Tavaszról került szeptemberre a Hope Gap magyarországi bemutatója, és nem úgy tűnik, hogy nagyon várták volna a rajongók: hatan ültünk a Puskin nagyobbik termében. Pedig jó ez, nem mondom, hogy kifejezett akciófilm, de a magyar címmel nem is vezetnek félre: Inkább lennék özvegy. Inkább lenne özvegy a női főhős, inkább az, mint elhagyott asszony, már csak anyagi okokból is: akkor mindent ő örököl, nemcsak a házat, de a bankszámlát is.

Ennél, persze, sokkal árnyaltabb minden, mert érzi az ember a testközelt, olyan ember beszél a régóta tartó házasság felbomlásáról, aki átélte ezt. Nem házasként, hanem gyerekként. Mintha ez volna a forgatókönyvíró – rendező William Nicholson élete témája. A múlt évezredben már megírta színdarabnak, akkor még meg is tudta mutatni a szüleinek, akik 33 év után váltak el. A filmben 29 évig élnek együtt.

Nem is tudom, szabad-e ilyenkor a színészekért lelkesedni, mindhárman nagyon jók, Anette Bening, Bill Nighy és Josh O’Connor, aki Károly herceget játszotta a Korona című netflixes sorozatban. Akkor még meg lehetett őt gyanúsítani, hogy a szerepet csak az elálló fülei miatt kapta meg, most a fül nem azonosító, és mégis. Nyilván segít, hogy jól áll neki a kockás ing és a farmer, ezt hordja William Nicholson is. Szóval: jók-e a színészek, ha eszembe jut, hogy de jók ezek a színészek, milyen jól sütögeti le a szemét Nighy és mennyire túlárad Bening, de idétlenül és gusztustalanul nyalja a fagyit az egyik, hát csoda, ha türelmét veszíti a másik, és kiabál, hogy nézz rám, nézzél már végre rám, ne menekülj. Vagy ez az egész olyan, mint egy nagy, régimódi haldoklási jelenet, csak most a házasság haldoklik, de miközben nézzük, mégis eszünkbe jut, hogy de jól csuklik el a hangja, de jól szorítja össze a szívét a meszesedés. Meghal, aztán kikel a halálos ágyból, és kéri a honoráriumot.

Lehetséges volna, hogy nem minden házasságnak rossz a vége?

Állítólag kilencvenévesen még tervezett egy nagy búcsúturnét, de az egészségi állapota már nem engedte. Addigra túl volt már egy agyvérzésen, rengeteg vad és még vadabb éven, még ha mindig is azt éreztem, hogy Juliette Greco életrajzát inkább regényként érdemes olvasni, és nem dokumentumként. Ámbár ki tudja. Mindenesetre kilencven csöndben és nyugalomban eltöltött év is elegendő ahhoz, hogy az ember fáradtnak érezze magát a nagy búcsúhoz, így az utolsó fellépése a három évvel korábbi párizsi koncert lett. Mindenki a reszkető fejű közönséget várta, amely visszaemlékezik ötven-hetven évvel korábbi önmagára, de azt mondják, fiatalok mentek el, még egyszer, vagy épp először hallani őt.

A búcsúkoncert elmaradásával én is nagy idők tanújának érezhetem magam, hallottam őt az Erkel Színházban, ha nem is azon a nagyemlékű, 1967-es koncerten, de valamikor a kilencvenes években. Nemigen tudtam, hogy kit hallok, néhány dalra korlátozódott a grecói műveltségem, Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. Még a Belphegort sem láttam. A hang már nem volt olyan izgalmasan búgó, a sok fekete, a haj meg a szem körüli callasos tusvonalak a régi időkről beszéltek. Arról meg fogalmam sem volt, hogy ez az asszony látta az ifjú, még öltönyös Miles Davist. És nem csak látta, és nemcsak őt. Túlélte a legtöbbjüket: a férjét, Michel Piccolit, a pályáját indító Sartre-t, Camus-t, Viant, Gainsbourg-t, a francia kultúra egyik fénykorát. És mi maradt? Néhány dal, a Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. A világ változik, csak a saját fejlődésemben nem vagyok biztos.

