Karácsony Iván fényképeiről ír a Telex, régi, azóta többnyire megszűnt boltokról, régi, és azóta többnyire meghalt boltosokról. Persze, Libál Emmikéről is, aki nem is volt igaziból Libál, Brassai Józsefnének hívták, és csodálatos néni volt. Egyetemistaként én is jártam hozzá, amikor újra szemüvegessé szerettem volna válni. Csináltattam is olyan bölcsészszemüveget, két korong drótkeretben, de nem vált be, mondta is előre, hogy el fog mozdulni az üveg, és ha az embernek cilinderes lencse kell, akkor azt folyton igazgatnia kell majd. Egy fiókban monoklik is voltak, de arra már nem vitt rá a lélek. Utána próbálkoztam még olvasószemüveggel is, a kirakatban volt egy aranykeretes példány, rá volt írva a kirakati cédulára Emmi néni szép, kacskaringós betűivel, hogy japán áru.

Nem lett jó vége a japán árunak, Balatonföldváron, az emelkedő előtt kanyarban a műszerfalra tettem a szemüveget, nyár volt, lehúzott ablakkal mentem, és az aranykeretes egyszerűen kirepült. A jogosítványomban viszont az volt akkor még, hogy „szemüveggel vezethet”, így aztán volt a kocsiban egy tartalék, ha a hatóság számon kérné, és néha számon is kérte. Aztán a tartalék bent maradt a járműben, azzal együtt vette meg a következő tulajdonos.   

Bocsánat, nem én vagyok a főszereplő, hanem Emmike. Csodálatos néni volt, picike, még annál is kisebb, amekkorának a pult mögött látszott, mert volt neki dobogója, és fapapucsban szolgált ki. Azt mondta az előlegre, hogy akontó. A Telex cikkében megemlítik a híresebb vásárlóit, köztük Lékai bíborost, akinek ott jártát tanúsíthatom. Emmi néni valamit igazított a szemüvegén, és a mennyivel tartozomra azt felelte, majd le tetszik imádkozni.

Sajnos leszoktam a szemüvegről, így később csak ritkán jártam arra, a Veres Pálné utcában, de a kirakaton át láttam, hogy ott van, dolgozik. Egy időben elterjedt, hogy kirabolták a boltot, és Emmi nénit leütötték, meg is halt. Megsirattuk. Komolyan. Szerencsére minden ok nélkül, még évekig láttam utána is.

Most derült ki számomra, a cikkből, hogy már aligha fogom, vagy legalábbis nem a Veres Pálné utcában. Tavaly igazán meghalt, 103 éves korában.  

Bár már a Wikipédia szócikke is fölhívja a figyelmet rá, azért a Dali-könyv (Egy zseni naplója) fordítójának csak sikerült elkövetnie egy visszatérő fordítási hibát. Dali a könyv elején mondja, hogy Keresztes Szent János verseit ő azelőtt csak Lorca szenvedélyes előadásában ismerte, azért a magyar nyelvű könyvben az áll, hogy Lorca Keresztelő Szent János verseit szavalta volna. Ami szép teljesítmény volna tőle, hiszen Keresztelő Szent János, miközben a pusztában élt sáskán és vadmézen, nem foglalkozott költészettel, gondolom, írni sem tudott. Bár ez önmagában nem kizáró ok. A tévedés leginkább azért kínos, mert nem valami zugkönyvészek termékéről van szó, a Helikon a kiadó, a kötet amúgy szép, keménybe kötött, arany betűkkel a borítón.

A versíró Szent János azonban Keresztes volt, San Juan de la Cruz, 16. századi karmelita szerzetes, költő, misztikus, egyháztanító, nem mondom tovább, mire való a Wiki. Az egészben az az igazán érdekes, hogy ez a hiba csak magyarul követhető el, spanyolul a két szent San Juan el bautista és San Juan de la Cruz, de minden egyéb nyelven, amit legalább látásból ismerek, elválik a két név, és nem csak két vagy három betű a különbség. Szent János csak magyarul keresztel, másutt tudják, hogy a szó használata az ő esetében anakronizmus, amikor ő vizet öntött Jézus fejére, még szó sem volt a keresztről, amikor az ő fejét levágták Salome miatt, Jézus még élt. Ámbár az is lehet, hogy egy ilyen időelcsúszás Dalinak tetszene.  

