A múzsafi vagyok, der Musensohn, aki sétál az erdőben, és közben Rilkét szaval. Na jó, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy miközben a fákat bámulom, eszembe jut egy érdekes fordítási probléma. És érdekes fordítási problémákat a legkönnyebben Rilke verseiben találni, még azok sem sikerült fordítások, amelyeket sikerül elfogadni és elfogadtatni, közkinccsé tenni, megszerettetni, mint például az Archaikus Apolló-torzót. Pedig Tóth Árpád, ha ő sem bír vele, akkor senki, de ez az „élted” a sor és a vers végén annyira keresett, annyira csak a lehetséges legjobb, de nem az, aminek lennie kellene, hogy az ember csak legyint. Meg kell tanulni németül. Nekünk ezt mondja az Archaikus Apolló-torzó.

De hát nem is az Apolló-torzó foglalkoztat a fák alatt, hanem az Angyali üdvözlet, a szobába lépő angyal, aki újra és újra azt mondja Szűz Máriának, hogy Du aber bist der Baum. „Ámde te vagy a Fa”, mondja Garai Gábor, és a fát nagybetűvel írja, hogy jelezze, nem a tüzelőre gondol, hanem a kezdetre, eredetre, amiből kihajt majd a levél, virág, termés. Talán pontosabb volna, ha azt mondaná, hogy „de a fa te vagy”, de ha pontosabb is, mégis reménytelen, szárazan csattan így is, úgy is, nem ezt mondja az angyal, nem ezt irigyeli vagy legalábbis tiszteli. Nagybátyám, Farkasfalvy Dénes úgy próbálta lágyítani, hogy „de te a lombos ág”, ami tényleg szebb, ezért is jutott eszembe a lombos vagy lombosodni készülő fák között. Csak hát ez sem megoldás, mert már egy körrel beljebb van, egy másik körrel meg kijjebb, egyrészt már terem, másrészt már nincs a földben, hogy úgy mondjam, nem az ős, a kezdet, hanem az eredmény, vagy legalábbis köztes állapot. De talán ez minden fordítás legfőbb értelme, jelezni, hogy egy egyszerű mondat miért nem egyszerű.

Ma van Doráti Antal születésnapja. Sokadik, már nehéz volna azt mondani rá, hogy „még élhetne", 1906-ban született, másfelől meg még él, és még élnie kellene, de látom, hogy felejtődik, meglep, ha egy mű legjobb felvételei közé odakerül egy Doráti-lemez. Pedig, ha csak a saját emlékeimet számolom: életem legjobb Beethoven Hetedik szimfóniáját tőle hallottam a Zeneakadémián. Jó, ez csak emlék, azzal nehéz vitatkozni, de a Liszt Christus-oratórium is az ő tempóival tűnik érvényesnek. Pedig úgy a hosszabb.

Lehet, persze, hogy eleve rossz az irány, karmesterek jönnek és mennek, övék az este dicsősége (bár Doráti pont nem ilyen karmester volt, mindig hosszú távra tervezett és dolgozott, nem egy estére, hanem egy zenekar jövőjére), de száz évre és tovább csak zeneszerzők tervezhetnek. Doráti zeneszerző is volt, bár erre is csak legyinteni szokás, komponáló karmester, addig dirigálja más műveit, míg maga is kedvet nem kap. Mi volna, ha ennek szellemében Mahlerre is legyintenénk, ugyan már, csak szabadidejében írt egy-egy szimfóniát. Mutatok egy Doráti-művet, még csak nem is szimfonikus, mondhatni, épp ellenkezőleg, egyetlen oboa játszik, A tücsök és a hangya a címe. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Dorátihoz való viszonyunkat.

