Van egy elméletem, hogy két olyan népszerű hangszer is van, amelyik teljesen kivonja magát a zenetörténetből. Úgy értem, a hangzás alapján nem könnyű megmondani, hogy egy-egy mű mikor is készült. Az egyik az orgona. Csak hogy a legnépszerűbb orgonaművet nézzük: a d-moll toccata olyan, mint általában Bach lenni szokott? Ugye nem. A másik ilyen a gitár. Neki könnyebb különcnek lenni, hiszen elég nagy csönd volt körülötte a 20. századig, de, hogy megint a legnépszerűbb darabot említsem, az Aranjuez koncert elég nehezen helyezhető el az időben. Legalábbis emlékszem még, amikor 1998-ban megvettem Manuel Barrueco lemezét, mennyire meglepett, hogy a lemezborítón csak egy évszám szerepelt, Joaquín Rodrigo (még) élő szerző volt. Igaz, már csak egy évig.

Tegnap játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a darabot Csáki András szólójával, ha jól láttam, erősítéssel, amit két okból sem értettem. Egyrészt Rodrigót azért szokás dicsérni, mert olyan finoman hangszerelt, hogy a szimfonikus zenekar nem nyomja el a magányos gitárt, másrészt, ha nincsenek hallgatók jelen a Müpában, akkor nem mindegy, hogy van erősítés vagy sem? A jelek szerint nem.

Akárhogy is, megint föltették a kérdést, hogy mennyire is jó ez a zene, hogy túl tudja-e élni a saját népszerűségét, pontosabban a második tétel népszerűségét, hogy rengetegen dolgozták föl, szöveget is írtak rá, hogy sláger, jazz standard, valahol mindig szól, gondolom, Aranjuezben meg állandóan. Nem egy őrülten rafinált darab, de mégis szép a felépítése, mintha az első tétel el se kezdődne igazán, máris befejeződik, hogy helyet adjon a nagy dallamnak, a harmadik meg csak levezetés, de annak igazán elegáns. A második tétel meg minden slágeressége ellenére is Brahmstól veszi az ihletet, az ő Hegedűversenyére mondta Sarasate, hogy csak nem leszek bolond hegedűvel a kézben hallgatni, hogy a legszebb dallamot az oboa játssza el. Itt meg a legszebb dallamot az angolkürt játssza el, igaz, aztán megkapja a gitár, átveszik a többiek is.  

A magam részéről valahogy úgy vagyok vele, mint valami híres áriával. Spanyolhonban maradva, ha egy koncerten belekezdenek Fülöp király áriájába, mindig azt érzem, hogy de hosszú lesz. Ha viszont az egész Don Carlost játsszák, elröpül az ária. Az Aranjuez concerto is jobb egyben, mint a lassú tétel magában.

Nem azt mondom, hogy nem lehet az Enigma-változatok nélkül élni, de jobb vele. Már a darab története is annyira szép, Elgar hazamegy, tanítás után kidögölve, kicsit klimpírozik odahaza, és egyszer csak azt mondja a felesége: mi is volt ez? Micsoda. Amit játszottál. Nem tudom. Próbáld meg még egyszer. És megtalálják az ujjai az öntudatlanul játszott dallamot. Aki nagyon éber, nyomokban Mozartot is talál benne, a Prágai szimfónia lassú tételét, amit Elgar nem sokkal korábban hallott, de tényleg éppen csak finoman van jelen. Ő meg még ott a zongoránál elkezd játszani a dallammal, aztán másnap folytatja és folytatja, és valamikor elkészül belőle a nagy mű. Az első híres Elgar-darab, talán a főmű, a legtöbbet játszott és lemezre vett darabja.

Amit mostanában hallgatok, az a Bernstein vezényelte változat. Nem szokták szeretni, legalábbis az angolok nem, mondván, hogy nem autentikus, túlságosan lassú. Valószínűbb, hogy azért nem szeretik, mert már eleve nehéz körülmények között született. Bernstein a BBC Symphonyval játszik, ez egyfelől kézenfekvő, ha Elgarról van szó, angol zenekar mellé hívnak sztárkarmestert. (Kicsit olyan, mint a Bartók Concerto esetében volt a helyzet, az persze épp fordítva volt, nagy, amerikai zenekar mellé hívtak magyar karmestert.) Az első pillanattól kezdve zűrös volt a viszony karmester és zenekar között, már csak azért is, mert az első pillanat nem a megfelelő időben volt, Bernstein kínosan sokat késett a próbáról, pedig a zenekar mellett forgatócsoport is várta. Nem kért elnézést, viszont ment a maga feje után, majd ő megmutatja, hogyan kell Elgart játszani.

