Ahogy nézem, minden Christa Ludwigról szóló nekrológban megemlítik a Candide-ot, Bernstein operettjét (vagy mijét), amelynek koncertszerű előadásában Ludwig az öregasszonyt alakította, aki Kunigundával boldogult-boldogtalankodott. Eleve: Bernsteint mindig emlegetik, ahogy még legalább másik két nagy karmestert, Karl Böhmöt és Herbert von Karajant. Mind szerettek Ludwiggal dolgozni, amiből esetleg arra következtethet az ember, hogy amolyan kellemes, muzikális énekesnő volt, csinálta, amit mondtak neki. Ehhez képest van egy próbafelvétel Mahler Dal a Földről című művéről. Ludwig mosolyog, kedves, muzikális, de azért kiáll az igazáért: nem lehet abban a tempóban elénekelni azt a részt, ahogy Bernstein kívánja, mert valahol levegőt is kell venni. Ilyen az ember, egyedüli példány, és levegővel él.

Hanem az öregasszony tangóját én is szeretem. Vicces is, kedves is, és szerepel benne Rovno Gubernya. Azt énekli, hogy az apja onnét származik. És közben Ludwig kimutat a karmesterre, Bernsteinre, hiszen Bernstein apja és anyja származik Rovnóból, vagy legalábbis arról a vidékről, Ukrajnából.

Christa Ludwig a 20. századi operajátszás aranykorából maradt itt. Énekelt Callasszal, lemezt készített Klempererrel, de persze ez az egész olyan értelmetlen felsorolás, nem az az érdekes, hogy kivel dolgozott együtt, hanem hogy ő volt Christa Ludwig.

Április 25 Itália felszabadulásának ünnepe, ebből az alkalomból ünnepi koncertet adtak a Scalából. Vagyis nem teljes koncertet, csak ünnepi bemutatót, Enrico Gabrielli szimfonikus variációit játszották a Bella ciao témájára. Nem hosszú, nem rémes, néha elmés is, ahogy kombinálja az olasz dalt Mahler 1. szimfóniájának lassú tételével, de már megint azt érzi az ember, hogy ha ez minden, mit a klasszikusnak mondott zenéből, vagy egy arra való mérsékelt méretű zenekarból ki lehet hozni egy ünnepi alkalomra, akkor lassan tényleg le lehet húzni a redőnyt, van elég zenemű a múltból, elég azokra koncentrálni.

Közben meghalt Milva is, a La Rossának, vagyis a vörösnek nevezett, szép hangú énekesnő, aki nemcsak hajszíne miatt kapta ezt a nevet, és hát, milyen a véletlen, neki is híres száma volt a Bella ciao. Megjegyzem, valamelyik lövészszázadnak is az indulója volt 1983-ban Zalaegerszegen, sokat kellett hallgatni, hogy „belacsó, belacsó, belacsó-csó-csó”. Milva egyébként az eredeti szöveggel énekli, szóval partizánok még nem szerepelnek a dalban, csak szerencsétlen, rizsföldeken dolgozó munkások, akik szúnyogok között álmodoznak a szabadságról.

Meghalt Lois Kirschenbaum, ha a neve nem mond sokat, nem meglepő, inkább az a furcsa, hogy a New York Timesban mégis megemlékeztek a haláláról. Lois Kirschenbaum megszállott autogramgyűjtő volt, leginkább operai aláírásokat gyűjtött, és mivel New York-i volt, leginkább a Metropolitanből. Néhány magyar énekesnek találkoznia kellett vele, Marton Évának biztosan, mert a gyűjteményben ott van az aláírt fényképe.