A hónap végén megszűnik egy műfaj, a dísztávirat, vagyis, ha jól értem, a nem dísz távirat is, tényleg nem volt már semmi értelme, nem emlékszem, mikor adtam fel utoljára táviratot, ha egyáltalán valaha is. De azt tudom, mikor kaptunk sokat, legutoljára a húgom születésekor, jövőre lesz ötven éve, mert hát ez volt a dísztávirat lényege. Rendet rakott a rendetlen időben, a fontos időpontokat megjelölte, születés, halál, házasság, jöttek a gyász- vagy egyéb virágos képek, tele volt velük a postaláda, néhányat el is tett belőlük az ember, egy Gratulálunk az újszülötthöz feliratút most is őrzök, feladója Vali és Laci. Már nem élnek.

Nemcsak ez volt jó a táviratban, hanem a kíméletessége is, nem kellett a feladónak sokat kínlódnia, hogy megfogalmazza létező vagy nem is létező érzéseit, hogy együtt érez vagy gratulál, veled örül és veled búsul, ha volt is szöveg, keveset számított, az üzenet maga a médium volt, veled történik valami nagy jelentőségű, ők meg ezt észlelik. Ennek van most vége, legalábbis most már hivatalosan is, jöhetnek az SMS-ek és Facebook bejegyzések, azokhoz nem kell fákat kivágni. Kíváncsi vagyok, mikortól kell majd csillaggal megjelölni a regényekben, lábjegyzetben elmagyarázni, hogy mi is az a távirat.

Nem Michelangelo látható egy korai fényképen, de egy majdnem olyan szerencsés ember, mint ő. Aki ennyire közelről láthatta a Sixtus-kápolna freskóit. Nem csak ők vannak, ilyen közel mehettek azok is, kik az állványokat építették és bontották, vagy Daniele da Volterra, aki néhány izgalmasabb hajlatra és domborulatra drapériákat festett, mégse pucér fenékkel röpködjenek a lelkek a templomban. Szóval a képen az ember Gianluigi Colalucci, aki az 1980-ban kezdődött Michelangelo-restaurálásokat vezette. Tulajdonképpen az a csoda, hogy túlélte az egészet, szép, magas kort ért meg, 91 évesen halt meg. Mert a restauráció a jelek szerint ugyanolyan idegtépő dolog egy ilyen mű esetében, mint, mondjuk a politika, mindenkinek van róla véleménye, és alapvetően mindenkinek rossz a véleménye. Tönkretett egy évszázados remekművet. Ez a minimum. De vannak, voltak, akik bölcsebben szidták Colaluccit, vagy akár a restaurációra engedélyt adó II. János Pált, mondván, hogy tényleg piszkos volt a freskó, de a piszok is hozzátartozott a műhöz, hogy megszoktuk a repedéseket Ádám és az Úr között, mondhatni, még csak nem is jelentés nélküli repedések voltak. Ki az a Michelangelo, hogy megmondja, milyennek kell lennie a képnek? Embermilliók nézték, tudták, hogy milyen, és akkor kiderül, hogy nem is olyan.  

Még én is azt tanultam rajz és műalkotások elemzése órán Ottilia nénitől, hogy tessék, mennyire látszik, hogy Michelangelo szobrász és nem festő, nem érdeklik a színek, csak a körvonalak, Jeremiás próféta egy homályosabb, fekete-fehér képen lehetne a Mózes előtanulmánya is. És ebből lesz ez a vidám kifestőkönyv?  

Tizennégy évig tartott a restauráció, ami azért is rettenetesen nagy szám, mert a festés csak tíz évébe került Michelangelónak. Közben folyamatosan fújták az Utolsó Ítélet trombitáit, hogy vége a világnak, vége a Sixtus-kápolnának, a barbárok tönkreteszik vagy már tönkre is tették. Mára, ha jól sejtem, beletörődtünk. Nem hiszem, hogy vannak, akik ragaszkodnának a füstölő gyertyákhoz, tessék visszakormozni a képeket, az volt az igazi. Vagyunk elegen így is, beleheljük a kápolnát, aligha kell ötszáz évet várni a következő restaurálásra.

