Van a Saloméban egy jelenet, zeneileg elég bonyolult, bár nyilván túl lehet élni. Az öt zsidó jelenete, az emberek általában csak töltelékzeneként hallgatják, kell a hangulathoz, mi is zajlik Heródes palotájában, az egyik öngyilkos lesz, a másik a ciszternából ordibál, és van ez az öt, aki azon vitatkozik, hogy Illés próféta volt az utolsó, aki látta Istent. Nem tűnik nagyon föl, ha szanaszét mennek az énekesek, de azért volt olyan, amikor Dénes István karmester klasszikus csettintgetéssel próbálta az Operaházban visszaterelni az eltévedt énekeseket a straussi nyomvonalra.

De ez tényleg nehéz zene, Carelli Gábor meséli a könyvében, hogy a közismerten kis mozdulatokkal, nagyon higgadtan dirigáló Reiner Frigyest megkérte, hogy segítsen neki, nem akarja elrontani a belépést. Reiner nem szólt egy szót sem, de attól kezdve ennél a résznél mindig fölállt a székéből, és széles mozdulattal Carellire mutatott: most. Most, te szerencsétlen, most.

A legemlékezetesebb változatot is az Operaházban éltem meg. Fülöp Attila volt az első zsidó, és, ki tudja miért, nem ragasztott szakállal játszotta a szerepet, hanem gumissal, olyasmivel, amilyeneket a régi jelmezbálokon hordtak a török basák, az énekes füle mögött vékony gumi pertli tartotta az álarcszőrzetet. Illetve éppen ez az, hogy nem tartotta, itt azért nagyon kell énekelni, és a szakáll folyton elcsúszott a tenor álláról, fölugrott az orra alá, és ott akadt meg, onnét kellett kézzel visszarángatni az állra. De nem egyszer, hanem végig a jelent során: felugrott – visszarángatta – felugrott – visszarángatta. Nem tartott nagyon sokáig a jelenet, de aznapra mindent vitt, zenghetett a próféta, repülhetett a hét fátyol, a Salome mégis vígopera lett.

Erősen közepes (közepesen erős) az Erkel Színházban a Salome, ami nem is annyira rossz eredmény, figyelembe véve a figyelembe veendőket. Például azt, hogy a rendező, Rátóti Zoltán először próbálkozik operával. Nem rontja el nagyon, körülbelül az történik, ami szokott, legfeljebb nem lehet mindig követni a finom munkát, talán mert az nincs is, hogy miért Jochanaan az erősebb, vagy hogy egy konkrét pillanatot mondjak: miért nem mer hozzáérni Salome. Mi az erő benne, az undor ereje, vagy a vágy fölismerése és elutasítása. De rendben van, nincs idő, nem volt idő, még főpróbát sem tudtak tartani. Ez főleg zeneileg hiányzik, azt egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy ív, tényleg egy felvonás, nem a gyakorlatban, hanem az átéltekben, tenortól tenorig, onnét, hogy "mily szép Salome hercegnő ma éjjel”, odáig, hogy „öljék meg ezt a nőt”.

A nő vendégművész, Sera Gösch, nem a Richard Strauss által elképzelt vonalon (Izolda hang egy tizenhat éves lány testében), nagyon nem drámai szoprán, de a hangja felső tartománya elég jól átviszi a zenekart. Középen ugyanez a hang eljelentéktelenedik, lent meg nincs is, de tudjuk: nincs ideális Salome.  Hogy miért kell akkor játszani, az másik és nehezebb kérdés.

Mindenesetre az Erkelben mintha azért játszanák, mert kitalálták ezt a Heródes palotája dolgot, hogy díszletben rekonstruálják Heródes Antipász machaerusi palotáját, ami egyszerű átverésnek tűnik. A történelmi Heródesnek igazán kevés köze van Oscar Wilde hőséhez vagy Richard Strauss zenéjéhez, amiről ők beszélnek, az a 19.-20. század fordulójára érvényes érzések, borzalmak, hisztéria és szexualitás, ezt visszavinni az ókorba körülbelül annyira értelmes dolog, mint az Aidát eljátszani a piramisok alatt. Ámbár biztosan annak is vannak, voltak, lesznek nézői.

Marad a régi probléma: az Opera óriási erőkkel, anyagi befektetésekkel, harsánysággal és ravaszkodásokkal hirdeti a… mit is? Ezt? Miért?  