Köszönd meg, öcsém, hogy van egyáltalán valamilyen koncert Budapesten, és a beszámolóidat, kifogásaidat tartsd meg a jobb időkre. Amikor majd lesz bőven ideje a zenekarnak próbálni, amikor nem játszik a vonóskar maszkban. Egyébként azért (is) játszanak maszkban, hogy jelezzék a közönségnek: ez nem kibírhatatlan. Először azt érzi az ember, hogy megfullad, de aztán rájön, hogy nem. A gőzfürdő is ilyen, mégis sokan járnak oda. Szóval köszönd meg, hogy valamit egyáltalán zenélnek, és maradj csöndben. Kivéve...

Kivéve ezt az esetet, amikor nincs miért nyavalyogni, panaszkodni, utálni, hiányolni. Amit a Fesztiválzenekar Brittenként előadott, az már a miénk. Keveseké, de boldog keveseké. Olyan ritkásan ültünk a Müpában, hogy nem volt gond távolságot tartani, és lehet, hogy ez is valamicskét hozzájárult az estéhez: nem társadalmi esemény volt, hanem zenélés, koncert, hangverseny. Nem mintha a társadalmi eseményektől feltétlenül viszolyogni kellene, de (nekem) így jobb, szívbe, lélekbe, gyomorba markoló.

Már a Simple Symphony is az, pedig csak felvezetés a Szerenádhoz. Tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. A tenor eredetileg Peter Pears volt, a kürt a fiatalon meghalt Dennis Brain, készült velük is lemez, Britten vezényletével, így eléggé kötve van az előadók fantáziája, ha azt is figyelembe akarják venni, amire az előadók hivatkozni szoktak, hogy mi volt a szerző szándéka.

Figyelembe is veszik, Andrew Staples hangjában hallani a Peter Pears-féle elég különös hangképzést, valahogy orrból, a fejhangot is hozzákeverve, hogy az éneknek legyen enyhe kétségbeesett színe. Amire 1943-ban, a darab keletkezésekor minden ok meg is volt, Britten akkor költözött vissza Angliába, hogy ne ússza meg teljesen a háborút. Rubeólát kap, kórházba kerül, és elkezdi írni a Szerenádot. El lehet képzelni: Ó, rózsa, beteg vagy, láthatatlan féreg, éji vihar szárnyán egy szirmodra tévedt.

Nem, nem lehet elképzelni. Nekem legalábbis nem sikerült előre. Andrew Staplest tíz napja hallottam Mahlert énekelni, nem értettem, miért ő a szólista, látni, hogy van mit mondania, de nincs hozzá hangja, nem tudja áténekelni a Mahler-zenekart. Most meg van hangja, persze, ez Britten-zenekar, annak se nagy, mellette Szőke Zoltán játszik a kürtön, és a hetedik dal előtt kopogó léptekkel kimegy, nahát, ezt már igazán kibírhatta volna. De nem azért megy ki, hanem mert így kell lennie, hogy az utolsó kürtszóló a színfalak mögül szóljon. Semmiből jöttünk, semmibe megyünk, és mégsem vagyunk semmik.  

A frász jön az emberre, amikor a Nemzeti Galériában becsukják a frissen restaurált kisszebeni oltárt, mi lesz, ha pont most adja meg magát a zsanér, és az oltár szárnya döngve lezuhan, szertegurulnak Keresztelő Szent János fejei a különböző táblákról. Persze, fölösleges az aggodalom, azért restauráltak, hogy ez meg ne történhessen, élvezd nyugodtan, lelki furdalás nélkül az újságíró-életet, megint olyat látsz, amit földi halandó csak ritkán: az oltár rejtett képeit. Nincsenek igazán rejtve, csak úgy logikus, ha nyitva vannak a szárnyak, és láthatóak a szobrok. Így viszont nem látható egy halom kép, a Hiszekegy illusztrációi az egy Istentől az eljövendő örök életig.

Pontosabban: ez sem biztos, nem ismerem a múzeumi terveket, vajon tartanak-e nyitott és csukott oltárnapokat vagy órákat, aki szerda délre feliratkozik, az esetleg minden képet megnézhet, láthatja a nyitást. Vagy mindez megmarad a Galéria titkának, éjszakánként az őrök és a beszökő teremfelügyelők hatalmas Kisszeben-partikat rendeznek, nyitnak-csuknak minden ajtót, tátott szájjal ámulnak a holtak föltámadásán, s mire az óra egyet üt, üres a ház – csend mindenütt.  

