A vonalak jelleme

A vonalak jelleme

Voltaképpen a művészettörténet elég rugalmas tudomány. Legalábbis ha a portréfestészetről beszél. Egy ideig az a csoda, az a nagyszerű portré, amely több, mint portré, nemcsak emberábrázol, de egy bizonyos embert ábrázol, el tudjuk dönteni, hogy szimpi vagy nem szimpi a császár, vennénk-e tőle használt autót, ha a hirdetést ő adná föl. Aztán jön Cezanne, és attól fogva nem számít a jellem és társai, csak a fények, színek, vonalak, és senki nem mondja, hogy na de kérem. Eddig azt tanultuk, hogy mennyire fontos a személyiség, most meg azt, hogy nem vagyunk más, mint felület, amelyen megtörik a fény.

Így lesz a szükségből erény. Valahogy Cezanne-nak nem ment a színes emberábrázolás, hát rávette a világot, hogy ne is keresse azt, amit úgysem talál, a portré többé már nem akar a bőr alá hatolni, az is épp elég érdekes, ami a felszínen van. Értem, elfogadom. Csakhogy.

pb090017.JPG

Itt van ez a pici rajz. Cezanne. Annyira Cezanne, hogy nemcsak ő rajzolta, de ő is van rajta. És lehet, hogy épp az foglalkoztatta közben, miként válik fénnyé a papír maga, de azt nem lehet mondani, hogy a nézőnek nincs valami sejtése arról a személyről, akit a rajzon lát. Nem azt akarom mondani, hogy Cezanne-t nem foglalkoztatták az emberek, de saját maga bezzeg igen, hanem hogy ennek a képességnek, a vonalakkal való emberábrázolásnak nagyon is a birtokában volt. Nem is csak annak, hanem talán annak is, hogyan jellemeznek bennünket a testrészeink, szóval ha úgy illeszti a fejéhez a fülét, ahogy a bilihez a fogantyúját, akkor az valamit elárul róla.

Tudom, közben feltalálták a fényképezést, a portrénak nem kell többé dokumentumnak lennie, és ez biztosan szabadságot adott a festőnek, nem kell ragaszkodnia a látványhoz. Azóta már a modellek is szabadságot merítettek ebből, és senki nem néz ki úgy, mint az életben. Egy következő lépés, hogy már nem is a modell a modell. Én leginkább Paul Newman lennék. Vagy Marlon. Vagy Al. A végén talán el kellene jutnunk oda, hogy minden ember mi vagyunk.  

Szép asszonyok egy gazdag házban

Szép asszonyok egy gazdag házban

yoncheva.jpg

Nem egy korszerű emlék, de az emlékek többnyire nem korszerűek. Régen volt, az talán menti a helyzetet. Egy barátommal beszélgettünk, annyira régen, hogy még mindketten egyenruhát hordtunk, ennek megfelelően a nők volt a téma, ha nem is honvédségi stílusban, de azért mégis róluk beszéltünk. Elmondtam neki az elméletemet, hogy az mekkora hülyeség, amikor azt mondják, hogy a magyar nők mennyire szépek, hiszen nyilvánvaló, hogy minden országban egyforma a szép és kevésbé szép nők aránya. Barátom elgondolkodott, aztán azt mondta: azért Bulgáriában nem ez a helyzet. Ott ő még nem látott szép nőt.

Rég volt, azóta Bulgária is tele van szebbnél szebbekkel.  

A lényeg most nem ez, hanem hogy épp két énekbajnoknő között őrlődök, Sonya Yoncheva és Anna Netrebko között. Yoncheva élmény még az elmúlt hétről, Netrebko meg valóság, lemezvalóság, az új CD-t hallgatom. De ez az őrlődés mintha nem is rajtam múlna, mintha a menedzsment próbálna Yonchevából erőnek erejével Netrebkót faragni, olyan képeket tesznek ki róla, amelyeken nem is érti az ember, hogy egy ilyen nő miért is énekel, semmi szüksége nincs rá.

