Az operaénekes szerencséje

Az operaénekes szerencséje

Liza Minnellit nézegettem, nyilván nem függetlenül a Vígszínház Kabaré-előadásától, de nem a musicalt, csak ezt a dalt. Liza With a Z, Liza z-vel, vagyis, hogy nem Lisa, hanem Lájza, ez a szöveg veleje, ehhez is kell némi tehetség: meglátni valaki nevében a dalszöveg-lehetőséget. A dal jó, Minnelli pedig egyszerűen fenomenális, már amikor az, mert ez is hozzátartozik az internet örömeihez, a YouTube-on van belőle néhány felvétel. Az egyiken még nyakigláb kislány, a másikon már terebély, hanem a hangja… Nem is a hangja, hanem a tempója, ahogy el tudja mondani a felvezető szöveget, ahogy megpörgeti a dalt, amitől az egész örvényleni kezd, az tényleg csoda.

Akármekkora csoda, azért csak arra gondoltam közben, hogy mennyire fárasztó ezt a csodát megteremteni. Csodának megtartani. Mégis egy hülye kis dal, nem túl elmés szöveggel, és mindig ugyanaz, ugyanazt mondja el a felvezetőben kislányként és öregen (az egyik poént leszámítva, de szerintem akkor még úgy izgult, hogy azt elfelejtette), közben lepereg egy hányatott, mégis teljes életpálya, siker és sikertelenség, csillogás és nem csillogás. Alapvetően mennyire unalmas lehet.

Tegnap a Figaro házassága ment az M5-ön, Fodor Beatrix volt a grófné, bejön a harmadik felvonásban, és elkezdi a recitativót: e Susanna non vien. Nem volt vele semmi baj, csak közben arra gondoltam, vajon tudják-e az operaénekesek, mekkora szerencséjük van? Hogy ilyesmit énekelhetnek, ami nem merül ki, ami lassan mutatja meg a szépségét, és ha megmutatta, akkor mindig kiderül, hogy még van benne, még újabb és újabb dolgokat lehet találni, még nem teljes az interpretáció, mert soha nem is lehet teljes, előbb ér véget az énekesi pálya, mint hogy kimerülne az ária.

Aztán jönnek az újak és még újabbak.

Magánhősök

Magánhősök

winkler.jpg

Biztosan mindenki számára ismerős: nem tudjuk, kik ezek. Akikről utcákat neveznek el, és valaha nyilván nagy sztárok voltak, vagy legalábbis derék emberek, de mára már utána kell nézni, műveltségi szinttől függően, hogy ki is volt Trefort Ágoston vagy Endrődi Sándor. Ki volt Winkler Lajos? Ráadásul egy Winkler Lajost ismertem is, egy másikat, a kémikust meg a Google ajánlja az ember figyelmébe. De ez egy harmadik Winkler Lajos, akinek emléktáblája van Velencében, nagyon elegáns helyen, szemben a San Marcóval (akiről szintén utca van elnevezve Óbudán, de persze, nem az evangélistáról, csak a biztosítótársaságról).

Ki volt Winkler Lajos? A tábla azt írja róla, magyarul is, hogy garibaldista alezredes, az már nem fért oda, hogy hadnagyként maga volt felelős azért, hogy a Kinsky ezred legényei nem lőttek a tömegbe a Szent Márk téren, szóval nagyon is a helyén van az emléktábla.

Remélem, nem csal meg a memóriám, mert nekem úgy rémlik, hogy az emlékmű felállításában Ráday Mihálynak és Katona Tamásnak voltak kimagasló érdemei. Tulajdonképpen ezért is mesélem az egészet: van egy felirat a falon Winkler Lajosról, és ha elmegyek előtte, akkor mindig két másik ember jut eszembe róla. Ez volna a személyes múzeum, magánhősökkel.   