Puzzi Cohenről Alan Walker Liszt-könyvében olvastam először, hosszú lábjegyzetet kapott, de meg is érdemelte, annyira valószínűtlenül fordulatos volt az élete. Puzzi csak a beceneve, igazából Hermann Cohennek hívták, Hamburgban született, zenei csodagyerekként kezdte a pályát, négyévesen már föllépett az udvarban, de ő többre vágyott, úgy értem, zeneileg többre, és elérte, hogy a család Párizsba költözzön. A Conservatoire-ra nem vették föl, de elég jó magántanárt talált, Liszt Ferencet. Csatlakozott a körhöz, megismerte Georges Sand-t, ő kezdte el Puzzinak hívni, élte a csinos, tehetséges, anyagilag jól fölszerelt fiatalemberek életét, lányok, ital, szerencsejáték, amíg egy nap, amikor egy templomi kórust vezényelt, úgy érezte, neki szólnak a pap szavai.

A legtöbben ezek után megvárják, amíg elmúlik az érzet, ő azonban nem hagyta annyiban, egyre többet foglalkozott a vallással, kikeresztelkedett, szerzetes lett, sarutlan karmelita, aztán maga is prédikálni kezdett, mert volt hozzá tehetsége, bejárta Franciaországot és Angliát. Sarutlanul. Aztán jó pár évvel később kitört a porosz-francia háború, rengeteg hadifoglyot zsúfoltak össze a poroszok Berlinben, akikhez nem engedtek papot, mert, ugye franciák, nein danke. Hermann Cohen azonban alapvetően német volt, be is engedték a spandaui börtönbe (ahol majd százegynéhány év múlva Rudolf Hess várja élete fogytát). A börtönben nem csak hideg volt, de zsúfoltság és himlőjárvány, maga Cohen is úgy indult el oda, hogy ott is fogják eltemetni, és jól érezte. 1871-ben, ötvenegy éves korában.

Szóval így éltek a romantika korában a romantikus emberek, mintha valami regény főszereplői lettek volna. Másfajta regényeket írnak, ilyen életek se lesznek mostanában.

Igaz is, meg nem is. Nemrég volt Londonban a Proms zárókoncertje, és a kiemelt vendégek között ott volt Reverend Coles. Richard Coles népszerű anglikán pap Angliában, nem teljesen függetlenül a múltjától. Rocksztár volt, a Communards együttes tagja (nem a vörös hajú Jimmy Sommerville, hanem a másik). A rocksztárság közelébe is úgy jutott, hogy összejött a frontemberrel, aztán ők ketten kiváltak a Bronsky Beatből, szóval nem csak a zajongás, de a homoszexualitás sem tipikus papi múlt. Plusz kábítószerek, és minden, amit az életforma megkívánt a nyolcvanas évek második felében. AIDS – az nem, de nem volt sok híja. És csömör.

Végül a pszichológusa javasolta Richard Colesnak, hogy talán keressen föl egy papot. Ő meg fölkereste, és komolyan vette, amit hallott. Megtért, pap lett. A kábítószerekkel, feltételezem, hogy szakított, de a homoszexualitással nem kellett, boldogan élt, amíg boldog lehetett, a partnere tavaly halt meg. A zene is maradt, tangóharmonikázik. Vagy koncertre jár, mint most kiderült. Nem romantikus, de regény ez is.   

Októbertől látogatható a Tholey apátság, és látogatni is fogják az üvegablakok miatt, mert mit, ha ezt sem. Tholey angolnak ható neve ellenére a legrégebbi működő német apátság, nem messze a francia határtól, de ez a működés sokáig elég kétségesnek látszott. Ekkor jött az ötlet, hogy valamivel esetleg meg lehetne élénkíteni az apátság iránti érdeklődést. Ezúttal nem a sörre gondoltak, hanem a művészetre, és pont úgy jártak el, ahogy a legamatőrebb amatőrök tennék. Ki a leghíresebb német festő? Gerhard Richter. Hát kérjük meg, hogy tervezze ő az új üvegablakokat. Jó, hát írjon neki valaki. Talán a templom orgonistája, az mégis olyan művészféle, könnyebben megtalálja vele a hangot.

És tényleg, néhány hét múlva Gerhard Richter telefonált. Köszöni a megtisztelő felkérést, de ő már túlságosan idős ehhez, nem tud eleget tenni neki. Ámbár nagyon szeretne.