Orvieto csíkos katedrálisában, Luca Signorelli freskói alatt játszottak húsvéti Mozart-műsort Zubin Mehta vezényletével. Már itt is elakad az ember, hogy egyáltalán van-e húsvéti Mozart-műsor, a Koronázási mise ugyan valószínűleg csak nevében koronázási, igazából Húsvétkor játszották először, de ez nem nagyon hallatszik rajta. Előtte a nagy g-moll szimfónia, inkább érzi az ember időkitöltésnek, mint ihletett programválasztásnak.

Menet közben aztán mindez igazolódik. Mintha csak a freskón támadnának föl a halottak, az előadás inkább a sír felé közelít. Jó, nem mondom, hogy sírba is visz, de a szimfónia finoman szólva is ólomléptű és bágyatag. Mehta a misére a szemüvegét is fölteszi, úgy merül bele a kottába. A szólisták között a szoprán Eva Mei, akit harminc éve mint az Éj ifjú királynőjét ismertünk meg, mostanra szép ezüst hajú asszony lett, csak a hangja nem maradt szép, éles, és néha rossz magasságokba téved. A kórus maszkban énekel, aminek tényleg van valami különös akusztikai hatása, mintha egyszerre énekelnének egy misét és a zümmögő kórust a Pillangókisasszonyból. Búval bélelt az idei Húsvét, ha ezt akarták mondani, akkor gratulálok, sikerült. Bár nélkülük is lehetett sejteni. 

A művészetre reagáló művészet. Az ember csak legyint, és valami rég elkopott esztétikai közhelyet fontolgat, hogy a művészetnek nem önmagával, hanem az élettel kellene kapcsolatot keresnie és találnia, mintha az élet feltétlenül édesebb, szebb, fontosabb volna a művészetnél. Pedig ebben a tárgykörben is vannak azért egészen sikerült alkotások, mondjuk a Kreutzer-szonáta, hogy valami kézenfekvőt mondjak. Vagy szinte az összes film, amely mégis egy másik művészeti ágból, az irodalomból indul ki.  

Gergye Krisztián reagál mostanában tánccal különböző képzőművészeti alkotásokra, legutóbb Tarr Hajnalka képére. Na, ez is milyen, mondja a szkeptikus a cinikusnak, odaáll, aztán lemozogja, hogy mi van a képen.

Hát nem. Hát igen. Nem is tudom, az egyértelmű, hogy nagy a befektetés, hogy nem csak reagál Gergye Krisztián arra, amit lát, hogy nem azt látja, amit a legtöbben látunk, amikor elsétálunk vagy elsétálnánk a kép előtt, szép, melós alkotás, elfogadnám a lakásba, ha olyan lakásom volna. De itt egy félmeztelen férfi öltözik föl szép lassan feketébe, visszafelé játszott képsorokon. Közben rázza a mellét, mintha valami furcsa, szoptatási rituálét mutatna be. Bekerülhetünk így valahogy a nőművészeti sztereotípiába, hogy jó dolog ez, végre készülnek alkotások szülésről, szoptatásról, és közben nem vesszük észre, hogy épp olyan korlátoltak vagyunk, mint a politikusok, ha ebben a kérdésben szeretnének megnyilatkozni, ki tudja, miért.

Van egy Karinthy-elbeszélés, A tanulság a címe, szerintem látható a kapcsolat Gergye tánca és Karinthy története között. Ott elszakad a főhős életének filmje, és kénytelen végignézni az egészet visszafelé. Megsötétül a haja, visszaszökteti a feleségét az apjához, aztán diák lesz, túléli, majd elkapja betegségeket, selypíteni kezd, ellátja tejjel szoptatós dajkáját, a végén csak egy sötét helyiségre emlékszik, ahová valaki erőszakkal betuszkolja.

Akár jól látom, akár tévedek, van egy minimális tanulsága Gergye sorozatának. Nem az, mint a Karinthy-írásnak, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé, hanem az, hogy legalább ennyi időt kellene eltölteni a képek előtt, amennyit Gergye eltáncol előttük. Hogy esélyünk legyen megérteni, mit látunk.   