Minek? Hogyan lehetne megértetni a világgal, hogy nem ezért szeretjük? Ahogy Netrebkót sem. Ezek az arcba bukó tincsek, mély dekoltációk és egyebek épp ellentétes hatással járnak, az ember rögtön gyanakodni kezd, hogy miért így akarják meggyőzni egy hang szépségéről, az előadás nagyszerűségéről. Joan Sutherlandnél vagy Montserrat Caballénál még nem volt ilyesmire szükség. Most miért van? Mindent a szemnek, semmit a fülnek?

Rabjai a földnek

Rabjai a földnek

Valószínűleg túl bőségesen vacsoráztam, hogy ilyen marhaságot álmodtam. Ahogy Mézga Gézával is történt, ha nehéz ételeket evett este, és aztán azt álmodta, hogy újra érettségiznie kell. Én még csak nem is álmodtam, hanem  fölidéződött bennem egy régi probléma. Nem mondhatnám, hogy jelentős, bár akkor nem tudtam, mi a megnyugtató megoldása.

Arról van szó, hogy régen, réges régen voltak dollárboltok, ahol úgynevezett keményvaluta ellenében olyasmit lehetett vásárolni, amit a hagyományos, forintos boltokban nem. Voltak mindenféle határok, például a francia nyelvű Don Carlost már nem tudtam megvenni, mert csak négy (vagy öt?) lemezre fért rá a zenei anyag, de nem is ez a fő probléma. Hanem hogy jöttek a „jugoszlávok”, a dinár is keménynek számított, holott az infláció a nyolcvanas években már náluk is nagyon magas volt, és amikor fizettek, a visszajárót nem dinárban kérték, hanem dollárban, márkában, schillingben, ami volt. Mindig azon gondolkodtam (és ezek szerint ma is, szerencsére csak rossz álomban), hogy vajon ha ott volnék boltos, megtenném-e neki. Melyik az előrébb való, a népgazdasági érdek, elvégre magyarok vagyunk, vagy hogy hadd legyen jó napja a jugónak, elvégre emberek vagyunk.

Ma az egész talán azért érdekes, mert kommunizmus ide vagy oda, ezek szerint régebben erősebb volt a gondolkodásunkban a nemzeti érdek jelenléte, egy dollár ötven centen is eltöprengtünk, hogy ne a nemzeti perselybe dobjuk-e inkább.

A gyakorlatban, úgy emlékszem, nem volt élő a probléma, a visszajárót abban kapták, amiben kérték. Talán ez volt a proletár internacionalizmus a gyakorlatban.

dina.jpg

Márai kutyája

Márai kutyája

marai.jpg

Mégis kellene már valami Márait olvasni. Mert úgy nőttem fel, hogy Márai nevű író nem volt a magyar irodalomban, és akkor még azt hitte az ember, hogy biztos okkal nem beszélnek róla, talán nem annyira lényeges. Aztán rájön, hogy nem azért kussoltak róla, mert nem tetszett nekik, hanem mert élt, és mégis meg kellett volna magyarázni, hogy ha él, akkor miért nincs idehaza. Akárhogy is, az ember mindent nem tud bepótolni, főleg a gimnazista lelkületet nem tudja már visszaszerezni, ha egyszer nem gimnazista, így aztán hiába olvassa Márait, vagy legalábbis olvas tőle, még mindig sokkal több a könyv, amit nem olvasott. És marad valami idegenkedés is, megmagyarázni, hogy miért is nem máraista. Nálam a magyarázat az, hogy jó író, de kis lélek, és a kedvenc illusztrációm erre a Napló 1944-es bejegyzése, hogy korlátozzák a benzinhasználatot. Hogy a saját kocsimba, a saját pénzemért nem vehetek annyi benzint, amit akarok, hőzöng Márai, én meg azon hőzöngök, hogy Sándor bátyám jól körülnéztél te a világban? Biztos, hogy ez a legnagyobb probléma 1944-ben Budapesten, hogy nem vehetsz benzint?

Mindegy, Kassáról visszajövet levettem a Csutorát a polcról, és milyen jó, ahogy elkezdődik, Cave canem, ő is megírja a maga kutyás könyvét. Ő is, vagyis valakikre gondol, akik még, nyilván leginkább Thomas Mannra, a magyar irodalomban akkor még a kutyaversek fontosabbnak tűntek, Ádáz és Hattyú. De hát tartja akár Thomas Mann-nal is a lépést Márai, jó ez, jó, csak valahogy ő maga olyan ostobán bánik az állattal. Valószínűleg ez is új dolog, hogy állat és ember közti meg nem értésben az olvasó ösztönösen az állat pártjára áll, az ember a hibás, ha Csutora nevelhetetlen, az a neurotikus környezettől van, hülye Márai, hülye Márainé, de nem bírlak benneteket.

