Nem vitt rá a lélek tegnap sem, hogy megnézzem a Müpa honlapján Kocsis utolsó előtti koncertjét. Akkor se vitt rá a lélek, amikor élőben ott lehettem volna, nem akartam a nagy idő kis tanúja lenni, ezek voltak az utolsó vagy majdnem utolsó szavai. Már ülve vezényelt, tudom. Nem akartam ott lenni azért, hogy elmondhassam, ott voltam, nem akartam Kocsisra, mint örökhagyóra gondolni, tudva, hogy egy nagy muzsikus mindig örökhagyó, nem csak a koncertjei, de néha egy-egy mondata is tovább él, esetleg olyanok között is, akik őt már soha nem láthatták.
De nem olyan egyszerű Kocsist elkerülni, mert, ha nem is gyanútlanul, hanem kifejezett ellenőrzési szándékkal megnéztem a YouTube-on David Hurwitz lemezkritikáinak új részét, amelyben a Bartók zongoraverseny-ciklusokat értékeli. Tizenegy felvételt értékel röviden, többnyire azonos a karmester és a szólista egy ciklusban, leszámítva Boulezt, ő három különböző zongoristával vette föl a három zongoraversenyt – annak is van értelme. Ahogy fogynak a nem említett lemezek, úgy látszik, hogy az első helyen megint az Anda-Fricsay felvétel áll majd. Vagy… Igen, Fricsay most csak második, az első a Kocsis-ciklus, Fesztiválzenekar, Fischer Iván. Rendben van, Mr. Hurwitz, barátok maradunk. Főleg azért, mert utána még elhangzik egy erős felszólítás a Deccának, hogy tessék Kocsis-boxot is csinálni, összegyűjteni a felvételeit, és egy szép, nagy dobozban kiadni az utókor javára és épülésére. És ámulatára. A jelek szerint nem tudja David Hurwitz, hogy nyitott kapukat dönget, 2021-ben, Kocsis Zoltán halálának ötödik évfordulójára ki fogják adni a 25 lemezes dobozt. Várom, persze, hogy várom, még ha meg is van mind a huszonöt lemez.