Nem olyan nagy dolog, de a magam részéről óva inteném az írókat attól, hogy olyan címet adjanak elbeszéléseiknek, amelyek értelmes mondatot adnak ki az író neve után mondva. Kosztolányi, a bolgár kalauz. Páskándi Géza, a szörnyszülött.

Az egész arról jutott eszembe, hogy rendeltem két könyvet az antikvarium.hu-ról, ahol bevett gyakorlat, hogy két (lehet, hogy már egy) könyv mellé adnak egy ajándék kötetet is, és pont ezt kaptam, nem Kosztolányit, hanem Páskándit. Amiről eszembe jutott, hogy leéltem akárhány évet, és egyáltalán nem ismerem Páskándi művészetét. Aztán rájöttem, hogy valamennyire igen, mert két filmet is láttam, amelynek forgatókönyvírója volt, a Holnap lesz fácánt, és a Hány az óra Vekker úr? címűt. Egyik sem hétköznapi forgatókönyv.

A történet, persze, akkor volna igazán boldog, ha úgy folytatódna, hogy kezembe vettem Páskándit, már a fülszöveg is különleges, hiszen a rövid életrajzban benne van egy szörnyű börtönbüntetés, hat év, de hát maguk a novellák…

Nem mintha képtelenség volna, Páskándiból ömlik a szó, amit nagyszerű kiindulási pontnak érzek, ha valaki prózaírással foglalkozik, mondja, mondja, mert mondania kell. Aztán mintha nem tudná, hogy a sok kiömlött szóból melyik a fontos és melyik a kihúznivaló, hogy egyáltalán befér-e egy könyvbe valami eszélyesség arról, hogy meghalt a Királynő, de előbb megölte két udvaroncát, aztán kiderül, hogy Agatha Christie-ről van szó, és a két udvaronc Miss Marple és Hercule Poirot. (Tényleg: Miss Marple-t is megölte?) 

Azon gondolkodom, vajon nem volt-e jobb, amikor még semmit sem olvastam Páskánditól.

Nem tudom, miért lett ennyire halvány a Kék róka tévéváltozata. Éppenséggel benne lehetne minden, amit az ember szeret, egy kis Wes Anderson, egy kis klasszikus magyar hangosfilm. Az egyikhez több pénz és több fantázia kellene, a másikhoz pedig még több pénz, még több fantázia, ez pedig mégis csak egy tévéfilm a Dunán. Ezt a részét körülbelül értem. Wes Andersonhoz egy kicsit véznuska a sztori, arra pedig nem sok esélyt látok, hogy leforgassanak egy filmet harmincas évekbeli felszereléssel, Tobis Klang hangrendszerrel, Jávor Pállal a főszerepben.

A vágyat is értem, elmenni a mesevilágba, vagy fölvenni a szálakat a harmincas években, mintha nem is történt volna semmi az elmúlt évszázad második felében, mintha átaludtuk volna a szörnyűségeket, és újra problémázhatnánk azon, hogy járt-e Cecile a Török utcában. Voltaképpen elég különös, hogy akkor, mármint a harmincas években nem készült film a Kék rókából, a darab már megvolt húsz éve, siker volt, csak Kabos Gyulának kellett volna valami szerepet beleírni. Most már elég későinek tűnik a filmre vitel, csak nosztalgiázni lehet, lehetne, ha a ruhák, a férfiak, és főleg, ha a nő olyan volna. Vagy lehet, hogy ez az üzenet: elveszítettük az ártatlanságot, rég nem számít már, hogy járt-e Cecile bárhol is. Akkor ezért annyira halvány a film.

Legalább megpróbálták.

Azzal semmiképpen nem értek egyet, hogy rendes ember nem megy a Műcsarnokba, mert maga a tér vagy a ház politikailag túlterhelt volna. Mi vagyunk politikailag túlterheltek, rendes vagy kevésbé rendes emberek. De az egy lehetséges kiindulópont, hogy ideges ember ne menjen a Műcsarnokba, mert valahogy rendetlenség van a fejekben, nem azonos színvonalú művészek állítanak ki ugyanazon a Személyesen címet viselő kiállításon. Ámbár ezzel sincs baj, elvileg a jó a rossz mellett még jobbnak tűnik, a rossz meg még bénábbnak a jó közelében. Vagy az is lehet, hogy egymást húzzák fölfelé (vagy lefelé) a művek és a termek, a végén mégis kialakul a nagy egyenlőség. Az azért mindenképpen zavaró, hogy Gál András A csend művészete címet viselő termében minden van, csak csend nincs, gagyog a falra szerelt televízió, a művész magyarázza a művét, aki így el tud mélyedni, annak már nem is kell miben elmélyedni, nézheti a falat is.

