Friderikusz öregítős műsorának legutóbbi része úgy kezdődött, hogy a műsorvezető megjelent egy szóló erejéig a képernyőn, és a plasztikai műtétek helytelen voltáról beszélt. Megváltoztatják az arcot és a szemet, márpedig ezzel vagyunk leginkább azonosak, ezzel tudjuk kifejezni magunkat. Igaz, igaz. Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb szájból hangzott el az igazság, könnyen felmordulhat valaki, hogy jaj, Sándor, mit magyaráz maga itt, azok a hajszálak a feje tetején nem maguktól nőttek ki, de az igaz, attól még lehet igaz. Mintha most az önelfogadás volna a kulcsszó, nyilván azért, hogy vigasztalják azokat, akik kevesebb testi előnnyel jönnek a világra. Régebben a szegényeket kellett nyugtatni, hogy a pénz nem boldogít, most már a csúnyákat is: a szépség sem boldogít.

De miért kellene feltétlenül elfogadnunk magunkat? Az el nem fogadás visz előre, hogy mást ne mondjak, ezért tanulunk, nem fogadjuk el magunkat a gyereklétben, meg akarjuk ismerni a világot, válaszolni szeretnénk a kérdésekre. De ha csak a testi dolgoknál maradunk: a betegesen elhízott embernek nem azt szokták mondani, hogy nem baj, fogadja el önmagát, hanem hogy fogyjon le, különben nem lesz kinek elfogadnia önmagát. Számomra is utálatos dolog a botox meg a ráncfelvarrás, de lehet, hogy csak korom gyermeke vagyok, semmiféle aggályom nincs akkor, ha valaki pótoltatja kiesett metszőfogát. Ha az ember nem Gobbi Hilda vagy Szentkuthy Miklós, akkor csak nyugodtan állíttassa helyre a hiányzó agyarakat, különben ápolatlannak fogják mondani.

Ha jól dolgoznak a plasztikusok, akkor egy-egy arcfeltámasztás épp olyan elfogadott lesz, mint ma a lábszőrtelenítés. Gumifejű, acéltestű emberek fognak összeesni és meghalni az utcán. Hát ennek meg mi baja van. Ó, már százkét éves volt.

Minden az 56-os emlékművel kezdődött. Nyilván nem, de ott tűnt föl először a rozsda. Mondták is, hogy direkt rozsda, ebben van az emlékmű jelentése, hogy elindulnak a nagy, rozsdás vasak, és mire baltaél vagy kaszaél vagy akármi lesz belőle, ki is fényesednek. (Mellékes, de annyira vicces volt még általános iskolában is, hogy a szöveggyűjteményben így szerepelt a vers: „Csattan a menny, és megvillan, elvtársaim, a kaszanyél.”) Mindenesetre a rozsda azóta vérszemet kapott, és terjed, egyre terjed.

Ilyenkor szokott az ember okoskodni: vajon kinek lehet valami üzlete a rozsdában? Mert amikor hetvenedszer kövezik le ugyanazzal az alkalmatlan anyaggal a Petőfi Sándor utcát, akkor azért lehet gyanakodni, hogy ez így is volt kitalálva, olyan követ rakunk le, amit évente újra meg kell vásárolni. De a fémiparban ki lehet a rozsdakirály? Mert rozsdás az Arany János utcai metrómegálló nagy szellőzője, A Várkert bazárt meg valósággal megeszi a vasoxid, egész falakat borít a matt, vöröses anyag, mint a magyar nemes őseinek fogason függő, véres kardját. Vagy sima építészeti közhely volna az egész, ha semmi se jut az eszedbe, futtasd be rozsdával?   

Van egy elég hülye hiba a Dekameron-projektben. Maga a projekt kézenfekvő és mégis nagy ötlet: ha egyszer már Boccacciónak bejött, hogy a járvány idején novellákat kell írni, miért ne lehetne ez érvényes közel hétszáz évvel később is. A New York Times tehát fölkért egy rakat írót, hogy írjanak a járványról (megjegyzem, Boccaccio nem a járványról írt), közülük kiválasztott huszonkilencet, szóval a tíz napot, amire a cím utal, hiába keressük benne, hacsak valaki nem tíz nap alatt akarja elolvasni a huszonkilenc novellát.