Halszagú kurtizán

Halszagú kurtizán

r1-08347-0013.jpeg

Ez már a levezetés, mármint utókezelés, Velence-vágyakozás, Boros Géza könyvét olvasom, szép, kék valami, az az érzésem, hogy nem szabad sokat forgatni, mert szétesik, bár a szétesett könyv is szép látvány, legalább olvasva volt. Minden városnál városabb a címe, 100 bejegyzés Velencéről, ez meg az alcíme. Képek, gondolatok, idézetek. Tipikus velencei műfaj, tele van velük a velencei könyvesbolt, esszék vagy emlékezések, érdekességek utazóknak és nem utazóknak. Végre van egy ilyen magyarul is. De miért idegesít? Először azt hittem, csak Boros Géza miatt, hogy el akarja magát helyezni ebben a világban, így aztán, amikor egy zsebre tett kezű férfi látható az egyik képen, odaírja, hogy ez lehetne akár ő is, egy igazi flaneur. Legalább olaszul lenne. De ezen azért túl lehet lendülni, és a könyv mégis jó, tele van ötletekkel, hasznos vagyis épp, hogy haszontalan helyekkel, kirakatokkal, feliratokkal, és Boros Géza, ha teheti, rögtön átadja a szót másoknak, beszéljen helyette Mary McCarthy vagy Márai, Brodsky vagy Kosztolányi.

Akkor miért is idegesítő?  

Hát persze. Féltékenység. Hogy nem az enyém a város. Az ember tudja, hogy nem is lehet, meg mit képzel magáról, meg minden, de akkor is. Hogy talán van benne egy kis sarok, vagy egy kövecske, ami csak az övé, de nem. Megcsal ez a Velence nevezetű szőke kurtizán. És még csak az sincs, amit Molnár Ferenc mondott, hogy jó, másokkal is lefekszik szerelemből, de pénzért csak velem.

Szemetes, vécépucoló

Szemetes, vécépucoló

szemet.jpg

Hányszor mondja vagy inkább csak mondta az ember, ha valahol jól érezte magát, hogy ide eljön szemetesnek vagy vécépucolónak is. Csak itt élhessen, szívhassa a város levegőjét, erre a helyre gondoljon úgy, hogy itthon vagyok.

Ami Velencét illeti, gondolom, a vécépucolás hagyományos módon történik, de ami a szemetességet illeti, az nem is olyan egyszerű. Persze, klassz, hogy a szemetes nem kukásautóval jár, hanem hajóval, és, amennyire megfigyeltem, kukázni sem kell, amikor a hajó bent áll a kikötési pontnál, jönnek a környékről sietős léptekkel, kezükben zacskókkal, és bedobálják a hajótestbe a hulladékot. A köztéri szemetesládákat úgy alakították ki, hogy abba zacskókat nem lehet belepréselni, attól még megtelnek reggelre, és mintha ez volna a velencei szemetesség lényege és nehézsége: nincs gépesítés. Nagy kordékba kell rakodni a piszkot, ahogy tették talán ötszáz éve is. Legfeljebb annyi a könnyebbség, hogy a kordé alumíniumból van, és olyan ügyesen van megszerkesztve, ha a hajó fölé érnek, egy mozdulattal fel lehet hajtani az alját, kiesik belőle a szemét. De így is meló, fizikai meló, tolni, emelni, üríteni.

Marad a vécépucolás.  

Belbecs

Belbecs

aqua.jpg

A világ legszebb könyvesboltja – mondja magáról a velencei Acqua alta, és nem sokat kockáztat. Biztos segít a szépségben a város is, az mégis ritka, hogy egy könyvesbolt hátsó vége ne valami raktár legyen, hanem víz, gondola, ámuló emberek, akik fényképezik egymást. Két perc se kell hozzá, hogy valaki a kezembe nyomja a telefonját, megörökíteném-e őt a könyvhalom tetején, mellette lobog Velence oroszlánja. Hát persze, ha te is engem.

Na de a belbecs. Az ember mégis abból indul ki, hogy egy könyvesbolt szépsége nem a benne elhelyezett gondolából fakad, hanem a könyvekből magukból. És mi mást is árulhatnának egy ilyen boltban, mint a városról szóló jobb és rosszabb könyveket, talán inkább jobbakat, történelmi munkákat, képzőművészeti albumokat, helyi szerzőket. Képeslapokat, gyufaskatulyákat. Bemegyünk naiv városnézőként és valamit csak haza akarunk vinni a fényképen kívül is, megvesszük ezt vagy azt, és reméljük, hogy hazatérve nem vész ki belőlünk az elvarázsolt állapot, el is olvassuk, amit megvettünk.

