Valamikor réges-régen készítettem a televízió számára egy interjút Gregor Józseffel, én voltam a kérdező, ő a válaszoló, élvezet volt. Ahogy beszélgettünk arról, hogy kikkel is lépett föl a nagyvilágban, megemlítette Maria Ewingot. Ismerem? Persze. Csodálatos színésznő és énekesnő, és mennyire gyönyörű, egzotikusan szép. Az a titka, hogy ő egy „albínó néger”.  

Ekkor léptek közbe a szerkesztők, állj, állj, állj. Nem a politikai korrektséget és a szóhasználatot kérték számon, talán akkor még ebből nem is volt gond, csak legyünk szívesek, ne olyanokról beszéljünk, akiket nem ismer a közönség, ne forgassunk le olyasmit, ami úgysem kerülhet adásba.

Elkenődtem, de csak kicsit. Nem ismerik Maria Ewingot? Cherubino volt a Ponnelle rendezte Figaro házasságában, olyan szereposztásban ragyogott, aminél jobbat ma sem tudok mondani, Hermann Prey, Fischer-Dieskau, Kiri Te Kanawa, Mirella Freni. És ő. Később szopránná küzdötte föl magát, Salomét énekelt pucéran Los Angelesben, a világ ámult, hogy van ilyen énekesnő az operában, játszik, énekel, táncol és még pucér is.  

Most pont nem illik erről beszélni, hiszen meghalt.

De hát tényleg csodálatos énekesnő volt, és a családja sem épp mindennapi, férje volt az angol rendező, Peter Hall, a lánya pedig Rebecca Hall, színésznő, a barna hajú csaj a Vicky Christina Barcelonából. Ami az albínó négerséget illeti, meglepő módon még a lánya sem tudta biztosan, hogy mi is van emögött, Maria Ewing néha őslakosi, néha afro-amerikai ősökről beszélt. A kérdés eldöntését végül Rebecca Hall DNS vizsgálatra bízta, ahol azt állapították meg, hogy a nagyapja afro-amerikai volt.

Mielőtt még elfelejtem: Rebecca Hall első rendezését novemberben mutatták be. A Passing, amennyire tudom, olyan afro-amerikai nőről szól, aki világosabb bőrűként inkább leplezte a származását, szőke hajjal, kozmetikumokkal. Meg fogom nézni.

Pocsék hírem van azoknak, akik Deák Kristóf Oscar-díjának hírére a magyar film támadását, feltámadását vagy bármi egyebét várták. Nem. Nem most.

Megnéztem Az unoka című filmet, és mást nem tudok a javára írni, mint hogy dicséretes az a szociális érzék és együttérzési képesség, amellyel a rendező-forgatókönyvíró rendelkezik. Mondhatni, ezt el is várta tőle az ember a Mindenki után. Ha még nagyon-nagyon keresgélek a pozitívumok után, akkor azt még érdekesnek lehet nevezni, hogy Jordán Tamás, ha szerencsétlen arcot akar vágni, mennyire hasonlít Bánó Andrásra.

Itt el is akadtam. Az unoka olyan, mint valaha a Dögkeselyű volt, a kisember kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de nincs olyan karizmatikus hőse, mint a régi filmnek volt, mondhatni, épp ellenkezőleg, van egy kedves mulya, akinek az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy rossz színész. Van benne szanaszét játszó színészcsapat, amelyben az öregek úgy tesznek, mintha épp valami televíziós természetrajzi film narrációját mondanák, a fiatalok meg úgy tesznek, mintha segélyt kérnének: ezt a papírszerű szöveget nem lehet jobban elmondani. És vannak a bűnözők, akik közül a férfiak vagy kopaszok, vagy előzékenyen kopaszra nyírják a fejüket. Bár ennyire egyszerű volna a tájékozódás az életben.

Network bemutatóra készül a Centrál Színház, a filmből készült színdarab, meglátjuk, mit tudnak. Nem lesz könnyű dolguk, ámbár… lehet, hogy a filmet elfelejtettük az idők során. Én biztosan elfelejtettem, bár még emlékszem arra, hogy amikor gimnazistaként megnéztem, még hüledeztem azon egy kicsit, hogy Amerikában azt is figyelik, hányan néznek meg egy-egy tévéadást, és ha nincsenek elegen, akkor a műsor leállítják. Nahát, ilyen van? És vajon ez jó?

