Tegnap volt vagy lett volna, ezt soha nem tudom eldönteni, nyolcvanéves Gregor József, ilyenkor már vigasztaló a kor. Ha élne, se énekelne már. Vagy ki tudja, nem volt félénk ember. És nem csak arra gondolok, hogy itthon már világsztár volt, de többé-kevésbé másutt is, amikor kiment próbát énekelni a Metropolitanbe. Fölvették. De arra is, hogy odaállt Pomádé királyt énekelni, és nem csak énekelni, de vetkőzni is, hogy végigment alsónadrágban az Erkel színpadán, mint valami divatbemutató hőse, széles mosollyal, lógó húsokkal, bőrökkel, mert ez volna a történet lényege, a hatalom megalázása, hát itt nem fog ebből elsikkadni semmi.

Eszemben sincs utólag nagyobb énekesnek mondani őt, mint volt, és nem csak azért, mert nem kell őt hova növeszteni, nagy volt ő magától is, csak sajnálok mindenkit, akinek nem adatott meg a Gregor-élmény, és azt hiszi, hogy Pomádé király olyan, mint… Haha, nem mondok nevet. Leszámítva az ő nevét, nyolcvanszor. Gregor József, Gregor József, Gregor József, Gregor József…

Volt egy idő, amikor azt hittem, hogy Respighi nagy sikerű szimfonikus művei, leginkább a Róma-trilógia szép lassan el fog tűnni a repertoárból. Nem mintha nálunk olyan nagyon sokat játszották volna a darabokat, talán azon az alapon, amelyen én az eltűnésüket vártam: nem nagy zenék. Összegző művek, de kis stílben összegeznek, Respighi nagy nehezen elóvatoskodik a Római ünnepek végére oda, ahonnét Stravinsky indul a Petruskában, de akkor miért ne inkább a Petruskát hallgassuk?

Ehhez képest most jelent meg egy új Róma-trilógia, John Wilson a karmester, (csodák csodája, még nem Sir John, de nyilván ez csak idő kérdése) Sinfonia of London a zenekar. A trükk talán csak annyi a felvételen, hogy visszafelé halad az időben, a legkevésbé népszerűvel kezd, a Római ünnepekkel, talán azért, hogy összeérjen így a lemez két vége (van ilyen egyáltalán?) a Via Appia pineái alatt vonuló katonák és Néró cirkusza. Vagy a hallgatói szokások ismeretéről van szó? Eleinte még csak odafigyelnek, és a három Róma-zene közül mégis az Ünnepeket kell a leginkább megtámogatni?

Jól támogatnak, egyébiránt, valahogy bele is tudtam feledkezni az előadásba, főleg ahogy épp a Circenses tételben a zenekar szinte masszává válik, úgy hömpölyög, földagad, mint valami óriási kenyértészta.

Közben azon gondolkodtam, mégis mi Respighi sikerének a titka. Mert ma már mondhatjuk rá, hogy idegenforgalmi zene, az emberek szeretik ezeket a Róma-impressziókat, a császároktól napjainkig, történelmi ábrándok és konkrét helyszínek, de ezeket a zenéket először az olaszokkal kellett elfogadtatni, nem a turistákkal. A három szimfonikus költemény közül kettőnek Rómában volt a bemutatója, és csak a harmadik kezdte az életét New Yorkban. Vagy a rómaiak is azt kapták, amit látni-hallani szeretnek magukról? Mulatnak, megetetik az oroszlánokkal a keresztényeket, de párszáz év, és szívesen látnak minden zarándokot?  

Megnézném már. Addig meg hallgatom.

Mire a végére értem, levetkőztettem a Dombey és Fia második kötetét, először nem is tudtam, örüljek-e neki, vagy sem, próbáljam megragasztani, vagy így demonstráljam, hogy nálunk olvasva vannak a könyvek. Persze nincsenek olvasva, aránytalanul nagy a különbség az elolvasott és sorukra váró könyvek között, még ha nem is a teljes könyvállományt, csak a Dickenseket nézzük, akkor is. Még megvan a szakadt papírtok, össze lehet ragasztgatni.