Nyilván azért, mert olyan valóságosak. De mi van, ha Márainak soha nem volt kutyája, se Csutora, se Jimmy King, se senki, az egészet csak úgy kitalálta, elképzelte, megírta. Akkor mégis zseniális elme, nem? Most ebben reménykedek.

Sajtfejű

Sajtfejű

Van egy mellékes hozadéka a szépséges Cezanne-kiállításnak a Szépművészetiben, a falról kiderül, hogy a festőt Cezanne-nak kell írni, nincs ékezet a második betű fölött. Azt nem tudom, hogy akkor ezentúl szözánnak is köll-e a nevet öjteni, Cezanne takes you down to his place near the river, ahogy Leonard Cohen mondaná.

De ez tényleg mellékszál, a kiállítás nagy és többször nézendő, többféleképpen élvezhető, aki akarja, csak a Cezanne-okat nézegetheti, de olyat is, mint a Kártyázók a Musée d’Orsay-ból, aki bírja, járhatja az utat Cezanne-tól Malevicsig, nézheti, hogy kikre és hogyan hatott. Négykézláb fog kijönni a kiállításról, de boldogan.

cezanne.jpg

És lehet közben idétlenkedni is. Az ember arra a boldog középkorú úrra gondol, aki a fenti képen látható. Mennyire boldog volt, amikor megtudta, hogy a nagy Cezanne fogja lefesteni. Mennyire készségesen ült a széken, keresztbe tett, zsibbadó lábakkal, tudván, hogy a művészettörténet részévé válik, idegenek fogják száz és ezer év elmúltával nézni az arcát, és azon töprengeni, ki lehetett ő, mi az a finom, borús felhő az arcán… Az ám, az arca. Az pont nem érdekelte Cezanne-t, csak egy kéthónapos camembert sajtot festett oda.

Pech. Vagy szerencse, attól függ.

Fogyó Cura

Fogyó Cura

policura.jpg

Ócska a poén, tudom, de nehéz ellenállni neki, mert tényleg azt érzi az ember: egyre kevesebb ez a José Cura jelenség. Már ami a hangot illeti. Nem ugyanaz, mint ami indult, más a színe, más az ereje. Így aztán nem is akkora öröm a meglepetés, hogy ő énekli a Bajazzókban a Prológot, és nem a bariton, Kelemen Zoltán. Volt már rá példa a világtörténelemben, Mario del Monaco is énekelte az áriát, de ő aztán bőgette a motort. Cura nem bőgeti, de játszik, letérdel a színpadra ültetett gyerekkórushoz, könnyed és természetes, amivel némileg sokkolja a gyerekeket, mert ők mégiscsak fellépő művészek.

Ez egy más Bajazzók. Félig szcenírozott, vagy félig sem, a teljes díszlet két darab szék, de teljes az előadás, megrendezett by Harangi Márta, igazi dráma. Ijesztő is, amikor Cura nekitámad az egyik kóristának, mert az megpendíti, hogy a felesége esetleg megcsalja. Csak meg ne pofozza.

A módszer beválik, ami hangban kevesebb, az játékban több, de nem sok, és Cura viszi magával a legfontosabb partnert, a Neddát éneklő Pasztircsák Polinát. Lehet dekázni, hogy az énekes színházban most mennyi az énekes és mennyi a színház, de ami a végeredményt illeti, nekem nincs panaszom. A nő meghal, a madarak kirepülnek.

A jó testvér

A jó testvér

joncsev.jpg

Amennyire vissza tudom követni, Beniamino Giglivel kezdődött. Ő lépett föl karrierje csúcsán (bár az ő karrierje végig csúcson volt), a lányával, Rinával. Aki Beniaminót akarja hallani, annak Rinát is kell. Nem volt nagy tragédia vagy képtelenség, de azért kényszer, amit a közönség nem szeret. Aztán folytatódott Caballéval és a férjével, Bernabé Martíval, és, természetesen ott van Anna Netrebko Yusif Eyvazovval. Most eljött a Müpába Sonya Yoncheva az öccsével, Marin Joncsevvel, aki nyilván nem azonos kategória, így az ember szinte kötelességének érzi, hogy fintorogjon. Mit ki nem kell bírnunk.