És van egy különszoba Gyulai Líviusz is, és megrohan az ifjúság, ezeket a könyveket szeretted, vagyis már csak azért is elolvastad, mert Gyulai Líviusz illusztrálta vagy a borítót tervezte, Psyché és Érzékeny utazás, Egyszer volt Budán kutyavásár, a technikai tudás annyira megnyugtató és lenyűgöző. És ha nem ájulna el a papírtól, akkor egy-két réztáblát is megnézhet, az már többé-kevésbé tényleg felfoghatatlan, a rétegek, felületek, a lapos térré váló rajz. Tényleg jó, ha valaki tud.  

Nem annak a Kocsisnak kell vigyáznia, a mi Kocsisunknak, Zoltánnak, ő rendíthetetlenül ámítja az embert. Valamiért nem ismertem ezt a videót, ami nemrég került föl a YouTube-ra, a Kocsis Archívumba, Mozart 456-os jegyzékszámú B-dúr zongoraversenyét játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Ha egy kicsit szebb a felvétel, ha kicsit több pénzük van hozzá, ma gond nélkül lehetne a Horowitz-féle Mozart A-dúr zongoraverseny párdarabja. Ott persze nagy kiadó állt a projekt mögött, a Scala zenekara játszott, Carlo Maria Giulini vezényelt. Egyik felvétel sem vitathatatlan végső állapotában, de nem is kell, hogy az legyen, mondhatni, mindkét zongorista nagyságát jelzi, hogy nem a nagyságukkal vannak elfoglalva, hogy kockáztatnak, akármi az elvárás tőlük, ők a maguk feje után mennek. És, persze, egymásnak sem tetszenének, nekem, nekünk meg valahogy mindkettő fontos.

De nem ezzel ébredtem ma, hanem azzal, hogy „vigyázz, kocsis, lyukas a kas”. A Debrecenbe kéne menni című magyar népdallal. Mindenki ismeri, Bartók feldolgozta a Gyermekeknek II. füzetében, de tényleg magyar népdal? Csak a szöveg miatt kérdezem, mert vannak variánsai, a Zala vármegyei Reszneken úgy gyűjtötték be, hogy Ez a Géza jó mészáros (írja Wikipedia), nyilván onnét bonyolult lett volna Debrecenbe menni, de tanultuk ezt oroszul is. Tancevala repka sz makom. Az a vége, hogy regyiszka, vagyis a retek nézte, hogy táncolt a petrezselyem. Vagyis a petruska. Titkos Bartók – Stravinsky kapcsolat! A kérdés az, hogy az oroszok vették át tőlünk a dalt, vagy mi tőlük.

Szeretek moziban az első sorban ülni. Nem tudok pontosan számot adni arról, hogy miért, talán közelebb érzi magát így az ember, vagy csak kamaszkori érdekeskedés, hogy én ott ülök, ahol senki nem szeret, aztán addig játssza az ember a hülyét, amíg úgy marad. Néha kérdezik, hogy nem zavar-e, de mi zavarna? Hát hogy nagyon csak a vászon közepét nézed, és nem érzed, ami a kép külső ötven centis szegélyén történik. De hát mi az, ami egy filmben a kép külső, ötven centis szegélyén történik? Legfeljebb ott lóg be a mikrofon, de mostanában már az sem szokott.

A nagy Cezanne-kiállításon a Szépművészetiben viszont úgy érzem időnként magam, mint a kérdezők. A világítás. Magasról jön a fény, éles szögből, így sokszor a képek keretét is éri, és az árnyékot vet magára a képre is. Ha cirádás a keret, akkor elég nagy árnyékot, meg az árnyék odavetül a kép alá is, van egy furcsa árnyékminta a kép alatt, ami zavaróan hat. De a képnek tényleg elvész egy sávja, nem szörnyen sok, mondjuk, úgy egy százalék.

A kérdés tehát az, hogy vajon van-e valami a kép felső két vagy öt centijében, amitől Cezanne-abb lesz Cezanne. Remélem, nincs.