Érezhető a zenekar ellenállása. Nemcsak érezhető, látható is, hiszen fölvették az első próbát. A trombitások épp a pokolba kívánják a sztárkarmestert, aki viszonylag udvariasan bánik velük: ne rázza a fejét, meg tudja csinálni. Toscanini ennél sokkal nekivetkezettebben üvöltözött. A koncerten meg látható, hogy a zenekar elég feszülten játszik, de Bernsteint ez, úgy tűnik, nem nagyon izgatja. A tempók lassúak, de legalábbis egyszer így is nagyon szép a darab. Elgar a különböző variációkat mindig valakiről nevezte el, feleségéről, barátairól, ismerőseiről, egy kutyáról. A Nimród címet viselő változatot épp egy barátjáról, akit Jaegernek hívtak, Jäger németül vadász. Bernstein aligha Mr Jaeger jellemrajzából indult ki, akkor már inkább a Bibliából, Khús nemzé Nimródot, ez kezdett hatalmassá válni a földön. Vagy csak a zenéből, ami majdnem megáll ebben a tempóban, de azért megy előre, lassan, méltósággal, ellenállhatatlanul. Nem is állok ellen.   

Nincs semmi aktualitása, szerencsére, csak épp egy barátommal leveleztünk arról, hogy egy szerencsés vagy szerencsétlen kezdősor hogyan változtatja meg az értelmét, hogyan lesz, mondjuk könnyű léhaságból szívszorítássá. Példának hoztam a Middle of the Road együttes slágerét, a Chirpy, Chirpy Cheep Cheepet, tényleg nem gondolná ilyen cím mellé senki, hogy ebből még sírás is lehet, de Sally Carr, az együttes énekesnője egy időben nem tudta elénekelni a nagy slágert, mert úgy kezdődik, hogy „Hová ment a mamád?” És Sally szegény épp erre nem tudott válaszolni, mert meghalt az édesanyja.

Van ennek magyar irodalmi és slágeri változata, amikor Komár László énekli azt, hogy mondd, kis kócos, hol van a mamád. Idézi Esterházy Péter, feltételezem, hogy A szív segédigéiben.

Mondd, kis kócos, hol van Esterházy Péter?   

Gondolom, valamikor beoltottak Schiff András ellen, nem tudom, miért, de az biztos, hogy annyira kevés örömöm van a művészetében, hogy az legalábbis gyanús. Az a baj, hogy nemcsak gyanús, de valahogy hazafiatlan dolog is, tényleg egy egész ország tud örülni annak, ha Fucsovics Márton nem az első körben esik ki, vagy Gulácsi kivéd egy tizenegyest, és akkor Schiff András, lovaggá ütötten ott koncertezik a Teatro Olimpicóban… Én meg azt nézem, hogy ezt vajon meddig lehet még művészetként eladni.

A nemrég elhunyt Németh János professzornak volt az a trükkje a polgári perrendtartásról szóló előadásain, hogy nagyon halkan beszélt. Mivel a pp buktatós tantárgy volt, Németh János meg buktatós tanár, a diákok nagy számban jártak az előadásokra, mind ott ültek előrehajolva az első sorokban, és füleltek, nehogy elmulasszanak valamit, mert az megbosszulja magát. Mintha Schiff András is ezzel játszana Vicenzában, nagyon halkan beszél (aztán nagyon halkan zongorázik), többnyire közhelynél is közhelyebb dolgokat, non é una musica felice, ma… incredibile. Aztán elbillegteti döglet unalmasan Mozartot vagy Bachot, közben még egy kicsit elmélkedik azon, hogy ő mennyire utálja az online szót. De hát online nézik őt a világban, online üdvözli ő is távol lévő barátait, ezzel az erővel a zongorát is szidhatná. Kicsit szidja is, becsületére legyen mondva, a fekete Steinway mennyivel rosszabb, mint ez a barna Blüthner, amin ő játszik. A közönség meg lelkes, be vagyunk avatva a nagy misztériumokba.

Be vagyok oltva.   

Mindig örülök, hogy nem felnőttként kellett magyarul megtanulnom, mert többé-kevésbé lehetetlen feladatnak látszik. Mintha kizárólag rendhagyó esetek volnának a nyelvben, és még csak logikája sincs. Azt mondjuk, Mariannt, de azt, hogy Mariamot, pedig az m és n elég közelinek látszik. Legalábbis az ábécében. Azt mondjuk, Bécsbe, és azt, hogy Pécsre, pedig ott csak a szó első betűje különbözik.  

