Harmincéves a BMC, és az eseményt úgy ünnepelték meg, hogy előadták a Goldberg-változatokat. Ária, harminc változat, és megint az ária. Az áriák hangfelvételről mentek az elején Kurtág és ifjabb Kurtág a végén Kurtág Márta előadásában. Közben meg minden variációt más játszott.

Nagy ötlet. Lehet, hogy nem sül ki belőle valami nagy előadás, nem a mű nyer az interpretációval, de alkalmi megoldás: ilyet sem hallottunk még. Csak kell hozzá harminc zongorista, aki hajlandó csak egy variációra odaülni, a két zongora valamelyikéhez, sima váltások, koncert lés performansz.

Harminc zongorista? Hol az a tíz?

Számomra teljes döbbenet volt a produkció, még nem is ocsúdtam föl belőle. Mi ez? Senki nem készült? Senki nem tehetséges az újabb generációból? Döbbenetes klimpírozások, kavargások, idétlenség, tehetségtelenség, készületlenség. És az ilyesmi a jelek szerint lefelé húz, nem az jelentette, hogy akik el tudtak játszani egy-egy variációt, azok csodálatosan kiragyogtak a többi közül, hanem a föveny őket is húzta magával lefelé.

És mindenki ismétlésekkel játszott. Ó, borzalom, nemcsak egyszer nem tudta eljátszani a futamot, de kétszer sem. Tartsanak önvizsgálatot: lusták vagy tehetségtelenek?  

Hogy valami jót is mondja: volt úgy öt zongorista, aki nem volt szörnyeteg. Az egyik Kocsis Krisztián, aki egy kicsit mégis úgy értelmezte a neki jutó variációt, ahogy az édesapja játszotta volna. Ami mégis élmény, mert Kocsis Zoltán soha nem játszotta nyilvánosan a Goldberget, de ha játszotta volna. És Krisztián is úgy harapja játék közben össze a száját, mint Zoltán.

A tanulság ennek ellenére az, hogy zongorázni nehéz. Még annál is nehezebb, mint gondolná az ember. Még szerencse, hogy nem kötelező.

A legjobb, hogy olyan, és mégsem olyan. Ez az a darab, amiből a nemzetközi sikerű Meghívás lett a moziban, Olivia Wilde rendezésében, négy sztárral, bár nekem csak egy sztárral Penélope Cruzzal. Végre meg lehet nézni, mi volt az alapanyag, mi került bele csupán azért, mert film lett belőle, és így ki lehetett menni a szobából. A szomszéd szobába. 

Vadító éjszakák a címe, és a Belvárosi Színházban megy.

Olyan, de nem olyan, eszükben nincs a szereplőknek a sztárokat utánozni, cserébe egy kicsit olyan, mintha általában utánoznák a színészeket, így szoktak, emelt hangon beszélni, hogy a hátsó sorokban is hallják. Emberábrázolás? De hát minek, ez tényleg nem az a darab, jól csiklandozza az arra hajlamosak gyomrát, megmondják, vagy nem mondják meg, hogy túl hangosan szexel a szomszéd, a vendéglátókhoz képest mindenképpen túl hangosan, hiszen ők meg egyáltalán nem. Ebből biztosan ki lehetne hozni nagyobb okosságokat vagy megrendüléseket, de minek? Ha fél kilencre hazaérünk, még halljuk, hogyan szexel a szomszéd.

Új fordításban megy a Centrálban a Furcsa pár, szerintem csak azért, hogy lehessen benne mobiltelefon, amit aztán nem használnak, hiszen visszatérő poén, hogy nem azt keresik, mint aki azt hiszi, hogy őt keresik. Az ember tehát várja a régi poénokat új köntösben. Például:

• Milyen szendvics van?
• Van zöld meg barna.
• Mi van a zöldben?
• Vagy nagyon érett sajt vagy nagyon régi sonka.
• A barnát kérem.

