Megbízhatóan megbízhatatlan

Megbízhatóan megbízhatatlan

p7080022.jpg

Miért éppen Velence? Olyan, mintha álkérdés volna, Velencére nem kell magyarázat, az ember jön, amikor jöhet, mert Velence. De miért kell újra és újra jönni? Vagy még tovább egyszerűsítve a kérdést: mit szeretsz annyira Velencében?

Az egyenes válasz az, hogy hiszen nem is szeretem. Ha csak a nagy olasz célpontokat veszem hozzá, a klasszikusokat, akkor Róma fölfoghatatlanabb, Firenze mélyebb vagy megrázóbb. Velence mégis csak Velence, díszletváros, nászút féláron, vagy inkább másfél áron. Ha valami igazán velenceit kell mondani, az nem a Szent Márk tér, hanem a szobrok, amelyek csak a látható részen vannak kifaragva, a falhoz közeli oldalon csak a nyers kő marad. Minek dolgozni rajta, ha úgysem látják?

Legyen Velence a fizetett átverés? Hogy az életben néha nagyot koppanunk, és többnyire akkor, amikor nem számítunk rá, így aztán bele is szakad a szívünk. De itt van Velence, tudjuk, hogy igazából mélységesen vagy magasságosan tojik ránk, mélységesen nem érdekeljük, ahogy nem érdekelték a szüleink, nagyszüleink, Kosztolányi, Napóleon vagy Attila király. Pompásan elvan nélkülünk, és ez nem Schrödinger macskája, pont olyan szép, amikor nem látjuk, mint amikor épp igen. Fizetett csalódás, hátha ezzel ki tudjuk váltani a fizetetleneket is.

Nehéz fejjel

Nehéz fejjel

pataky.jpg

A régi szép időkre emlékeztek a tévében, mindenféle régi rocksztár merengett a múltak ütemén, Schuszter Lóránt, Pataky Attila. Az utóbbi benyúlt a zsebébe, és elővette egy költeményét, amiből talán majd dal lesz egy napon. Föl is olvasta, hát lehet, hogy dal lesz belőle, de furcsa lesz. Nehezen követhető, zavaros szöveg, rossz ritmus, béna rímek. Bezzeg azelőtt...

Miért, mi volt azelőtt? Ment a hűtlen nehéz fejjel. Kedves Attila, talán az ön feje nehéz, amit mondani akart, az valószínűleg az, hogy ment a hűtlen nehéz szívvel. Az kicsit mást jelent. Vannak sorok, amelyek szinte énekelhetetlenül hosszúak. Közben meg mégis ez A hűtlen, nagyon jól emlékszem, amikor Nyíregyházán voltunk almatáborban, ott ültek a fiatalok egymás ölében, énekelték az Edda-dalokat, és nemcsak egyértelmű, de nagyon is megható volt a viszonyuk a dalhoz, a lelkük rezonált rá.

Hiába szeretné érteni az ember, hogy mitől sláger valami, és mitől nem az, miért van az, hogy Paul Simon öt év alatt több nagy dalt írt, mint aztán az egész hátralévő életében. Legalább azt hihetnénk, hogy az egész csak pénzkérdés, ha valaki beletesz egy zenekarba egymillió dollárt, az öt év múlva kivehet belőle tízmilliót. A világ sokkal rejtélyesebb. Még ezen a slágerszinten is. Vagy csak nehéz a fejem.  

Színészkedés

Színészkedés

immobile1.jpg

Nekem tetszik az elmélet, hogy az erő hősei helyett a szellem hőseit választottuk. Megszűnt az érdeklődés a kardforgatás és csípőből tüzelés iránt, akikre fölnézünk ma, azok a színészek, az ő szokásaikat, mozdulataikat, hajviseletüket utánozzuk. Nem ment ez zökkenőmentesen, valamikor a hetvenes évek végén állítólag néhány ember éjszaka jól megverte Jean-Paul Belmondót, hogy bebizonyítsa, az élet és a mozi nem ugyanaz, aki az egyikben mindig győz, a másikban nem feltétlenül állja meg a helyét. De nem is ez a lényeg, hanem mi magunk, a közönség, bennünk van egy bizonyos hősigény, amit egyre inkább magunknak gyártott hősökkel elégítünk ki. Színészekkel és sportolókkal.

