Athénről volt szó valamelyik nap a Duna tévén, az athéni demokrácia alapjairól, ami, természetesen a pénz volt, az Athénhoz közeli ezüstbányák. Tévés-barlangászok ereszkedtek le az ókori járatokba, lámpákkal, fejlámpákkal, apró kamerákkal haladtak előre. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ember ilyen körülmények között fél óránál tovább kibírja épen és ép ésszel, ehhez képest a régi rabszolgáknak természetesen csak olajmécsesei lehettek, még annak a füstjét lélegezték be mindehhez. És bányászták az ércet. Nem nagyon szapora munka, egy kiló ezüsthöz egy tonna követ kellett kivájni. Szörnyű, de hát feltehetően nincs is szép történet a történelemben.

Hanem aztán föltették az athéniak maguknak a kérdést: mi legyen az ezüsttel. A népszerű válasz az volt, hogy osszák szét egyenlő arányban a polgárok között. Aztán jött Themisztoklész, és meggyőzte a szavazókat, hogy ne aprózzák el a gazdagságukat, inkább építsenek kétszáz hajós hadat, hogy ha jönnek a perzsák, meg tudják magukat védeni.

A hajókból csak száz készült el, de ennyi is elég volt a szalamiszi győzelemhez.

Azóta is azon gondolkodom, élhet-e ma olyan szónok a világban, aki meg tudná győzni az embereket, hogy egyszer-egyszer a hosszabb távú érdekeiknek megfelelően döntsenek.

Nem akarom sem az Utókor Ítélőszékét, sem a Hiperérzékeny Közönséget alakítani, de tegnap ebédidőben ment a Felmegyek a miniszterhez című igen szellemes vígjáték 1961-ből, és egy idő után csak el kellett zárni a készüléket. Valahogy nem rendes dolog ilyen filmet készíteni. Ilyen hehe-hihi nevetgélőset a téeszesítésről, pofozásról és egyéb furfangos és megalázó kényszerítésekről.

Csak hát kit utáljon érte az ember? A színészeket. Semmi okunk nem abból indulni ki, hogy a színész ostoba, az orránál nem lát tovább, Páger öt éve jött haza, nyilván nem azért, hogy válogasson a főszerepek közül, vagy talán nem is volt abban a helyzetben, hogy kifogást emeljen. Gózont meg mintha direkt szívatták volna a háború utáni filmekkel, nem kispolgárkodunk itt, a Janikában is neki kellett azt mondani, hogy „Amerika hangja”, itt is agrár-öntudattal örül a száz százaléknak.

Marad a rendező, Bán Frigyes, aki nyilván azt mondaná, ha kérdezhetnénk, hogy vele meg mi baj van, ő csak azt mondta, gyere be balról, a kamera meg legyen itt, csapó, forog, tessék. A világ már csak ilyen. Nincsenek benne rossz emberek, csak rossz filmek.

Ugye, az atyai név, amit viselni kell. Ebben az esetben kissé súlyos név, Igor Ojsztrah apja a nagy David Ojsztrah volt. Hogy ez mennyire hátrány vagy előny, azt nehéz megmondani, mindenesetre ott volt egész életében a nyakán. Ő is Ojsztrah, de nem az. Nem David. Még csak nem is a legjobb Ojsztrah-tanítvány, mert az Gidon Kremer.

Akárhogy is, nem vidám, hogy csak bő két héttel a halála után terjedt el a hír. Sokan nyilván azt mondták rá: nem is gondoltam, hogy még él. 

Jó volna azt mondani, hogy mekkora hegedűs volt, én, amikor hallottam, már nem volt akkora hegedűs, de nem is volt fiatal. Hanem a lemezeket hallgatva, amelyeken az apjával együtt játszik Mozartot vagy Bachot, néha gondolkodni kell, hogy most melyikük is játszik. Azért az is nagy szó.

Tegnap temették a Beatles hárfását. Nyilván így ennek nincs semmi értelme, a Beatles négy tagból állt, három gitár, egy dob, a tagokból meg kettőt már régen eltemettek, kettő, amennyire tudom, jó egészségnek örvend. Akit eltemettek, az Sheila Bromberg volt, aki a She’s Leaving Home-on játszotta a bevezető futamokat. Illetve utóbb is játszik, de akkor már meglehetősen háttérbe szorítja őt a kamarazenekar.