És akkor jönnek a rövidítések. Azt mondjuk, K and H bank, és azért jó volna tudni, hogy ez milyen nyelven van, mert ha k, akkor miért and, ha viszont and, akkor miért nem „kéj and éjcs”? Tankolunk az OMV kútnál, azt mondjuk, hogy öemvé…

Pont ez történt tegnap. Nem tankolás, hanem közvetítés a bécsi operából, egyik főszponzoruk az OMV. Kis reklámfilm a közvetítés elején, és azt mondják benne: „oemfau”. Mert tényleg, az nem Ö az elején, csak egy vonás van a karikában, hanem O. Már fújtam a trombitákat, hogy ilyenek vagyunk, okosabbak az okosoknál, ökösebbek az ökösöknél, de a biztonság kedvéért megnéztem, minek a rövidítése a három betű. Teljes összeomlás: Österreichische Mineralölverwaltung. Akkor tényleg ö van az elején, csak ők nem tudják? Németül sem könnyű.

Az a jó ebben a hideg tavaszban, hogy jobb pillanataiban a bőrén érzi az ember a művészetet. Mert vegyük például Radnótit és az Első eclogát. Azt mondja benne a pásztor:

Régebben mindig azt éreztem, városi lény, hogy ez sehogy sem stimmel, áprilisban már nem vicsorít a pocsolya. De eljön a megfelelő április, és Radnóti igazolva van.

Ahogy igazolva van Schubert és Wilhelm Müller is, A szép molnárlány dalciklus, ahol azt énekli szegény csúf molnárlegény, hogy amikor majd elmegy a sírja mellett a lány, akkor a virágok előbújnak, mert der Mai ist gekommen, der Winter ist aus, eljött a május, vége a télnek. Na jó, de ha eljön a március, már akkor is vége a télnek, mondta odabent a gonosz manó, aki idén kussolni kénytelen, mert tényleg meg kellett várni a májust.

Ha lehet, azért itt megállnék. Nem szeretném, hogy Wagner is igazolva legyen, és június közepéig kelljen várni arra, hogy virágozni kezdjenek az orgonák, mint a Mesterdalnokok Sachs-monológjában.  

Jó, az ember legyint. Nem kell megoldani. Lehet nélküle élni. Tandori-sorok. Apa nyara. Anya nyara. A panyara. A nyanyara. Nye.

De valahogy túl sokan állnak mellette. Például Rajk Judit, aki ezt énekelte a Zeneakadémián. És azért énekelhette, mert Kurtág megzenésítette. Ennyi emberre már mégsem lehet legyinteni.

Nézegethetem akárhogy, valami nagy okosság nem jön ki belőle. Belőlem legalábbis biztosan nem jön ki. De legalább marad a bizonytalanság, hogy elmegyek valami mellett, és nem tudom, mi az.

Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek… De azt senki sem mondta, hogy ha olyanok lesztek, akkor biztosan bejuttok.  

Azon gondolkodom, hogy ha nem Harcsa Veronika énekli vagy mondja, sprechgesangolja Schönberg Pierrot lunaire-jét, akkor mennyire figyelek oda. Mert így azért oda kellett, odatette csalinak a Classicus Ensemble a csinos énekesnőt, aki nemcsak csinos, de énekesnő is, és annyira tiszta, elszánt a jelenléte, intenzív az interpretációja, hogy az ember örömmel hallgat végig 21 Schönberg-dalt.

Miközben egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy ennek tényleg így kellene hangzania, úgy értem, annyira kevés dinamikai lehetőség van Harcsa Veronika hangjában, hogy óhatatlanul korlátozza a kifejezés lehetőségeit, nem tud nagyon hangos lenni, ami azt jelenti, hogy nagyon halk sem tud lenni, mert nincs mihez képest. De a közepes hangerőben is lehet változatosság. 

Igazából azt sem értem, miért angolul énekel, pedig ezt elmagyarázza a szünetben, hogy az angol mégis a jazz nyelve, ezzel akarja jelezni, hogy ő azért ebből az irányból érkezett Schönberghez. Még szerencse, hogy nem népdalestre hívták, mert akkor azt énekelte volna, hogy My little kece daughter is in white dress.

Könnyebb volna megmagyarázni, hogy miért nem volt jó az este, csak éppen jó volt. Ez van. Ez volt tegnap a Zeneakadémián.