Nagy, lusta macskák szerte a boltban. Nem félnek, hagyják magukat csodálni, a fekete épp az asztalok alatt mászkál, a tarka a képeslapokon hever, alszik. Életvezetési tanácsadást tartanak.   

alta.jpg

A dózse macskája

A dózse macskája

Nem a legszórakoztatóbb kiállítás, amit valaha is tető alá hoztak Velencében, de hát mit lehet kiállítani egy hadvezérről. Könyveket, portrékat, fegyvereket. A ruháját, amiből megállapíthatja a néző, hogy Francesco Morosini nem volt épp langaléta, szóval a Napóleon-szindrómát hívhatnák akár Morosini-szindrómának is. A hadvezérek ilyenek: ma már maradandóbb, amit tönkretettek, mint amit létrehoztak, mert hogy Francesco Morosini legalábbis felerészben felelős az athéni Parthenon mai állapotáért. A másik feléért a törökök felelősek, akik puskaport tároltak a márványoszlopok között, talán azt remélve, hogy csak nem lőnek a műkincsekre.

Azért van egy meglepő kiállítási tárgy a Correrben: a dózse macskája. Talán nem dózse, hanem hadvezér korából való, a macska vele ment mindenhová, amíg ki nem múlt, és akkor bebalzsamozták, mellső lába között egy egérrel. Nyilván az egér tetszőleges példány, nem volt a dózse egere, de ilyen a szerencse: van, aki kiérdemli a halhatatlanságot, és van, akire csak úgy rázuhan.  

morosini.jpg

Itthon van

Itthon van

p7090070.jpg

Az építészeti biennálé litván pavilonja űrutazást ígér, vagy nem is tudom, pontosan, mit. Egy templomban vagyunk, Chiesa Santa Maria dei Derelitti, belül ezüst vásznak, és az embert, ha hagyja magát, leképezik 3D-be, aztán repül, mármint ez a leképezett változat, ki tudja, hol áll meg. Olyan értelmes, bár nem éppen eredeti gondolat, nem új bolygókat kell meghódítani, hanem ezen kell máshogyan élni, vagy mi a mondanivaló. A Litván Űrügynökség munkatársa, aki elmagyarázza, miről is van szó, helyes, szőke lány (amennyi látszik belőle, az helyes, mert a maszkviselés kötelező), sajnálom is, hogy megzavartam, és kénytelen leképezni engem is, mert különben épp olvasna. De hát épp ez az érdekes, hogy mit olvasna, ha hagynám: Hemingwayt.

Nyilván úgy van vele, mint bármelyikünk: ha Velence, akkor vagy Casanova vagy Hemingway. Vagy Brodszkij. Vagy Mary McCarthy. Vagy Ruskin. És sokan mások. A lány azonban Hemingwayt olvasott, a könyv címe az, hogy Kam skambina varpai. Nem jöttem rá, hogy ez mi lehet, de amíg egy másik utazót képezett le, gyorsan belenéztem: Akiért a harang szól. Neki se lett volna könnyű a magyar címből rájönnie.

Az emberek halnak, az isten él

Az emberek halnak, az isten él

p7110249.jpg

Az egész Marguerite Yourcenar könyvével kezdődött, a Hadrianus emlékirataival. Ott olvastam először Antinousról, és már akkor sem értettem, hogyan kaphatta valaki ezt a nevet, amikor az Odüsszeiában ő a legellenszenvesebb a kérők között. De ez egy másik történet, a szép kisfiúról, akit bemutatnak a császárnak, és ő viszi magával, taníttatja, aztán pár év múlva szeretők lesznek. Nem tartott soká a császár boldogsága, Antinoust egy napon holtan találják, belefulladt a Nilusba. Azóta sem lehet tudni, pontosan mi történt, összeesküvés, udvari intrika, baleset, öngyilkosság – gondolom, most már nem fog kiderülni. Hadrianus kétségbeesetten próbálta megőrizni Antinous emlékét, istennek nyílvánította, várost alapított, versenyeket rendezett az emlékére, és telerakta a nagy római birodalmat Antinous képmásával.

