Nem tudom, miért lett ennyire halvány a Kék róka tévéváltozata. Éppenséggel benne lehetne minden, amit az ember szeret, egy kis Wes Anderson, egy kis klasszikus magyar hangosfilm. Az egyikhez több pénz és több fantázia kellene, a másikhoz pedig még több pénz, még több fantázia, ez pedig mégis csak egy tévéfilm a Dunán. Ezt a részét körülbelül értem. Wes Andersonhoz egy kicsit véznuska a sztori, arra pedig nem sok esélyt látok, hogy leforgassanak egy filmet harmincas évekbeli felszereléssel, Tobis Klang hangrendszerrel, Jávor Pállal a főszerepben.
A vágyat is értem, elmenni a mesevilágba, vagy fölvenni a szálakat a harmincas években, mintha nem is történt volna semmi az elmúlt évszázad második felében, mintha átaludtuk volna a szörnyűségeket, és újra problémázhatnánk azon, hogy járt-e Cecile a Török utcában. Voltaképpen elég különös, hogy akkor, mármint a harmincas években nem készült film a Kék rókából, a darab már megvolt húsz éve, siker volt, csak Kabos Gyulának kellett volna valami szerepet beleírni. Most már elég későinek tűnik a filmre vitel, csak nosztalgiázni lehet, lehetne, ha a ruhák, a férfiak, és főleg, ha a nő olyan volna. Vagy lehet, hogy ez az üzenet: elveszítettük az ártatlanságot, rég nem számít már, hogy járt-e Cecile bárhol is. Akkor ezért annyira halvány a film.
Legalább megpróbálták.