Bocsánat, ebben így mi a vicc? Mert az eredetiben azt mondják: vagy nagyon friss sajt vagy nagyon régi hús (very new cheese or very old meat). Vagyis a szendvicstartalom életkorától függetlenül élvezhetetlen. De így az életkor mindkét esetben magas, csak ha sajt, akkor nem baj, ha sonka, akkor baj. Meg kellene nézni, hogy melyik, és utána dönteni, nem automatikusan a barnát kérni.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen elrontotta Alföldi Róbert.

Limonádéztunk. Én klasszikusat ittam, M. úr levendulásat. „Azért furcsa ez a levendula. Érezni, hogy levendulaolajat használtak az ízesítéshez, mert egy kicsit keserű.”

Keserű? Akkor miért készítenek belőle limonádét?

„A hatása miatt. Elmúlik tőle a hasfájás, azért is adják a gyerekeknek kockacukorra csöpögtetve.”

Tényleg? És erre vajon hogy jöttek rá? Mert azt érti az ember, hogy a kukorica a forró vaslapra esve kipattog, vagy hogy a hús, ha a tűzbe esik, utána könnyebben rágható és finomabb. De a levendulaolaj? Hogy volt ez. Mindenféle olajakat adtak be a hasfájós gyerekeknek, és várták, mi lesz a hatása? Semmi, ez is semmi, ettől csak jobban fáj neki, na, ez az. Levendula. És ugyanezt végig kellett játszani annak idején a gombákkal is? Ettől meghal, ettől is, na, ez ehető.

Nem lehetett könnyű első vagy második generációs embernek lenni.

Jézusos filmeket néztem a napokban, mindenféle szép tanulságokkal. Például azzal, hogy Zeffirelli A názáreti Jézus című filmjében Robert Powell eredetileg Júdásnak jelentkezett, hideg kék szemű, göndör hajú, rossz ember, de Zeffirelli meglátta benne a lehetőséget, a hosszú arcot és a szemét. Csak a haját igazították át, kiegyenesítették, és így ő lett a címszereplő. Ez is a film csodáihoz tartozik, az ember a pokol fenekéről fölszárnyal a mennyekbe, ha a rendező úgy gondolja.

Persze van fordított irányú mozgás is. Emlékszik valaki Szent Péterre a Jézus Krisztus szupersztárból? Szép, szőkés fiatalember, gyűrűs hajjal, hosszú lábakkal. Még egy extra kettőst is kaptak Mária Magdolnával a filmváltozatra Andrew Lloyd Webbertől, ami aztán bekerült a színpadi változatba, de hát olyan jó volt nézni és hallgatni őket.Yvonne Elliman és Paul Thomas.

Az utóbbi, ha eltűnt a szemünk előtt, az csak azt jelenti, hogy helyesen és erkölcsösen élünk, Paul Thomas ugyanis áthelyezte működési területét a pornográfia területére, mind szereplőként, mind rendezőként nagyot alkotott, mindenféle kitüntetésekben és elismerésekben részesült. Egy évet dutyiban is ült kokaincsempészetért.  

Nem egy kőszikla.

Kezdem belátni, hogy ez nem fog összejönni. A Bayeux kárpit a British Museumban. Decemberig már nincs jegy, és nyilván bármikor kezdem el nézni, három hónapra előre biztosan nem lehet belépőt kapni. Talán tényleg csak arról van szó, hogy ez kivételesen olyan kiállítás a nagyvilágban, amelyen nem nagyon számítanak a turistákra, ez valahogy Anglia belügye, a hazalátogató kárpit. Ottani eseményeket hímeztek vászonra ottani asszonyok, aztán az egész elkerült Franciaországba, és 950 év után van tíz hónapja mindenkinek, hogy otthon nézze meg. Jobbak a körülmények, úgy értem, ami eddig a falon volt, az most negyvenöt fokban megdöntött tárolókba kerül, kényelmesebb nézegetni, de az érdeklődés miatt időkorlátot vezettek be, nem lehet pirkadattól alkonyatig harcosokat nézegetni piros, kék és sárga lovakon.

