Frankensteint én is láttam a londoni közvetítést az Urániában. De az nem a Vígszínház, és nem is abból az anyagból dolgoznak, amit a Vígben összehoztak. Mary Shelley története furcsa módon aktuális maradt, vagy talán aktuálisabb is, mit volt, amikor a mesterséges intelligencia a mindennapok része lesz, amikor tudni kellene, megsérthetjük-e az általunk létrehozott valaminek az érzéseit, kell-e őt szeretnünk, kell-e félni tőle, el szabad-e pusztítani. És a történetnek egyébként is van egy örökké aktuális eleme is, hiszen nemcsak a gépi utódokkal, de a természetes úton létrejöttekkel is vannak kötelességeink, azokat sem szoktuk feltétlenül boldoggá tenni, vagy kellő és megfelelő módon szeretni, akármit is képzel rólunk a teremtmény.

Lehetőség volna, de az előadás elakad a látvány szintjén. Hajó és fények, fontos, nem is kérdés, de a hajó egyáltalán nem akar hajóként viselkedni, alapvetően a tengelye körül forog, és az a bénáskodás, amit a legénység előad, miközben vezényszavakkal szórakoztatja magát… Minden lassú, minden unalmas, agyon vagyunk verve, pedig még el sem kezdődött az egész. És úgy is fejeződik be, hogy el sem kezdődött, de a Pink Floyd-számot a végén mindenképpen meg kell hallgatni, akkor is, ha már nincs mit tenni, megint csak fordul a hajó, és bénázik a legénység.

Az egyetlen kivételes pillanat a második felvonás eleje, a teremtmény monológja, mert ahhoz ifj. Vidnyánszky Attila kifejlesztett egy furcsa beszédet, egyszerre választékos és egy kicsit akadozó, vagy inkább csak merev, emberi és mesterséges, hogy kénytelen a néző odafigyelni. Lehetett volna ilyen is?

Akkor miért nem ilyen? Telnek-múlnak a negyedórák, félórák, órák, állandóan magyaráznak, mert a Prométheusz-vonal csak magyarázva megy át, csak így érti meg a néző, hogy mi a mondandó. Ha nem Prométheuszról van szó, akkor meg olyanokat mondanak, hogy „súlyos terheket kell cipelnem a sötétben”.

Nekem meg hideg nyállal kenegetik a homlokom.

Vettem egy üveg tintát. Tudom, ezt már meséltem, benitoit a színe, legalábbis hivatalosan, és hogy ne csak álljon, várva a beszáradást, mindennap leírom legalább egyszer Petőfi Sándor A tintásüveg című versét. Az állandó leírástól persze meg is tanultam. Nem nehéz, és van benne egy szállóige is, ilyenek ezek a tehetséges emberek, valami pacából elkezd rajzolgatni, a rajzolgatásból elkezd írni, és tananyag lesz belőle. Arról nem is beszélve, hogy megőrizte a nagyközönség számára legalább egy régi színész nevét. Inkább kettőét, bár hogy Szentpéterinek (igazából: Szentpétery) mi volt a keresztneve, az nincs benne a versben. Megnéztem: Zsigmond.

De nem is erről szeretnék beszélni, hanem hogy ha már így szorosabb kapcsolatba kerültem tintásüvegekkel és vándorszínészekkel, elkezdtem hallgatni is a verset. Senki nem tetszik. Senki nem úgy mondja, ahogy szerintem értelmes volna, mindig másképp mondva azt a fordulatot, hogy „ahogy mondom”, eljutva az egyszerű mesélői fordulattól az élet igazságtalanságáig, hogy azt a nyomorult kabátot vagy zakót szétszakadásig kellett hordani. Megyeri Károly a vers megírása idején már két éve halott volt, bár azt nem tudom, hogy ebben bűnös volt-e a nélkülözés. (A szerepeit egyébként Szentpétery vette át.)

Nem is az a lényeg, hogy ki tetszik és ki nem tetszik, hanem hogy Petőfi vajon hogyan képzelte el a verset. Írva vagy mondva? Végül is ő maga is színészkedett, ő maga is mondta a verseit, és nem tudom, mi járt a fejében. A leírt szöveg az csak olyan, mint a zenészeknél a kotta, kell valaki, aki életre kelti, vagy a verset olvasni kell, és mondani csak kivételes alkalmakkor, mondjuk, ha kitör Pesten a forradalom.