De mi van, ha a kettő véletlenül egybeesik? Nem is a sportolókat játszó színészekre gondolok, hanem a színészkedő sportolókra. Egy napig (legalább) röhögött a világ Ciro Immobilén, aki szörnyű fájdalmaktól gyötörten összeesett az ellenfél tizenhatosán belül, aztán, amikor kiderült, hogy mégis a hálóba került a labda, varázsütésre felgyógyult, és ment ölelgetni a boldog többieket. Színészkedik – legyintettek rá.

Jaj.

 Nem lehet, hogy a nyelv már megint okosabb nálunk? Olyasmit árul el rólunk, amit nem szeretnénk? Úgy értem azt, hogy „megint”, hogy egy hasonló helyzetben újra és újra elárul a szóhasználat, hiába beszélünk az új cirkuszról, és cirkuszművészetről, ha egy kellemetlen felfordulást látva azt kérdezzük: „mi ez a cirkusz”. A látványosan szenvedő Immobilére meg azt mondjuk: színészkedik. Vagyis azt, hogy hazudik.

Mi lesz így a hőseinkkel?

Lábrázó

Lábrázó

Mondjuk az még rendben van, hogy hogyan játszanak külön-külön. Lehet csak pénzkérdés, össze kell válogatni a legjobb szólistákat, aztán így megy a bigbandezés, kórus- szóló-kórus-szóló, fújják, ütik, pengetik. Nem árt, ha van egy vezető, de hát van, Wynton Marsalis, kicsit azért is mentem, őt azért megnézi az ember, ha már erre jár, klasszikust is szokott fújni. Mármint nem klasszikus jazzt, hanem barokk zenét, és azt is annyira jól.

De hát ez a műfaja, beül leghátra, egy ideig csak néztem, hogy ki beszél, ja, ő az. Kerekebb egy kicsit, őszebb, de most is olyan gyors és olyan hosszú futamokat játszik… Hogy mondják dzsesszül azt, hogy ihaj? Yeah? Szóval fújja a trombitát, de a többiek is megdöbbentőek, nem állnak oda vele versenyezni fürgeségben, van még annyi módja a jól trombitálásnak, harsonázásnak, szaxofonozásnak. Egyáltalán: a zenélésnek. Annyira különböző fazonok ülnek a Jazz at Lincoln Center zenekarban, látja az ember az öreg Sherman Irbyt, jóváhagyólag bólogat a többiek alatt, hú, mi lesz, ha föláll majd. És hú, mi lett, annyira szép tónussal fújta a szaxofont, hogy rögtön hazai nagyjaink jutottak az eszembe. Már az, hogy miért nincsenek itt, rájuk férne egy kis lecke. Vagy a harsonás Chris Crenshaw, tologatja a rezet, aztán mikrofont ragad, és énekel, és azt is olyan finoman, elegánsan és érdekesen teszi. Mindegy, nem tartok névsorolvasást.

lincolncenter.jpg

Szóval az rendben van, hogy külön-külön mit tudnak, de együtt is ugyanannyit. Zutty-zutty. Nem lóg ki senki a zenekarból, jó közel is ülnek egymáshoz, az egész olyan, mint valami rézfúvós gömb, fényes, tömör, ellenállhatatlan. De hát miért is akarna valaki ellenállni?

Kelet-délkelet

Kelet-délkelet

800.jpg

Lehet, hogy nem jól figyeltem, de nem jöttem rá, hogy miért az a címe a híres Hitchcock-filmnek, hogy Észak-északnyugat. Tudom, ez valami iránytűi megnevezés, északtól kicsit balra, de még nem éri el északnyugatot, de mi történik ott? Azt is észrevettem, hogy a Northwest légitársaság gépei szerepelnek a filmben, de itt is elakadtam a szálak fölfejtésében.