Nem mondom, hogy gyűjtője volnék az Antinous-szobroknak, de örülök, ha látok egyet, és van is mindenfelé a világban. Nem nehéz azonosítani, gyűrűs haj, ívelt ajak, egyenes orr, széles mellkas. Most is itt várt egy Velencében, a Grimani- palotában, fején szőlőfürtökkel, meg valami tárggyal a homlokán, ami letört az idők során.

Nem is ez az érdekes, hanem az idők sora, hogy az mennyire bizonytalan. Az ismertető szerint a mellszobor vagy 130-ban készült, vagy a 16. században. Azt hittem, az ilyesmin már túl van a tudomány, ráirányítanak a szoborra egy lézerfényt, és meg lehet mondani, mikor érte utoljára véső, de ezek szerint nem ennyire egyszerű. Viszont akár az első századból való, akár a 16.-ból, az biztosnak látszik, hogy Antinous már nem élt, amikor a szobor elkészült. Jobban is tetszik a gondolat, hogy a szobor későbbi, mert igazolja Hadrianust, telnek az évek, de Antinous marad, marad fiatal és szép, és senki nem farag azóta sem öreg, kopasz Antinoust.

Ragazzi di Budapest

Ragazzi di Budapest

debiasi.jpg

Békésen ülök a víz partján Velencében, amikor hallom, hogy a szomszéd asztalnál azt mondják, Budapest, meg hogy brutalitat. Ó, te jó ég, csak nem történt valami otthon? Hallgatózok szemtelenül, de szerencsére csak egy kiállításról beszélgetnek, Mario De Biasi fényképeiről. De Biasi ott volt Budapesten 1956-ban, és láthatóan erőteljesebb volt benne a hivatástudat, mint a félelem, mert tényleg szörnyű dolgokat örökített meg, a Köztársaság téren embert akasztanak, és a véres, fejjel lefelé lógó holttestbe valaki belerúg. Nem az a forradalom, amire gondolni szeretünk. 

Tényleg jó fotós volt De Biasi, bár inkább sajtófotós, mint művész, bejárta a fél világot, és megmutatta, mi van máshol színesben, megmutatta azt is, ami otthon van, fekete-fehérben, Fellini gondolázik Giulietta Masinával, Maria Callas akkorát nevet, hogy látszik az összes fogtömése. Állítólag De Biasi mentette meg az Epoca nevű magazint, az ő címlapjai miatt vásárolták a csődközeli lapot egyre többen és többen, el is hiszem. Ma már sokszor nehéz mit kezdeni a képekkel, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira jók voltak, hogy idővel sokszor közhellyé váltak, felhőbe hanyatló Golden Gate, felhőkarcolók a pocsolyákban tükrözve, olasz pasik füttyögnek a nők után. Erről azóta leszoktak, ami nem baj.

Mulandóság, állandóság

Mulandóság, állandóság

p7090088.jpg

Alapélmény Itáliában, hogy az emberek mit meg nem tesznek a mulandóság ellen. Lovasszobrokat állítanak, gyönyörű márványsírokat építenek és faragtatnak, hogy majd jönnek emberek, és ámulnak, és ha nem is tudják, ki van a kő alatt, valamit elolvasnak róla, Colleoni, és Bergamóban született. Az is több, mint a semmi.

Colleoni lovasszobra mellett van a San Giovanni e Paolo, szépséges, gótikus és tégla, mellette a még szépségesebb márványhomlokzatú kórház. Ma is kórház, odabent a betegek küzdenek a mulandóság ellen, idekint meg piff és puff, döng a labda, fociznak a gyerekek. Egészen pontosan egykapuznak, a kislányt állították be kapusnak, a fiúk bombázzák őt a labdával. De az a szerencsés eset, amikor őt találják el, mert a kapu egy mélyedés a templom falában, a felső léc egy márvány szarkofág. Nem tudom, benne pihen-e még az évszázados halott, de nem lehet nagy nyugovása, dübög a labda, visítanak a gyerekek, gól, nem gól, ne ilyen erősen, te meg ne húzódj félre a labda elől.

Forza Italia!

süti beállítások módosítása