Nem fogadtam meg, de valamikor elhatároztam, hogy egyvalamiről soha nem fogok írni: a közönség köhögéséről. Egyrészt azért, mert úgyis nehéz jó közönségnek lenni, ne súlyosbítsuk még saját helyzetünket azzal, hogy szidjuk magunkat. Ha egy koncerten ezer ember ül, akkor valakinek biztosan kell köhögnie, az a csoda, hogy nincs minden hangverseny agyon- és szétköhögve, vannak ihletett pillanatok, amelyek nem csak az előadót, de a hallgatót is hatásuk alá vonják, legalább egy visszafojtott lélegzet erejéig. Meg aztán fölösleges úgy tenni, mintha a köhögés valami magyar átok volna, akkora tuskó vagyunk, hogy elköhögjük a világot. Láttam Salzburgban, hogyan csóválja a fejét Alfred Brendel, midőn a légcsövi huzat egyszerre kezdte el irritálni a hallgatóság több tagját is. Nem öröm, de ez van, aki nem bírja, hallgasson házimuzsikát. Otthon meg a telefon szól. Ja, igaz, az a hangversenyen is.

De ha a köhögésről nem beszélünk, a köhögés hiányáról mégis szabad. Több Fesztiválzenekar-koncert volt a hétvégén, kötelező maszkviseléssel, és sokkal-sokkal kevesebb köhögéssel. A zene alatt szinte egyáltalán nem köszörült senki, és a tételek között is sokkal mérsékeltebben. Nem volt elköhögve még a Dal a Földről vége sem, pedig az igazi, nagy elhalkulás, ülő kacsa a köhögőknek. Nem tudom, hogy mi az oka, a maszk miatt talán tisztább levegőt lélegzünk be. Vagy csak a megvetéstől való félelem: köhögsz, és idejössz? Meg akarsz fertőzni másokat?

Most már csak azt kell eldönteni, mit utálunk jobban. A maszkot vagy a köhögést?

Egy fa van a Müpa színpadán, és szép, szép. Dézsában áll, körülötte zenészek, a Fesztiválzenekar tagjai, előtte Fischer Iván, a Pastorale-szimfóniát játsszák. És szépen, tisztán, áttetszően, érdekesen. Tudom, van az a mondás, talán Mahlertől (akit majd a koncert második részében játszanak), hogy az érdekes könnyű, a szép nehéz, de ma már az érdekes sem könnyű. Ez meg érdekes, már ahogy ülnek, az sem hétköznapi, a karmester balján, a csellók előtt van egy fuvolista, egy fagott van a hegedűsök között, de nem az, aki a harmadik tételben szólózik, mert az a hegedűsök mögött ül.  Mintha az volna a játék, hogy vegyük észre, milyen sok szóló van a szimfóniában, mennyire nem mellékes, kinél van a hangszer. És tényleg nem mellékes, ennyire madárszerűnek még sosem hallottam a harmadik tétel végén a három fafúvóst, vagy legalább kettőt közülük, az oboistáról most nem nyilatkozom. Örülök, hogy zenekart hallok, erősítés nélkül, ahogy hangszerek torkán kifér.

Azért az utolsó tételben, hogy tényleg először szólóhegedűn kell játszani a vihar utáni háladalt, arról nem győzött meg az előadás. Ez legyen a legnagyobb bajunk.

És tényleg ez az. A többi baj már Mahleré, meg a vendégtenoré. Talán nem kellett volna kivinni a szünetben a fát.  

Elég sokat vacilláltam, hogy mondjam, ne mondjam, nem is a múlt miatt, hanem ha egyszer Schiff András eldöntötte, hogy nem lép föl Magyarországon, akkor talán joggal várja el hozadékként, hogy kritikus hangvételű írások se jelenjenek meg nálunk a művészetéről. Ez meg nem tud nagyon más lenni, annyira rossznak hallatszott a salzburgi közvetítés, és nem csak valami abszolút mércével méricskélve, hanem a régi Schiff-produkciókkal az emlékeimben. Ahogy az opus 142 f-moll impromptut játszotta, azon a furcsán szóló barna Bösendorferen. Elméset akartam írni arról, hogy valamit régebben tudott, de mára elfelejtette, a késői (30 pluszos) Schubert kísérteties hangját, amivel régebben olyan ügyesen egyensúlyozott, hogy mutatta, aztán nem mutatta, visszatért a jól nevelt Schuberthez. Most ezt szinte egyáltalán nem hallani, és nyilván nem csak az előadó, de néha a hallgató is megrögzött, mondanám is, hogy az egésznek így nincs semmi értelme.