Megint egy kiborító Parsifal, ahol nem bírják ki, hogy lovagok ülnek a Grál körül, hanem valami furmányt kell kitalálni, pusztulást, szürkeséget, világvégét. Ez, mondjuk az első két perc tanulsága, de szerencsére a Parsifal elég hosszú az újragondolásra. Bécsből van a közvetítés, az ARTE Concerten látható, közönség nincs, csak mi vagyunk, tévénézők. A színpad fölött kopaszra nyírt rémséges, ruszki pofák a kivetítőn, a legijesztőbb pillanat a második felvonásban van, amikor az egyik saját kezűleg varrja be a száját. Gondolom, érzéstelenítés nélkül.

Kiborító Parsifal, de hát miért is ne legyen kiborító?

Lehet, persze, azt is mondani, hogy jaj, ezek a modern rendezők, föltolják magukat Wagner mellé, de a Parsifal pont olyan opera (egyébként a Varázsfuvola is ilyen), ami körül nagyon megváltozott a világ. Ül egy csapat férfi összezárva, körülöttük egyetlen nő, akit többé-kevésbé állatnak néznek, nem zavarják el, mert hasznukra van, de ez minden, amire képesek. Kik ezek, ha a Grál eszméje most épp nem annyira élő?

Kirill Szerebrennyikov válasza az, hogy rabok. Nem tudom, miből indult ki, a megváltásból, megszabadulásból, vagy csak a szóból, amivel az egész opera kezdődik, „őrök, őrök”. Vagy saját tapasztalatból. Akárhogyan is, bent vagyunk, a rácsok között, Gurnemanz a rangidős, a többiek élik a rablétet, cigiznek, verekednek, súlyokat emelnek. Néha megölik egymást, mint a fehér hattyút, albinó rabtárs, a hátára szárnyakat tetováltak. Az első két felvonás Parsifal emlékeiből áll, így kétszerezve látjuk, tényleg ott van ifjúként, akit fölfedez az újságíró Kundry, fényképez, elvisz a szerkesztőségbe, sztárt csinálna belőle, ha menne, ha Amfortas emléke nem lobbanna föl benne. Parsifal, mivel emlékezik, kénytelen végigénekelni két hosszú felvonást, a saját szólamát hanggal, a többiekét csak szájmozgással, megdolgozik az előadásért Jonas Kaufmann.

Szépen énekelnek. Azért ez is egy szempont a sok szörnyűség között, hogy Kaufmann is bírja, és az első Kundryját éneklő Elina Garanca szép is, jó is, a rendezés nem arról szól, hogy tereljük el a valahogy a figyelmet a harmatos zenei megvalósításról. Csukott szemmel is jó. Nyitott szemmel még jobb.

Tényleg csak belenézni akartam, mi újság a Zeneakadémián, aha, aha, Ránki Dezső zongorázik. Csakhogy ezt nem lehet csinálni, ha elkezdi nézni az ember, akkor nem kapcsol el vagy ki, vagy közben nem nézi a postát, mert ez a lényeg, Ránki Dezső zongorázik. Mozart kicsinek mondott A-dúr zongoraversenye. Nem azért kicsi, mintha nem volna elég jelentékeny, csak van egy későbbi A-dúr is, és a zenében a később születettek a nagyobbak valamiért.

Mérsékelt hangszerelésű változat, nem játszanak oboák és kürtök, csak vonóskar, bocsánat, kedves Concerto Budapest, felőlem balalajkások is játszhatnának, ha Ránki Dezső zongorázik. Ha így zongorázik.

Az ember szívesen játssza, hogy belelát az előadó lelkébe, én se állok ellen a kísértésnek: lehetséges, hogy Ránkira felszabadítóan hat a virtuális közönség, nem bámulnak az arcába, nem köszörülnek torkot és nem tapsolnak. Akárhogyan is van, nincs bemelegítő szakasz a koncerten, egyből fent vagyunk a csúcson, úgy szól, hogy tegnap este biztosan sehol a világon nem játszottak így Mozartot, könnyű is, mély is, friss is, laza is, pontos is, lélegzik, él. Pörög, forog, és mégis halad, nincs benne semmi póz, még csak megrendülés sem. Kivételes szakasz az időben, de nem azzal van elfoglalva, hogy ez mennyire kivételes, hanem csak úgy megtörténik. Hú, remélem, nem túl zavaros.

Közben nézem Ránki kezét, látszik rajta a kor, hetvenéves kezek lesznek szeptemberben, de könnyűek, nézem az arcát és a hozzá tartozó reneszánsz-sassoon frizurát, a kornak és a kortalanságnak az egységét, az össze nem illés harmóniáját, állni látszik az idő. Bár a szekér szalad.