Van egy kulturális menedzser, Turjányi Miklós, azt hiszem, a Zempléni Fesztivál egyik fejese. Valaha énekesnek indult, kontratenornak, hallottam is ebben a minőségében, de aztán egy napon rájött, hogy „nem ő az új Michael Chance”, és inkább szervezni kezdte a művészetet, nem gyakorolni.

Most Michael Chance a lényeg, aki valóban az egyik legéteribb hangú kontratenor volt, lágy, se nem férfias, se nem nőies hang, igazi vokális angyalság. Tulajdonképpen kontratenorokban is lehetne mérni az időt, Alfred Deller, Paul Esswood, James Bowman, Michael Chance. És ki van most?

Nem is kell föltenni a kérdést, nagypénteken közvetítették Oxfordból a János-passiót, elég hamar sor kerül az alt áriára, ami, ha John Eliot Gardiner vezényel, várhatóan férfi énekesnek jut. A híres, vagy leghíresebb Gardiner-felvételen Michael Chance énekli, hogy „Von der Stricken meiner Sünden”, másképp lehet, de szebben nem.

Most egy olyan klasszikus angol diákforma énekli, másképp, de nem szebben. Csak valahogy jó erős hanggal, határozottan, és megdöbbentően természetesen. Mert hát ez a kontratenor éneklésben az egyik élmény, hogy emelt szint artisztikum, ilyen hang nincs, és mégis van, de kifejezetten erre a célra van, hogy énekeljenek vele. Ez a szőke fiú meg mintha ebben élne, mintha lehetséges volna ilyen élet, az ember folyton Bach és köre társaságában időz. Élmény.

De ki ez az énekes? Megnézem a végét, az előadók listáját. Alexander Chance. Michael fia.

Örkény színházi bemutató után voltunk, az előtérben ott beszélgetett Makk Károly, Szabó István és Lénárt István. Még volt is a vállamon fényképezőgép, de az ember mégsem paparazzo, hogy gátlástalanul hatoljon be a magánszférákba. Csak hát azt is lehetett tudni, hogy túl sok alkalom nem lesz ilyen kép elkészítésére. Ez sem volt az, végül is, csak azzal a hatással járt, hogy egy következő alkalommal gátlástalanul (bár talán nem feltűnően) mégis megnyomtam a gépen a gombot. Azt is tudom, mikor és hol, a Katonában, az Othello bemutatóján, október 9-én. Ez lett belőle.

Aki nem filmes és nem néz Tarr Béla-filmeket, az nem biztos, hogy tudja, kiről van szó. A Papinak becézett Lénárt István gyártásvezető volt a tévében, és jelenség volt. Látszott rajta, hogy nem épp ifjú, de hogy ennyire nem az, azt nem sejtettem: szerdán, egy héttel a századik születésnapja előtt halt meg. De októberben még bőszen nézte az új színházi eseményt. Általában is ott volt a bemutatókon, nem kellett ismerni sem őt, sem a munkásságát, hogy az ember várja a jelenlétét, hozzátartozott a világhoz. Tudom, hogy ez az élet, eltűnnek azok, akik hozzátartoznak a világhoz, miközben az ember reméli, hogy ő is valahogy hozzátartozik, hogy vannak, akik őróla nem tudják, hogy kicsoda, de mégis regisztrálják, hogy itt van. Amíg ott van. Ugyanazon a napon születtünk, negyvenhárom év különbséggel, ez azért ad némi reményt.

Elbambultam a koncert elejét, pontosabban nem is bambaságról van szó, csak az ember nem tudja, mi kezdődik hétkor, mi fél nyolckor. Hát ez hétkor kezdődött, a Pannon Filharmonikusok ünnepi koncertje, szokatlan műsorral, Telemann, Handel, Mozart. Úgy értem, egymáshoz képest is szokatlan a koncert két része, meg ha húsvéti, akkor nem szokás Mozart-szimfóniát játszani. Pedig annál nagyobb ünnep nincs is, mint amikor jól zenélnek.  