Ebbe a nagyon szeretnébe belekapaszkodtak, és végül bejött, Richter elvállalt három ablakot. Akkor jutott eszébe a bencés atyáknak, hogy rendben, de ki fogja ezt kifizetni? Egy Richter-kép több tízmillió euróba is kerülhet. Egy üvegablak… az más. Az ingyen van, mint kiderült.

Vasárnap adták át (szentelték?) az ablakokat. Nem ez az első Richter-üvegablak, bő tíz évvel ezelőtt a kölni dómba is tervezett egyet, akkor volt is felhördülés, hogy a szőnyegszerű minta inkább egy mecsetbe illene. Most annyira nincs felhördülés, hogy a többi ablakot egy iszlám hitű afgán művésznő, Mahbuba Maqsoodi tervezte. Az ablakok nyilván elképesztő módon megemelik majd Tholey idegenforgalmát, ami engem illet, én már október elsején indulnék is. Hogy a hitélettel mi lesz, az már másik kérdés.

Moziba nem mentem volna el érte, ami, tudom, előítéletesség, de ha már az orrom elé tették, megnéztem a Dunán A feltalálót, nem kellemetlen, dilettáns film dr. Béres Józsefről. Informatív, és minden filmessége ellenére jólesik végre valaki rendes embert látni, aki nem hagyja magát, és mégis győz, még ha ez a történet nyilván sokkal többet vesz ki belőle, mint amennyit a film mutat. Közben az ember megjegyzi a hülye hibákat, a forgatókönyv írói nem a szavak mesterei, azt mondják benne, hogy „kihívás”, ami kétségtelenül létező szó, de a hetvenes évekre nem volt jellemző az alkalmazása, azt is mondják, hogy „megvezet”, ami talán még nem is volt létező szó akkoriban. Béres József fölteszi a lemezjátszóra Mozart Requiemjét, de a korongon csupa rövid szám van, mintha a Neoton Família albuma volna. A Főgonosz elvtárs meg azt mondja Nagy László nevét hallva, hogy ki az, aztán két perc múlva már Steinbecket idéz.

Szerepelt a filmben Pozsgay és Aczél is, bár nem nagyon hasonlítottak magukra, az utóbbira még akkor sem ismertem rá, amikor bemutatkozott, biztosan valami másik Aczél György, de nem, mert színházba ment, Örkény-bemutatóra. És tényleg szerepelt Nagy László is, Trill Zsolt játszotta a jellegzetes bőr vagy műbőr mellényt viselő költőt, aki a többi irodalmi emberrel, Déryvel és Illyéssel nyomás alá helyezi a hatalmat, hogy szálljanak már végre le Béres Józsefről. Az ember csak bámul, hogy volt olyan rendszer, amely ha nem is félt a művészektől, legalább megpróbált kijönni a hajlékonyabbakkal.

Elmúlt. Mit is kiabál Rolf Hoppe a Mephisztóban? Takarodjon innét, maga színész!

Ahogy a Füles régi sorozata kérdezte: Mi ez? A megoldás nem az, aminek elsőre gondolnánk, vagyis nem piramis a sivatagban, hanem kördiagram, mindenféle rejtélyes felirattal. Ez most Komoróczky Tamás világa, ha valaki megnézi a kiállítását a Fugában, szemben a Katona József Színházzal.

Százalékjelek, grafikonok a vásznon, és egy nagy oszlopdiagram, különböző színű, embernagyság körüli színes hasábok. Valamit mutatnak, valamit összehasonlítanak, de hogy mit, azt nem lehet tudni. Én legalábbis nem tudom. Amiből (főleg, ha Fehér Dávid segít, a hát mögül felolvasott, monoton és képtelenül hosszú szöveggel) akár azt a következtetést is le lehet vonni, hogy semmit sem mutat, vagy épp a semmit mutatja. És így tovább, rakosgathatjuk a szavakat, semmiért egészen, egészen semmiért.

Évtizedek óta szó van a Gutenberg galaxis végéről, hogy a szavak és a mondatok helyett a képek uralma jön el, de még mindig azt látom, hogy a képek sokak (sokunk) számára csak arra kellenek, hogy elindítsanak bizonyos szövegáradatot. Még azt sem akarom mondani, hogy ez baj volna, mégis egyszerűbb megérteni és megértetni valamit szavakkal, mint másik képpel, most azért mégis inkább megyek. Nem tiltakozásból, hanem tiszteletből. Beszéljen Fehér Dávid a semmiről senkinek.