Dombey azonban zsebben vagy fejben, mindenesetre a múltban, levonva mindenféle tanulságokkal, olyan aprókkal is, mint hogy a Ned név az Edward becézett alakja, vagy az is lehet. Megtalálva olyan kulcsmondatok, amelyeket az ember nem jegyez meg, de mégis valahogy megáll az olvasása után, mert kacskaringanak, na jó, nem bírom ki, egyet ideírok:

„De ha valaha eljön az óra, amikor Önnek vigasztalására szolgál tudnia, hogy van valaki, aki mindig ott van Florence közelében; valaki, akinek élete nagy célja az lesz, hogy kitörölje a lelkéből a múlt szomorúságának emlékét, ünnepélyesen biztosítom Önt, hogy akkor, abban az órában, megnyugodhatik e hitben.”  

A helyesírásjelző persze aláhúzza azt, hogy „megnyugodhatik”, nem ikes ige, pedig milyen szép így, ahogy valaha Margócsy István mondta egy sikeres felvételizőnek: „nyugodtan alhatik”.

És a figurák, meg a neveik. Az ökölvívó Viador Csirke (The Game Chicken), Fodor József találmánya. Tudom, csak addig hiányoznak, amíg el nem felejtődnek.

Dickens regényében, a Dombey és Fia címűben egy Mr Morfin nevű szereplő úgy próbálja fölhívni a figyelmet az irodában lévő vékony falakra, amelyek miatt akarata ellenére is kihallgathat bizalmas beszélgetéseket, hogy Beethoven G-dúr szonátáját fütyüli vagy dúdolja. Na jó, de melyik G-dúr szonátát?

Gondoltam, hogy kiderítem, ezért aztán elkezdtem hallgatni az idei szenzációsnak nevezett salzburgi koncertet. Mit szenzációsat? Megmentőt. Igor Levit beszállt az utolsó pillanatban, és a tiltásoktól és kényszerű lemondásoktól sújtott fesztiválon nyolc koncerten eljátssza az összes Beethoven-szonátát. Úgyis nemrég jelentek meg vele a művek CD-n, úgyis mérsékelt a közönség részvétele, ki kell hagyni ülőhelyeket, úgyis közvetíti az ARTE. Ki az, aki rosszul jár?

Azt azért nem mondanám, hogy Beethoven. Én biztosan, mert valahogy ezt a majomkodást nem bírom, ezeket a varázslásokat, hogy az ujjammal megsimogatom a billentyűt. Attól nem fog más hangot adni. Ezeket az elgondolkodó arcokat, álbelefeledkezéseket, vagy a semmiből fölragyogó mosolyokat. Mintha egy olyan Beethoven-eszményt közvetítene Levit, amit már meghaladt a világ, és nekem nem is volna kedvem visszaesni oda.

Tudom én is, amit tudok, egy ilyen elutasításban sokkal kevesebb a munka, mint amit ő belefektet, mégis megtanulta, eljátssza kotta nélkül, balesetek nélkül. Akkor se.

Amúgy aligha az opus 49 No. 2-t dudorászhatta Morfin úr a regényben. Mivel utalás esik rá, hogy egyébként vonósnégyesben is játszik az ősz hivatalnok, az én tippem az op 96-os hegedűszonáta.  

Johanna unokahúgommal néztük meg a Staten Island királya című filmet, aminek számomra nem is kevés előnye volt. Az egyik az, hogy Johanna szülésznőként dolgozik, így a kórházas jeleneteket megbeszélve fölhívta a figyelmemet a filmváltozat valószínűtlenségeire („olyan nincs, hogy a sürgősségin egy nővér festett körömmel, órával, karkötőkkel a kezén dolgozik”), másfelől meg Pete Davidson rajongójaként elmesélte a valószínűtlen történet igazságalapjait. Hogy Pete Davidson a saját tetoválásaival játszik, és azért van szívecske a füle mögött, mert az eredetileg egy nyuszi volt Ariana Grande valamelyik lemezéről, de szakítottak, és el kellett tüntetni. Mondjuk ez mellékes. De ami feltűnt a film végén, hogy Scott Davidson emlékének ajánlották, a képét meg is mutatták. Bajszos tűzoltó, kezében egy gyerekkel, aki hasonlít… - persze, hogy hasonlít, mert ő az, Pete. Szóval nagy százalékban igaz a történet, Pete Davidson apja épp úgy tűzoltó volt, mint a filmbéli Scotté, és tényleg munka közben lelte halálát. Híres munka közben, embereket mentett a World Trade Centerből. Maradt egy hétéves gyerek utána. Szerencsére.