Ha az ember Kaposvárra megy színházba, akkor látja az út menti táblán: Igal. Ekkor szokott eszembe jutni Igaly Diána, különben sajnos nem, vagy eddig így volt, de hát ő 2004-es olimpiai bajnok. Akkor már régen nem néztem az olimpiai versenyeket, 1988, Szöul volt az utolsó, utána a sport iránti érdeklődés szinte teljesen kihunyt bennem, lehet, hogy mi vagyunk a foci világbajnokok, csak én nem tudok róla. De most, az esti kapcsolgatáskor csak rájöttem, hogy ő az, amikor izmos karú lányok-asszonyok durrogtattak a képsorokon. A közvetítés nagyon vicces volt, vagy lett volna, ha nincs aktualitása, mert a riporternek körülbelül annyi fogalma volt a skeet lövészetről, mint bármelyik nézőnek, kénytelen volt jobb ötlet híján annak szurkolni, hogy csak rontsanak az ellenfelek, illetve a nehezen kicsiholt szellemességeket ismételni. Ilyesmiket, hogy nem szeretnék agyagkorong lenni, amikor Dia kezében a fegyver, mintha volna más olyan helyzet az életben, amikor az ember agyagkorong szeretne lenni.

A baj vagy talán jó az volt az egészben, hogy kénytelen voltam végignézni a versenyt, nem azért, mert így emlékeztem a régi, szép időkre, hanem mert így is izgalmas volt. Hiába tudta az ember a végeredmény, valahogy lehetett izgulni, mint a színdaraboknál, nem csak azon, hogy ki nyer, hanem azon is, hogyan nyer. Mindenki hibázott előbb-utóbb, de vajon fog-e Igaly Diána hibázni, vagy tényleg rommá lövi a korongokat. Vagy amikor tudja, hogy már vége, már megnyerte, de még mindig jönnek a korongok, lesz-e amelyiknek megkegyelmez, vagy enyhül-e benne a koncentráció, mert már nem kell annyira-annyira figyelni.

Nem kegyelmez. Mint valami operaénekes, akinek a függöny összecsapódása előtt is énekelnie kell, nem mondhatja, hogy most már mindjárt vége, ezt a hangot már megspórolom a következő előadásra, ő úgy lőtt, úgy szálltak a korongokból a festékszemcsék, talált, megint talált, mindig talált. És ez ugyanúgy nem volt csak lövöldözés, ahogy az éneklés nem csak kornyikálás, nem mintha tudnám, hol van a kettő között a határ. De talán fölismerem.   

A múzsafi vagyok, der Musensohn, aki sétál az erdőben, és közben Rilkét szaval. Na jó, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy miközben a fákat bámulom, eszembe jut egy érdekes fordítási probléma. És érdekes fordítási problémákat a legkönnyebben Rilke verseiben találni, még azok sem sikerült fordítások, amelyeket sikerül elfogadni és elfogadtatni, közkinccsé tenni, megszerettetni, mint például az Archaikus Apolló-torzót. Pedig Tóth Árpád, ha ő sem bír vele, akkor senki, de ez az „élted” a sor és a vers végén annyira keresett, annyira csak a lehetséges legjobb, de nem az, aminek lennie kellene, hogy az ember csak legyint. Meg kell tanulni németül. Nekünk ezt mondja az Archaikus Apolló-torzó.