Az akkor A hálózat címet viselő filmért kapta William Holden a harmadik Oscar-jelölését, a díjat nem ő kapta, hanem Peter Finch, de ugyanezért a filmért, és a vert mezőnyben volt Robert De Niro is a Taxisofőrrel. Azt hiszem William Holdent tényleg elfelejtettük, én legalábbis soha nem hallom emlegetni, pedig már csak az irigység miatt is megérdemelné, elég menő csajokból áll a viszonzott szerelmeinek listája: Audrey Hepburn, Grace Kelly és Capucine. Na meg sokan mások. Holden maga igazi főnix volt, folyton újra tudta kezdeni a karrierjét, A hálózat már a második feltámadása volt, ami azért is figyelemre méltó dolog, mert közben folyamatosan küzdött az alkoholizmussal. Folyamatosan veszített is, végül végleg, mert az alkohol okozta a halálát, elesett otthon, beverte a fejét, és nem mérte föl, mennyire súlyos az állapota, lassan elvérzett a lakásban, napokkal később találták meg. Mindez 1981-ben történt, amikor a fiatal Suzanne Vega a Tom’s Diner című dalát írta. A dalban meg is említi, hogy az újságban egy színészről írnak, aki meghalt, amikor ivott. Soha nem hallottam róla, mondja a dal, vagyis ha mi esetleg nem felejtettük volna el William Holdent, Suzanne Vega biztosan.    

Ha emiatt lettem covidos, akkor nem érte meg – ezt hallottam kifelé menet a Szépművészeti Múzeumból, és csak csatlakozni tudok. Valahogy nem érte meg, bár nem olyan könnyű megmondani, mi volt a baj a kevéssé ötletes A fáraó sírjának felfedezése – II. Amenhotep és kora címet viselő kiállítással. Most már mindegy, tegnap zártak, elég rendes volt a roham, az Egyiptom szó hatása még most is lenyűgöző. Vagy most lenyűgöző igazán, amikor nehezebb odamenni?

Mintha rossz helyen lett volna a kiállítás, nem arról szólt, amiről a Szépművészetiben szólni szokás: szép tárgyakról. Az éket már az elején megmutatják, amikor még nem tudjuk, hogy ez maga az ék, a koppenhágai Amenhotep-fej, így aztán el lehet feltűnésmentesen sétálni mellette, hogy aztán a shopban jusson az ember eszébe: hiszen ezt a kőfejet akartam volna látni. Csak épp álltak előtte, és akkor még azt hittem, jön másik. Jön, de sok kicsi, ami nem megy sokra, hiszen meg sem lehet közelíteni a tárlókat. Jöjjön csak ide még egyszer Amenhotep, majd korábban ébredek, hétköznap leszek ott és korán. Így viszont a kiállítás, címének megfelelően, magára sírkamrára koncentrál, oda fut ki, de a sírkamra nyilván nincs itt, helyette nem túl jó minőségű fényképek vannak a falon, mármint a kamra falainak a képe. Ha úgy kellene éreznem magam, mintha ott volnék, akkor nem sikerült. Inkább úgy érzem magam, mint a Király utcai kamukiállításokon: te sem voltál Egyiptomban? Mi sem.  

Lukáts Katót mindenki ismeri, még az is, aki nem. Úgy értem: a műveit. Meg úgy is értem, hogy azt már nem tudom, miből tanulnak a mai alsótagozatosok, de azelőtt mindenki a Gőgös Gúnár Gedeont olvasta, kényszerből vagy jókedvéből, meg az Ablak -  Zsiráfot, és azokat a könyveket Lukáts Kató illusztrálta. Azt nem tudtam, egészen tegnapig, hogy a könyvtervezés kényszerpálya volt számára, azért fogott bele, mert amit korábban csinált, arra nem volt igény. Kereskedelmi grafikával foglalkozott, ha van ilyen műfaj, csomagolópapírt, plakátot, dobozokat tervezett, van olyan, amit még ma is árulnak. Nem is nálunk, hanem Bécsben, például ezt a komód alakú csokis dobozt.

Aztán, persze, lehet szöszörögni, hogy álgyerekség, infantilizálás, nosztalgia, meg ez is csak arra szolgál, hogy el lehessen adni a csokoládét, de körülnéz az ember az MKVM-nek nevezett múzeumban, és mégis arra jut, hogy szívesebben élne abban a világban, amit Lukáts Kató tervezett.  

Valószínűleg ez már a rendszerváltás jele volt: elkezdték Budapestet is bevonni a nagy amerikai zenekarok az európai körutakba. Jött a New York Philharmonic, aztán jött a Chicago Symphony, Soltival. Az ember látta Solti Györgyöt, az élő legendát, de látta őt már korábban is. Hanem ahogy ott kóvályogtam az öltözőfolyosón, egyszerre szembejött Dale Clevenger. Ja, hogy ez egy ilyen kaliberű zenekar, Dale Clevenger benne az első kürtös.  