Tudom, nem ettől jó a film, de attól még jó, vicces, szomorú, idétlen és igazi, és bár műfajához képest hosszú, mégis most azt éreztem, hogy kiegyeznék egy huszonnégy órás változattal, fölébredek, aztán hamarosan ők is, és menne a film, nekem élni sem kellene, csak nézni az ő életüket.

Nem tudom, lehet-e, illik-e tudni, mi az a Lambretta. Én biztosan nem tudtam, amíg a tévében nem láttam, egy vasárnap délutáni műsort a kismotor életéről és haláláról. Valaha erős és tehetséges vetélytársa volt a Vespának, amikor a szegény Olaszországban az emberek még nem engedhettek meg maguknak autókat. Aztán Olaszország meggazdagodott, a motorpiac még telítettebb lett a japán márkák miatt. Innocenti úr, a Lambretta atyja elhalálozott, az üzletet a fia vette át, aki inkább a Mini olasz változatait próbálta meghonosítani, nagyon hamar fejre is állt vele, mármint a meghonosítással, nem az autóval. A Lambretta története véget ért, ma gyűjtők kedvelt darabjai, néztem az árakat, milliós tétel.

Közben azért reklámban létrehozták ezt a Lambretta twistet, mai szemmel nézve elég szabályos, régi vágású (hiszen régi is)  videóklip, reklámnak, persze, hosszú, nem lehetne beleszuszakolni a reklámblokkba, mégis fölveti a kérdést, hogy ez a fajta reklám miért is fáradt el. Úgy értem, amikor szabályos slágerdallamokra írnak reklámszövegeket. Elvben ez a leghatásosabb forma, a zenével és a szöveggel mindkét agyfélteke foglalkoztatva van, jobban rögzül a mondanivaló. Régebben nálunk is ment, hirtelen az Ultra-dal jut az eszembe, de biztosan van egyéb példa rá. A lényeg, hogy Lambretta már rég nincs, de a twist megmaradt, a hirdetés néha hosszabb életű, mint a termék.

Néhány napja volt Antal Imre 85. születésnapja, ma pedig megjött Leon Fleisher halálhíre. Két távoli ember távoli története, de mégis összekötötte őket a betegség. Két zongorista, akinek leállt a jobbkeze. Antal Imre, talán mert többoldalú tehetség volt, és igazi pódiumlegény, megtalálta a második karrierjét, színész, műsorvezető, riporter, viccmesélő – amennyire emlékszem, mindent nagyon jól csinált. Leon Fleisher maradt a zenénél, tanított, vezényelt, várta a csodát.  

A csoda aztán megjött. 1964-ben mondta föl a keze a szolgálatot, és 1995-ben újra két kézzel tudott játszani, masszírozás, botox, mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen kezelések után. Soha nem lett olyan a jobb keze, mint volt, de azért a Carnegie Hallra elegendő lett.

Igazából a közben eltelt idő az érdekes, amikor Fleisher a balkezes műveket játszotta. Prokofjev és Ravel zongoraversenyeit, amelyeket Paul Wittgensteinnek írtak. Wittgensteinnel más tragédia történt, az 1. világháború. Még más volt a világ, hogy ilyen komponisták hozták létre az egykezes repertoárt. Fleishernek nem volt ekkora szerencséje, nagy, meghatározó jelentőségű balkezes zongoraművek az ő számára nem készültek. A kultúrpesszimisták most sötét mosollyal bólogatnak.

