Mindig örülök, hogy nem felnőttként kellett magyarul megtanulnom, mert többé-kevésbé lehetetlen feladatnak látszik. Mintha kizárólag rendhagyó esetek volnának a nyelvben, és még csak logikája sincs. Azt mondjuk, Mariannt, de azt, hogy Mariamot, pedig az m és n elég közelinek látszik. Legalábbis az ábécében. Azt mondjuk, Bécsbe, és azt, hogy Pécsre, pedig ott csak a szó első betűje különbözik.  

És akkor jönnek a rövidítések. Azt mondjuk, K and H bank, és azért jó volna tudni, hogy ez milyen nyelven van, mert ha k, akkor miért and, ha viszont and, akkor miért nem „kéj and éjcs”? Tankolunk az OMV kútnál, azt mondjuk, hogy öemvé…

Pont ez történt tegnap. Nem tankolás, hanem közvetítés a bécsi operából, egyik főszponzoruk az OMV. Kis reklámfilm a közvetítés elején, és azt mondják benne: „oemfau”. Mert tényleg, az nem Ö az elején, csak egy vonás van a karikában, hanem O. Már fújtam a trombitákat, hogy ilyenek vagyunk, okosabbak az okosoknál, ökösebbek az ökösöknél, de a biztonság kedvéért megnéztem, minek a rövidítése a három betű. Teljes összeomlás: Österreichische Mineralölverwaltung. Akkor tényleg ö van az elején, csak ők nem tudják? Németül sem könnyű.

Az a jó ebben a hideg tavaszban, hogy jobb pillanataiban a bőrén érzi az ember a művészetet. Mert vegyük például Radnótit és az Első eclogát. Azt mondja benne a pásztor:

Régebben mindig azt éreztem, városi lény, hogy ez sehogy sem stimmel, áprilisban már nem vicsorít a pocsolya. De eljön a megfelelő április, és Radnóti igazolva van.

Ahogy igazolva van Schubert és Wilhelm Müller is, A szép molnárlány dalciklus, ahol azt énekli szegény csúf molnárlegény, hogy amikor majd elmegy a sírja mellett a lány, akkor a virágok előbújnak, mert der Mai ist gekommen, der Winter ist aus, eljött a május, vége a télnek. Na jó, de ha eljön a március, már akkor is vége a télnek, mondta odabent a gonosz manó, aki idén kussolni kénytelen, mert tényleg meg kellett várni a májust.

Ha lehet, azért itt megállnék. Nem szeretném, hogy Wagner is igazolva legyen, és június közepéig kelljen várni arra, hogy virágozni kezdjenek az orgonák, mint a Mesterdalnokok Sachs-monológjában.  

Jó, az ember legyint. Nem kell megoldani. Lehet nélküle élni. Tandori-sorok. Apa nyara. Anya nyara. A panyara. A nyanyara. Nye.

De valahogy túl sokan állnak mellette. Például Rajk Judit, aki ezt énekelte a Zeneakadémián. És azért énekelhette, mert Kurtág megzenésítette. Ennyi emberre már mégsem lehet legyinteni.

Nézegethetem akárhogy, valami nagy okosság nem jön ki belőle. Belőlem legalábbis biztosan nem jön ki. De legalább marad a bizonytalanság, hogy elmegyek valami mellett, és nem tudom, mi az.

Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek… De azt senki sem mondta, hogy ha olyanok lesztek, akkor biztosan bejuttok.  

Azon gondolkodom, hogy ha nem Harcsa Veronika énekli vagy mondja, sprechgesangolja Schönberg Pierrot lunaire-jét, akkor mennyire figyelek oda. Mert így azért oda kellett, odatette csalinak a Classicus Ensemble a csinos énekesnőt, aki nemcsak csinos, de énekesnő is, és annyira tiszta, elszánt a jelenléte, intenzív az interpretációja, hogy az ember örömmel hallgat végig 21 Schönberg-dalt.

