Liza Minnellit nézegettem, nyilván nem függetlenül a Vígszínház Kabaré-előadásától, de nem a musicalt, csak ezt a dalt. Liza With a Z, Liza z-vel, vagyis, hogy nem Lisa, hanem Lájza, ez a szöveg veleje, ehhez is kell némi tehetség: meglátni valaki nevében a dalszöveg-lehetőséget. A dal jó, Minnelli pedig egyszerűen fenomenális, már amikor az, mert ez is hozzátartozik az internet örömeihez, a YouTube-on van belőle néhány felvétel. Az egyiken még nyakigláb kislány, a másikon már terebély, hanem a hangja… Nem is a hangja, hanem a tempója, ahogy el tudja mondani a felvezető szöveget, ahogy megpörgeti a dalt, amitől az egész örvényleni kezd, az tényleg csoda.
Akármekkora csoda, azért csak arra gondoltam közben, hogy mennyire fárasztó ezt a csodát megteremteni. Csodának megtartani. Mégis egy hülye kis dal, nem túl elmés szöveggel, és mindig ugyanaz, ugyanazt mondja el a felvezetőben kislányként és öregen (az egyik poént leszámítva, de szerintem akkor még úgy izgult, hogy azt elfelejtette), közben lepereg egy hányatott, mégis teljes életpálya, siker és sikertelenség, csillogás és nem csillogás. Alapvetően mennyire unalmas lehet.
Tegnap a Figaro házassága ment az M5-ön, Fodor Beatrix volt a grófné, bejön a harmadik felvonásban, és elkezdi a recitativót: e Susanna non vien. Nem volt vele semmi baj, csak közben arra gondoltam, vajon tudják-e az operaénekesek, mekkora szerencséjük van? Hogy ilyesmit énekelhetnek, ami nem merül ki, ami lassan mutatja meg a szépségét, és ha megmutatta, akkor mindig kiderül, hogy még van benne, még újabb és újabb dolgokat lehet találni, még nem teljes az interpretáció, mert soha nem is lehet teljes, előbb ér véget az énekesi pálya, mint hogy kimerülne az ária.
Aztán jönnek az újak és még újabbak.