Azt reméltem, hogy bekapcsolódhatok a világelitbe, és a legjobb fejekkel együtt nézhetem a salzburgi Mozart-héten Bartolit és Barenboimot, de ahhoz valószínűleg technikai segítséget kellett volna igénybe venni. A közvetítést a Mezzón és a Medici tévén is hirdették, ehhez képest már az is gyanús volt, hogy fél órával előtte a Mezzón egy másik hangversenyt kezdtek el, amit nyilván nem szakítanak meg még Salzburgért sem. Maradt a Medici, de az sem maradt, miután eladtam nekik a lelkemet is, kiírták, hogy ja, erre a koncertre külön jegyet nem árulnak, vagy előfizetsz, vagy használd a fantáziádat, hogy milyen is volt az esemény.

Addigra úgyis lelombozódtam. Az este inkább Barenboim-show-nak látszott, két szimfóniával és egy zongoraversennyel, és csak közéjük került be a Non temer amato bene koncertária. Az csak tíz perc.

Persze: micsoda tíz perc. A koncertária egyébként is különös műfaj, mert voltaképpen nincs szükség rá, ha valaki koncerten akar áriázni, van elég opera a világban, amelyből részleteket választhat. De ilyen nincs. Az a furcsa az egészben, hogy a szöveget Mozart egyszer már megzenésítette, méghozzá nagyszabásúan és emlékezetesen, az Idomeneo egyik felújítására új áriát komponált, más bevezetésre, de aztán ugyanezekre a szavakra: ne félj, szerelmem, a szívem mindig veled marad. Még csak azt sem lehet mondani, hogy olyan különleges a vers, hogy biztosan maradt benne valami hiányérzet, ennél többet kellene mutatnom.

Mégis többet mutat, hiszen az eredeti változatban szólóhegedű játszott, ebben viszont a zenekar mellett zongora van. Szeretik is a zongorázni tudó karmesterek, egyszerre két minőségben lehetnek jelen. Voltaképpen a zongoraverseny kombinálódik itt az operaáriával, és bár minden zenei műfaj Mozarté, ez a kettő aztán végképp az, jobbat nála ebben a két műfajban se előtte se utána, senki. Az egyesített két műfajban meg rosszabbat se nagyon, annyira furcsa az egész.

Tényleg annyira furcsa, hogy az ember óhatatlanul elkezd agyalni: miért is? Biztos, hogy az énekesnő miatt, hiszen Mozart a zongoraszólamot maga játszotta. Legalábbis ha hihetünk a kottára írt ajánlásnak, Mademoiselle Storacénak és magamnak. Az angol Nancy Storace volt az első Susanna a Figaro házasságában, miatta olyan végtelenül hosszú a szerep, Mozart egyszerűen nem akarta leengedni a színpadról, és még változtatásokra is hajlandó volt Storace igényeinek megfelelően. Addigra Storace túl volt egy nagy válságon, előadás közben teljesen elment a hangja, így kímélni kellett. Ilyen Mozart, amikor kíméli az énekesnőt. Kazinczy ott volt valamelyik előadáson (szóval hallotta Mozartot, ahogy a recitativókat kíséri), és külön megemlékezett Storace szépségéről, varázslatos szeméről, füléről (?), lelkéről.

Ha szerelem volt Mozart és Storace között, kicsit már későn jött, Storace túl volt egy rosszul sikerült házasságon, egy korán elveszített kislányon. Egyébként is: a koncert, amelyre a Non temer íródott, búcsúkoncert volt, elhagyta Bécset, hazament Londonba, többé-kevésbé ott is maradt. Még látta Haydn londoni sikereit, nemcsak látta, de föl is lépett az egyik koncertjén. 1815-ben aztán egy nagy szakítás összetörte a szívét, de annyira, hogy bele is halt. Asszonyszerelem, asszonysors.

Mondhatnám, hogy évtizedes probléma volt számomra, de nem volt súlyos probléma. Arról van szó, hogy valamikor a nyolcvanas években a rádióban hallgattam Mozart Esz-dúr zongoraversenyét, K. 482. Természetesen csodálatos a darab, vagy még annál is csodálatosabb, ahogy Pándi Marianne mondaná, vagy mondta is: Mozart az emberi lélek legmélyebb húrjait pengeti. Bár pont nemigen pengetnek benne, inkább húznak és vonnak. És még egy halom rejtély, amit akkor nem is érzékeltem, hiszen addig soha nem hallottam a Figaro házasságát, pedig az szól benne, meg már a Don Giovanni is, ami azt illeti, és szerenádbetétek, amikor megáll minden, és a fúvósok mintha valami egészen másik világból kezdenének el játszani. Nem feltétlenül a másvilágból, de mintha kinyitnának egy ajtót, ahol szintén zenélnek.