Kicsit olyan az egész, mintha szorgos asszonyok meghímezték volna a honfoglalást, de a szőnyeg (ami nem szőnyeg) Moszkvába került, most viszont tíz hónapra kölcsönöznék a művet az oroszok. Amúgy is mindig zavarban vagyok a fehér ló legendájával, mintha ott nem mi volnánk a jó fejek, adunk egy lovat, és cserébe miénk az ország. Meg kellett lennie, de mi vagyunk az agresszorok.

Ugyanez van a Bayeux kárpiton. Úgy értem, ez van ráhímezve is, persze, dicsőség, mámor, Hódító Vilmos trónra lép, a történelmet tényleg a győztesek írják. De nem a győztesek hímezik. Mert a nagy és látványos csatajelenet szépen elaprózódik, emberek halnak, lovak felborulnak, testek nyársalódnak, nem olyan jó dolog csatát nyerni. Igaz, csatát veszíteni még rosszabb.

Hatszáz férfi látható a kárpiton, és mindössze három nő. Ha tényleg angliai nők készítették a művet, akkor ezt is mondják: ez a gyilkolás és gyilkolódás a férfiak szórakozása.

Vegyétek át a hatalmat.  

A varázsfuvola már csak ilyen, mindig újra és újra beleszeret az ember. A részleteibe is, meg az egészbe is. Hiába dolgozik valami elméleti megfontolás, hogy azért ez mégis elég furcsa történet, vagy hogy kinőttünk már ebből a gyermekdedségből, tűzről pattant lánykákból, akik egyszerre hetykék, fürgék és frissek, eljátsszák a darabot (most a hétvégén eljátszotta a Fesztiválzenekar háromszor), és kész. Az egész meg a részletei.

Mondok egy kicsi részletet. Tamino már indulna a próbákra, amikor megjön Pamina. Ő az? Igen. És ő is jöhet velem a tűzbe meg a víz alá? Mehet. Belép a lány, és azt énekli: Tamino mein, o welch ein Glück. Nem egy világmegváltó gondolat, de úgy énekli, mint akit éppen szíven találtak bizonyos nyílvesszővel. És mit énekel? Hát igen, ez voltaképpen a Képária első sora, amikor Taminót találták szíven bizonyos nyílvesszővel. Csak hát ezt annak idején Pamina nem hallhatta, mert Tamino a kép láttán szerelmesedett el. Mint amikor valaki a másiknak meg akarja mutatni a kedvenc fáját, könyvét, festményét, és kiderül, hogy a másiknak is épp az a kedvenc fája, könyve, festménye. Rajongok a tobzoskáért. Te rajongasz? Nekem tobzoskákkal van tele a szobám.

O welch ein Glück.

Vannak lemezek, amelyekről fogalmam sincs, hogy kerültek hozzánk. Elsie Gallay énekel. Amerikai kiadvány, de csak magyar nyelvű szöveg van rajta, Hollywoodban vették föl, egy hangstúdióban. Magyarul is énekel Elsie Gallay, a zongorista Orosz János, és valaki dobol is rajta, de azt nem árulják el, kicsoda. Sztereó, ránézésre valamikor a hatvanas évek végén készülhetett a lemez, de ki tudja.

Ki tudja, kicsoda Elsie Gallay, mert én e lemezen kívül soha nem hallottam róla. Az világos, hogy a háború után még Magyarországon élt, mert azt is énekli, hogy Engem a rumba döntöget romba, abban pedig van egy olyan sor is, hogy „mivel a rumba egy atombomba”, az nem lehet 1945-nél korábbi. De hát erre való az internet.

Vagy erre sem, mert Elsie (Elisa) Gallayról nem sok derül ki. Született 1921-ben, meghalt 2013-ban, az anyja festőművész, de sejtelmem sincs, melyik  festőművész. 56-ban ment New Yorkba, aztán átköltözött Los Angelesbe, és ott filmes karrierbe kezdett. Játszott Andy Garciával, és egy Bruce Willis-filmben, Már megint bérgyilkos a szomszédom. Elképesztően szerencsétlen film, pedig a kiindulás nem rossz, de a rendező, Howard Deutsch egészen káprázatosan tehetségtelen. Egy poén sem ül, minden színész szánalmas, az ember kínjában vakarózik a képernyő előtt, és nem jön, nem jön Elsie Gallay. Aztán végre átmegy a szobán, kendős néni, a gengszterfőnök Lazlo Gogolak anyja, az is a neve, hogy Anya.