Voltaképpen a Beatles történetének ez elég érdekes része, ahogy túlnövik magukat, ahogy már teljesen elképzelhetetlenné válik, hogy ezeket a dalokat élőben is előadják. Egyáltalán: ahogy szétmegy az együttes eszméje, ebben a dalban Harrison és Ringo egyáltalán nincs jelen. A szerző felismerhetően Paul McCartney, az ő világa ez a balladázás, profi hangszerelő tett az egész alá klasszikus alapot, Lennonnal ketten énekelték föl a szólót és a kíséretet. A dal, amennyire tudom, nagyon népszerű volt, nyilván az otthonról szökő lányok balladájaként, annyi év társas magány után várta őket valami fazon a pályaudvaron. Innét nézve túlságosan is kihasználja a kamaszkori boldogtalanságot és meg nem értettséget, de ez csak az ideológiai alap. Ha csak dalként hallgatom, akkor is fájdalmasak a hülyén elnyújtott szótagok, hogy huuuuusband, meg kiiiitchen, és minden versszak úgy kezdődik, mintha egy tizedmásodperc le volna vágva a hang elejéből. Az egész számomra olyan, mint az Eleanor Rigby, csak rosszabb, ámbár lehet, hogy egyszerűen nincs szívem. Meg hát eltelt azóta majdnem ötvenöt év, azóta talán a lány lányának a lánya is elment otthonról.

Tudom, kicsit olyan ez a helyzet, mint Jakabos Zsuzsával, örül, hogy ő a legszebb magyar úszó, de ha egy másodperccel gyorsabb volna, annak még jobban örülne. Diákkoromban azért ez nagyon foglalkoztatott, hogy mégis melyik a legszebb az írók közül. Ha már olyan klassz foglalkozásuk van, melyikük az, akinek a belső gazdagsága külső vonásokban is megnyilvánul. Ki volna a leghatásosabb irodalmi reklámarc: tessék, aki ezzel foglalkozik, az így néz ki.

Kiírhatjuk, persze, a pályázatot kortársakra is, nem akarok megfutni a feladat elől, de most mégis a diákkori állapotok érdekelnek. Nyilván nem Móricz és nem Babits, de akkor?

Talán Kosztolányi. Jó magas, kicsit bohócos az arca a mosolyával, meg talán nőies a becsippentett szája, de nem is ez a baj vele, hanem valahogy ő már nem néz ki írónak. Mert túlságosan is annak néz ki a homlokba eső fürttől? Nem tudom, olyan, mint aki alakítja az írót. A másik tippem Pilinszky, ő aztán irodalmi a madárcsontozatával. Előny, ha nem nyitja ki a száját, és nem látszik, hogy fogsorilag… Ámbár fogsorban Szentkuthy verhetetlen.

Most ez olyan, mintha pimaszkodni akarnék, de eszemben sincs.

Kamaszkoromban mindenki paraszt volt. Mindenki, aki nem mi voltunk. Aki máshogy öltözködött, más zenéket szeretett, más szavakat használt, bármiben különbözött. De paraszt vagy, mondtuk egymásra. Aztán egyszer ezt megpróbáltam nemzetközileg is alkalmazni. Kinéztem a szótárból, és a Balatonnál nyaraló osztrák gyereknek azt mondtam, du Bauer. El volt hűlve. Most ezt miért mondom neki? A sértő szándékot egyáltalán nem érezte, csak a tévedést: ő nem földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik.

Megvilágosító pillanat volt.

Csak azért mondom, mert ez a parasztkodás vagy parasztolás mintha tényleg alábbhagyott volna az utóbbi időben. A politika még óvatos, inkább gazdát mond paraszt helyett, de mintha halványult volna a negatív agrárkép.

És ekkor, váratlanul mi történik? Nézem az egyik férfi divattanácsadó oldalt (hogy miért, arról most nem tudnék számot adni), és a beszélő azt mondja, hogy aki sportpapucshoz fehér sportzoknit húz, az egyszerűen paraszt. Nem magyar paraszt, amerikai. Peasant.

Most ők kezdik?

Este Netrebko, vannak balsejtelmeim, de most nem róla van szó, mégcsak nem is Toscáról. Vagyis azért a Toscáról, hogy mennyire jó opera, mennyi jó szerep, és még akinek két mondata van, az is valaki.

De kell, hogy valaki legyen? Ez egy ideje már bosszantott, hogy jönnek ezek az öreg vitézek, basszisták, eléneklik a sekrestyést, és nem nyugszanak bele, hogy csak arra kellenek, hogy előremozdítsák a cselekményt, rögtön figurát teremtenek. Tubákolnak, és zenére szippantják fel a dohányport. Biztosan valaki kitalálta 1915-ben, és azóta megy tovább, mint élő hagyomány. A Tradition nem Schlamperei, csak Blödsinn.

