Szép, szép, szép, még annál is szebb koncertet adott a Krilov-Knyazev-Luganszkij trió, három elszállt orosz zenész, vagyis inkább kettő, Luganszkij egyébként teljesen normálisnak néz ki. De a két kolléga! És ahogy egységben az erő alapon nekiugrottak Brahms c-moll triójának, hogy rögtön tudjuk, ez most nem játék. Brahms hazatért, hiszen a három trióból kettőnek Pesten volt a bemutatója, közben úgy van otthon, hogy az ember emeli a szemöldököt: a Müpában? Tényleg? Nem lesz tele.

Félig sincs tele, pedig akik végigülték Barenboimék Mozart-estjét, igazán megérdemeltek volna erre egy ingyen belépőt: ilyesmire gondoltunk, és ugye, hogy lehet ekkora teremben is nagy hatással kamarazenét játszani.

Az a furcsa, hogy hármuk közül a legismertebb, Nyikolaj Luganszkij volt a legkevésbé formában, talán az akusztika is őt hátráltatta leginkább, de mellette a két vonóbajnok, Krilov hegedűn, Knyazev gordonkán, Brahmsszal társalkodó szemüveges vademberek. Mindketten ugyanazzal a hevülettel, de mégis egészen más alapállásból muzsikáltak, Krilovban végig volt valami játékosság, cifra ciráda, Knyazev meg mintha folyton elborult volna, nincs derű, amire ne jönne ború alapon. De nem ilyen Brahms? Mármint ilyen is meg olyan is, meg fegyelmezett is, mint Luganszkij, három ember kell hozzá, hogy eljátssza azt az egyet, aki a triókat írta.

Végig fölfelé. Ez a másik élmény. Bevadultak már az első hangoknál, mégis egyre intenzívebbek lettek, ahogy a H-dúr trió lassú tételében megállítottak, de legalábbis meglassítottak mindent, most élsz épp, itt és most, örülj. Aztán a ráadás megint a C-dúr trió Scherzo-tétele volt, az izgatott első rész után a tétel középrésze lelassul, lírai, fölfelé szálló dallam, és Krilov pontosan úgy, ahogy a koncert első félidejében, megint elmosolyodott, és az égre nézett. Jó, az égre biztosan nem, vagy a Müpa mennyezetére, vagy azon messze túl. Csak tudnám, kit látott.

Emlékszem a pillanatra. Az íróasztalnál ültem, és már órák óta görnyedtem a Magyar állam- és jogtörténet címet viselő vaskos könyv fölé. Ilyen szempontból csodálatos könyv volt, mert tényleg órákig lehetett ülni fölötte, és az ember azt hitte, hogy épp tanul. Egy hajszál volt a könyvön. Lefújtam, lapoztam. Nahát. Ezen az oldalon is van egy hajszál. Beletúrtam a hajamba. Most meg két hajszál lett. Elkezdtem idegesen vakarni a fejem. Semmi vészes, de egy-egy hajszál gazdátlanná vált. Hullik a hajam. 

Voltaképpen nem tudom, mi ebben az ijesztő, de az volt. Hullik a hajam, megkopaszodok. És akkor mi lesz? Ronda leszek? De hát amúgy se vagyok valami izé. Vagy a kor? Öreg leszek? Az meg mégiscsak célnak számít az ember életében. Már annak, aki nem akar fiatalon meghalni. Vagy hasonlítani fogok Leninre? 

Hivatalosan nem szégyen a kopaszság, de azért Suetonius is azt írja, hogy Julius Caesar leplezni igyekezett "siralmas kopaszságát". Az általános iskolai olvasókönyv is mintha szeretett volna valamit kezdeni Lenin hajhagymáival, vagyis azok hiányaival, a kisfiú, aki az olvasmány szerint Leninnel találkozott a kertben, csak azt tudta elmesélni, hogy egy magas homlokú férfival beszélgetett. A magas homlok, ugye, az intelligencia jele, meg is kérdeztem édesanyámat, aki járt a Lenin Mauzóleumban, hogy tényleg olyan magas volt-e Lenin homloka, de azt mondta, hogy neki nem tűnt föl. A fényképeket nézve is inkább széles volt az a homlok, nem magas, szóval alighanem arra gondoltak, hogy nehéz elkülöníteni a homlokot a fej többi részétől, ha nincs az utóbbin haj. 

Amennyire tudom, ilyen egyszerű trükkel nem sikerült megtéveszteni az ifjúságot, nyolcadikban azért indult nyomozás, hogy ki írta az osztálydekoráción látható Lenin fejre tollal azt, hogy HÜLYE KOPASZ. Utólag bevallhatom: nem én voltam.