Mikor bekapcsolódtam, Giulia Bolcato énekelte a Silete ventit, egy Handel-kantátát, szép hangon, és olyan jólesően belefeledkezve az éneklésbe, mint aki csak magának énekel, mondjuk egy főpróbán, ha épp nézi valaki, hát nézze. Ahhoz mindenképpen szép volt az előadás, és valahogy élettel teli a zenekari játék, hogy megkockáztassa az ember az Esz-dúr szimfóniát.

Kockáztatás, ugyan mit lehet veszíteni, de lehet. Megspórol az ember egy londoni utat, mert a Wigmore Hallban a Stile Antico énekelt klasszikus nagyheti műsort, lehet, hogy csoda volt. Ez meg biztosan jó volt, pedig csak Pécs. És nem akarok nagyon párás füllel hallgatni, párás szemmel írni, de ez komoly dolog. Mármint Vass András, ez az egész felnőttség, meg bekapcsolódás a nemzetközi zenélési elképzelésekbe. Nem régi hangszeres az előadás, hanem az, amit HIP-nek szokás mondani, historically informed performance, modern hangszereken játszanak, de levonják a régi hangszeres előadások tanulságait. Natúrtrombiták, faütők az üstdobosnál, általában véve kicsit élénkebb tempók, indulatosabb, szenvedélyesebb játék. Aztán lehet dekázni, hogy talán a harmadik tétel triójában túlkotkodácsolják magukat a klarinétok, de egyáltalán az, hogy ilyen határozottan elkülönül a trió a tétel egészétől, hogy a hangsúlyok máshová kerülnek, hogy a kotta bizonyos részeit úgy értelmezi a karmester, ahogy mások nem szokták, az legalábbis felvillanyozó. Furcsa és ritka érzés egy sokszor hallott szimfóniánál, hogy na, most vajon mi fog történni. Hogy tényleg történik a szimfónia, nem áll, nem kapcsolja ki az időt, hanem halad, változik, születik, elhal. Majd újjászületik, nem kell félni.

„Dido csak dada.” Honnét is van ez? Romeo és Júlia, mintha Mercutio mondaná, de nem a Mab királynő monológban. Meg különben is: mit mondhat. Köztudott, hogy a dadaizmus azért lett dadaizmus, mert olyan szót kerestek az alapító atyák, amelynek semmilyen nyelven nincs értelme. Vagyis nem tudtak magyarul. Vagy van talán ennek valami magasabb és mélyebb jelentése, mi, akik magyarul beszélünk és gondolkodunk, hajlamosak vagyunk az értelmetlenségre. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mit is mondott Mercutio. Dido is a dowdy. Meg kellett néznem a szótárban a dowdyt, slamposat jelent, nem dadát, de mivel az alliteráció itt a lényeg, érdekes, hogy melyik fordító mit kezdett vele.  A dadát Kosztolányi írta, Szász Károly azt mondta, duda, csak elrontja, mert Dido és a duda közé teszi azt, hogy valóságos. Mészöly Dezső azt fordította, digó, amivel leginkább az a baj, hogy semmi értelme nincs ott, Dido karthágói volt, amúgy is a digó szót megrágta az idő, bár erről nem Mészöly tehet.  

Az is érdekes, ahogy a nők felsorolása folytatódik, Cleopatra a gypsy, ezt minden fordító megtartotta, mert ha az eredetiben nem is, a magyar szemnek azért alliterál a két c. Helen and Hero hildings and harlots. Megint alliterál. Ahogy Szász Károly is: Héró és Heléna hetérák (eddig még jó!) és helótanők. El lehet képzelni nagyobb sértést is, mint hogy te helótanő. Kosztolányi hagyja az egészet, zsellérnő és szajha, Mészöly Dezső alliterál, de nem a h-val: ribancok, ringyók. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi lett Thisbe szürke szemével, ami Kosztolányinál és Mészölynél is kékre változott. Vajon miért? Megoldásokat a kiadóba kérjük.