Tegnap hullott az ölembe a film, ment a tévében, és már annyiszor láttam a híres jelenetet, ahogy megpróbálják Cary Grantet elütni egy permetező repülőgéppel, mintha nem volna egyszerűbb módszer egy mit sem sejtő férfi megölésére, mint ez. Megint levett kalappal álltam Hitchcock és a mozi előtt: sikerül a teljesen elképzelhetetlent és valószínűtlent olyan természetessé tenni, mintha csak kiflivásárlásról volna szó.  

A mozi maga egyébként csodálatos Bond a Bond előtt film, vasalt öltönyök, amelyeknek nem árt a sziklamászás meg a permetlé, kétes szépségek és szerelmi szellemeskedés, elszánt gonosz, aki nem sokallja a világot sem elpusztítani, ha a saját érdekéről van szó. Hitchcock csodálatos. De a címet hogy találta ki?  

Figaro a gitárral

Figaro a gitárral

Ezt is a Don Quijotéból értettem meg, mármint Figarót. Nem az egészet, csak azt a viszonylag apró, de mégis jellemző részletet, hogy Figaro sokszor gitárral a kezében énekli a belépőjét. Miért? Persze, kíséri a grófot a második szerenád alatt, de addig még van egy kis idő, leakaszthatná a gitárt a falról is. Vagy bármi. Meg egyáltalán: az ember tudja, hogy a borbély nem csak hajakkal foglalkozik, fogat is húz és sebet kötöz, de miért gitározik?

A Don Quijotéban azonban van egy részlet, amikor a lovagi párviadalban legyőzött, és egy évre a falujába küldött Don Quijote azon töpreng, hogy mit is fog kezdeni magával az egy év alatt. Pásztornak áll, és rávesz még néhány embert, hogy együtt bukolikázzanak, őrizzék a bárányokat, közben meg dalokban és versekben zengjék el szerelmeik nevét. Ki is kell ehhez? Először is Sanson Carrasco, a diák, aki egészen jól versel, másodszor a falusi borbély, mert az meg zenél, ahogy általában a borbélyok zenélnek, és főleg gitároznak.

Nem azt akarom mondani, hogy Beaumarchais is olvasta a Don Quijotét, bár könnyen lehet. De ő maga járt Spanyolországban, onnét vitte haza a Figaro-darabok ötletét, és talán tényleg így volt még százötven évvel később is: a borbélyok danoltak és pengették a gitárt.

Már csak azt kellene eldönteni, hogy visszasírjuk-e ezt az időt. Énekeljen-e Zsidró Tamás miközben csattog az olló.

Nagyjaink Dániában

Nagyjaink Dániában

mads1.jpg

Ki hitte volna, hogy egyszer Orbán Viktor egy dán filmről mosolyog a nézőkre? Pedig megtörténik, szerepel a Még egy kört mindenkinek címet viselő, igencsak nézhető moziban. Nem ő a főszereplő, annál Mads Mikkelsen egy kicsit fotogénebb, de ott van egy jelenetben, és még abban sem negatív hősként. Az Európát többé-kevésbé uraló alkoholizmust illusztrálandó Jean-Claude Juncker vigyorog bambán, és legyintgeti a magyar miniszterelnök arcát. Azért gratulálunk.