De hát nem is az Apolló-torzó foglalkoztat a fák alatt, hanem az Angyali üdvözlet, a szobába lépő angyal, aki újra és újra azt mondja Szűz Máriának, hogy Du aber bist der Baum. „Ámde te vagy a Fa”, mondja Garai Gábor, és a fát nagybetűvel írja, hogy jelezze, nem a tüzelőre gondol, hanem a kezdetre, eredetre, amiből kihajt majd a levél, virág, termés. Talán pontosabb volna, ha azt mondaná, hogy „de a fa te vagy”, de ha pontosabb is, mégis reménytelen, szárazan csattan így is, úgy is, nem ezt mondja az angyal, nem ezt irigyeli vagy legalábbis tiszteli. Nagybátyám, Farkasfalvy Dénes úgy próbálta lágyítani, hogy „de te a lombos ág”, ami tényleg szebb, ezért is jutott eszembe a lombos vagy lombosodni készülő fák között. Csak hát ez sem megoldás, mert már egy körrel beljebb van, egy másik körrel meg kijjebb, egyrészt már terem, másrészt már nincs a földben, hogy úgy mondjam, nem az ős, a kezdet, hanem az eredmény, vagy legalábbis köztes állapot. De talán ez minden fordítás legfőbb értelme, jelezni, hogy egy egyszerű mondat miért nem egyszerű.

Ma van Doráti Antal születésnapja. Sokadik, már nehéz volna azt mondani rá, hogy „még élhetne", 1906-ban született, másfelől meg még él, és még élnie kellene, de látom, hogy felejtődik, meglep, ha egy mű legjobb felvételei közé odakerül egy Doráti-lemez. Pedig, ha csak a saját emlékeimet számolom: életem legjobb Beethoven Hetedik szimfóniáját tőle hallottam a Zeneakadémián. Jó, ez csak emlék, azzal nehéz vitatkozni, de a Liszt Christus-oratórium is az ő tempóival tűnik érvényesnek. Pedig úgy a hosszabb.

Lehet, persze, hogy eleve rossz az irány, karmesterek jönnek és mennek, övék az este dicsősége (bár Doráti pont nem ilyen karmester volt, mindig hosszú távra tervezett és dolgozott, nem egy estére, hanem egy zenekar jövőjére), de száz évre és tovább csak zeneszerzők tervezhetnek. Doráti zeneszerző is volt, bár erre is csak legyinteni szokás, komponáló karmester, addig dirigálja más műveit, míg maga is kedvet nem kap. Mi volna, ha ennek szellemében Mahlerre is legyintenénk, ugyan már, csak szabadidejében írt egy-egy szimfóniát. Mutatok egy Doráti-művet, még csak nem is szimfonikus, mondhatni, épp ellenkezőleg, egyetlen oboa játszik, A tücsök és a hangya a címe. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Dorátihoz való viszonyunkat.

A hónap végén megszűnik egy műfaj, a dísztávirat, vagyis, ha jól értem, a nem dísz távirat is, tényleg nem volt már semmi értelme, nem emlékszem, mikor adtam fel utoljára táviratot, ha egyáltalán valaha is. De azt tudom, mikor kaptunk sokat, legutoljára a húgom születésekor, jövőre lesz ötven éve, mert hát ez volt a dísztávirat lényege. Rendet rakott a rendetlen időben, a fontos időpontokat megjelölte, születés, halál, házasság, jöttek a gyász- vagy egyéb virágos képek, tele volt velük a postaláda, néhányat el is tett belőlük az ember, egy Gratulálunk az újszülötthöz feliratút most is őrzök, feladója Vali és Laci. Már nem élnek.

Nemcsak ez volt jó a táviratban, hanem a kíméletessége is, nem kellett a feladónak sokat kínlódnia, hogy megfogalmazza létező vagy nem is létező érzéseit, hogy együtt érez vagy gratulál, veled örül és veled búsul, ha volt is szöveg, keveset számított, az üzenet maga a médium volt, veled történik valami nagy jelentőségű, ők meg ezt észlelik. Ennek van most vége, legalábbis most már hivatalosan is, jöhetnek az SMS-ek és Facebook bejegyzések, azokhoz nem kell fákat kivágni. Kíváncsi vagyok, mikortól kell majd csillaggal megjelölni a regényekben, lábjegyzetben elmagyarázni, hogy mi is az a távirat.