Azt nem mondhatom, hogy nagy kürtmániás lettem volna, vagy akár, hogy most az volnék, de a világban volt három kürtös, akit mindenki ismert, aki lemezeket hallgatott. Dennis Brain, Barry Tuckwell és Dale Clevenger. Mindhárman múlt idejűek most már. Brain fiatalon meghalt, autóbalesetben, de szép tónusú, hajlékony játékát lemezre vették, a Mozart-kürtversenyeket Karajan vezényelte, és neki írta Britten a Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra című művét. Barry Tuckwell szintén a Mozart-versenyművekkel vált közkinccsé, Dale Clevenger legtöbbet hivatkozott felvétele meg (kicsi a kürtösvilág) a Britten Szerenád. De persze ő is fölvette a Mozart-koncerteket, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.

Clevenger 1966 óta játszott Chicagóban. Szerette volna az ötvenedik évfordulót is ott ünnepelni, de a kürt nagyon kegyetlen hangszer, az ember kürtösként nem tudja meghúzni magát a zenekarban, ha hibázik, akkor mindenki fölkapja a fejét, így Clevenger 2013-ban nyugdíjba vonult. Utána azt tette, amiről sokan álmodnak: leköltözött Olaszországba. Ha Mahlert hallgatunk Solti második teljes sorozatából, és megszólal a kürt, akkor nagy valószínűséggel Dale Clevengert halljuk.

Ahogy A hét mesterlövészben mondják: láttam egy embert, aki meztelenre vetkőzött, és beugrott a kaktuszbokorba. Kérdeztem tőle: miért. Azt felelte, pillanatnyilag jó ötletnek látszott.

Pillanatnyilag jó ötletnek látszott a Müpába menni a Karácsonyi oratórium második részére. Egyrészt karácsony volt, karácsony utolsó napja, Vízkereszt, és az oratórium hatodik kantátája épp erre a napra vonatkozik. Profánra fordítva is olyan ez, mint Bohéméletet nézni karácsonykor vagy Mendelssohnt Szent Iván éjjelén. Aztán Vashegyi vezényelt, és legutóbb, amikor Félicien David Herculanum című operáját vezényelte, kifejezetten sajnáltam, hogy csak számítógépen követem az eseményeket, nem vagyok ott. Aztán a lányok, asszonyok, Baráth Emőke és Balogh Eszter, mégis komoly énekesek, aztán a saját erőből a jelek szerint megoldhatatlan Evangélista-kérdésre biztos érvényes válasz Bernhard Berchtold, különben miért hívnák.

Tényleg: miért?

Addig még minden rendben volt, amíg Káel Csaba bejelentette, hogy az évad művésze Baráth Emőke, jobbat nem is választhattak volna, itt nőtt nagyra, a szemünk előtt, tanulóként kezdett Vashegyi vezényletével, most meg nemzetközi hírű énekes, talán a csúcson, talán megy még feljebb is.

És hamarosan sötétség. Már az első kórus is olyan fájdalmasan bágyadt volt, mintha senki nem heverte volna ki az elmúlt napokat, aztán jött Berchtold, aki először csak azzal hökkentette meg az embert, mennyire idétlenül kukorékolja azt a történetben nem jelentéktelen szót, hogy „Jesus”. De utána is: hogy énekel ez az ember? Mintha a szemöldökével próbálná kifejezni azt, ami egyébként nem megy, sűrűn rángatja ezt a homlok alatti testrészt, de a hang maga csak nem akar annyira mozgékony lenni. A kürtöktől szinte lehetetlen egy tiszta hangot remélni, a szólóhegedűs meg mintha most jött volna be a hidegről, elgémberedett ujjakkal, egyre lassabban vergődött át az egyébként fürge részeken. Vashegyi György csodálatra méltó intenzitással, nagy mozdulatokkal vezényelt, de szemmel láthatóan semmi hatással nem volt az előadókra, ők bíz nem fognak itt megszakadni, minek jöttél ide, tulok közönség.  

Tényleg: minek?  

Uglics. Csúnya szó, baljós, egy darabig gondolkodtam, hogy miért ismerem, aztán rájöttem. A Borisz Godunovból. Uglicsban ölik meg Gyimitrij cárevicset, hogy majd Borisz kerülhessen hatalomra. Ha igaz, mert az is lehet, hogy Gyimitrij epilepsziás rohamban saját magát sebezte meg, Borisz meg már amúgy is a tűz közelében volt, nem volt sok oka a gyilkosságnak.