Viszont, ami a másik világot illeti, ott van a kadencia. Bizonyos szempontból a helyén, az első tétel vége felé, megáll a zenekar, a zongorista elkezdi a maga kalandjait, de mi ez? Mi a csuda? Ki írta ezt? Sosztakovics vagy Prokofjev? Azt tudtam, ki játssza, Szvjatoszlav Richter, a Philharmonia Orchestrát Riccardo Muti vezényli, de mi az, amit játszanak? Őrült, 20. századi orosz zene, aztán lenyugszik kicsit, megszólalnak benne a hátralévő tételek témái is, mintha Mozart előre tudná, mit fog majd írni. Jó, nem Sosztakovics, de Richter sem lehet, ő túlságosan tisztelte ahhoz a szerzőket, hogy ennyire vad kalandba kezdjen a nevük alatt.

Nem őrült bonyolult a kérdés, és ki is lehetett volna találni: Benjamin Britten írta a kadenciákat (mert írt egyet a harmadik tételbe is, csak az nem ennyire meghökkentő), és kifejezetten Richter számára, 1966-ban. Együtt is eljátszották a darabot, aztán Richter vitte tovább a neki írt szólót, Mutival már Britten halála után vették föl a darabot, és látom, hogy azóta más zongorista is fölvette az Esz-dúr zongoraversenyt, Brittennel kiegészítve. Látom, hogy azóta is vannak, akik epegörcsöt kapnak a kadenciától, micsoda ízléstelenség és stílustalanság. Lehet. Arra azért kíváncsi volnék, Mozart milyen kadenciát írt volna Britten zongoraversenyéhez.

Megint elhűltem egy kicsit a számokon, amikor a Müpa-közvetítés kezdődött, 128 aktív néző ült a számítógép előtt, ami nem egy őrület a tízmilliós országban. Aztán a 128 is nagyon tisztes helytállásnak bizonyult, mert a jelenlegi technikai feltételek nem alkalmasak egy koncert élvezetére, percenként lefagy az adás, aztán valahol folytatja, nem feltétlenül ott, ahol abbahagyta, utána meggondolja magát, ugrik az időben, dehopponál, vagy mit csinál. Ami Harry Potterben esetleg jó, Rossini esetében legalábbis idegesítő. 

Főleg pedig: kár érte. Mert jó a koncert, és még annyiban sem követi a szokásos operai gála-érzetet, hogy valahogy át kell vészelni a pihentetőnek szánt nyitányokat, aztán jöhetnek végre az énekesek. Nikolas Nägele a karmester, akinek igenis vannak elképzelései arról, hogyan kellene megszólalnia A sevillai borbély nyitányának, a Pannon Filharmonikusok pedig partnerei ebben a játékban. Aztán lehet nyavalyogni, hogy a klarinétos egy kicsit fojtogatja a hangszerét, pont ez az eset, amikor az ilyesmi nem sokat számít, ennyire jól felépített Borbély-nyitányt vagy Hamupipőkét talán nem is hallottam még élő előadásban.

Már amennyit hallani lehetett belőle.

Aztán jöttek tényleg az énekesek, a pálya különböző szakaszán, különböző szinten és érettségi fokon, de azért énekesek, hangok, alakuló vagy kész személyiségek. Horváth István a tenor, nem állítom, hogy született színpadi fenomén, de erre szokás mondani, hogy mondj jobbat. Láng Dorottya a mezzo, nagyon szép hanggal, jó koloratúr készséggel, biztató jelennel, még biztatóbb jövővel. Mindez a töküres teremben, ahol az ember valószínűleg azt sem érzi biztosan, lehet-e valahol hallani a hangját, elszáll a széksorok felett, és ki tudja, hol csillapul. Kálmán Péter pedig jelen pillanatban a nemzetközi első osztályt képviseli, bejön, és megteremti a helyzetet, és bohóc, de nem ripacs, sok, de úgy sok, hogy minden sokságának fedezete van, nem eljátssza, hanem elénekli, és aztán úgy játszik, ahogy énekel, a kettő egységben van, és ez az egység az, amit a legtöbben várunk az operától. Mint az élet, csak nagyobb, szebb, igazibb. Viccesebb.

Pedig az élet is ilyen: nagy, szép és vicces.