Persze, Weiszenberger Erzsébet jutott az eszembe, aki a magyar megfelelő volt, a legnagyobb operai autogramgyűjtő, ő azonban szeretett adni is, könyvjelzőket készített a kedvenc énekeseinek, talán albumokat is összeállított nekik, kivágta az előadásokról megjelent cikkeket. Sokban hasonlítottak egymásra, talán minden operaháznak megvannak a maga Loisai és Erzsikéi. Amennyire tudom, nem kellett megvenni feltétlenül a jegyeket, bemehettek a művészbejárón, a jegyszedők szemet hunytak, szerették vagy elviselték őket. Legalábbis egy ideig, mert Lois Kirschenbaumot egy idő után kitiltották az öltözők környékéről, talán az énekesek panaszkodtak, hogy nem tudnak minden előadás után húsz képet és műsorfüzetet dedikálni, vagy a többi normális (elgondolkodtam, hogy tegyek-e idézőjelet) aláírásgyűjtő panaszkodott, mert Lois néni nem kímélte azokat, akik az útjába álltak, lökdösődött és lóbálta a táskáját. Nem tudom, Erzsike nem volt agresszív, bár egyszer nagyon letolt egy írásomért, hogy azt most hogyan küldhetné el Sherrillnek. Sherrill Milnes amerikai bariton, el lehet képzelni, mennyit rágódott volna egy magyar nyelvű újságcikk fölött.

Van azért egy lényeges különbség köztük. Lois Kirschenbaum, talán az öltözők környékéről való kitiltása miatt semmit sem hagyott a Metropolitanre. Erzsike dobozai az Operába mentek.  

Van ez a templom Texasban, a Dallashoz közeli Irvingben. Egy kicsit ismerős, de nyilván azért, mert sikerült, mert valami olyat tudott az építész, amitől egyszerre lett mai és tegnapi, sőt tegnapelőtti, amitől reméli az ember, hogy holnapi is lesz és holnaputáni. Szóval ismerős, de először a csíkosra gondol a néző, hogy az olyan, amit már látott. Valahol Itáliában. Orvietóban vagy Sienában. Vagy Firenzében. Pratóban. Akárhol. Szerették ezek a reneszánsz emberek kombinálni a focidresszt és az Isten házát.

De még Olaszországig sem kell menni, itt van az eredeti, vagyis a minta, Bélapátfalván. Remélem, jól idézem föl a történteket, de a lényeg, hogy az irvingi ciszterci kolostort magyar atyák alapították, és amikor eljutottak odáig, hogy a kolostorhoz templomot is tudtak építeni, akkor az építészt, Gary Cunninghamet elhozták Magyarországra, megnézni az itteni romokat. Hátha ihletet merít valamelyikből, meg talán az épülettel magával sikerül kifejezni és átadni a folyamatosságot és a hagyományt, innét jöttünk, ott vagyunk, a mennybe megyünk. Cunningham meg nézte a magyar romokat, nem nagyon szólt semmit, ümmögött, hümmögött. Semmi nem indult be. Aztán Bélapátfalván azt mondta az őket kísérőknek: tudna hozni valaki egy létrát?

Úgy tudom, a két templom centire (inch-re) azonos méretű, de ebben nem vagyok egészen biztos. De hogy rokonok, az látszik. Csak távoliak.

Hogy Gyenisz Macujev tud dzsesszelni vagy legalábbis dzsessz-szerűen zongorázni, azt már lehetett tudni, itt is játszott vicces improvizatív betétet talán a Liszt 2. magyar rapszódiához. Hogy egy egész estét is erre áldoz, az azért eleinte kicsit aggályosnak látszott, de aztán az aggályok elmúltak. Egyrészt azért igyekezett a klasszikus alapok közelében maradni, másrészt az egész koncert olyan őrületkörnyéki volt, hogy józan megfontolások aligha játszottak szerepet. Moszkvában vették föl a műsort, de kifejezetten a Müpának és nekünk szánták, ha azt mondta, következik egy fiatalkori szerzeménye, a Bajkál-szamba, akkor elmondta, hogy a Bajkál egy tó, olyan, mint a Balaton.

Nem mindennapi manus. Három vendége volt, az egyik tizenegy éves, és balalajkázott, a másik körülbelül ugyanennyi, és dombrán játszott, a harmadik egy alig látó kislány, énekelt, zongorázott, tulajdonképpen ügyesen.