Mondom is.

De telik az idő, és az ember rájön, hogy az ilyesmit nem felejti el valaki, akinek ez megvolt, tehát nyilván másról van szó. A barna Bösendorferről, ami inkább látszik polgári bútordarabnak, mint hangszernek, az óraláncról, meg erről a bohémellenes életről, műélvezetről és interpretációról, az eltűnőben lévő életformáról, amit akkor is lehet sajnálni, ha több benne a képmutatás, mint az igaz, vagy talán a képmutatással együtt teljes és igaz. Értem, hogy azért ezt lehet sajnálni, de azt még jobban hiszem, hogy Schubert sem az előző generációnak írta a zongoraműveit. Nem érti, vagy nem hiszi Schiff András, de addig jó, amíg a rövidnadrágosoknak játszik.   

Néha mondják még, hogy a magyar irodalom mit érdemelne meg. Leginkább azt, hogy megismerjék mások is, de nehéz volna a világot megtanítani magyarul, és a fordítások… Ilyenkor az ember reménykedik, hogy az idegen költők legalább nekünk nem hangzanak olyan idegenül, mint a magyarok fordításban. Hogy talán mégis értelmes az a mondás, hogy a legszebb magyar vers Shelleytől az Óda a nyugati szélhez.  Pedig Tóth Árpádnak már a hármas alliterációt is föl kellett adnia az első sorban: O wild west wind. Mégsem írhatta azt, hogy Nyugati nyers nyél.

A másik irányba fordulva: volt nekem egy amerikai nagybátyám, aki sokat fordított, mindenféle nyelvből, tőle kérdeztem, hogy soha nem érezte-e a vágyat, hogy magyarból is fordítson. Azt mondta: egyszer. Juhász Gyulát. És el is kezdte mondani: „What was her blondness like, I know no longer”. Tulajdonképpen szép. A kézirat, persze, elveszett vele együtt, de emlékszem, hogy még valami jól ki is jött az első versszak végén, a grain és again, majdnem az, mint az (ér)zemőt /mezők. Csak majdnem, látom én is.

A vers a miénk. Nemcsak azért, mert ugyan, miért is érdekelne egy texasi legényt a szegedi tanárember viszonzatlan és kétes szőkeségű szerelme, hanem mert nekünk adja a feladatot. Mondjuk negyvenöt éve ismerem a Milyen volt szőkeségét, és még most sem értem, miért azt mondja benne Juhász Gyula, hogy „kinyílnak ősszel az egek”. Nem becsukódni szoktak? Nem a nagy, szürke zsalukat hajtják be, hogy majd tavasszal folytatjuk?

Ez itt a képen tényleg a nyár utolsó rózsája, legalábbis nálunk, az eldurvult, vaskos, öreg tövek aligha fognak nálunk már újat hajtani, így aztán, ahogy illik, a rokonság kímélésével, halkan dudorásztam csak magam elé a Last Rose of Summer című, ha jól tudom, ír népdalt. És ha már ezt dúdolja az ember, óhatatlanul eszébe jut László Margit, én őt élőben csak ennyit hallottam, Flotow Márta című operájában, prózai szerepben néhány hangot ebből a dalból énekelt az Erkel Színház oldalpáholyában. Nagyon szerették érte. A Mártáról viszont Tóth János jutott az eszembe, aki az előadást rendezte, és akit szintén lehetett szeretni, bár nem volt egyszerű eset.

Tóth Jánosra automatikusan azt mondta mindenki: csúnya a hangja. Erre már Fodor Géza is azt írta, hogy egyrészt azért a szép vagy csúnya elég nehezen definiálható kategóriák, másrészt mindenki azzal énekel, ami van neki, az az érdekes, amit elő tud azzal a széppel vagy csúnyával idézni, és Tóth János kifejezetten hatásos énekes volt. Ahogy Bartolóként szertornázott A sevillai borbélyban, az meglehetősen fenomenális volt, és emlékszem egy Toscára. Scarpiát énekelt, nem tetszett, nem tetszett, elég furcsán is nézett ki fehér parókával és magyaros bajusszal, mintha Hunyadi János szeretett volna elvegyülni a bársonymellényesek között. A felvonás végén azonban jött a Te Deum, és mintha erőnek erejével nyomták volna bele az embert a székébe, a hangtömeg énekesből és zenekarból, az indulat, a sötétség ereje. Különös perc volt.