Nézem az Alan Parker nekrológokat, nyilván hasonlítanak, egy embernek egy élete van, de az elég érdekes, hogy melyik az angol rendező másik filmje. Mert jó, ő rendezte az Evitát, az nekünk különösen fontos, hiszen itt forgatták, és megtanultuk, hogy a harmincas évek Buenos Airesében is volt ÉLELMISZER – CSEMEGE, bár utólag eléggé úgy tűnik, hogy pont a nagy dobás nem vált be, Madonna végül nem tudott akkora musical-királynő lenni, mint kellett volna. De mivel lehet még Parkert azonosítani. A címek alapján: Meghalt Alan Parker, az Evita és A fal rendezője. Meghalt Alan Parker, az Evita és az Angyalszív rendezője. Meghalt Alan Parker, az Evita és az Éjféli expressz rendezője. Talán ennyiből is látszik Parker legnagyobb előnye, a kiszámíthatatlansága, mintha nem ugyanaz rendezte volna ezeket a filmeket. Vagy ha nem kiszámíthatatlanság ez, akkor szakmaiság, sohasem alanyiak a filmjei, vagy ahogy mondta: nem az ő filmjei, hanem egy csapaté.

Az eredeti kérdésre visszatérve: magamtól azt mondanám, hogy Alan Parker a Madonna és a Fame rendezője. Tudom, hogy a Fame nem lett nálunk akkora robbanás, talán moziforgalmazásra nem is került, művészeti főiskolások nőnek föl, nőnek bele, vagy növik ki a választott pályát. De csupa szabadság, ami most épp elég érdekes téma nálunk is, csupa pezsgés, fiatalság, remény. Meg röhögni is lehet, a kövér lányon, aki azzal felvételizik, hogy együtt utazik a liftben két híres emberrel. Még mindig, most vannak a harmadikon. Most a tizediken.  

A végén inkább fölveszik.

Arra gondolok, hogy ez is egy érdekes pálya, nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek minden Alan Parker-film tetszik. De nem hiszem, hogy van olyan, akinek legalább egy filmje ne tetszene.

Voltaképpen csak azt kerestem, hol nézhető meg a mai Elektra. Salzburgi közvetítés, és máris áll a bál, hiszen a rendező, Krzysztof Warlikowski elnyilatkozta magát (ha ugyan), amikor az opera legfőbb ellenségének a gay közönséget mondta, azokat, akik járkálnak a kedvenceik után a világban, követik Anna Netrebkót és Jonas Kaufmannt, és a hülye, művészbarát, de művészetellenes hobbijukkal minden valóságos élménynek az ellenségei. Rossz duma, vagy talán csak ravasz duma, hiszen a tájékozottak nem győzik fölhívni a figyelmet, hogy Warlikowski maga is gay, már amennyire ezt tudni lehet, meg amennyire ez fontos. Akárhogy is van, nem valami homofób indulat van a kijelentése mögött. Este majd, gondolom, kifütyülik, az ARTE honlapján lehet megnézni 20.30-tól.

De ha már ott van az ember, csak rácsattint a müncheni Alceste-re, Gluck-opera, nem mondhatnám, hogy zsebben van, minden kórusát hangról hangra el tudnám fütyülni. De épp ezen akadtam meg. Mert az előadás meg van mentve, ezen rengeteget dolgozott a fényfelelős, a koreográfus és a rendező, Sídi Labi Cherkaoui. (Mellesleg az is gyanús, hogy Cherkaoui a szegedi Agrippinán is dolgozott valamennyit, gondolom, tudtán kívül.) De miért nem tud áttörni az Alceste? Miért marad Gluck rendületlenül egyműves, egyoperás. Az Orfeusz még csak nem is az utolsó műve, hogy na, végre beérett, hiszen az Alceste öt évvel későbbi. És bizonyos szempontból ugyanolyan, búvalbélelt és nagyszabású, de a teljes Orfeusz ugyanúgy színpaddal megmenthető csak, mint az Alceste. Vagy nagyon kifinomultnak kell lenni hozzá, ha valaki csak a zene alapon akarja szívből szeretni.

Nem tudom, mi a magyarázat, a két szandálos operából az egyiket műsorra tűzik, a másikat nem. De nem hinném, hogy erről is a gay operaőrültek tehetnek.