Nem is ez most a lényeg, hanem a hülye hiba. Nem a szövegben van, hanem lábjegyzetben. Colm Tóibín novellájában a főhős hivatkozik egy dalra, amelyben azt éneklik, hogy „valami történik itt, de ön nem tudja, mi lehet az, ugye, Mr. Jones”. Ahogy illik, a mondat végén csillag, a lap alján lábjegyzet: Dylan Thomas: Sovány ember balladája. Csak hát ez egy másik Dylan dala, akinek nem a kereszt-, hanem a vezetékneve Dylan. A keresztneve meg az, hogy Bob. Igaz, ami igaz, Robert Allen Zimmerman Dylan Thomastól kölcsönözte a nevét, de attól még…

Nincs nagyon sok Törőcsik Marival kapcsolatos színházi emlékem, és ami a leginkább mellbevágó volt, az voltaképpen nem is színházi, vagy nem kellene annak lennie. A János vitéz előadás végén az ő hangjával játszották be a tündérországi részt, tulajdonképpen a hangoskönyvet használta az előadás. De okkal tette, mert a hangszínében, a higgadt versmondásban annyi a szomorúság, hogy a szöveg egyszerre jelenti önmagát és önmaga ellentétét is. „Tündérországban csak híre sincs a télnek.” Közben azt is mondja: és abban meg mi a jó. Meg azt is, hogy nincs is Tündérország.

Nem is akarok mást mondani a halálhír kapcsán, csak hogy remélem, mégsem annyira rossz hely az a Tündérország.

Van egy régi, irodalmi anekdota, soha nem ellenőriztem le, hogy vajon igaz-e, mert annyira jó, hogy nem szívesen kockáztatok. Rákosi hatvanadik születésnapjára irodalmi antológiát kellett összeállítani, és Weöres Sándort kérték föl a feladatra. Kibújni nem lehetett alóla, így aztán Weöres nagy kínnal végigjárta a barátait, rám sózták ezt a rettenetes feladatot, segítsetek már rajtam, ne hagyjatok cserben, írjatok valamit Rákosinak, Rákosiról. A többieknek volt szíve, megírták az utálatos verseket, Weöres köszönte szépen, az antológia megjelent, csak egy jelentős költő maradt ki belőle, Weöres Sándor. Hát ez meg hogy lehet, dühöngtek a költőbarátok. Ja, az ember önmagát nem válogathatja be, mondta Weöres szerényen.

Ez az a történet, amit biztosan nem mesélt el senki Balázs Jánosnak, amikor rábízták a Cziffra 100 fesztivál művészeti vezetését. Nem számoltam, hogy hányból hány, de úgy a meghirdetett események harmadában maga Balázs János lép föl. Lehet, hogy erről szólt már eleve a felkérés is, de akkor az nem volt jó ötlet. Így sok valahogy. Balszerencsés is vagyok, mert pont a Tompos Kátyával közös estbe kapcsolódtam bele, amely Cziffra éjszakai életét mutatta volna be, zongoraesteket a Kedvesben, sanzonok és elképesztő virtuozitással előadott darabok, átiratok, rögtönzések. Két zenei világ, lehet, hogy Cziffra mindkettőben otthon volt, lehet, hogy nem, ezt már nehéz volna ellenőrizni, de a műsort nézve azt érzem, hogy mi most épp egyikbe sem kaptunk meghívást. A virtuóz darabok nem makulátlanok, Tompos Kátya pedig hiába jól éneklő színésznő, azért csak színésznő, nem tölt ki egy egész estét, mindent egyformán énekel, és ha kiereszti vagy legalább kijjebb ereszti a hangját, akkor csúnyára öblösödik. Persze, ez is lehet egy módszer Cziffra zsenialitásának bemutatására: még utánozni sem tudjuk. Ha direkt rossz a koncert, akkor le a kalpaggal.     

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek soha nem kellett elgondolkodnia azon, hogy vajon milyen költő Vlagyimir Majakovszkij. Milyen volna? Rossz. Utcát neveztek el róla, aztán végre visszanevezték, nem mintha a Király olyan nagyon ötletes név volna. Azért Majakovszkijnál jobb.

Tanár úr, mi lesz az órán? Majakovszkij, a Vers a szovjet útlevélről. Ó, az jó! Jóóóó? Hát, nem jó. Ennyit tanultunk. Összevitatkoztam egy rokonommal, hogy „pecsétek előtt hasra nem estem” vagy „nagy plecsnik előtt hasra nem estem”. Csak most néztem meg, hogy mindkettőnknek igaza volt, két változatot is készített a fordításából Képes Géza. Ehhez jött még Hofi, Ivan Kozirev öntőmunkás elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba.

Ennél azért bonyolultabbnak kell lennie a jelenségnek. Ha tényleg csak karrierköltészet, amiatt nem öli meg magát valaki. És nem hagy maga után tulajdonképpen vicces búcsúlevelet: „kérem, hagyják a pletykákat, a megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette”.