Hogy lehet, hogy Börcsök Enikő nem (volt) Kossuth-díjas? Szerintem sokan teszik föl most a kérdést, és persze, tudják a választ is: mert valaki évről évre rosszul döntött.

Bocsánat, hogy ilyen mellékesnek látszó dologról beszélek Börcsök Enikő halálakor, de a fontosakról most sokan szólnak, és nem akarom bizonygatni magamnak sem, hogy én már mikor fölfedeztem magamnak, hogy itt van egy egészen különleges színészi minőség, olyan színpadra születettség, ami elvétve fordul csak elő. És ami megtévesztő is lehet, annyira nem csinál látszólag semmit a színész, csak ott van, csak ő az, hogy nem venni észre, mennyi munka van ebben az ottlevésben.

Szóval: hogy lehet, hogy Börcsök nem Kossuth-díjas? Előfordult másokkal is, hogy várni-várni kellett, mert valaki mindig lehúzta a listáról, vagy föl sem terjesztették. Meg hát nem mindegy? Sikerült a Kossuth-díjat addig politizálni, amíg nem lehet komolyan venni, mint értékmérőt: ha ti Lovasit, akkor mi Ákost, egyik nagyobb zseni, mint a másik. Voltaképpen ennek örülni kellene, szerintem legalábbis semmiképpen nem állami feladat eldönteni, hogy ki milyen nagy művész. Ha minden Kossuth-díjjal az jár, hogy azon agyalnak, a díjazott kinek az embere, akkor egy idő után senki nem töri majd magát a kitüntetésekért, megelégszik a tapssal, úgy látszik, szeretnek. Csak a reflexeink még mindig élnek, szeretjük, ha azokat díjazzák hivatalosan, akiket mi is díjazunk, ezért olvassuk bólogatva vagy fejcsóválva minden évben a névsorokat. Nem is tudok jobbat mondani most, csak azt, hogy aki nem Kossuth-díjas, az Latinovits Zoltánnal van egy csapatban. Aki Kossuth-díjas, az meg Pióker Ignáccal.

Van egy titkos igazság, hogy ami a zongoraszonátákat illeti, Haydn sokkal jobb, mint Mozart, eredetibb, merészebb, mélyebb. Lehet, hogy titkossága ellenére ez igaz is, nem mintha le szeretnék mondani bizonyos Mozart tételekről, vagy elképzelhető volna a zongorajáték története a Török induló nélkül. Szerencsére nem kell dönteni Mozart és Haydn között, jobb felől nekünk zongorázik és bal felől is nekünk zongorázik, és vannak pillanatok, amikor a kettő annyira közel kerül egymáshoz, hogy középről zongoráznak, Haydn hangját hallani egy Mozart-szonátában is.

Most pont ez történt velem, Seong-Jin Cho Mozart lemezét hallgattam, a B-dúr szonátát, K. 281, és az volt a számomra is meglepő első tanulság, hogy hiszen nem is rossz ez. Látszik, hogy keresik a dél-koreai zongorista helyét a világban, úgy indult, mint valami helyettes Lang Lang, egyébként a szó szorosabb értelmében is, amikor az előbbi kidőlt a Berlini Filharmonikusok ázsiai turnéján, Cho helyettesítette. De kézenfekvő volt a Chopin-specializálódás is, hiszen Chopin-versenyt nyert 2015-ben, meg a vezetéknevük is ugyanúgy kezdődik legalábbis európai betűkkel.

Hülyéskedést félretéve, mintha Seong-Jin Cho most Mozart lovagja volna, tegnap ő mutatta be a nemrég hitelesített Mozart-kéziratot, és itt ez a lemeze is, a d-moll zongoraversennyel és két szonátával. Az egyik a B-dúr, korai darab, már amennyiben Mozartnál a 18. életév korainak mondható, hiszen emberélete útjának épp a felén járt. És az első tanulság az, hogy nem is rossz, könnyen szaladgálnak Cho ujjai a billentyűkön, és mégsem válik motorikussá az egész, mert színei is vannak, dinamikája, jó, a szünetek talán kicsit süketek, de nehogy már az legyen a baj, amikor nem játszik.