Biztosan ez még valami újságíró-reflex, a kistestvér bámulja a nagyot, utánozza, amennyire bírja, de nem nagyon megy, szóval reflex, de még mindig úgy gondolom, hogy a könyv, az más. Az több, nagyobb, fontosabb, véglegesebb, mint a nyavalyás újságcikk, ami másnapra elmúlik. Amennyire látom, bevallva vagy bevallatlanul így vannak ezzel azok az újságírók is, akik megpróbálnak könyvet írni, a napi pongyola helyett megpróbálnak ünneplő ruhás mondatokat írni, tudva, hogy amit lapokra vágva, kötve vagy fűzve megjelentetnek, az már ott van az idők végezetéig, ezer év múlva is bemehet valaki a Széchényibe, és kikéri magának. A szó mindkét értelmében. Nem mintha az újságokat nem őriznék meg valahol és valakik, szóval ennek sincs sok értelme így.

A hetvenes-nyolcvanas években azt mondták, hogy van magyar folyóiratkultúra. Vagy hogy a magyar irodalom az folyóiratkultúra, ott jelennek meg a lényeges dolgok, aztán egyszer majd könyvvé változnak, de annak már soha nincs olyan hatása, mint újkorában volt.

Csak azt akarom mondani, hogy hiányoznak a folyóiratok, az is, ami megszűnt, az is, ami megvan. Mert elolvastam Puskás Panni novelláit (A rezervátum visszafoglalása), és eleinte csak azon gondolkodtam, miért is megy ez nekem ennyire nehezen. Olvasmányos, friss, időnként vicces, de legrosszabb pillanataiban is igyekszik vicces vagy legalább váratlan lenni, száz oldal az egész, mégis napokig tartott, mire a végére értem. Kettőnél vagy háromnál többet soha nem bírtam egyszerre elolvasni.

Először azt hittem, hogy talán ezek versek, novellának öltözött versek, aligcselekménnyel, a verseket sem úgy olvassa az ember, hogy az elsőtől a századik oldalig, hagy magának holnapra meg holnaputánra is. De lehet, hogy csak a formával van bajom. Nem a rózsaszín borítóval (ha ez egyáltalán rózsaszín, mert ilyen színű rózsát még soha nem láttam), hanem a könyvformával, a véglegességgel. Miközben ezek a novellák nem is akarnak véglegesnek látszani, dumálások, előszó, ha felolvasná, talán a szerző is mást mondana időnként, itt elvenne, ott hozzátenne. Ezt fel se olvasná, azt meg kétszer is.

Ha ez magyarázat a privát Panni-problémára, akkor meg vagyok nyugodva.

Amikor divatba jöttek ezek a megfordított musicalek, amelyekben nem a történethez írnak dalokat, hanem a dalokhoz történeteket, az ember bólintott. Várható volt. Minek kínlódni azzal, hogy aztán vagy eljut a sláger a közönséghez, vagy sem, amikor vannak kész slágerek is. Felismeri és szereti a darabot a néző még akkor is, amikor először hallja. Jöttek is egymás után az ilyen jellegű zenés játékok, még azt sem lehet mondani, hogy mind rossz volna, a legismertebb, a Mamma mia! például kifejezetten ötletes a dalválogatást illetően, és a történet sem rossz – még ha erősen emlékeztet is a Jó estét, Mrs Campbell! című filmre. (És mindkettő címében van felkiáltójel!)  

Egyvalamiben azért biztos voltam. Bob Dylanből nem lesz musical. Nem olyan. Főleg a szöveget illetően nem olyan, de az egész ember valahogy idegennek tűnik a Broadwayn. Ahogy abban is biztos voltam, hogy Bob Dylan nem fog karácsonyi lemezt készíteni. Aztán készített. Aztán musical is lett belőle.

Nem tudom, milyen lehet a Girl From The North Country, de megnézném. Sajnos nincs lehetőségem rá, tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani. Nem megy jelenleg New Yorkban sem, mert a járvány annyira elvette az emberek kedvét a színházba járástól, hogy elég sok darabot levettek a műsorról. Van, amit végleg, a Girl From The North Countryt hivatalosan csak pihentetik, megvárják, amíg a közönség visszaszivárog (ha egyáltalán), és akkor újra játsszák. Azt, persze, nem tudom, hogyan szivároghatna vissza a közönség egy olyan darabra, amit nem játszanak, de ez már az ő gondjuk.