Miközben egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy ennek tényleg így kellene hangzania, úgy értem, annyira kevés dinamikai lehetőség van Harcsa Veronika hangjában, hogy óhatatlanul korlátozza a kifejezés lehetőségeit, nem tud nagyon hangos lenni, ami azt jelenti, hogy nagyon halk sem tud lenni, mert nincs mihez képest. De a közepes hangerőben is lehet változatosság. 

Igazából azt sem értem, miért angolul énekel, pedig ezt elmagyarázza a szünetben, hogy az angol mégis a jazz nyelve, ezzel akarja jelezni, hogy ő azért ebből az irányból érkezett Schönberghez. Még szerencse, hogy nem népdalestre hívták, mert akkor azt énekelte volna, hogy My little kece daughter is in white dress.

Könnyebb volna megmagyarázni, hogy miért nem volt jó az este, csak éppen jó volt. Ez van. Ez volt tegnap a Zeneakadémián.

Megint egy kiborító Parsifal, ahol nem bírják ki, hogy lovagok ülnek a Grál körül, hanem valami furmányt kell kitalálni, pusztulást, szürkeséget, világvégét. Ez, mondjuk az első két perc tanulsága, de szerencsére a Parsifal elég hosszú az újragondolásra. Bécsből van a közvetítés, az ARTE Concerten látható, közönség nincs, csak mi vagyunk, tévénézők. A színpad fölött kopaszra nyírt rémséges, ruszki pofák a kivetítőn, a legijesztőbb pillanat a második felvonásban van, amikor az egyik saját kezűleg varrja be a száját. Gondolom, érzéstelenítés nélkül.

Kiborító Parsifal, de hát miért is ne legyen kiborító?

Lehet, persze, azt is mondani, hogy jaj, ezek a modern rendezők, föltolják magukat Wagner mellé, de a Parsifal pont olyan opera (egyébként a Varázsfuvola is ilyen), ami körül nagyon megváltozott a világ. Ül egy csapat férfi összezárva, körülöttük egyetlen nő, akit többé-kevésbé állatnak néznek, nem zavarják el, mert hasznukra van, de ez minden, amire képesek. Kik ezek, ha a Grál eszméje most épp nem annyira élő?

Kirill Szerebrennyikov válasza az, hogy rabok. Nem tudom, miből indult ki, a megváltásból, megszabadulásból, vagy csak a szóból, amivel az egész opera kezdődik, „őrök, őrök”. Vagy saját tapasztalatból. Akárhogyan is, bent vagyunk, a rácsok között, Gurnemanz a rangidős, a többiek élik a rablétet, cigiznek, verekednek, súlyokat emelnek. Néha megölik egymást, mint a fehér hattyút, albinó rabtárs, a hátára szárnyakat tetováltak. Az első két felvonás Parsifal emlékeiből áll, így kétszerezve látjuk, tényleg ott van ifjúként, akit fölfedez az újságíró Kundry, fényképez, elvisz a szerkesztőségbe, sztárt csinálna belőle, ha menne, ha Amfortas emléke nem lobbanna föl benne. Parsifal, mivel emlékezik, kénytelen végigénekelni két hosszú felvonást, a saját szólamát hanggal, a többiekét csak szájmozgással, megdolgozik az előadásért Jonas Kaufmann.

Szépen énekelnek. Azért ez is egy szempont a sok szörnyűség között, hogy Kaufmann is bírja, és az első Kundryját éneklő Elina Garanca szép is, jó is, a rendezés nem arról szól, hogy tereljük el a valahogy a figyelmet a harmatos zenei megvalósításról. Csukott szemmel is jó. Nyitott szemmel még jobb.

Tényleg csak belenézni akartam, mi újság a Zeneakadémián, aha, aha, Ránki Dezső zongorázik. Csakhogy ezt nem lehet csinálni, ha elkezdi nézni az ember, akkor nem kapcsol el vagy ki, vagy közben nem nézi a postát, mert ez a lényeg, Ránki Dezső zongorázik. Mozart kicsinek mondott A-dúr zongoraversenye. Nem azért kicsi, mintha nem volna elég jelentékeny, csak van egy későbbi A-dúr is, és a zenében a később születettek a nagyobbak valamiért.