Az a jó könyv, amit nem lehet kiolvasni. Talán ez túlzás. De az a nagy mű, amit tényleg nem végez ki az olvasó, amiről tudja, hogy még dolga van vele, nem végzett vele, nem kerül valami általános szellemi kincstárba, hogy ez is megvolt, jó volt, csak azt nem tudom, hogy hívják a főszereplőt. Ami kéri, követeli az újra- és újraolvasást, amit talán nem kap meg, mert rövid az élet, vagy legalábbis rövidebb annál, hogy végig lehessen olvasni közben a Frankfurti Könyvvásár egyetlen tárolóját. Attól még vannak elolvasott, de kiolvasatlan könyvek, legfeljebb tudomásul veszi az ember, hogy egyre kevesebben vannak, kérgesedik a lélek, semmi nem hat már úgy, ahogy azelőtt.

Nem semmi. Nekem például itt van egy idei meglepetés, Jan Potocki, végül is gond nélkül leéltem, ha csak az olvasó éveket számítjuk, öt évtizedet anélkül, hogy hallottam volna róla. Vagy A Zaragozában talált kézirat című regényéről (ami magyarul Kaland a Sierra Morenában címmel jelent meg). De aki belekezdett, az bizonyíthatja: nem hagyja nyugton az embert. Pálfalvi Lajostól, a Lengyel Tanszék vezetőjétől kértem segítséget, hogy megmondja, miért nem. 