Tisztáznunk kellene, hogy vajon mi sem szeretjük-e a megboldogultat.

Gondolom, van egy időszak minden gyerek életében, amikor régész szeretne lenni, aztán ez vagy elmúlik, vagy sem, de többnyire igen. De ha nem, akkor ilyesmiket is találhat, mint amit az Ásatás című, a Netflixen menő filmben. A többieknek marad a tanulság, amit azért lehet sejteni, hogy egy ásatás az nem feltétlenül Indiana jones és Tomb Raider, mégis filmre lehet vinni.

Ha van hozzá Carey Mulligan és Ralph Fiennes.

A történet többé-kevésbé igaz, egy Edith Pretty nevű özvegynek gyanúsak voltak a birtokán látható halmok, hogy azokat emberek áshatták és tölthették föl valamikor, érdemes volna utánanézni. Elhívta a közeli ásatáson dolgozó, képesítés nélküli régészt, Basil Brownt, hogy mit gondol, és hogy volna-e kedve egy kicsit utánanézni a dolgoknak. Brown vállalta. 1937 volt, közeledett a háború, sietni kellett, kapott maga mellé két segéderőt, a kertészt és vadőrt. Amikor már veszni látszott a remény, Mrs Pretty azt mondta, hogy na, még azt a dombot nézzék meg. És a szárazföld közepén találtak egy jó nagy, 27 méteres hajót, benne egy sírkamrát. A kamrában csontokat nem leltek, de másfél kiló aranyat igen. Nem mondom el az egész filmet, de lehet sejteni, hogy erre a hírre bejelentkezett nemcsak a közeli Ipswich múzeuma, de a British Museum is, a végeredményt is sejtheti, aki ismerős a történetben, nem Ipswichbe mennek az emberek az arany sisakot megtekinteni.

A sisak egyébként nem ennyire szép állapotban került elő, száz darabból rakták össze, hogy ilyen nyugtalanító, keleties tárgy legyen belőle.

A történet vége már nem volt megfilmesíthető, a háború miatt a hajót, vagy ami megmaradt belőle, és ami leginkább homokba nyomott hajószellemnek tűnt, vissza kellett temetni, csak a hatvanas évek közepén fejezték be a munkát. Mrs Pretty akkor már régen nem élt, az eredeti ásatást vezető Basil Brown nevét elmulasztották feltüntetni a lelet mellett. Azóta pótolták.

Karácsony Iván fényképeiről ír a Telex, régi, azóta többnyire megszűnt boltokról, régi, és azóta többnyire meghalt boltosokról. Persze, Libál Emmikéről is, aki nem is volt igaziból Libál, Brassai Józsefnének hívták, és csodálatos néni volt. Egyetemistaként én is jártam hozzá, amikor újra szemüvegessé szerettem volna válni. Csináltattam is olyan bölcsészszemüveget, két korong drótkeretben, de nem vált be, mondta is előre, hogy el fog mozdulni az üveg, és ha az embernek cilinderes lencse kell, akkor azt folyton igazgatnia kell majd. Egy fiókban monoklik is voltak, de arra már nem vitt rá a lélek. Utána próbálkoztam még olvasószemüveggel is, a kirakatban volt egy aranykeretes példány, rá volt írva a kirakati cédulára Emmi néni szép, kacskaringós betűivel, hogy japán áru.

Nem lett jó vége a japán árunak, Balatonföldváron, az emelkedő előtt kanyarban a műszerfalra tettem a szemüveget, nyár volt, lehúzott ablakkal mentem, és az aranykeretes egyszerűen kirepült. A jogosítványomban viszont az volt akkor még, hogy „szemüveggel vezethet”, így aztán volt a kocsiban egy tartalék, ha a hatóság számon kérné, és néha számon is kérte. Aztán a tartalék bent maradt a járműben, azzal együtt vette meg a következő tulajdonos.   

Bocsánat, nem én vagyok a főszereplő, hanem Emmike. Csodálatos néni volt, picike, még annál is kisebb, amekkorának a pult mögött látszott, mert volt neki dobogója, és fapapucsban szolgált ki. Azt mondta az előlegre, hogy akontó. A Telex cikkében megemlítik a híresebb vásárlóit, köztük Lékai bíborost, akinek ott jártát tanúsíthatom. Emmi néni valamit igazított a szemüvegén, és a mennyivel tartozomra azt felelte, majd le tetszik imádkozni.

Sajnos leszoktam a szemüvegről, így később csak ritkán jártam arra, a Veres Pálné utcában, de a kirakaton át láttam, hogy ott van, dolgozik. Egy időben elterjedt, hogy kirabolták a boltot, és Emmi nénit leütötték, meg is halt. Megsirattuk. Komolyan. Szerencsére minden ok nélkül, még évekig láttam utána is.