Meghalt Meat Loaf, mint azt többé-kevésbé mindenki tudja, én viszont a hír hatására rájöttem, hogy nem is nagyon tudom, kiről van szó. Valami kövér rock-sztár, Bryn Terfel viccelődött, hogy össze szokták vele téveszteni, meg az újságíró-humor: hogyan szólíthatom, Meat vagy Mr. Loaf? Szóval kicsit utánahallgattam, kiről is van szó, mi tagadás, nem tehetségtelen ember, és érdekesek ezek a hosszú számok, több részből összekalapált történetmesélő dalok, amelyeket nemcsak elénekelni, de eljátszani is kell, de jól adja.

Nem is ez lepett meg igazén, hanem a zenekar, ez szimfonikus változat, mert valamiért sokan gondolják, hogy a hegedűk és trombiták jót tesznek a rocknak is, meg általában mindennek. Nem is az a kérdés, hogy jót tesznek-e, hanem maguk a zenészek, hogy menyire élvezik a nem épp bonyolult táncritmusokat, riszálnak, fejet lóbálnak, kicsit azért fújnak-húznak. Mintha kétféle zene volna a világban, az egyik, amihez elmélyült arcokat kell vágni, és a másik, aminek meg örülni lehet. Nem mondom, hogy igazán tragikus a kettéosztottság, de azért jobb volna közelíteni egymáshoz az élvezeti szokásainkat, a pofavágásos zenének is lehet örülni, a lábrázóst is érdemes úgy hallgatni, hogy közben észrevesz az ember egy érdekesebb modulációt. A test is jól kell lakjon egy szimfóniával, és a lélek is táplálkozhat Meat Loaffal.

Allegro barbaro jazz-rock változatban. Az kábé azt jelenti az érzékenyebb lelkeknek, hogy amikor eltalálja a zongorista a hangokat, az Bartók, amikor mellémegy, akkor jazz-rock.

Szerencse, hogy nem vagyok érzékenyebb lélek, mert én az egész koncertet nagyon élveztem a Pólus Centerben, Török Ádám játszott, és nemcsak Bartókot, hanem inkább saját szerzeményeket. Ötven körüli dalokat, az ember fejest ugrik, nem is tudom pontosan, mibe. A nosztalgiába? Nem, nem hiszem, hogy régen minden jobb lett volna, főleg a hetvenes években nem volt minden jobb, de a zene fontosabb volt, mint ma. Nyilván voltak ennek politikai okai, végül is nehéz volt belekötni, mi üldöznivaló lehet abban, hogy Vissza a városba. Elmentél kirándulni, aztán hazajöttél, mert esett az eső. Ha jól dekódolom a szöveget. Miért olyan nagy ügy?

Mert mégis nagy ügy, és ha nem is próbálok meg semmit se belelátni, akkor is azt látja az ember, hogy van egy hely, ahová nem tudnak utánanyúlni. Itt van Török Ádám, betegségtől meggyötörve, alig maradt hangja, szinte szaval, de mégis ott lakik, azon a helyen, hogy egyáltalán, ez lehetséges, zenében élni. Nem odamenekülni, hanem ott lenni. Párhuzamos valóság, de mintha a két párhuzamos vonal között ez volna feljebb.   

Van egy igen egyszerű megoldása annak a nem is nagyon bonyolult képletnek, ami Alice Sara Ott. Adott egy csinos zongorista, aki elfogadhatóan játszik el bármit, de nem nagy csoda, és aki nem hajlandó várni a sorára, hiszen az sem biztos, hogy eljön az ideje. Kitalálja magát. De nem azt csinálja, mint Edvin Marton, hogy korcsolyabajnokokkal lép föl, nem is azt, mint Havasi Balázs, hogy kakastaréjt fésül a hajából, és lelakkozza, hanem próbál a művészet keretein belül maradni. Eljátssza a Chopin-prelűdöket, de közbeiktat néhány 20. századi, megfelelően rövid darabot, a feje fölé meg valami vetítést szervez. Jó, nem így mondják, hogy vetítés, hanem hogy fényfestés, komputeres grafikán mindenféle épületek láthatóak, meg a világ összes tudását tartalmazó könyvtár, viszonylag szellősen megrakott polcokkal, aztán az utolsó darabbal (maga Alice Sara Ott a szerző) fölszállunk a csillagok közé. Hozzá még mezítláb is játszik, meg beszél is, elmondja, miről van szó, kedvesen, könnyedén. Nem mondom, hogy halálos bűn, amit elkövet. Az már kevésbé tetszik, hogy a ráadás előtt újra magához veszi a szót, és úgy tesz, mintha mi mind valami nagy lázadók volnánk, akiket a koncertszervezők megpróbálnak beterelni a régi karámba, pedig mennyivel jobb a szabad ég alatt, de hát mit mondjon? Vetítünk nektek, kedves közönség, hogy bele ne dögöljetek az unalomba?