Közben meg tekinthetnénk ajándéknak is. Marin Joncsev egy szál magában csak egy Képáriára ragadtatta magát, nem volt szörnyű, nem volt jó sem. Nem is lesz soha igazán jó, hogy kegyetlen legyek: csak rá kell nézni. Ahogy áll a színpadon, már az is otthontalanságot sugall.

A lényeg az, hogy nem is ezért jött, nem ez volt a fontos, hanem hogy helyzetbe hozza a nővérét. Hogy ne legyen ez a gálakoncerti bénáskodás, kijön, bemegy, ária, ária, nyitány, kijön, bemegy. Annyira megutáltam már az évek során A végzet hatalma nyitányát, mert állandóan erre használják, időhúzásra, hogy meglegyen egy teljes koncert, pedig csak hét áriát hallottunk. Sonya Yoncheva most az első pillanattól jelezte, hogy színházat akar, helyzeteket, amelyekben énekelnek, és nem hangversenyt. Bejött, mint valami lilaruhás hölgy, kezében rózsaszállal, és amíg a Le villi nefelejcses áriáját énekelte (honnan is szerezhettek volna az alkalomra nefelejcset), a szirmokat tépkedte, szeret - nem szeret.  

Kicsit még gondolkodtam, hogy szeretem vagy nem szeretem, hamar elmúlt. Pompás dolgok jöttek, Bohémélet-blokk, aztán Tosca-blokk, a szünet két oldalára elosztva. Tosca imájánál már ordítanak a rajongók, de okkal. Szép, telt, gazdag hang, izgalmasan sötét lefelé, de nem szorul, fölfelé meg büszkén és diadallal nyílik. Tulajdonképpen nem jó öcsnek lenni, mert a lehetőség mellett ő az összehasonlítási alap, így is lehet énekelni. Meg úgy is. Úgy meg már nem is lehet, ahogy a Pillangókisasszony szólt, hogy erő van benne, és mégis törékeny, és az ária középrészében szinte prózának érződik, annyira halk és félénk és hétköznapi. Jön egy ember, elindul a dombon fölfelé, és engem keres, de én nem szólok, meg ne haljak örömömben. Aztán a kiterjesztett karú éneklés, már megint, mi meg tudjuk, hogy így csak a megcsalt szerelem tud énekelni.

Talán az sem túl nagy ár.

 

A püspök hagymái

A püspök hagymái

bubics.jpg

Miközben az élet, amennyire meg tudom ítélni, arról szól, hogy egyre kevesebb az ismerősünk, vagy az olyan, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, egyre több lesz a virtuális barát, cimbora, vagy legalábbis ember, akinek a neve valamit mond. Egy héttel ezelőtt sejtelmem sem volt róla, hogy ki az a Bubics Zsigmond, aztán Kassán ott nézett rám a Kelet-Szlovákiai Múzeum felső szintjén: biskup, umelec, donátor. Magyar felirat nélkül is a biskup és a donátor kitalálható, az umelec művészt jelent. Reneszánsz ember a nem reneszánsz időből, hiszen még fénykép is készült róla, 1907-ben halt meg nyolcvanhat éves korában.

A pályafutása talán nem épp különleges, egyházi karrier, magyaróvári segédlelkészből lett kassai püspök, országgyűlési képviselő. Mindig is kapcsolatban állt az Esterházy családdal, és ha igazat mond a lexikon, akkor neki köszönhető, hogy az Esterházy-gyűjtemény Magyarországra került, vagyis amikor meghatottan állunk az Esterházy Madonna előtt, éppenséggel Bubics Zsigmondnak is köszönetet mondhatunk. Kassán, persze, nem ennek örülnek, hanem hogy a gyűjteményét a városnak adta; ha ők meghatottan állnak a Poussin-rajz előtt, akkor éppenséggel…