Most derült ki számomra, a cikkből, hogy már aligha fogom, vagy legalábbis nem a Veres Pálné utcában. Tavaly igazán meghalt, 103 éves korában.  

Bár már a Wikipédia szócikke is fölhívja a figyelmet rá, azért a Dali-könyv (Egy zseni naplója) fordítójának csak sikerült elkövetnie egy visszatérő fordítási hibát. Dali a könyv elején mondja, hogy Keresztes Szent János verseit ő azelőtt csak Lorca szenvedélyes előadásában ismerte, azért a magyar nyelvű könyvben az áll, hogy Lorca Keresztelő Szent János verseit szavalta volna. Ami szép teljesítmény volna tőle, hiszen Keresztelő Szent János, miközben a pusztában élt sáskán és vadmézen, nem foglalkozott költészettel, gondolom, írni sem tudott. Bár ez önmagában nem kizáró ok. A tévedés leginkább azért kínos, mert nem valami zugkönyvészek termékéről van szó, a Helikon a kiadó, a kötet amúgy szép, keménybe kötött, arany betűkkel a borítón.

A versíró Szent János azonban Keresztes volt, San Juan de la Cruz, 16. századi karmelita szerzetes, költő, misztikus, egyháztanító, nem mondom tovább, mire való a Wiki. Az egészben az az igazán érdekes, hogy ez a hiba csak magyarul követhető el, spanyolul a két szent San Juan el bautista és San Juan de la Cruz, de minden egyéb nyelven, amit legalább látásból ismerek, elválik a két név, és nem csak két vagy három betű a különbség. Szent János csak magyarul keresztel, másutt tudják, hogy a szó használata az ő esetében anakronizmus, amikor ő vizet öntött Jézus fejére, még szó sem volt a keresztről, amikor az ő fejét levágták Salome miatt, Jézus még élt. Ámbár az is lehet, hogy egy ilyen időelcsúszás Dalinak tetszene.  

Ha az ember Kaposvárra megy színházba, akkor látja az út menti táblán: Igal. Ekkor szokott eszembe jutni Igaly Diána, különben sajnos nem, vagy eddig így volt, de hát ő 2004-es olimpiai bajnok. Akkor már régen nem néztem az olimpiai versenyeket, 1988, Szöul volt az utolsó, utána a sport iránti érdeklődés szinte teljesen kihunyt bennem, lehet, hogy mi vagyunk a foci világbajnokok, csak én nem tudok róla. De most, az esti kapcsolgatáskor csak rájöttem, hogy ő az, amikor izmos karú lányok-asszonyok durrogtattak a képsorokon. A közvetítés nagyon vicces volt, vagy lett volna, ha nincs aktualitása, mert a riporternek körülbelül annyi fogalma volt a skeet lövészetről, mint bármelyik nézőnek, kénytelen volt jobb ötlet híján annak szurkolni, hogy csak rontsanak az ellenfelek, illetve a nehezen kicsiholt szellemességeket ismételni. Ilyesmiket, hogy nem szeretnék agyagkorong lenni, amikor Dia kezében a fegyver, mintha volna más olyan helyzet az életben, amikor az ember agyagkorong szeretne lenni.

A baj vagy talán jó az volt az egészben, hogy kénytelen voltam végignézni a versenyt, nem azért, mert így emlékeztem a régi, szép időkre, hanem mert így is izgalmas volt. Hiába tudta az ember a végeredmény, valahogy lehetett izgulni, mint a színdaraboknál, nem csak azon, hogy ki nyer, hanem azon is, hogyan nyer. Mindenki hibázott előbb-utóbb, de vajon fog-e Igaly Diána hibázni, vagy tényleg rommá lövi a korongokat. Vagy amikor tudja, hogy már vége, már megnyerte, de még mindig jönnek a korongok, lesz-e amelyiknek megkegyelmez, vagy enyhül-e benne a koncentráció, mert már nem kell annyira-annyira figyelni.

Nem kegyelmez. Mint valami operaénekes, akinek a függöny összecsapódása előtt is énekelnie kell, nem mondhatja, hogy most már mindjárt vége, ezt a hangot már megspórolom a következő előadásra, ő úgy lőtt, úgy szálltak a korongokból a festékszemcsék, talált, megint talált, mindig talált. És ez ugyanúgy nem volt csak lövöldözés, ahogy az éneklés nem csak kornyikálás, nem mintha tudnám, hol van a kettő között a határ. De talán fölismerem.