Tóth János rendezett is, és kifejezetten ígéretesen, főleg, ha vígoperáról volt szó. A Mártát, a Cigánybárót az Erkelben, a Hilton Szállóban egy nyári estén Az úrhatnám szolgálót, de aztán kiszorult innét, fogalmam sincs, hogy miért. Biztosan nem azért, mert annyi tehetséges rendező kacagtat az operában, hogy neki már nem jutott hely.

Régóta nem tudom, mi van vele.

Amiről Fischer Iván beszél az általa kifejlesztett fülelállítós maszk ismertetésekor, hogy valamikor mindannyian fölfedeztük az elálló fül erényeit, velem is megtörtént. Apám kéthangszórós magnóját hallgattam, és amíg a sztereóhatást figyeltem, rájöttem, hogy tényleg szebben szól a szerkezet, ha ernyőzöm a fülem, a kezemmel gyűjtöm be a Beethoven Hegedűverseny hangjait. És már akkor gondoltam, hogy talán ez is olyan dolog, amire a természet kiválasztja az embert, mármint a zenészéletre, és rögtön jelzi is a fülek és a fej által bezárt szöggel, hogy kik a választottak.  

Nem folytattam aztán ez ügyben kutatásokat, de az ifjú Kocsisnak azért jó kis vitorlái vannak, és itt ez a régi videó Yuja Wangról. Mintha a Yuja-szülők is jelezni akarták volna a frizurával, hogy a kislányuk született muzsikus. Azóta Yuja híres lett, és lenge (vagyis inkább rövid és feszes) ruháival a közönség figyelmét is igyekszik egyéb testrészeire fókuszálni, de tudjuk, amit tudunk. 

Nem mondhatnám, hogy nagy rajongója volnék az emojiknak, mindig azt érzem, hogy az emberi kapcsolatok bizonytalanságát jelzi, ha ki kell tenni egy jelet, apró, sárga arcot: ez most vicc volt. Ez most komoly. Most épp meghasad a szívem. Most épp nem.

Csak hát az embert néha utoléri, amiért nem rajong. Nézem Fischer Iván videóját, hogy föltalált egy újfajta maszkot, ami szemüvegkerettel illeszkedik az arcra, és a keretre apró kezeket erősítettek, hogy olyan legyen a hatása, mintha merőlegesen elállna a fülünk, és ettől szebben, melegebben szól a zenekar. Nézem, és nem tudom eldönteni, hogy vicc vagy sem. Mert nem röhögi el, nem kacsint, még olyan őrült feltaláló pillantással is tud a kamerába nézni.

Jönnek a koncertek, és minden kiderül. Vagy sem.

Nagy erőfeszítéssel néztem tegnap az Eiffel-parki közvetítést, 28 operaénekes adott elő áriákat, többnyire meglehetősen rejtélyes okból és célból, de közben volt két kórusrészlet is. Az egyik a Pillangókisasszonyból volt a Zümmögőkórus, és azt a nagy felfedezést tettem (lehetséges, hogy spanyolviasz), hogy hiszen ebből írta Claude-Michel Schönberg A nyomorultak nagy, lírai dalát, a Vidd haza címűt. Nem ez az első eset, hogy a musical a klasszikus zenéhez fordul ihletért, a Jézus Krisztus szupersztárban az I Don’t Know How to Love Him a Mendelssohn Hegedűverseny második tételét használja, mindkét kölcsönzés legalábbis színvonalas, meg aztán ekkora zenei slágereknél (most az eredeti darabokra gondolok) a lopás tényleg nem lopás, egyszerűen az új szerző nem jön rá, hogy ezt a zenét már hallotta. Van fordított eset is, amikor Paul McCartney napokon át zaklatta az ismerőseit, hogy a Yesterday honnét való, mert megszólalt benne, de biztosan valaki más műve. Amikor végképp nem találta az eredetit, elfogadta, hogy ő a szerző.

És van a másik irányba fordított eset is, amikor a klasszikus szerző csór. Stravinsky például a Petruska vásári jelenetébe írta bele a kintornás dallamot, ami után jelentkezett valaki, hogy ezt ő írta. Aztán kiderült, hogy tényleg, egy verklis tekergette a hangszert Stravinsky ablaka alatt, akinek bemászott a fülébe a dallam, anélkül, hogy tudatosodott volna benne. Mintha volna egy nagy, közös zeneszoba, ahová bejárásuk van a különböző tehetségű zeneszerzőknek, aztán hozzák kifelé a dallamokat. Akinek nincs bejárása, annak hozza valaki más.