• Miért kellett ennyi időt várnom arra, hogy találkozzak Potockival? Miért nem közismertebb figura? Miért nem közismertebb a regény?
• Nem szokás, hogy a lengyel felvilágosodás írói figurák legyenek bárhol is...
• Ez, mondjuk igaz.
• Magyarországon sem folytatnak szenvedélyes vitákat Batsányiról.
• Főleg nem a lengyelek.
• Potocki az egyetlen ebből a korszakból, aki nem csak a szűkebb szakmát, de a széles közönséget is érdekli. Egyrészt van egy semmihez sem fogható műve, másrészt van egy olyan életrajza, amit az ember döbbenten olvas. Sok olyan ember van, aki szeret utazni, de ez nála a patológia szintjére emelkedett, hihetetlen utazási mánia kísérte egész életében, Mongóliától Marokkóig. Közben az életében annyira össze nem illő szerepeket játszott, hogy hihetetlen. Ugyanaz az ember katona Budán, közben Magyarországon meg Szerbiában ókortörténeti kutatásokat végez. Ugyanez az ember aztán ott van Marokkóban két hónapig, mert amikor Madridban járt, összehaverkodott a marokkói nagykövettel. Ugyanez az ember aztán az orosz külügyminiszter ázsiai osztályán dolgozik, és küldöttséget vezet Kínába.
• Ez miért nem vezetett széteséshez? Mert van, amit Leonardóról is mondanak: annyi minden érdekelte, hogy már nem jutott ideje festeni.
• Szerintem ez látszik is rajta. Ez az életmű az űzöttség állapotában készült. Nem is tudott volna kiérlelt nagyregényeket írni. A Zaragozában talált kézirat (mert ez a mű eredeti címe) hiába hosszú, mégis mozaikokból van összerakva, és azt is tizennyolc évig írta. Amikor volt egy kis ideje, amikor nem utazott. Ő tudós akart lenni, és az irodalmi munkásságának nem tulajdonított nagy jelentőséget. Úgy fogta föl, mint valami rossz szokást, nem tudja megállni, hogy ne írjon. A tudományos műveit nem olvassa senki, noha van jelentőségük. A tudós életének féltette a presztízsét, elront mindent, hogy ilyen hülyeségeket irkál, így a fő művét természetesen névtelenül adta ki. Mondok még valamit, ami döbbenetes. Nagy lengyel hazafi volt, követ, támadta a poroszokat, hogy agresszívok Lengyelország ellen, ami be is igazolódott, hiszen felosztották Lengyelországot, de Potocki néhány évvel ezután már az orosz külügyminisztériumban dolgozott, és megfogalmazza a felvilágosult Orosz Birodalom küldetését: az oroszok feladata civilizálni Ázsiát. Mintha nem alakult volna ki benne a végzetszerű nemzeti hovatartozás érzete, hogy amibe beleszülettünk, azt viselnünk kell egy életen át.
• Ez nála valami nagyon magas szintű téboly? Zseniális őrült volt?
• Ha diszkrétebben akarunk fogalmazni, olyan ember volt, aki a szalonokban mindenkinek nagyon imponált a tudományos téziseivel, az utazásaival, a műveltségével, de folyamatosan volt benne belső nyugtalanság. Nem véletlen, hogy a regényben megjelenik a bolygó zsidó figurája, és végül az élete egy nagyon teátrális öngyilkosságba futott ki. Az is fontos, hogy ő a világvégi Podóliából származott, ami Galíciától is keletre van, Ukrajnának a középső része, Európa legszélén. Onnét indult, de tizenhárom éves korában már Svájcban tanult, és csak franciául írt.
• Mennyire része a lengyel irodalomnak? Mert a franciának, azt hiszem, semennyire, pedig a lengyelek is fordításban olvassák.
• A lengyeleknél igen tartós a népszerűsége a 19. század közepe óta. Igaz, hogy franciául írt, de a legteljesebb kiadások lengyelül vannak, a francia kiadások mind részlegesek voltak, a lengyelek viszont kéziratból fordították 1847-ben, harminckét évvel a halála után. Van még egy német fordítás 1810-ből, még Potocki életében készült, az is teljesebb, mint a francia változat.
• Magyarországot nem sikerült meghódítania. Mi lehet ennek az oka? Van egy aforisztikus magyarázat, amely szerint csak az a baj, hogy Esterházy Péter nem írt róla három mondatot, hogy ez kötelező. Sajnos az egész magyar kötet félrevezető, ez a cím, hogy Kaland a Sierra Morenában olyan, mintha valami ifjúsági regényé volna.
• Amikor 1979-ben kiadták magyarul, már volt akkora információbőség, hogy egy könyv képes volt benne eltűnni. Korábban semmilyen marketingötlet nem kellett, információszegény környezetben úgyis megtalálták, hogy mi a jó. Nagyon utálom én is, amikor a kiadónak semmilyen marketingötlete nincs, csak szétbarmolja a címet. Helyrehozhatatlan károkat okoznak vele. Itt azt hitték, hogy a kaland olyan varázsszó, amivel mindent el lehet adni, de egyrészt ez már nem így működött, másrészt sikerült Potockit komolytalan irodalomként beállítani, ahelyett, hogy azt mondták volna, itt egy filozófiai regény, vagy itt egy beavatásregény, vagy itt egy példátlan technikájú dobozregény.