Vannak ezek a kivételes pillanatok, amelyeknél az ember még csak azt sem érzi, hogy kivételesek volnának. Természetesnek tűnnek. Jön a karmester, fölemeli a pálcát, a zenekar egy nagy nyögéssel indítja Schumann Negyedik szimfóniáját, mert ennek a műnek valahogy így kell kezdődnie, a semmiből egy kis (nem is kicsi) szülési vagy születési fájdalommal. És utána is végig azt érezni, hogy ennek így kell lennie. 

Pedig bonyodalmas a darab, úgy értem, még azon is lehet vitatkozni, hogy mi is a mű maga, van ősváltozata, van Schumann által átdolgozott változata (ettől Negyedik szimfónia, különben Második volna), amitől aztán sokan feljogosítva érzik magukat, hogy véleményezzék a hangszerelést, túl vaskos vagy nem az érvényesül, aminek érvényesülnie kellene, mit tudhatta azt a nyomorult szerző, hogy mit akar. És van ilyen előadás, ahol nem is lehet érteni, hogy miről vitatkoznak, ez a Schumann Negyedik, így kell szólnia. Így is szólt. 

Nincs karmesterkedés, nagy érzelmek, amelyektől jókat lehet zabálni, tornaóra, arctorna-óra, társalgás az égiekkel, a szerző szelleme, amint a Müpa nézőtere fölött lebeg, mégis azt érzi az ember, hogy Schumann viszont tényleg társalgott az égiekkel, és a szelleme valószínűleg lebeg valahol a hegedűsök és a fúvósok között. Hogy ez az, amivé a szimfóniának, magának a műfajnak fejlődnie kellett, négy tétel, de mégis egy anyag. A karmester kar is, mester is, úgy értem, szinte csak a karját, kezét használja, nem táncol , nem szenved, és mégis annyira pompázatos minden, olyan tökéletesek a gyorsulások, megállások, annyira az, amit hallunk, mint amit hallanunk kell... 

Nem is tudom. Valószínűleg azért nehéz bármi értelmeset mondani a koncertről (vagyis annak második feléről), mert nem nagyon kapcsolódik az élethez. Nincsenek kérdések csak válaszok. Benne élünk egy szimfóniában, aztán annak vége lesz, és már nem élünk benne. Ott jobb volt. 

A Fesztiválzenekar játszott, Marek Janowski vezényelt.  

Nem a filmről akarok beszélni, bár annyit muszáj mondani, hogy végre azt érzi az ember, megérte a jegy árát, jó ott lenni a moziban, nem valami kínos kötelesség, hogy addig se kell mosogatni, vagy bármi hasonló. A világ legrosszabb embere a film címe, és van benne egy jelenet, amelyben az egyik főszereplő arról beszél az abszolút főszereplőnek, hogy tulajdonképpen már rég elrontotta a dolgát az élettel. Rég föladta, ezt mondja, de nem is a föladásról van szó, hanem az otthonosságról. Olyasmiről, amit mindannyian érzünk vagy érezni fogunk, a dolgok nem nekünk készülnek, nem vagyunk első számú célközönség, nem ismerjük azokat, akikről a hírekben beszélnek. Azt mondja ez az Aksel nevű filmhős (a színész neve Anders Danielsen Lie), hogy ő abban a világban nőtt föl, amelyben a kultúra tárgyakat jelentett. Emlékszik az antikváriumra, ahol a képregényeket vette, a könyveket egy másikban, minden héten bementek a lemezboltba. Birtokolni lehetett a kultúrát, megvenni, hazavinni, együtt lenni ezekkel a tárgyakkal. És ennek most már vége és ő voltaképpen erre az új világra már nem tudott átszokni.

Ismerős, nem? Ezt éljük át, amikor mégis megvesszük a lemezt, pedig van Spotify, mikor elolvasás után nem dobjuk ki a könyvet, pedig nem fogjuk újraolvasni, de akkor is érték. Vagy egyáltalán, amikor arról beszélünk, hogy az elektromos könyv kibírhatatlan, mert nincs neki súlya, szaga, vastagsága. Nyilván mondani is fölösleges, hogy ez is egy nagy átverés volt, elhittük, hogy a birtoklással meg is úszhatjuk a művészetért vagy kultúráért folytatandó munkát, a lemezek a polcon maradtak benejlonozva, majd meghallgatom, ha lesz rá időm, a könyvek csak gyűltek, majd elolvasom őket, ha okosabb leszek, ha majd jobban értem, ha jön a nyár, vagy ha nyugdíjba megyek. De attól, hogy átverés volt, még hiányozhat.