Itt kellett volna megállni. Mert tényleg nem az a baj, amikor nem játszik, nem is az, amikor játszik, hanem nem jön át, nem jön ki az egészből. Mintha Seong-Jin Cho komolyan vette volna, hogy ez egy úgynevezett gáláns darab, trilla-trilla pamparam. Nem akarok a másik végletbe esni, és túlságosan komolyan venni a második tétel tempójelzését: Andante amoroso. De hát valamiért csak oda van írva az a szó, hogy szerelmes. Nem nagy szerelem, nem feltétlenül, nem sötét verem, mégis valami érzelmi felindultság, valami, amit így elzenélni Haydn sem tudott. Cho meg csak úgy kopog lefelé a lépcsőn, falábon.

A baj az, hogy ebbe még beleérni sem lehet, nem várható, hogy majd vén fejjel utoléri az ember a kamasz Mozartot. Vagy ez már pesszimizmus?    

Azon gondolkodom, vajon melyik Varázsfuvola-felvételt hallgatta Szabó Lőrinc, miközben verset írt Mozart hallgatása közben. És a rádióból szólt vagy lemezről? Talán inkább a rádióból, akkoriban egy jó (vagy akár rossz) Varázsfuvolát nehéz lett volna itthon beszerezni.

Igazából, persze, azon gondolkodom, hogy vajon igaza van-e a versnek, ez volna Mozart lényege, a derű óráinak számolása. Mert rögtön tiltakozna az ember, ez már megint a szokásos, vagy akkor szokásos félreértés, mintha ez volna a megoldás Mozart művészetére, gyermeki lélekkel és kedvvel keresztülsétálni tűzön, vízen, Zauberflötével a kézben. Miközben azt is tudja az ember, hogy Mozart nem megúszós zeneszerző, elmerül fájdalomba, bánatba, életszintű szomorúságba. Csak föl is jön belőle. Mintha akkor még nem lett volna művészeti elv, hogy csak kínból lehet zeneművet alkotni. Kínból kell és örömből, és ha nehéz az egyikből átszökkenni a másikba, akkor még mindig ott van a vállrándítás lehetősége, van öt másodpercnyi idő két tétel között, hogy azt mondja a piros kabátos versenyző: beszéljünk valami másról.

Azt mondanám: nem csak a derű óráit számolja. Ami, persze, semmit sem változtat a vers értékén.  

Rufón regényében, A szél árnyékában vissza-visszatérő szex szimbólum Carole Lombard, már hogy az egyik szereplő újra és újra róla ábrándozik. De annyira, hogy egy idő után az ember elunja, hogy nem tudja, kiről is van szó, már hogy ez valami közös ábránd is lehet, úgyhogy beírtam a nevét a keresőbe. Olyan csinos, régimódian csinos, de nem érti az ember ezt a nagy lelkendezést bizonyos domborulatok iránt, hacsak meg nem látja a régi Cine Mundial egyik fényképét: Lombard dekoltázsa mintha meglazult volna, és jobb mellét csak egy függöny takarja. Jó, azért ez valaha szenzáció lehetett.

Szegény Carole Lombard volt elégszer szenzáció életében és halálában is. Három év vadházasság után megszűntek vadnak lenni Clark Gable-lel összeházasodtak, de ahogy egy ilyen bajszos amorózótól elvárható, Grant úgy érezte, hogy a hivatalos kötelék egyben megcsalási engedély, titkos és kevéssé titkos kapcsolatokba keveredett. Lombard meg balhézott, Gable bűnbánt, és nyilván ezt tették volna egészen a válásig, ha nem jön közbe Pearl Harbor. Lombard, elsőként a hollywoodi színésznők közül, háborús részvényekért kezdett kampányolni, zengette izgalmasan rekedt hangját, churchilli V betűket mutogatott, meglehetős sikerrel, a remélt egymillió dollár helyett a duplája gyűlt össze. Ő meg indult hazafelé. Vonattal kellett volna mennie, de sietett, nehogy a magára hagyott haszontalan férj hasznosan töltse az idejét. A repülő többször is leszállt üzemanyagért, egyszer Lombardot le is akarták szállítani róla, hogy helyette fiatal pilótákat vigyenek a kiképzési központba, de ő óriási balhét rendezett a gépen, nála többet egyelőre senki nem tett a háború sikeréért. Jó, akkor maradjon.

Mindenki meghalt. Lombard, az anyja, a menedzsere, a tizenöt fiatal pilótanövendék. Clark Gable még kétszer nősült, mindkétszer Carole Lombardra hasonlító nőt vett feleségül. Aztán azt kérte, hogy Lombard mellé temessék el.