• Dobozregény?
• Az a műfaja. Az egész egy dobozba van zárva, de a történetekből újabb történetek bomlanak ki, majd azok is megnyílnak. összesen nyolc szintet lehet így megkülönböztetni.
• Találkozik a hétfejű sárkánnyal, és annak mind a hét feje más és más történetet kezd el mesélni. Egyfelől nagyon olvasóbarát megoldás, mert zajlanak az események, másfelől van egy pont, amikor az ember nem tudja, hogy ki kicsoda. Egyébként ennél a megoldásnál kit tekinthetünk az előképének? Kiket szeretett olvasni?
• Profi orientalista volt, nagyon jól ismerte a keleti kultúrát és a nyelveket is tudta hozzá. Próbálj belegondolni: valaki tizennyolc évesen fegyveresen harcol, ekkor került Budára is, garnizonba, aztán olyan megbízást kap, hogy menjen el Máltára, és védje meg a lovagokat a muzulmán kalózoktól. Rögtön utazást tesz Szicíliába, és Máltán keresztül Afrikába. Aztán Isztambulba, ahol megint csak olyan helyekre jut el, ahová európai ember nemigen. (Egyébként innen volt egy Ibrahim nevű szolgája, aki élete végéig vele volt, és akinek Podóliában építtetett egy török házat.) Folyamatosan tanult, a világtörténelem kronológiája is foglalkoztatta, meg a szlávok őstörténete, úgyhogy elment a Kaukázusba is. Mélyen és szisztematikusan tanult, ezotériát, és mellette matematikát, fizikát, kémiát is. De a legkülönösebb ebben a regényben az, hogy a beavatásregények általában valami szilárd pozícióból íródnak, olyanok avatják be a főhőst, akik valamilyen tudásban feltétlenül hisznek. Itt azonban a tudások állandóan kioltják egymást, így bármilyen hihetetlen is, ebben a regényben teljesen mai kulturális relativizmus van. Például elkápráztatja az embert a kabbala rejtelmeivel, aztán a nagy, szent kabbalát éppen úgy kiröhögi, mit minden mást. Nem tudom, mi Potockinál a beavatás értelme, hacsaknem épp ez: hogy a világvallások szembenállása csak a felszín, ha valaki mögé néz, akkor látja ezek egységét. Potocki egyformán ismerte az ezotériát és a tudományt. Pont ettől olyan különös ez a szöveg, mert egyébként nincs olyan, hogy valaki egyszerre író, természettudós, bölcsész, történész és utazó.
• És a műfaji előzmények?
• Ilyenek álltak a legközelebb hozzá, mint a Don Quijote, természetesen az Ezeregyéjszaka, és Diderot, a Mindenmindegy Jakab.
• Azt hittem, még a Candide is, a Voltaire-féle őrült utazás.
• Voltaire-t pont Budán olvasta, fiatalon és nagy lelkesedéssel.
• Hogy olvastad a könyvet? Mert nekem eleinte könnyen ment aztán belegabalyodtam, és amikor a végére értem, azt éreztem, hogy kezdeném elölről, mert most már jobban érteném az elejét is.
• Én úgy vagyok vele, hogy amikor megjelent elolvastam egy lendülettel, mint valami hivatásos olvasó.
• Lengyelül?
• Nem, magyarul. A lengyel se eredeti, minek erőlködjek. Nekikezdtem, mert ezt ismerni kell; vagyis hogy le ne bukjak, ha rákérdeznek, és kiderül, hogy nem tudom őt hova tenni. Aztán teljesen lenyűgözött, és azóta is a legváratlanabb irányokból jutok el hozzá. Az ezoterikus rész a kilencvenes években érdekelt leginkább, akkor a Holmiba lefordítottam Anna Sobolewska a Kabbala és a tarot című tanulmányát. Abban is volt egy oldal Potockiról, és a beavatásregényről. Nemrég megint találkoztam vele a lengyel kultúra egy másik különleges jelenségén keresztül. Az az ember is arisztokrata volt, de ő már a 20. században, és nagyon nagy tudós, aki egész életében óriási professzori szintéziseket akart megfogalmazni, ami nem jött össze, de közben a legnagyobb esszé-életművet hozta össze Lengyelországban. De erre csak melléktermékként tekintett.
• Hogy hívták?