Mindenesetre az uglicsiak gyilkosságra gyanakodtak, félreverték a harangot, és a jelek szerint nem nagyon bíztak az igazságszolgáltatásban, mert maguk vették kezükbe a büntetést, agyonvertek legalább tizenöt embert, akiket a cárevics megölésével gyanúsítottak. Az önbíráskodást azonban Borisz Godunov nem értékelte, csapatokat vezényelt a városba, megbüntette a fő- és alkolomposokat, hatvan családot száműzött a szibériai Tobolszkba. A főkolomposok mellé pedig magát a kolompot is megbüntette, amiért olyat látott, amit nem lett volna szabad. A harangot megcsonkították, levágták az egyik fülét (azt a részt, ahol a harangrúdra rögzítették), kitépték a nyelvét. Ez azonban még nem volt elég, a harangot megkorbácsolták, és száműzték. Természetesen Tobolszkba. A hatvan családnak nem volt elég baja, még magukkal kellett vonszolniuk száműzött társukat is, 1400 kilométeren át. Tobolszkban a harangot nyilvántartásba vették, az első élettelen száműzött Uglicsból, börtönbe zárták, majd néhány év múlva reaktiválták, a tobolszki katedrálisban teljesített szolgálatot.  

Háromszáz év múlva, 1892-ben III. Sándor cár úgy döntött, hogy a főkolomp megbűnhődött, lejárt a száműzetés ideje, és a harangot visszavitték Uglicsba. Nem vitték föl a toronyba, de most is látható, hogy okuljon belőle a világ: így jár… Nem tudom, ki jár így. Aki olyat lát, amit nem szabad.

Ahogy a Boney M. együttes énekelte valaha a Raszputyin című számban: Oh, those Russians.

Kloáka meghosszabbítva – hirdeti a Kiscelli Múzeum honlapja, de lassan a meghosszabbítás is lejár, még ezen a héten nézhető a Kloáka, kanális, klozet címet viselő kiállítás. Az, aminek látszik, ha szabad így fogalmazni, a fővárosi csatornázás, szennyvízelvezetés és az emberi ürítés regénye. Láthatóan érdekli a közönséget, hétköznap este is vagyunk néhányan a pincében, így kakáltak a rómaiak Aquincumban, így kakáltak a nyugatos költők, és így drága szüleink.

Azt nem állítom, hogy jobb ember lettem, de az ötlet jó. Az más kérdés, hogy mi az, amit ki lehet állítani ilyen múzeumi keretben. A végterméket nyilván nem, és ha lát az ember két aquincumi ólomcsövet, attól még nem kap a szívéhez: hát te is, fiam, Brutus. De majd valaki talán ellopja a kiscelliek ötletét, és hatalmas kiállítást rendez a témában. Boucher pisilő nőjével, meg Bruegel Bábel tornyával, ott is kakil valaki a sokaságban. Addig már fél lábon is kibírjuk.

Nagyon tetszik a Hosszúlépés Budapesten, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid könyve, miközben azt sem tudom, hogy nem valami mérhetetlen tunyaságból tetszik-e. Úgy értem, van ez a város, benne élünk, mozgunk és vagyunk, a szépsége majd kiüti a szemünket, mégis akkor vesszük észre, hogy hol vagyunk, ha figyelmeztetnek rá. Ha könyvből olvassuk. Talán ez csak a nevelés kérdése: azt szoktuk meg, hogy a könyv igazabb, mint maga a világ, ami nyomtatva van, az a biztos érték. Ha így van, akkor nem kell aggódni, jönnek már az újabb és egészségesebb generációk, amelyek csak ritkán vesznek könyvet a kezükbe.

Van azonban az egésznek egy műfaji érdekessége. Már annak, hogy ez könyv. Mert eredetileg beszélt nyelv, városi vezetett séták elhangzó anyaga (ebben a formában azért feltehetően le volt valaha írva, aztán lett belőle elmondott szöveg, és utána került újra papírra), az ember érzi, hogy mennyire más elmondani valamit, mint leírni. Néha úgy megbök egy-egy gondolat, olyan, ami elmondva biztos nem bökne meg, hogy „a zsidók találták föl az atombombát”, vagy hogy „Radnóti az a Lipótvárosnak, ami Che Guevara Havannának”. Az ember rögtön tiltakozna, hogy nem, nem az, értem, mire gondolsz, utca van róla elnevezve meg RaM Colosseum, de akkor sem az. Mindez elmondva, egy arckifejezéssel jelezve a poént nyilván teljesen a helyén van, leírva meg bántó.

Legalább azt is érti az ember, miért levelezik mindenki mostanában emojikkal.