Ha félretesszük a leleplezési vagy szitán átlátási hajlamunkat, és mellétesszük a viszolygást attól, hogy egy koncertet prodzsektnek nevezzenek, akkor azért érvényes kérdés lehet az is, hogy miért vagyunk ennyire biztosak a zene felsőbbrendűségében. Úgy értem, ha a koncertet nem koncertként, hanem vetítésként hirdetik, vajon akkor is átverésnek éreznénk, hogy a képek alá zongorázó pianista nem lángeszű? Tényleg a megszokás ébreszti föl a gyanút, hogy aki túl jól dumál a zongorázása előtt, az nagy muzsikus nem lehet? Aki mögé meg fényfestenek, annak külön bugyra van az Infernóban? Aki csinos, gyanús? Aki mezítláb lép föl… - nem is folytatom, mert mindjárt jön Patricia Kopatchinskaja, aki nem ez a színvonal.  

Nem kell nagyon éles elme hozzá, hogy átlássa az ember, mi történik. Daniel Barenboim a fiával koncertezik, nyilván azért teszi, mert tehetségesnek tartja hegedűs gyermekét, és mert az apai gondoskodás részének érzi, hogy beindítja Michael fia karrierjét. Volt már rá példa a világban, egy fordított eset, amikor Yehudi Menuhin turnézott a zongorista fiával, Jeremyvel, Beniamino Gigli is énekelt szerelmi kettősöket a lányával. Ami a karriert illeti, többnyire nem vezet jóra, a közönség elmegy a koncertre, de úgy érzi, mit meg nem tesz rajongása tárgyáért, de eszében sincs továbbadni a rajongást a leszármazottnak.

Barenboimék azonban Mozartot játszottak, és Mozart talán tényleg más eset, a szonáták sokszor nagy hegedűművészeken is kifognak, nem adják meg magukat világraszóló virtuózoknak, de ha esetleg valami házimuzsikálás-jelleget kap a koncert, mi most itt nem fellépünk, hanem csak úgy játszogatunk, akkor a kemény dió szinte magától szétnyílik, kínálja magát, egyétek, finom.

Mindegy, ez csak az elmélet. A gyakorlatban Barenboim zongorázásában tényleg volt annyi házimuzsika-beütés, hogy nem volt precíz, Barenboim hegedülésében viszont annyi házimuzsika-jelleg volt, hogy nem volt jó. Se a nagy összecsiszolódást, fél mozdulatokból is megértjük egymást nem lehetett hallani, se az oldottságot, mi most itt csak örülünk az életnek.

Ami engem illet, épp nem örültem az életnek. Michael Barenboim hegedűhangja furcsán zümmögős, mintha befogott orral játszana, már úgy értem, befogná a hegedű orrát, a vonókezelése merev, szögletes, folyamatos veszteségnek éreztem a koncertet, most mentünk el valami szép mellett, megint nem jött ki ebből a frázisból semmi, de semmi.

Legalább megpróbálták.

Viszonylag pontosan tudom, mikor hallottam először részleteket Bartók Gyermekeknek című művéből. Első osztályban még kitűnő volt a bizonyítványom, mi több, a magatartásom is példás, és jutalomkönyvet adtak. Vagy jutalomlemezt. Inkább könyvet, népdalok szövege volt benne, de mellékletként, olyan levelezőlapszerű, hajlékony lemezen részletek voltak a Gyermekeknekből, Tusa Erzsébet játszott rajta. Nyár volt, még nem mentünk a Balatonra, otthon maradtak a gyerekek rendetlenkedni, bekapcsoltam a bútorszerű lemezjátszót, pompás délután volt.

A Gyermekeknek meg valahogy ott marad az emberrel. Fél lábbal, mert nem mindennapi kenyér, de vissza-visszatérően. Amikor a Hungaroton megjelentette Ránki Dezső Decca-lemezét. Aztán a Bartók évben, 1981-ben kijött a Kocsis-változat. Lehetett vitatkozni, melyik jobb. Aztán újra, amikor Kocsis a Philipsnek is fölvette. Most megint, hogy kiadták az összes ott készített Kocsis-felvételt a Deccánál. Ötvenegy év múlva ugyanaz a délutáni kábulat, csak a bútorszerű lemezjátszó nincs már meg.

Van az a Cseh Tamás – Bereményi dal, Ten Years After. Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen. Csak tíz év múlva ugyanez a dal legyen.