A film is jó, bár az ember azt hinné, hogy nehéz valami okosat kitalálni arról, hogy az alkohol hatása eleinte felszabadító, utóbb azonban igen kellemetlenek is lehetnek a következmények, hogy ne mondjam, kis mértékben orvosság, nagy mértékben méreg, de ha nem is nagyon eredeti a meglátás, azért jól mondják el. Ilyen színészekkel könnyű, vagy talán könnyebb, Mikkelsen mellett még három-négy elsőrendű alakítás teszi kívánatossá a kis mértéket. Meg a sok között egy szép pillanat, amikor egy zongoristáról beszélnek, északi a neve, aki mindig a részegség és józanság határán lépett föl, és zseniálisan játszott. Le is adnak tőle egy felvételt a borközi fiúk, Schubert f-moll fantáziáját. Azt, amit nálunk leginkább A napfény ízéből szokás ismerni. Szép, tényleg szép, de ki lehet ez a játékos, a neve nem ismerős, de az nem jelent semmit, talán dán nemzeti hős. Várom a stáblistát, jön is. Jandó Jenő. És Kollár Zsuzsa, hiszen négykezes darabról van szó. Nekik is, szívből.   

Don Quijote halála

Don Quijote halála

donquijote.jpg

Vale. Tudtam, hogy el fog jönni az utolsó mondat és az utolsó szó, esetünkben a kettő ugyanaz, az ember úgy kezd bele egy könyvbe, hogy reméli, be is fejezi, nem kell sarokba dobnia, hogy unja, és előbb ér véget a történet, mint az élet, de most mégis nehéz a szívem. Tudom, lehet rajta segíteni, el lehet újra olvasni a Don Quijotét, de eddig csak egy könyvvel voltam úgy, hogy behajtottam a harmadik kötetet, és fölnyitottam az elsőt, kezdtem elölről az egészet. Nem volt ugyanaz. Nem is fejeztem be másodszorra.

Nem így kezdődött. Úgy voltam vele, mint József Attila az ifjúságával, öröknek hittem. Meg nem is tetszett annyira, jó, most már befejezem, mondtam kényeskedve az első kötet közepén, szélmalomharc, fogadó, stb, jó ez, jó, de azért látszik az időközben eltelt négyszáz év. Aztán minden egyre jobb lett, Cervantes is belejött, nyilván nem függetlenül attól, hogy bepöccent, látta, hogy hamisítják a művét, valaki megjelentetett egy második kötetet. Erre ő is írt egy második kötetet, és folyton jelzi, hogy ez az igazi. Abban a hamisban Don Quijote elmegy Zaragozába, akkor az ő Don Quijotéja szándékosan nem megy Zaragozába, inkább Barcelona felé veszi az útját. És a végén szinte váratlan Don Quijote halála. Szinte, hiszen már az előszóban megmondja Cervantes, hogy meg kell halnia Don Quijoténak, hogy ne lehessen tovább hamisítani a történeteit (mintha a halál Sherlock Holmes-t annyira akadályozta volna a visszatérésben) de már csak harminc oldal volt hátra a könyvből, és még sehol semmi nyomasztás, betegség, gyengélkedés, az ember reménykedett, hogy talán Cervantes megfeledkezett az ígéretéről.

De hát nem. Mégis klasszikus.

Öröknek hittem. Aztán már napok óta rajtam volt a pánik, lassítottam az olvasást, legyen csak húsz oldal, úgy tovább tart. Tegnap mégis úgy keltem föl, hogy ma már vége lesz, ez ennyi volt, ami átjött belőle, az átjött. Nincs jobb dolog, mint klasszikusokat felnőtt fejjel olvasni. Vale.

Billeg, de el nem dől

Billeg, de el nem dől

garanca1.png

Legfőbb ideje! Nemcsak a Müpa-nyitásnak, hanem az újabb randevúnak Elina Garančával. Mert még mindig nem sikerült eldönteni, hogy ki is ő nekem. Annyira soha nem szerettem a hangját, vagy annyira soha nem tartottam érdekesnek, nem mondhatnám, hogy ha a sarkon túl szól egy autórádióból, akkor is megállok, és fülelek, hogy mit énekel. Láttam koncerten itthon is, máshol is, és valahogy mindig azt éreztem, annyira nem érdekli őt az egész felhajtás, ami, persze, intelligenciára is vallhat, de mi meg azért megyünk, mert annyira érdekel a felhajtás, szóval nem ártana összeigazítani az intelligenciánkat. De az élő koncert nem csap be, vagy ritkán, erősen kezdjük az évadvéget.