• Jerzy Stempowski. Ő mondott valami nagyon lényegeset a felvilágosodásról. Hogy hajlamosok vagyunk a felvilágosodást, főleg a romantikához képest unalmasnak, fafejűnek és korlátoltnak tartani, de ez csak a romantikus nemzedék gonoszsága miatt van így. Senki nem nyírta ki annyira az elődeit, mint a romantikusok, különösen a lengyelek. Tehetségtelenek, hazaárulók, korlátoltak, akik a rég elavult görög mitológiát északon próbálták pedánsan utánozni – mondták róluk. Potocki persze túl színes egyéniség ahhoz, hogy őt is ki lehetett volna ezen az alapon iktatni. Stempowski viszont azt írta egy levelében, hogy a felvilágosodás műveit és Potockit olvashatjuk úgy is, hogy ők nem érzékelték, mennyire messze vannak az antikvitástól. Úgy gondolkodtak, hogy a régiek is emberek, csak kicsit mások. Mondhatnánk, hogy ez anakronizmus, mai embereket vetítenek vissza a múltba, pedig inkább a bölcsesség jele. Nem érzem a távolságot, és úgy írok, mintha érteném őket. Ez a romantika által behozott történetiség-fogalom hiánya. A másik, amit a romantika erőltetett, a kulturális eredetiséget, a helyi színezetet, a folklórt, hogy mindent amolyan járási szintre vittek le az irodalomban. Amivel a kultúrákat egymás számára megérthetetlenné nyilvánították. A felvilágosodás nem, ott az idegen kultúrák mások, de az azokban élők is emberek, tehát lehet közlekedni közöttük. Potocki tudta, hogy a kultúrák eltérőek, de eszébe nem jutott, hogy ettől megérthetetlenek lennének.
• Van is a könyvben minimum európaiság. De inkább tágabb a színtér, benne van az egész Földközi-tenger. Mert Kínáig azért nem megy el.
• Nem az ő hibája. Az urgai herceg nem engedte be a birodalomba, valami diplomácia malőr miatt visszafordította, bár ő azért Afganisztánon keresztül beszökött Kínába. Nem azért, mert az orosz cár üzent valamit Kínának, hanem Potocki a saját pénzén vitt magával csillagászt meg ásványkutatót, azzal a szerény elképzeléssel, hogy az európai tudományt gazdagítja majd a kínai tudomány eredményeivel. En bloc.
• Mi volt Potocki központi eszménye? Ő lett volna a tökéletes ember, aki mindent megért a világból?
• Szerintem nem tudott lemondani arról, hogy mindent egyben lásson. Valójában akkor már tudták, hogy ez lehetetlen, csak nem voltak annyira igénytelenek, mint a romantikusok, hogy ennek még örüljenek is.
• Ennek a sejtésnek lesz a tanulsága az összeroppanás? Vagy magasabb szintre lépés? Mit jelent az öngyilkossága?
• Induljunk ki a jelenetből. A nagy világutazó 1815-ben még utoljára elmegy Bécsbe, ahol épp a bécsi kongresszus zajlik, száz évre eldől Európa jövője. Annyit lehet tudni, hogy a cukortartóján lévő golyót elküldte a paphoz, hogy szentelje meg, és azzal lőtte agyon magát. Ebben benne lehet a szentséggyalázó attitűdje, amit a könyvben is lehet érzékelni, de lehet az is, hogy valami beavatásnak a végére ért, hogy a halál, mint a tarot-ban valamilyen más szinten való reintegrációt jelent. Olyan értelmezést is olvastam, hogy ezek az óvintézkedések a megszentelt golyóval a vámpírvadászok kedvelt eljárásai, mintha egy vámpírvadász önmagát nyilvánította volna vámpírnak és pusztította volna el.
• Mi számodra a Potocki-élet tanulsága? Sikeres ez az élet? Sikertelen?
• Minden tragikus vonása ellenére ennél sikeresebb életet nemigen tudok elképzelni, ennél többet az ember nem tud befogadni. Nekem Potocki azért irigylésre méltóan nagy, mert mi már sokkal jobban bele vagyunk szorítva a nyelvi és kulturális különbségek közé, és a kereteinket nem tudjuk átlépni. Mondok egy nagyon konkrét példát. Matematika szakos gimnáziumba jártam, de nem volt matematikai érzékem. Ahogy egy magyar ember olvasni szokott, én is elolvastam mindent, hol egy latin-amerikait, hol egy japánt. Amit mindenki, amikor megjelentek százezres példányszámban az Európa Zsebkönyvek, de közben nagyon nagyviláginak tartottam magam, hogy olvasom ezeket az azóta elfeledett japánokat meg Cortazarokat. És nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy itt Pécsen a régi Japánról meg a mai Japánról is olvasok. Aztán az egyetemen mondtam Szörényi László irodalomtörténésznek, hogy hallom, van itt ilyen összehasonlító irodalomtörténet, és az milyen érdekes lehet. Akkor ő nagyon helyretett, és azt mondta, hogy most majd magyarul fogsz olvasni arról, hogy Góngora milyen nagy költő volt? Én meg rájöttem, hogy őrültség, amit eddig csináltam, mert az irodalmat csak a nyelven keresztül lehet elérni. Így az orosz mellett elkezdtem lengyelül tanulni, és nagyon örültem, hogy a lengyelbe berendezkedtem, magabiztosan eligazodok benne. Nem akkora ország, hogy ne lehessen átlátni. Közben meg nagy hiányérzetem van attól, hogy leszűkítettem a saját területemet, és borzalmasan irigylem azt, aki Marokkótól Mongóliáig mindenhol otthon tud lenni. Hogy nem ijedt meg olyan akadályoktól, amiktől én már a kezdet kezdetén kapituláltam.