A tegnapelőtt látott Radnóti-est (Nemzeti Színház) és a tegnapi poszt után ezt küldte egy barátom. Hogy a kérdést, megérte-e, már feszegették.   

Vas István: Levél a túlvilágba

Már negyven éve, hogy utolszor átöleltük egymást...

Annyira képtelenség, hogy szinte már jó. Radnóti-rockoratórium a Nemzetiben, hosszú a címe, Ázott hajában hét halott bogár ragyog. Szinte rock, és szinte oratórium, látom én is, hogy ez a „szinte” mindig bezavar. Mert azért képtelenség marad, Radnóti mégsem dalszöveg, túl jó versek, hogy erre csak úgy dalokat lehessen írni. Talán Schubert meg tudta volna oldani, vagy valaki hozzá hasonló. Lehet, hogy ő sem. De így nem megy, nem lehet verzére és refrénre osztani, ismételgetni bizonyos sorokat, más sorokat meg nem. Meg a szövegértésnek is folyamatosnak kellene lenni, de eleve keveset lehet dekódolni abból, amit a női főszereplő, Hegedűs Bori fejhangon dalol...

Nézhetett egy nagyot Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban. A közönség hol van? Tényleg: hol? Mindenki a Müpába ment Janine Jansenre? Mégis létre kellene hozni valami egyeztető szervet, hogy ne ugyanarra a napra szervezzék az érdekes koncerteket? De ki az, aki megmondja, mi érdekes és mi nem?

Amúgy sem mennek nagyon jól a Sztárestek zongorával koncertjei, de talán ez volt legközelebb a fejreálláshoz. Nyilván valaki elszámolta magát, Zeppenfeld nem akkora sztár, nem is viselkedik úgy, vagy tényleg leszoktunk már a dalestekről, nem kell se féláron, se negyeden, az Eiffelben meg pláne nem.

Egyébként jó volt. Elég jó. A kísérő nagyon nem tudott zongorázni, és Zeppenfeld, ahogy frakkban támasztotta a zongorát, elég anakronisztikus látványt...

Prosper Mérimée-t olvasom, nem is a Carmen miatt, hanem mert lenyűgöz, hogy valakinek, aki nem költő, a teljes irodalmi munkássága elfér hétszáz könyvoldalon. Pedig nem kezdte későn, a Szent Bertalan éjszakáját huszonhat évesen írta. De aztán jöttek a sikerek, mármint a nem csak irodalmi sikerek, mindenféle jólfizető állást talált magának, ismerte III. Napóleont, elveszítette az érdeklődését az alkotás iránt.

Illetve ez is kérdés, hogy volt-e neki egyáltalán ilyen érdeklődése, mert a legtöbb íróval ellentétben ő nem volt szerelmes a saját műveibe, látszik, hogy elveszíti a türelmét az elbeszélés iránt, igyekszik mindent röviden és gyorsan lezárni – erre mondja azt az utókor, hogy az elhallgatás és a tömörítés mestere. Milyen mesterlét az, ha azt mondja a Szent Bertalan végén: hogy mi lett a főhőssel meg a szerelmesével, azt az olvasóra bízom, legalább mindenki a maga ízlése szerint fejezheti be ezt a regényt. Miért nem írta le már az első oldalon: hogy kik szerepelnek a történetben és mi esik meg velük, azt az olvasóra bízom, én ilyesmivel nem szívesen bajlódnék.

Zseni.

Amúgy tényleg az, ember elhűlve olvassa a Szent Bertalan éji mészárlást, és érzi, hogy valahonnét egész máshonnét, a 20. századból ismerős a történet. Hogy szomszéd a szomszédra támad, megöli, és azt hiszi, jót cselekszik. Hogy a hugenották szinte ellenállás nélkül hagyják, hogy megöljék őket. Hogy a király kiül a Louvre egyik ablakába a muskétájával, és csöndesen, magányosan célba lő a menekülő emberekre. Tudom, hogy Mérimée nem hiteles forrásokból dolgozott, de akár így is lehetett volna. Hogy önként, kéjből ölt, nem pedig parancsra. Minden kor ilyen.

Murat üldöz. Ez jutott az eszembe Possagnóban, ahogy beléptem a Canova-házba. Balra nézek, és ott van Murat, teljes pompájában. De hát most találkoztunk, két hete egy egészen másik helyen, Párizsban, a Marmottan Múzeumban. Hogy kerül most ide?

Persze, a válasz nem bonyolult, ez nem a márvány Murat, hanem a gipsz, ennek alapján készült a büszt. Canova szépen leutazott Murat-hoz Nápolyba, elkészítette a modellt, aztán visszautazott Rómába, és ott kifaragta a szobrot.

Gyönyörű, mint egy római császárfej, de közben pompás jellemrajz is, Murat már nem a vakmerő lovassági tábornok, el van királyosodva, tokás, de azért a haját gondosan bebodoríttatta. Van benne valami közönséges és pökhendi, de látszik, hogy van mire pökhendinek lenni, az apám kocsmáros volt, én meg nápolyi király lettem. Feleségem Napóleon húga. Mondjuk nem tartott sokáig a dicsőség, két évre rá, 1815-ben Murat-t rövid úton kivégezték. Előtte kapott fél órát, hogy megbánja bűneit. Nem úgy néz ki, mint aki bármit is megbánt, de ki tudja. Mindenesetre szembenézett a puskacsövekkel, nem engedte, hogy bekössék a szemét.

Egyébként Canova elkészítette a húg-feleség Caroline Bonaparte Murat portréját is.

Possagnóban a gipsz látható, de a Musée Marmottanban sem az eredeti Canova, csak egy márványmásolat, nem emlékszem, ki készítette. Az eredetiről annyit lehetett tudni, hogy Caroline magával vitte, amikor Nápolyból Triesztbe menekült, aztán többé-kevésbé eltűnt, vagy talán nem is kereste senki. Viszont több, mint kétszáz év múlva előkerült Murat szoborfeje, 2017-ben árverésre bocsátották, 5 millió fontért vihette haza, aki hazavitte. Szerintem bagatell összeg, már ha van ennyije az embernek.

Caroline fejét még keresik.

Nincs egyetlen út, de van olyan út, ami ma már nem járható. Úgy nem lehet beszélni a zenészekkel, ahogy Toscanini tette. Már ha ez egyáltalán beszéd. Leginkább ordítás. You have no ears, you have no eyes. Ifjan ez volt a csoda, na, végre valaki izgatja magát azon, hogyan szól a zenekar, bár nálunk is volna valami ilyesmi az operában vagy a koncertzenekarok élén. Mert nemcsak szórakoztató volt hallgatni a karmester kitöréseit, de az is egyértelmű, hogy akármilyen magas színvonalon kezd, egyre jobbá válik a zenekar.

Idővel az ember kigyógyul az ordibálás tiszteletéből. Van, aki előbb, Sosztakovics soha nem tudta értékelni Toscanini művészetét, mert tudta, milyen úton jutnak el a szép hangzásig. Annyit ez nem ér. Még akkor sem, ha az ő szimfóniájáról van szó. Nyilván számít, hogy ő Sztálint és tettestársait hallgatta ordítozni.

Változott a világ, ha ma valaki így sértegetné a nagybőgősöket, jönne a szakszervezet, és köszönjük, nem hívjuk meg többet a mestert, akármekkora művész. És jól is van így. De azért volt egyszer egy Toscanini.