Mérsékelt hangszerelésű változat, nem játszanak oboák és kürtök, csak vonóskar, bocsánat, kedves Concerto Budapest, felőlem balalajkások is játszhatnának, ha Ránki Dezső zongorázik. Ha így zongorázik.

Az ember szívesen játssza, hogy belelát az előadó lelkébe, én se állok ellen a kísértésnek: lehetséges, hogy Ránkira felszabadítóan hat a virtuális közönség, nem bámulnak az arcába, nem köszörülnek torkot és nem tapsolnak. Akárhogyan is van, nincs bemelegítő szakasz a koncerten, egyből fent vagyunk a csúcson, úgy szól, hogy tegnap este biztosan sehol a világon nem játszottak így Mozartot, könnyű is, mély is, friss is, laza is, pontos is, lélegzik, él. Pörög, forog, és mégis halad, nincs benne semmi póz, még csak megrendülés sem. Kivételes szakasz az időben, de nem azzal van elfoglalva, hogy ez mennyire kivételes, hanem csak úgy megtörténik. Hú, remélem, nem túl zavaros.

Közben nézem Ránki kezét, látszik rajta a kor, hetvenéves kezek lesznek szeptemberben, de könnyűek, nézem az arcát és a hozzá tartozó reneszánsz-sassoon frizurát, a kornak és a kortalanságnak az egységét, az össze nem illés harmóniáját, állni látszik az idő. Bár a szekér szalad.  

Ahogy nézem, minden Christa Ludwigról szóló nekrológban megemlítik a Candide-ot, Bernstein operettjét (vagy mijét), amelynek koncertszerű előadásában Ludwig az öregasszonyt alakította, aki Kunigundával boldogult-boldogtalankodott. Eleve: Bernsteint mindig emlegetik, ahogy még legalább másik két nagy karmestert, Karl Böhmöt és Herbert von Karajant. Mind szerettek Ludwiggal dolgozni, amiből esetleg arra következtethet az ember, hogy amolyan kellemes, muzikális énekesnő volt, csinálta, amit mondtak neki. Ehhez képest van egy próbafelvétel Mahler Dal a Földről című művéről. Ludwig mosolyog, kedves, muzikális, de azért kiáll az igazáért: nem lehet abban a tempóban elénekelni azt a részt, ahogy Bernstein kívánja, mert valahol levegőt is kell venni. Ilyen az ember, egyedüli példány, és levegővel él.

Hanem az öregasszony tangóját én is szeretem. Vicces is, kedves is, és szerepel benne Rovno Gubernya. Azt énekli, hogy az apja onnét származik. És közben Ludwig kimutat a karmesterre, Bernsteinre, hiszen Bernstein apja és anyja származik Rovnóból, vagy legalábbis arról a vidékről, Ukrajnából.

Christa Ludwig a 20. századi operajátszás aranykorából maradt itt. Énekelt Callasszal, lemezt készített Klempererrel, de persze ez az egész olyan értelmetlen felsorolás, nem az az érdekes, hogy kivel dolgozott együtt, hanem hogy ő volt Christa Ludwig.

Április 25 Itália felszabadulásának ünnepe, ebből az alkalomból ünnepi koncertet adtak a Scalából. Vagyis nem teljes koncertet, csak ünnepi bemutatót, Enrico Gabrielli szimfonikus variációit játszották a Bella ciao témájára. Nem hosszú, nem rémes, néha elmés is, ahogy kombinálja az olasz dalt Mahler 1. szimfóniájának lassú tételével, de már megint azt érzi az ember, hogy ha ez minden, mit a klasszikusnak mondott zenéből, vagy egy arra való mérsékelt méretű zenekarból ki lehet hozni egy ünnepi alkalomra, akkor lassan tényleg le lehet húzni a redőnyt, van elég zenemű a múltból, elég azokra koncentrálni.

Közben meghalt Milva is, a La Rossának, vagyis a vörösnek nevezett, szép hangú énekesnő, aki nemcsak hajszíne miatt kapta ezt a nevet, és hát, milyen a véletlen, neki is híres száma volt a Bella ciao. Megjegyzem, valamelyik lövészszázadnak is az indulója volt 1983-ban Zalaegerszegen, sokat kellett hallgatni, hogy „belacsó, belacsó, belacsó-csó-csó”. Milva egyébként az eredeti szöveggel énekli, szóval partizánok még nem szerepelnek a dalban, csak szerencsétlen, rizsföldeken dolgozó munkások, akik szúnyogok között álmodoznak a szabadságról.