Tegnap egyébként átálltam A tintásüvegről a Téli világra. Abban is van vándorszínész. Meleg ruhája nincs, de mindazáltal éhezik.

Tudom, hogy nem ez a lényeg, de sajnos eszembe jutott, hogy igazából nem is tudom, hogyan kell kiejteni José van Dam nevét. Hozé vagy Zsozé? Mert a neve eredetileg Joseph, az nyilván zsozef volna, de mihez kezdjünk ezzel a Joséval? Úgy értem, hogy ez Carmen-előadásokban és lemezeken is probléma, don José, az spanyolosan vagy franciásan ejtendő, a történetnek vagy a történet nyelvének megfelelően. Van olyan felvétel, ahol mindkét változatot használják, attól függően, hogy kivel beszél a boldogtalan tizedes.

Nem ez a lényeg, de akkor mi? Hogy gyönyörű hangja volt. Hogy gyönyörűen tudott bánni vele, és hogy mégis ő képviselte valahogy a normalitást a színpadon vagy filmen. A Don Giovanniban Leporello, semmi különös, ha eltekintünk attól, hogy ő volt mi. Úgy nézte az eseményeket, mint mi, fejcsóválva, naná, hogy fejcsóválva, hiszen esélye sem volt rá, hogy ő legyen a pokolra szálló szexszimbólum. Nem test, még csak nem is hang kérdése, ez a darab, ő az, aki szól don Giovanninak, amikor meghívja őt a kőszobor viszontvacsorára: jaj, jaj, mondja azt, hogy nincs ideje rá.

Vicces ember, de hát viccesek vagyunk, amikor bátornak kellene lennünk.

Mindenki kedvenc basszbaritonja, karmestereké is, Maazel mellett Karajan is állandóan vele dolgozott volna, még Sarastróra is rávette, pedig hiányzott alul a megfelelő hang, és lemezen ez kínos. Meg is szűnt a nagy együttműködés, ha jól emlékszem, egy Don Carlos körül, ahogy utálatos nekrológokban szokás mondani, most majd, egy égi színpadon újból…

Beírtam a nevét és a kiejtést az interneten, azt javasolta, hogy mondjam jozénak, j-vel. Nehéz így okosnak lenni.

Nem a legjobb időben, és főleg nem a legjobb napon fogott el a kétely, de elfogott. Azt is tudom, hogy miért, mert szép volt a születésnap előestéjén az ünneplés a Müpában, szép volt az új Kurtág-film, érdekesen beszélgettek róla a meghívott vendégek. És micsoda vendégek, Pierre-Laurent Aimard, Benjamin Appl és Vikingur Olafsson. Appl úgy, hogy 16-án itt lépett föl, a BMC-ben, 17-én Hamburgban, és 18-ra visszajött, erre a beszélgetésre. Vagy a filmre, amelyben Kurtág gyötri, de nem annyira, mint Aimard-t, újra és újra, és újra. A közönség nevet.

Ez már a film csodája, hogy lehet rajta nevetni is, ezen a végtelen kitartáson, az előadás pontosságáért folytatott küzdelmen. Szép film, szép és hosszú, pedig csak két óra. Úgy értem a csakot, hogy háromszáz órányi anyagot forgattak, de hát minden pillanat forrás lesz az utókor számára, remélhetőleg majd a kimaradt részek is kutathatóak lesznek.

A film után, még a beszélgetés alatt jön a kétely. Nem lehet, hogy csak meg akarnak etetni? Úgy értem, annyi embernek jön kapóra Kurtág nagysága, akik ott vannak a színpadon, azoknak mind, azoknak kutatási anyag, referenciamunka, karrierelem lesz a Kurtággal eltöltött idő, érdekük fűződik hozzá, hogy Kurtágot föl- és elismerjék. Erről nem tehet senki, ilyen a világ. Beleszédülök, ha arra gondolok, hogy egy nagy művész hány embert tart el. Tudóst, előadókat, szervezőket, kritikusokat, koncerttermeket, büféseket, frakkszabókat, akik ma már csak pincéreknek és zenekarok számára dolgoznak, emléktábla-faragóknak. Mozart egész Salzburgnak ad munkát és kenyeret. Inkább kalácsot.

Kurtág még nem Mozart. De talán csak azért nem, mert 170 évvel később született.