Nem is ez az igazán meglepő, hanem az umelec, vagyis hogy maga is festett, állítólag a Szépművészetiben is van tőle kép, gondolom, a raktárban. Kassán csendéletek és tájképek láthatók, nem mondom, hogy felfoghatatlan minőségben, de van egy ilyen finom kis hagyma-ábrázolat, nincs mit szégyellni rajta. Talán túl lelkes vagyok, mint olyan ember, aki nemhogy egy kockát, de egy négyzetet sem tud tisztességgel lerajzolni, de nekem imponál a püspök úr.   

bubics1.jpg

Jobb híján

Jobb híján

berezov.jpg

Minden rosszra el voltam készülve, és majdnem minden rossz be is következett, amikor a Kocsis-emlékesten a Nemzeti Filharmonikuosk eljátszották Liszt Ünnepi indulóját Kocsis Zoltán átiratában. Az a fajta zenélés, amit az ember a széksorokból tényleg nem tud megérteni. Ha nem tetszik nekik, miért játsszák? Ha tetszik, miért játsszák így?

Mindegy. Igazából Berezovszkijra készültem, és az ő részéről voltam mindenféle rémségre elkészülve, játszott ő már elég érdekes dolgokat, még Kocsis vezényletével is, azóta pedig csak telt az idő, de a Rachmaninov d-moll zongoraverseny nem volt élvezhetetlen. Nyilván más lett belőle, mint ahogy a megemlékezett játszotta volna, más a tempó, de hát Kocsison kívül azt az őrületes rohanást senki nem vállalta, amit Rachmaninov maga játszott. Nem is ez volt számomra az érdekes, hanem hogy Borisz Berezovszkij mintha önmagával akarta volna bizonyítani Kocsis különlegességét. Hogy itt van, ötvenkét éves, nagy-nagy adottság, de egyáltalán nem hisz abban, amit csinál. Hogy mekkora csuda volt Kocsis, ahogy napról napra, rendületlenül ment, gyakorolt, próbált, játszott, és egy pillanatra sem fogalmazódott meg, talán még kérdésként sem, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Olyan kérdés, amit nem kell feltenni. Elég csak válaszolni rá.  

Az évek jönnek-mennek

Az évek jönnek-mennek

p6061244s.jpg

Ma öt éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán.

Persze, pontosan emlékszem arra a bénult bambaságra, amit éreztem, hogy most mi lesz. Mi lesz az életművével, mi lesz a zenekarral, hogy fakul majd el az emléke, jönnek majd újak, de akárki megszülethet már, csak ő nem. Ugyanaz a bénultság, amit rajta láttam, amikor Ferencsik meghalt. Valami, ami biztosnak tűnt, még akkor is, amikor a betegség egyértelművé tette, hogy ez nem biztos és nem örök, ami valahogy stabillá tette a zenei világot, eltűnik. Aztán itt vagyunk, a zenekar is megvan, este évfordulós koncert lesz. A többi meg nyilván elkerülhetetlen, magamon is látom, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, így kell lenni, nem élhetünk a múltban. Azzal meg végképp nem szeretnék foglalkozni, hogy régebben minden jobb volt, az ember fogta magát, és elment egy Kocsis-koncertre. Minden koncertet sajnálok, amelyikre nem mentem el, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy mindegyikre emlékeznék, amelyikre elmentem.

Tegnap az asztalnál Pintér Béláról beszélgettünk, az új darabról, meg hogy most mintha elfordulna tőle a támogatói kar, az utóbbi időben egyre több az értetlenkedés és helytelenítés, már nincs szó arról, hogy ő a magyar Shakespeare. Mondtam, hogy ez nekem mennyire imponál, mert nyilván érzi, hogy mit szeretnének tőle látni és hallani, de nem megy abba az irányba, mindig váratlan, mindig a maga útján megy. Mint Kocsis, mondtam. Megtehette volna, hogy egész életében Bartókot zongorázik, vagy úgy játssza Debussyt, ahogy szokás, Rachmaninovhoz meg hozzá sem nyúl, és végképp nem kezd el vezényelni, mert nyilván sejtette, hogy soha nem fogja az újévi koncertet dirigálni Bécsben, de ment, amerre mennie kellett.

A mondat végére érve megnyugodtam. Nem kell félni az emlékké válástól. Zoltán örök.

süti beállítások módosítása