Mármint mások erősen kezdik, mert nagy ügyesen otthon felejtettem a védettségi igazolásomat, így aztán hiába volt élő koncert, én csak számítógépen láttam.

Azt láttam, hogy ez nekem egyáltalán… Nem, pont ez a baj, hogy mintha semmi sem dőlt volna el. Mert maga a koncert nem kifejezetten épületes esemény, Carmen-keresztmetszet, és aztán operagála, de azt is mintha félbehagyták volna, hogy az ember agyára menjenek egy ilyen háromtenor-nápolyidalozással. Három tenor helyett kettő, plusz Garanča. Tudom, akkor is volt foci VB, most is van foci-EB, de a világ szerencsére továbblépett már azon, hogy minél hangosabban ordítják az O, sole miót, annál nagyobb az élvezet. Ráadásul Garančával az egésznek mégis van valami fejhangú handabandázás jellege is, talán ha ott ül az ember, akkor feloldódik benne, de így, otthonról az a benyomásom, hogy ő maga sem élvezi. Hogy a férjéért csinálja-e, aki az egyveleget készítette, és aki az egész estét vezényli, azt nem tudom. Értem ne tegye.

De ha arról van szó, hogy Garanča csak ideális szőke és mezzoszoprán megfelelője volna Anna Netrebkónak, akkor ott van az a jelenet a Carmen zárókettőséből, ahogy Carmen lehúzza Don José gyűrűjét az ujjáról, és odaadja, odadobja, odaköpi neki. Garanča odaadja, megfogja a férfi kezét, és a tenyerébe teszi: fogd. Ez olyan szörnyű, olyan utálatos, olyan pontos és felháborító, hogy kinyílik a bicska a férfinéző zsebében. Talán a nőiében is, erről nem tudok nyilatkozni.

garanca.png

Szívecske

Szívecske

sport-preview-heart-celebration.jpg

A nyolcvanas évek elején, amikor a középtávfutó Steve Ovett megnyert egy versenyt, még csak meglehetősen bonyolultan tudta kifejezni az érzelmeit szíve választottja iránt: ujjával három betűt rajzolt a levegőbe: I, L, Y. I love you. Ma a labdarúgók egészen természetes módon formálnak szívecskét a két kezükből, és mindenki tudja, mit jelent a szív. Szereti. Nem tudom, hogy mindez ennyire természetes volna-e Milton Glaser nélkül is.

Márpedig Milton Glaser kis jóindulattal hazánkfia, úgy értem, a szülei magyarok voltak, innét mentek New Yorkba, ahol megszerették az életet. Ahogy Milton is megszerette New Yorkot, annyira, hogy ő találta ki a négybetűs, pontosabban három betűs és egy szíves logót, I szívecske N Y. Nem bonyolult az egész, fehér alapon írógép betűkkel. Emlékszem még a nyolcvanas évek legelején, amikor Ovett a levegőbe rajzolta a betűket, én először láttam egy osztálytársamon ilyen pólót. Mi lehet a szív? Nagy O netű? IONY? Ugye, a Kámaszútrában a jóni értelmes szó, de nem olyasmi, amit az ember a trikójára ír. Aztán rájöttem. Aztán nekem is lett olyan pólóm. Sőt, még I szívecske Sweden is, bár az nem valami frappáns.

Nyilván lopják a logót, engedély nélkül használják, de így is micsoda pénzeket hozhatott Milton Glasernek, gondolja az anyagias ember, de ebben is téved. Pénzt tényleg hoz a három betű, évente valami harminc millió dollárt, de nem Glasernek, mert ő az egészet odaajándékozta New Yorknak. Talán tényleg szerette.

iony.jpeg

süti beállítások módosítása