Abbahagyom a szavak keresgélését, tegnap kaptam egy levelet, és abban körülbelül benne van, amit mondani akarok.

 Azért ez a Macujev se akármi, hogy az őrült kvalitásával meg hírnevével odaül kísérni gyerekeket. Nem mintha mindenkinek ezt kellene csinálni, de mástól még nem nagyon láttam ilyet, kivéve, ha a saját gyerekéről volt szó.

A képen Alice Springs látható, de ez csak művésznév. Igazából June Newton van a képen, Helmuth Newton április elején, 97 évesen elhunyt özvegye, aki maga is fényképész volt. Csak hát nem pucér nőket fényképezett, hanem finom, érzékeny portrékat fotózott, többek között egyébként a férjéről is, de most nem erről akarok beszélni. Csak a kameráról, ami egy Minolta Hi-matic, semmi különös. Valaki egyszer azt mondta, hogy a profi fotósok mindig csak fekete kamerát használnak. Nem tudom, miért, talán az kevésbé feltűnő, ha le akarnak kapni valakit, amint rosszban vagy jóban sántikál. Akárhogy is van, nekem is van egy Hi-maticom, de ezüsttel kombinált, és hát tényleg. Van különbség. Bár nem hiszem, hogy csak a szín miatt.

Ahogy mindenki, én is megnéztem Törőcsik Mari halálának estéjén a Körhintát, ahogy mindenki, én se bírtam se elkapcsolni, se el nem ragadtatva lenni tőle, de azért az egész mégis szörnyűséges, nem? A gonosz paraszt, aki ki akar lépni a téeszből, és még baltát is dob, hajszál híján el is találja vele a leányát. Ezt amúgy mindig csodáltam, mert szerintem elég nehéz úgy eldobni a baltát, hogy bele is álljon a fába, nekem ifjú Winnetouként százból ha egyszer sikerült. De akkor sem indulatból. És a fiatalok győznek, de könnyű úgy győzni, ha a teljes kommunista berendezkedés támogatja őket.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy rendes ember 1955-ben nem készít ilyen filmet. Szerepelni benne, az egészen más, és így szerepelni tényleg más, vagy legalábbis arra jó, hogy ne kelljen tudomást venni a világról. Marad a szédület, a közelség, hiszen Hegyi Barnabás kamerája annyira közel megy az arcokhoz, hogy már nem is fókuszál a kamera, ahogy a szem se mutat éles képet, ha elég közel megyünk a másikhoz. Lehet, hogy ettől jó ma a film, egyszerre kell utálni, és egyszerre lehetetlen nem szeretni, úgy érzi magát az ember, mint valami Swann, aki méltatlanba szeret, van jobbik esze, amelyik azt mondja, kapcsold ki, meg van a még jobbik, amelyik nem engedi.

Friderikusz öregítős műsorának legutóbbi része úgy kezdődött, hogy a műsorvezető megjelent egy szóló erejéig a képernyőn, és a plasztikai műtétek helytelen voltáról beszélt. Megváltoztatják az arcot és a szemet, márpedig ezzel vagyunk leginkább azonosak, ezzel tudjuk kifejezni magunkat. Igaz, igaz. Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb szájból hangzott el az igazság, könnyen felmordulhat valaki, hogy jaj, Sándor, mit magyaráz maga itt, azok a hajszálak a feje tetején nem maguktól nőttek ki, de az igaz, attól még lehet igaz. Mintha most az önelfogadás volna a kulcsszó, nyilván azért, hogy vigasztalják azokat, akik kevesebb testi előnnyel jönnek a világra. Régebben a szegényeket kellett nyugtatni, hogy a pénz nem boldogít, most már a csúnyákat is: a szépség sem boldogít.