Hát, arcra pottyanás. A tubákot Puccini találta ki. De annyira, hogy még a partitúrába is beleírta. Neki volt fontos, hogy a szerep szerep is legyen, ne csak kötelező.

Tegnap eltemették Kántor Pétert. Pontosabban a temetés valószínűleg nem a legmegfelelőbb szó, nem halmoztak földet a hamvai fölé, hanem vízre tették, folyóra, Dunára, hogy elmerüljön, és hallgassa a víz bölcsődalát, mint a Schubert-dalban. Folyami költő, mondta magáról. És tényleg.

Mintha ez az „és tényleg” volna a jelenség lényege. Költő, és tényleg. Tényleg úgy él, mint egy költő. Úgy érzékeli a világot, mint egy költő, és segít megtanulni úgy látni mindent. Fölmegy a Margit-hídtól az Árpádig. Egészségügyi séta. Neki meg kaland, mert véletlenszerűen ott állnak a hajók, és a hajóknak neve van, és pár éve még az apjával járt ezen az úton, és vitték a rövid nyelű lapátot, ami rejtélyes módon eltűnt az apa halála után, és, és, és. A világ ámulnivaló. Van, aki meg tudja írni, van, aki nem. De ámulni neki is szabad.

Van az örök kérdés, hogy ha a fiatalon meghalt szerző nem hal meg fiatalon, vajon mi történik. Többnyire el sem lehet képzelni. Mondjuk Mozart csak annyit él, mint Beethoven, plusz húsz évet, és közben a komponálási sebessége a felére-harmadára csökken, akkor is: hány opera még? Lehet, hogy a Figaro házasságát ma nem is hallgatnánk, mert az csak egy korai zsengéje volna? Képtelenség.

Ez azonban más eset. Talán.

Raffaellóról van szó, a Sixtusi Madonnáról, ami, természetesen nem Rómában van, nem attól sixtusi, hanem mert a kép bal oldalán Szent Sixtus látható. A festmény Drezdában van, volt, tíz évet leszámítva, amit hadifogságban töltött az oroszoknál. Ennek megfelelően túl kellett élnie a drezdai bombázást, de túl is élte, egy vasúti alagútban vészelte át azt az éjszakát, aztán megtalálták, Moszkvába vitték, és ott valaki azt mondta rá, hogy a Madonna pillantása ugyanolyan, mint a zsidó anyáké, ahogy álltak a koncentrációs táborban a gyerekeikkel.

Amikor ezt elmondják a Raffaello – az ifjú zseni című filmben, az ember bólint, rendben, mi mást mondhatnának.

Aztán rájön, hogy tényleg. Tényleg ijedt arcot vág a kislány az óriási gyerekkel a karjában, és ha ez nem volna elég, a kép széle mellett ott az a sok halvány gyereklélek, ki nem alakult arcvonások. Talán az aprószentek, a betlehemi gyermekgyilkosságok áldozatai. Azért ez nagyon más, mint a Tengelicés Madonna.

És Raffaello utolsó Madonnája.

Jó film a Raffaello, az ifjú zseni, ha nem is nyerne valami címbajnokságban. Meg talán nem is annyira jó film, az én idegrendszeremnek például túl sokat csellóznak, de akkor is sok érdekes dolog van benne. Még csak nem is Raffaello-korabeli történetek, hanem pár száz évvel későbbiek. Ez a kép, amit az ember látott, Rómában van, a Galleria Borghesében, de nem ismertem a kalandjait.

Mert hogy egyáltalán nem így nézett ki, és azt sem tudták róla, hogy Raffaello. Meg azt sem, ami most talán jobban látszik, hogy bár teljesen más a színvilága, azért aki festette, az látta a Mona Lisát. Volt tehát a galéria raktárában egy szép kép, de Rómában ahhoz, hogy egy kép az állandó kiállításon szerepeljen, sajnos nem elég szépnek lenni.

Egy pillanat. 1930-ban a kép nem ennyire volt szép, mint most, csak ennyire.

Addigra azt már látták, hogy erősen átfestették az idők során. Röntgen már volt, de hogy használták-e műtárgyakra is, azt, sajnos nem tudom. Mindenesetre a Galleria igazgatója, bizonyos Roberto Longhi rendíthetetlen szívvel elrendelte a kép megtisztítását, és ez lett belőle. Ma már azt is lehet tudni, hogy amíg a modell ült, nem egyszarvú volt a kezében, hanem kiskutya. Az is szimbólum, a hűségé, de Raffaello, vagy a megrendelő inkább a szüzességét választotta.