Jó, az ember elmegy, mert tetszik neki a dolog, valaki 95 évesen kiül a színpadra, hogy szórakoztassa. Elmegy, mert azt gondolja, mégis színháztörténelmet lát, a Békés-testvérekről mesélnek valamit, Rita nagy színésznő, András az Operaház főrendezője. Itala pedig mesél róluk és magáról.

Ehhez képest a Békés–testvérekről csak annyi szó esik, amennyi elkerülhetetlen. András kalapozik, miközben Itala táncol a debreceni utcán a Mondja, marha, miért oly bús? plakát előtt. (Honnét tudja, mi van odaírva? Hároméves.) Rita meg szép, neki talán könnyebb a pályára kerülni.

Itala meg van. Beszél, Mácsai Pál próbálja keretek között tartani az eseményeket, egyébként sikerrel, de végig azt érzi az ember, hogy van egy el nem mondott második meg harmadik rész, őrület, mennyi minden történik az emberrel, ha megél kilencvenöt évet. És ha emlékszik rá. És ha el is tudja úgy mondani, hogy néha nagyon kell röhögni, néha meg nagyon nem kell.

Nagy, nagy dolog ez a Hogyan lettem senki? című előadás. Mert hogy olyan kicsi.

Nem olyan nagy dolog, de a magam részéről óva inteném az írókat attól, hogy olyan címet adjanak elbeszéléseiknek, amelyek értelmes mondatot adnak ki az író neve után mondva. Kosztolányi, a bolgár kalauz. Páskándi Géza, a szörnyszülött.

Az egész arról jutott eszembe, hogy rendeltem két könyvet az antikvarium.hu-ról, ahol bevett gyakorlat, hogy két (lehet, hogy már egy) könyv mellé adnak egy ajándék kötetet is, és pont ezt kaptam, nem Kosztolányit, hanem Páskándit. Amiről eszembe jutott, hogy leéltem akárhány évet, és egyáltalán nem ismerem Páskándi művészetét. Aztán rájöttem, hogy valamennyire igen, mert két filmet is láttam, amelynek forgatókönyvírója volt, a Holnap lesz fácánt, és a Hány az óra Vekker úr? címűt. Egyik sem hétköznapi forgatókönyv.

A történet, persze, akkor volna igazán boldog, ha úgy folytatódna, hogy kezembe vettem Páskándit, már a fülszöveg is különleges, hiszen a rövid életrajzban benne van egy szörnyű börtönbüntetés, hat év, de hát maguk a novellák…

Nem mintha képtelenség volna, Páskándiból ömlik a szó, amit nagyszerű kiindulási pontnak érzek, ha valaki prózaírással foglalkozik, mondja, mondja, mert mondania kell. Aztán mintha nem tudná, hogy a sok kiömlött szóból melyik a fontos és melyik a kihúznivaló, hogy egyáltalán befér-e egy könyvbe valami eszélyesség arról, hogy meghalt a Királynő, de előbb megölte két udvaroncát, aztán kiderül, hogy Agatha Christie-ről van szó, és a két udvaronc Miss Marple és Hercule Poirot. (Tényleg: Miss Marple-t is megölte?) 

Azon gondolkodom, vajon nem volt-e jobb, amikor még semmit sem olvastam Páskánditól.

Nem tudom, miért lett ennyire halvány a Kék róka tévéváltozata. Éppenséggel benne lehetne minden, amit az ember szeret, egy kis Wes Anderson, egy kis klasszikus magyar hangosfilm. Az egyikhez több pénz és több fantázia kellene, a másikhoz pedig még több pénz, még több fantázia, ez pedig mégis csak egy tévéfilm a Dunán. Ezt a részét körülbelül értem. Wes Andersonhoz egy kicsit véznuska a sztori, arra pedig nem sok esélyt látok, hogy leforgassanak egy filmet harmincas évekbeli felszereléssel, Tobis Klang hangrendszerrel, Jávor Pállal a főszerepben.

A vágyat is értem, elmenni a mesevilágba, vagy fölvenni a szálakat a harmincas években, mintha nem is történt volna semmi az elmúlt évszázad második felében, mintha átaludtuk volna a szörnyűségeket, és újra problémázhatnánk azon, hogy járt-e Cecile a Török utcában. Voltaképpen elég különös, hogy akkor, mármint a harmincas években nem készült film a Kék rókából, a darab már megvolt húsz éve, siker volt, csak Kabos Gyulának kellett volna valami szerepet beleírni. Most már elég későinek tűnik a filmre vitel, csak nosztalgiázni lehet, lehetne, ha a ruhák, a férfiak, és főleg, ha a nő olyan volna. Vagy lehet, hogy ez az üzenet: elveszítettük az ártatlanságot, rég nem számít már, hogy járt-e Cecile bárhol is. Akkor ezért annyira halvány a film.

Legalább megpróbálták.