Régen befejeztem már Szőllősy Klára útikönyvét a Szovjetunióról, érdekes is, bravúros is, és nyilván sem oka, sem esélye nincs annak, hogy valaha is újra kiadják, hol van már a tavalyelőtti hó. Pedig az épületek, amelyekről ír, remélhetőleg a helyükön vannak, és akikről ír, azok már akkor is a sírban porladtak. Például Praszkovja Kovaljova Zsemcsugova, akinek az élete kész regény, bár én még nem találkoztam a regényes feldolgozásával. De kész Netflix sorozat is ez az élet: van egy kislány, akiről észreveszik, hogy de szépen énekel. Jobbágylány, föl kell karolni, de erre volt hajlama a földesúrnak, Pjotr Seremetyevnek, aki jobbágyszínházat működtetett Kuszkovóban. Praszkovja Kovaljova tehát énekelni tanult, aztán föllépett, előbb kis szerepben, ahogy ma is intéznék a gondos menedzserek és igazgatók (ha vannak még egyáltalán ilyenek), de hamarosan jöttek a főszerepek. Ekkor választotta művésznévnek a Zsemcsugovát, a zsemcsug gyöngyöt jelent. Siker, egyre nagyobb siker, uralkodók mennek a Seremetyev-birtokra, hogy hallják a gyöngyszemet. Időközben meghalt Pjotr gróf, a színház vezetését átvette a fia, Nyikolaj, aki annak rendje és módja szerint beleszeretett a primadonnába. Annak rendje és módja szerint a nő a gróf szeretője lett, miközben rendületlenül fellépett, amíg a tüdőbaj le nem parancsolta a színpadról.

Sablonos történetben a további események kitalálhatóak volnának, színpad nélkül Zsemcsugova elveszítette volna a ragyogását, az idő is halad előre, Seremetyev gróf mással kereste volna a boldogságot, de az élet ennél sokkal bonyolultabb. A gróf elvette feleségül a jobbágylányt, és hogy ezt megtehesse, lengyel nemesi ősöket hamisítottak neki, de még így is titokban tartották, hogy törvényesen hitvestársak. Zsemcsugova visszavonulása után Seremetyev gróf bezárta a színházat, és cári hívásra Szentpétervárra költözött. Praszkovját is vitte magával, és mindenki a fejét csóválta, hogy vadházasságban él egy jobbággyal. Nem tudták, hogy egész más miatt kellene csóválni a fejüket, ezek tényleg házasok. Praszkovja Kovaljova Zsemcsugova Seremtyeva 1803-ban fiúnak adott életet, de tuberkulózistól legyöngült szervezete nem sokkal a szülés után végképp felmondta a szolgálatot. Halála előtt Seremetyev grófnak még sikerült beszélnie a cárral, aki „megbocsátott”, és érvényesnek mondta a házasságot, így a kisfiúnak jutott a nagy vagyon.

Itt egy kicsit elveszítettem a fonalat. A gyereket természetesen meg akarták ölni, mégpedig Seremetyev gróf unokaöccsei, akik elestek az örökségtől: a Razumovszkij-testvérek. De hogy a testvéreket hogy hívták, hogy az egyikük vajon Andrej volt-e, aki aztán Bécsben Beethovent pártfogolta, azt, sajnos nem tudom. Mindenesetre a vagyon csökkent valamicskét, Seremetyev gróf ugyanis megtartotta a felesége halálos ágyánál tett ígéretét, és szegényházat nyitott Szentpéterváron, amely egészen 1917-ig működött. Akkor, mint tudjuk, megszűnt a szegénység arrafelé.

Szőllősy Klára még arról is írt mennyire érdekes volna, ha Zsemcsugova megírta volna az emlékezéseit, mennyire elolvasná, milyen egy ilyen élet „belülről”, de hát még azt sem tudja, hogy egyáltalán tudott-e írni. Én ezt tudom, a Wikipedia alapján. Tudott. És beszélt olaszul meg franciául is.