Szerdán van Mozart születésnapja, nem éppen kerek, 265., de azért érdekes, hogy Salzburgban az ünnepi alkalomra ősbemutatóval készülnek. A koreai zongorista, Seong-Jin Cho fogja eljátszani az újonnan fölfedezett… Hát jó, nem éppen újólag fölfedezett, hiszen a Köchel jegyzékben is szerepel a D-dúr Allegro, K.626b/16. A magas szám ellenére nem késői a darab, tizenhét évesen írta, vagy Itáliában, vagy Salzburgban. Vagy útközben. Vagy nem is ő volt. Ez az utóbbi eset azért kizárható. Még ha bizonyosan nagy is a vágy a tudósokban, hogy egy új Mozartot fedezzenek föl, azért ez kézirat, meg lehet ismerni a tollvonását, a papír régi, a kotta sorsa követhető egészen a 19. század kezdetétől. Ehhez képest tényleg sokáig tartott, amíg kimondták rá a „kétségkívül”-t, de a Mozarteum megvette 2018-ban a lapot, ami rajta van, azt holnapután eljátssza Seong-Jin Cho, az esemény követhető a Deutsche Grammophon weboldalán, este héttől. Tulajdonképpen jólesik elképzelni, hogy Mozart a felhők fölül lepottyant egy-egy kottalapot az emberiség muzikálisabb vagy legalábbis zene iránt érdeklődő részének, örüljetek.  

Örülünk.

Belebotlottam a tévében A magányos lovas című filmbe, ami a maga idejében, nyolc éve világraszóló bukásnak indult, aprópénzt hozott a jelentős befektetések ellenére, pontosan senki nem tudta, miért, de sokaknak volt ötlete ez ügyben. Hogy a western nem nagyon bírja a humort, de hát bírja, ott a Butch Cassidy és a Sundance Kid. Hogy Johnny Depp kiöregedett már a szépfiú szerepkörből, de hát nem is azt játssza. Amit játszik, az nem nagyon épületes, ugyanazt, mint A Karib-tenger kalózaiban, csak most még több festék van az arcán. Meg az orra is mű, de nem nagyon sikerült, még csak az állandóságot sem érezni, van, amikor hagyományos sas, van, amikor olyan, mintha el volna törve. Hogy nem is Depp a főszereplő, hanem egy Armie Hammer nevű fazon, aki egyrészt ismeretlen, másrészt nem aktív az interneten.

Ez is megváltozott, Armie Hammerből nemcsak ismert filmszínész, de botrányhős is lett, mert állítólag kannibál hajlamai vannak, ami leginkább arra utal, hogy nincs olyan marhaság, amiből ne lehetne ügyet csinálni, és nincs senki, aki ilyenkor hatással tudna szólni, hogy: normálisak vagytok?

Akárhogy is: a film nem lett jobb. De szépnek szép, és hősi kísérlet a western megújítására. Tarantino a 2013-as év fontos filmjei közé sorolta, nyilván nem függetlenül attól, hogy ő maga is mennyit kínlódik a western megújításával. Akkor már túl volt a Django elszabadulon, de előtte az Aljas nyolcasnak és a Volt egyszer egy Hollywoodnak. Ami Armie Hammert illeti, kiszállt egy filmből, amíg a világ lecsillapodik. Gondolom, a kimaradó bevétel olyan nagyon nem zilálja össze az anyagi helyzetét, elvégre ő az olajmágnás Armand Hammer unokája, majd csak kisegíti valaki a családból.

Még mindig Zafónt olvasom, és A szél árnyékát, egyáltalán nem nehéz feladat, és folyton Barcelonában kóvályog vele az ember. Közben végig van valami furcsa, kettős érzésem, hogy hiszen tud ez, hogy pontosabb legyek tudott, de mégsem. Egyfelől magabiztosan kezeli a formát, jönnek-mennek a szereplők, mindenki okkal jelenik meg és okkal tűnik el a lapokon, de a szöveget illetően rémisztően lépünk bele a legelhasználtabb közhelyekbe: a pocsolyák ezüstként csillognak, a szél pedig világoskékbe öltözteti az eget. Ne már. Vagy lehet, hogy ez a fordítók hibája? Ők használják a közhelyeket, és nem értik a finom, rejtett csavarulatokat? De hát mi más lehetne az eredetiben, mint az öltöztető szél?

Mi lehet az eredetiben? A 293. oldalon például ezt az elmésséget olvasom Mariseláról, a mulatt nőről: „a Sátán sugallatára paráználkodott vele, s mint egy sárló kanca, úgy lovagolt rajta”. Micsoda? A sárló kanca lovagol? Még ha a Sátán parancsára is.

Ezt most Zafón írta, vagy magyar barátai?