Nem Michelangelo látható egy korai fényképen, de egy majdnem olyan szerencsés ember, mint ő. Aki ennyire közelről láthatta a Sixtus-kápolna freskóit. Nem csak ők vannak, ilyen közel mehettek azok is, kik az állványokat építették és bontották, vagy Daniele da Volterra, aki néhány izgalmasabb hajlatra és domborulatra drapériákat festett, mégse pucér fenékkel röpködjenek a lelkek a templomban. Szóval a képen az ember Gianluigi Colalucci, aki az 1980-ban kezdődött Michelangelo-restaurálásokat vezette. Tulajdonképpen az a csoda, hogy túlélte az egészet, szép, magas kort ért meg, 91 évesen halt meg. Mert a restauráció a jelek szerint ugyanolyan idegtépő dolog egy ilyen mű esetében, mint, mondjuk a politika, mindenkinek van róla véleménye, és alapvetően mindenkinek rossz a véleménye. Tönkretett egy évszázados remekművet. Ez a minimum. De vannak, voltak, akik bölcsebben szidták Colaluccit, vagy akár a restaurációra engedélyt adó II. János Pált, mondván, hogy tényleg piszkos volt a freskó, de a piszok is hozzátartozott a műhöz, hogy megszoktuk a repedéseket Ádám és az Úr között, mondhatni, még csak nem is jelentés nélküli repedések voltak. Ki az a Michelangelo, hogy megmondja, milyennek kell lennie a képnek? Embermilliók nézték, tudták, hogy milyen, és akkor kiderül, hogy nem is olyan.  

Még én is azt tanultam rajz és műalkotások elemzése órán Ottilia nénitől, hogy tessék, mennyire látszik, hogy Michelangelo szobrász és nem festő, nem érdeklik a színek, csak a körvonalak, Jeremiás próféta egy homályosabb, fekete-fehér képen lehetne a Mózes előtanulmánya is. És ebből lesz ez a vidám kifestőkönyv?  

Tizennégy évig tartott a restauráció, ami azért is rettenetesen nagy szám, mert a festés csak tíz évébe került Michelangelónak. Közben folyamatosan fújták az Utolsó Ítélet trombitáit, hogy vége a világnak, vége a Sixtus-kápolnának, a barbárok tönkreteszik vagy már tönkre is tették. Mára, ha jól sejtem, beletörődtünk. Nem hiszem, hogy vannak, akik ragaszkodnának a füstölő gyertyákhoz, tessék visszakormozni a képeket, az volt az igazi. Vagyunk elegen így is, beleheljük a kápolnát, aligha kell ötszáz évet várni a következő restaurálásra.

Orvieto csíkos katedrálisában, Luca Signorelli freskói alatt játszottak húsvéti Mozart-műsort Zubin Mehta vezényletével. Már itt is elakad az ember, hogy egyáltalán van-e húsvéti Mozart-műsor, a Koronázási mise ugyan valószínűleg csak nevében koronázási, igazából Húsvétkor játszották először, de ez nem nagyon hallatszik rajta. Előtte a nagy g-moll szimfónia, inkább érzi az ember időkitöltésnek, mint ihletett programválasztásnak.

Menet közben aztán mindez igazolódik. Mintha csak a freskón támadnának föl a halottak, az előadás inkább a sír felé közelít. Jó, nem mondom, hogy sírba is visz, de a szimfónia finoman szólva is ólomléptű és bágyatag. Mehta a misére a szemüvegét is fölteszi, úgy merül bele a kottába. A szólisták között a szoprán Eva Mei, akit harminc éve mint az Éj ifjú királynőjét ismertünk meg, mostanra szép ezüst hajú asszony lett, csak a hangja nem maradt szép, éles, és néha rossz magasságokba téved. A kórus maszkban énekel, aminek tényleg van valami különös akusztikai hatása, mintha egyszerre énekelnének egy misét és a zümmögő kórust a Pillangókisasszonyból. Búval bélelt az idei Húsvét, ha ezt akarták mondani, akkor gratulálok, sikerült. Bár nélkülük is lehetett sejteni. 