De miért kellene feltétlenül elfogadnunk magunkat? Az el nem fogadás visz előre, hogy mást ne mondjak, ezért tanulunk, nem fogadjuk el magunkat a gyereklétben, meg akarjuk ismerni a világot, válaszolni szeretnénk a kérdésekre. De ha csak a testi dolgoknál maradunk: a betegesen elhízott embernek nem azt szokták mondani, hogy nem baj, fogadja el önmagát, hanem hogy fogyjon le, különben nem lesz kinek elfogadnia önmagát. Számomra is utálatos dolog a botox meg a ráncfelvarrás, de lehet, hogy csak korom gyermeke vagyok, semmiféle aggályom nincs akkor, ha valaki pótoltatja kiesett metszőfogát. Ha az ember nem Gobbi Hilda vagy Szentkuthy Miklós, akkor csak nyugodtan állíttassa helyre a hiányzó agyarakat, különben ápolatlannak fogják mondani.

Ha jól dolgoznak a plasztikusok, akkor egy-egy arcfeltámasztás épp olyan elfogadott lesz, mint ma a lábszőrtelenítés. Gumifejű, acéltestű emberek fognak összeesni és meghalni az utcán. Hát ennek meg mi baja van. Ó, már százkét éves volt.

Minden az 56-os emlékművel kezdődött. Nyilván nem, de ott tűnt föl először a rozsda. Mondták is, hogy direkt rozsda, ebben van az emlékmű jelentése, hogy elindulnak a nagy, rozsdás vasak, és mire baltaél vagy kaszaél vagy akármi lesz belőle, ki is fényesednek. (Mellékes, de annyira vicces volt még általános iskolában is, hogy a szöveggyűjteményben így szerepelt a vers: „Csattan a menny, és megvillan, elvtársaim, a kaszanyél.”) Mindenesetre a rozsda azóta vérszemet kapott, és terjed, egyre terjed.

Ilyenkor szokott az ember okoskodni: vajon kinek lehet valami üzlete a rozsdában? Mert amikor hetvenedszer kövezik le ugyanazzal az alkalmatlan anyaggal a Petőfi Sándor utcát, akkor azért lehet gyanakodni, hogy ez így is volt kitalálva, olyan követ rakunk le, amit évente újra meg kell vásárolni. De a fémiparban ki lehet a rozsdakirály? Mert rozsdás az Arany János utcai metrómegálló nagy szellőzője, A Várkert bazárt meg valósággal megeszi a vasoxid, egész falakat borít a matt, vöröses anyag, mint a magyar nemes őseinek fogason függő, véres kardját. Vagy sima építészeti közhely volna az egész, ha semmi se jut az eszedbe, futtasd be rozsdával?   

Van egy elég hülye hiba a Dekameron-projektben. Maga a projekt kézenfekvő és mégis nagy ötlet: ha egyszer már Boccacciónak bejött, hogy a járvány idején novellákat kell írni, miért ne lehetne ez érvényes közel hétszáz évvel később is. A New York Times tehát fölkért egy rakat írót, hogy írjanak a járványról (megjegyzem, Boccaccio nem a járványról írt), közülük kiválasztott huszonkilencet, szóval a tíz napot, amire a cím utal, hiába keressük benne, hacsak valaki nem tíz nap alatt akarja elolvasni a huszonkilenc novellát.

Nem is ez most a lényeg, hanem a hülye hiba. Nem a szövegben van, hanem lábjegyzetben. Colm Tóibín novellájában a főhős hivatkozik egy dalra, amelyben azt éneklik, hogy „valami történik itt, de ön nem tudja, mi lehet az, ugye, Mr. Jones”. Ahogy illik, a mondat végén csillag, a lap alján lábjegyzet: Dylan Thomas: Sovány ember balladája. Csak hát ez egy másik Dylan dala, akinek nem a kereszt-, hanem a vezetékneve Dylan. A keresztneve meg az, hogy Bob. Igaz, ami igaz, Robert Allen Zimmerman Dylan Thomastól kölcsönözte a nevét, de attól még…