Nem emlékszem, melyik régi színésznő története volt, hogy a színház, ahol föllépett reklámot is vállalt, így aztán a darabban bemondták: gyere, megmosom a hajadat Feketefej samponnal. Bemondták egyszer, aztán másnap, aztán a rákövetkező napon is, mert hiába várták, a cég munkatársai nem voltak ott az előadáson. Ez ment egy hétig, mire a színésznő elunta, és amikor megint mondták, hogy megmosom a hajadat Feketefej…, elkezdett kiabálni, ne, ne, csak azt ne, bármi mással inkább, csak Feketefej samponnal ne. Persze, pont akkor nézték meg a reklámozók a darabot.

Valamiért ez jutott az eszembe, amikor legfrissebb darabot néztem meg a Lang Lang új lemezét hirdető videókból. A Goldberg variációkat hirdeti, és voltaképpen példaszerűen, van hosszabb és van rövidebb kedvcsináló, ilyen és olyan felfogásban készített filmecskék. Csak a lényeg nem sikerül, a kedvcsinálás. Vagy néha mintha pont lebeszélést tartanának, mint a 30. variáció amúgy korrekt videóváltozatánál, bárki mással inkább, csak Lang Langgal ne.

Tudom én is, hogy nem lehet állandóan Glenn Goulddal jönni, több okból sem, meg a hangfelvételek is öregszenek, ami egykor forradalom volt, az ma modor, és nem feltétlenül jó modor, de Lang Langon felindulva meghallgattam a The Birth of a Legend című Gould-albumot. Természetesen a Goldberg első felvétele van rajta, 1955-ből, de a CD-n maradt helyre föltettek néhány kimaradt stúdiópillanatot. Többek között a 30. változatot is. Gould bemondja, hogy Quodlibet, take one. A zenei rendező nem érti, így helyreigazít, 30. variáció, első felvétel. Oké, oké, akkor Quodlibet… aztán Gould megkérdezi: nem tudja, mi az a quodlibet? Nem, mondja a rendező, és Gould elmagyarázza, Bach itt két, a maga idejében közismert dalt dolgoz össze. A dalok szövegét Gould sem tudja,csak hogy "dirty" szavak is vannak benne, de eljátssza mindkettőt, aztán megy tovább a felvétel. Valószínűleg ehhez még zseninek sem kell lenni. Ámbár nem árt.

Az év bizonyos szakaszaiban megnő a szellemi birtokba vehető műalkotások száma, furcsa módon éppen amiatt, hogy aztán majd mások vegyék a birtokukba ugyanezeket a műtárgyakat. Hogy kevésbé rejtélyesen mondjam: a nagy árverések előtt úgy két hétig meg lehet nézni a jelentősebb galériák kínálatát. Az ember sétál a kiállítótermekben, mint akinek minden mindegy, ami engem illet, nekem tényleg az, nem akarom tulajdonolni a képeket, voltaképpen mindig meg is lepődök azon, hogy ezek a képek árucikként is funkcionálnak, hogy van, aki megveszi, és felfüggeszti a falára. Vagy nem, mert egy megszállott gyűjtőnek sokkal-sokkal több a képe, mint a fala. Így aztán még arra is nehezen tudok válaszolni, hogy mit vinnék haza, ha választani kellene, a mostani Kieselbach-ajánlatból talán egy tengerparti Vaszaryt, de azt sem tisztán művészeti okokból, csak mert hiányzik ez a kék. De hát megoldom emlékezetből.

Ma árvereznek Kieselbachnál, így éppen csak elcsíptem ezt a rejtélyes Szőnyi Istvánt, három nekivetkezett férfi a Duna-parton. Meg is mondják, hogy ki a három férfi, bár nem tudom, honnét tudják, Patkó Károly, Szőnyi István és Aba-Novák Vilmos. Az utóbbi kettő akár felcserélhető is volna, az sem meglepő, Szőnyinek is sokat kellene forgatnia a tükröt, hogy lássa magát hátulról, de Patkó Károly egyértelmű: ő az, aki nem vette le a fürdőnadrágját. Hogy szeméremből vagy a festő kérésére, mégse legyen fenékfestmény, vagy olyan, mintha felnőtt volna Ferenczy Károly három esti fürdőzője, azt persze, nem tudom. Majd kitalálja az új tulajdonos.