A művészetre reagáló művészet. Az ember csak legyint, és valami rég elkopott esztétikai közhelyet fontolgat, hogy a művészetnek nem önmagával, hanem az élettel kellene kapcsolatot keresnie és találnia, mintha az élet feltétlenül édesebb, szebb, fontosabb volna a művészetnél. Pedig ebben a tárgykörben is vannak azért egészen sikerült alkotások, mondjuk a Kreutzer-szonáta, hogy valami kézenfekvőt mondjak. Vagy szinte az összes film, amely mégis egy másik művészeti ágból, az irodalomból indul ki.  

Gergye Krisztián reagál mostanában tánccal különböző képzőművészeti alkotásokra, legutóbb Tarr Hajnalka képére. Na, ez is milyen, mondja a szkeptikus a cinikusnak, odaáll, aztán lemozogja, hogy mi van a képen.

Hát nem. Hát igen. Nem is tudom, az egyértelmű, hogy nagy a befektetés, hogy nem csak reagál Gergye Krisztián arra, amit lát, hogy nem azt látja, amit a legtöbben látunk, amikor elsétálunk vagy elsétálnánk a kép előtt, szép, melós alkotás, elfogadnám a lakásba, ha olyan lakásom volna. De itt egy félmeztelen férfi öltözik föl szép lassan feketébe, visszafelé játszott képsorokon. Közben rázza a mellét, mintha valami furcsa, szoptatási rituálét mutatna be. Bekerülhetünk így valahogy a nőművészeti sztereotípiába, hogy jó dolog ez, végre készülnek alkotások szülésről, szoptatásról, és közben nem vesszük észre, hogy épp olyan korlátoltak vagyunk, mint a politikusok, ha ebben a kérdésben szeretnének megnyilatkozni, ki tudja, miért.

Van egy Karinthy-elbeszélés, A tanulság a címe, szerintem látható a kapcsolat Gergye tánca és Karinthy története között. Ott elszakad a főhős életének filmje, és kénytelen végignézni az egészet visszafelé. Megsötétül a haja, visszaszökteti a feleségét az apjához, aztán diák lesz, túléli, majd elkapja betegségeket, selypíteni kezd, ellátja tejjel szoptatós dajkáját, a végén csak egy sötét helyiségre emlékszik, ahová valaki erőszakkal betuszkolja.

Akár jól látom, akár tévedek, van egy minimális tanulsága Gergye sorozatának. Nem az, mint a Karinthy-írásnak, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé, hanem az, hogy legalább ennyi időt kellene eltölteni a képek előtt, amennyit Gergye eltáncol előttük. Hogy esélyünk legyen megérteni, mit látunk.   

Van egy kulturális menedzser, Turjányi Miklós, azt hiszem, a Zempléni Fesztivál egyik fejese. Valaha énekesnek indult, kontratenornak, hallottam is ebben a minőségében, de aztán egy napon rájött, hogy „nem ő az új Michael Chance”, és inkább szervezni kezdte a művészetet, nem gyakorolni.

Most Michael Chance a lényeg, aki valóban az egyik legéteribb hangú kontratenor volt, lágy, se nem férfias, se nem nőies hang, igazi vokális angyalság. Tulajdonképpen kontratenorokban is lehetne mérni az időt, Alfred Deller, Paul Esswood, James Bowman, Michael Chance. És ki van most?

Nem is kell föltenni a kérdést, nagypénteken közvetítették Oxfordból a János-passiót, elég hamar sor kerül az alt áriára, ami, ha John Eliot Gardiner vezényel, várhatóan férfi énekesnek jut. A híres, vagy leghíresebb Gardiner-felvételen Michael Chance énekli, hogy „Von der Stricken meiner Sünden”, másképp lehet, de szebben nem.

Most egy olyan klasszikus angol diákforma énekli, másképp, de nem szebben. Csak valahogy jó erős hanggal, határozottan, és megdöbbentően természetesen. Mert hát ez a kontratenor éneklésben az egyik élmény, hogy emelt szint artisztikum, ilyen hang nincs, és mégis van, de kifejezetten erre a célra van, hogy énekeljenek vele. Ez a szőke fiú meg mintha ebben élne, mintha lehetséges volna ilyen élet, az ember folyton Bach és köre társaságában időz. Élmény.

De ki ez az énekes? Megnézem a végét, az előadók listáját. Alexander Chance. Michael fia.