Meghalt Lois Kirschenbaum, ha a neve nem mond sokat, nem meglepő, inkább az a furcsa, hogy a New York Timesban mégis megemlékeztek a haláláról. Lois Kirschenbaum megszállott autogramgyűjtő volt, leginkább operai aláírásokat gyűjtött, és mivel New York-i volt, leginkább a Metropolitanből. Néhány magyar énekesnek találkoznia kellett vele, Marton Évának biztosan, mert a gyűjteményben ott van az aláírt fényképe.

Persze, Weiszenberger Erzsébet jutott az eszembe, aki a magyar megfelelő volt, a legnagyobb operai autogramgyűjtő, ő azonban szeretett adni is, könyvjelzőket készített a kedvenc énekeseinek, talán albumokat is összeállított nekik, kivágta az előadásokról megjelent cikkeket. Sokban hasonlítottak egymásra, talán minden operaháznak megvannak a maga Loisai és Erzsikéi. Amennyire tudom, nem kellett megvenni feltétlenül a jegyeket, bemehettek a művészbejárón, a jegyszedők szemet hunytak, szerették vagy elviselték őket. Legalábbis egy ideig, mert Lois Kirschenbaumot egy idő után kitiltották az öltözők környékéről, talán az énekesek panaszkodtak, hogy nem tudnak minden előadás után húsz képet és műsorfüzetet dedikálni, vagy a többi normális (elgondolkodtam, hogy tegyek-e idézőjelet) aláírásgyűjtő panaszkodott, mert Lois néni nem kímélte azokat, akik az útjába álltak, lökdösődött és lóbálta a táskáját. Nem tudom, Erzsike nem volt agresszív, bár egyszer nagyon letolt egy írásomért, hogy azt most hogyan küldhetné el Sherrillnek. Sherrill Milnes amerikai bariton, el lehet képzelni, mennyit rágódott volna egy magyar nyelvű újságcikk fölött.

Van azért egy lényeges különbség köztük. Lois Kirschenbaum, talán az öltözők környékéről való kitiltása miatt semmit sem hagyott a Metropolitanre. Erzsike dobozai az Operába mentek.  

Van ez a templom Texasban, a Dallashoz közeli Irvingben. Egy kicsit ismerős, de nyilván azért, mert sikerült, mert valami olyat tudott az építész, amitől egyszerre lett mai és tegnapi, sőt tegnapelőtti, amitől reméli az ember, hogy holnapi is lesz és holnaputáni. Szóval ismerős, de először a csíkosra gondol a néző, hogy az olyan, amit már látott. Valahol Itáliában. Orvietóban vagy Sienában. Vagy Firenzében. Pratóban. Akárhol. Szerették ezek a reneszánsz emberek kombinálni a focidresszt és az Isten házát.

De még Olaszországig sem kell menni, itt van az eredeti, vagyis a minta, Bélapátfalván. Remélem, jól idézem föl a történteket, de a lényeg, hogy az irvingi ciszterci kolostort magyar atyák alapították, és amikor eljutottak odáig, hogy a kolostorhoz templomot is tudtak építeni, akkor az építészt, Gary Cunninghamet elhozták Magyarországra, megnézni az itteni romokat. Hátha ihletet merít valamelyikből, meg talán az épülettel magával sikerül kifejezni és átadni a folyamatosságot és a hagyományt, innét jöttünk, ott vagyunk, a mennybe megyünk. Cunningham meg nézte a magyar romokat, nem nagyon szólt semmit, ümmögött, hümmögött. Semmi nem indult be. Aztán Bélapátfalván azt mondta az őket kísérőknek: tudna hozni valaki egy létrát?

Úgy tudom, a két templom centire (inch-re) azonos méretű, de ebben nem vagyok egészen biztos. De hogy rokonok, az látszik. Csak távoliak.