Hála az égnek. Kikapcs.

Augusztusban meghalt egy ismert fotós, Jay Maisel, aki tényleg nagyon jól bánt fényekkel és színekkel, bár a leghíresebb képe nem ezért lett a leghíresebb, hanem azért, akit ábrázolt. Ahol ábrázolta: Miles Davis a Kind of Blue lemez borítóján. Jó a kép, és nem látszik rajta az áldozat, amit sokan meghoznak a trombitáért: Miles sebes ajka. Annyit játszanak, hogy kisebesedik tőle a szájuk, és nemcsak Davis, de Louis Armstrong is. Feltehetően a trombitálás nem tartozik a természet által támogatott emberi tevékenységek közé.

Van, aki másféle áldozatot hoz, Chet Baker például nem merte bepótoltatni a hiányzó metszőfogát, nehogy a beavatkozással megváltoztassa a levegő útját vagy vibrálását. Nem derül ki a szépséghiba minden fényképén, a fotósok szerint azért, mert annyira jó érzéke volt a kamerához, hogy ha ráírányult egy, rögtön becsukta a száját.

Nemcsak trombitások hoznak hasonló áldozatokat, az énekesek közül is sokan halasztgatják a fogorvoshoz menést, és nem félelemből, pontosabban nem a fájdalom miatti félelemből, hanem mert épp meg vannak elégedve a pillanatnyi állapottal, nem bolygatnák. Bryn Terfelnek ez jól is állt, úgyis rögbijátékosi volt a termete és az arcberendezése, csak erősített egy kicsit az imágón, de Thomas Hampson szerintem szenvedett attól, hogy a bal felső négyese hiányzik. Azóta pótolta. És van ellenpélda is elég, például Pavarotti hibátlan mosolya. De hát ő nemcsak emiatt volt különleges.

Erland Josephsont megismertem A varázsfuvola nyitánya alatt, csak pár (vagy talán csak egy) másodpercre látható, de ő az. Akkoriban kevesebben hordtak szakállt. Büszke is voltam magamra, amíg rá nem jöttem, hogy Herskó Jánost viszont nem ismertem föl, pedig ő is feltűnik a vásznon.

Még mindig kaland a Bergman-rendezte Varázsfuvola-film, sokkal nagyobb kaland, mint azt előtte gondoltam, és zeneileg is sokkal jobb, mint amire emlékeztem. Mondhatni, hogy semmit nem öregedett, nem kell szabadkozni miatta, mert bizonyos, akkor még nem látszó csapdákat Bergman könnyen elkerült, Monostatos nem afrikai, csak olyan narancssárgás az arcszíne, a nőkről ugyan megvan a librettóíró véleménye, de valahogy nem lehet komolyan venni. Sarastro Pamina apja, így némi joggal avatkozik a lány életébe, és hiába emlékeztem úgy, hogy zeneileg nehezen kibírható a produkció – nincs vele komoly baj. Az Éj királynője egy kicsit szörnyű, de mintha ez is a koncepció része volna, a második ária alatt valóban szörnyűvé is válik, Papageno Hakan Hagegard, aki sokra vitte az operavilágban, Ulrik Cold pedig olyan szomorúan tud nézni, hogy a felső regiszterének a színe bocsánatossá válik.

Az opera, amelyik makacsul ellen szokott állni a filmes feldolgozásnak, most megadta magát, valószínűleg ez a legjobb mozi- és tévéváltozat a műfaj történetében, ha nem is teljesen hű az eredetihez, de majdnem, egy hármas hiányzik, és Papageno előbb talál párra, mint Tamino, de Bergman biztosan meg tudná mondani, miért.

Hanem a vége. Nagyon szép, de voltaképpen nem értem, mit jelent. Mindenki boldog, mindenki ünnepel, Sarastro pedig lekapja a levegőből a varázsfuvolát, ajkához emeli, bele akar fújni, aztán meggondolja magát, és elmegy. Mi lett volna, ha belefúj?