Az internet óta másként olvasunk. Nem fejest ugrunk egy könyvbe, elmerülünk, és egy óra múlva kiemeljük a fejünket a sorok közül, hanem marad valami folytonos készenlét, ha ismeretlen szó, ember jelenik meg, kitt-katt, mit mond róla a Google. Paul Auster regényében, a Brooklyni balgaságokban például az egyik szereplő azt mondja a volt férjéről: tisztára olyan volt, mint Victor Manure. Jó, jó, olyan volt, de az mit jelent? Ki az a Victor Manure? Gyors keresés, és kiderül, hogy sajtóhiba, nem az első a könyvben, Victor Manure nincs, csak Victor Mature. Film- és musicalszínész, olasz-amerikai, valaha Maturi volt a család neve. Engem leginkább Chris Noth-ra emlékeztet, a Szex és New York Mr. Bigjére. Majdnem nagy sztár, de azért hozzánk nem jutott el a jó híre. Auster kiesett a kézből, amit nem érdemelt, megnéztem a magyarul A palást címet viselő film előzetesét, Jézus köpenyéről szólt, amit megszerzett a Marcellus nevű Richard Burton, hogy aztán elszánt arccal induljon meg a vesztőhelyre tettéért. Ennek a folytatása a Demetrius és a gladiátorok, a címszereplő Victor Mature, (nem a gladiátorok, hanem Demetrius). Amíg néztem, elég szerencsétlen az egész, de látszik, hogy sokat merítettek belőle A gladiátor alkotói, karddal püfölik az afro-rómaiak az olasz-amerikait, aztán jönnek a tigrisek, és látszik, hogy Demetrius piros alsónadrágot visel a szoknyája alatt.   

Ami Mature-t illeti, az benne a szép, hogy nem volt megszállott színész, negyvenhat évesen úgy érezte, hogy épp eleget keresett ahhoz, hogy hátralévő életében csak a lábát lógázza, és ezt meg is tette. Volt éppenséggel érzéke az öniróniához, amikor egy előkelő klubba nem vették föl, arra hivatkozva, hogy „csak egy színész”, azt felelte: nem vagyok színész, és ezt hatvannégy filmmel tudom bizonyítani.  

Igazából tudjuk: nem Salieri ölte meg Mozartot, hanem Mozart ölte meg Salierit. Mert a zsenik már csak ilyenek, felégetik maguk körül mindazt, amit művészetnek gondolnak a kortársak, kikövetelik maguknak a teljes figyelmet, az utókor meg bölcsen bólogat: sajnáljuk, nekünk csak a lángeszűekre van időnk, a sima tehetségek kíméljenek. Ma már ott tartunk, hogy a lángeszűekre sincs időnk, a teljes életműveket már nem tudjuk megismerni, végképp elveszítenénk egy Salierit, ha elborult aggyal nem állította volna magáról, hogy ő mérgezte meg Mozartot. Aztán a halálos ágyán mindezt visszavonta, nem, nem ő volt.

Nem ő volt. Egyrészt túl jó fej volt hozzá, ha bele is ment valami villongásba, nem üldözte a tehetségeket. Annyira nem, hogy inkább tanította őket. Salieri-tanítvány volt Beethoven, Schubert és Liszt is. Meg különösebb oka sem volt rá, elég nagy sztár volt ahhoz, hogy ne irigykedjen, hogy mást ne mondjak, a milánói Scala megnyitóján az ő operáját játszották. Attól még nem lett lángelme, végül is minden feltámasztási kísérletnek ugyanaz a vége: nem elég jó. Vagy mondjuk az, hogy ez a Cecilia Bartoli olyan nagy énekesnő, hogy még Salieri is jónak tűnik általa. Ez a Réti József olyan nagy énekes… - ez kicsit bonyolultabb, mert mintha a zenekar arról akarna szólni, hogy Salieri borzalom. De aztán jön Réti.

Ma van a 270. születésnapja. Nem Réti Józsefnek, Antonio Salierinek.

Mindig azt érzem, hogy a magyar zenei életnek két mostoha hangszergyermeke van. Lehet, hogy több is, de kettő biztosan: az orgona és a gitár. Mindkettőnek eljött ugyan valami megmentőszerűsége, akik érdekessé tudták tenni a hangszert és magukat, az említett hangszerek esetében Varnus Xaver és Benkő Dániel, de különböző okokból nem történt meg az áttörés, ahogy ők eltűntek a koncertéletből, úgy a hangszerük átmeneti ismertségének is vége lett.

Én szerencsés voltam, magától Xavértól kaptam egy körülbelül tízlemezes orgonista gyorstalpalót, hogy mégis tudjam, kik voltak, kik vannak. Gitárból már nem voltam ennyire szerencsés, körülbelül annyira vagyok tájékozatlan, mint az átlagos koncertre járó. Na jó, csak akkor, ha az átlagos koncertre járó tudja, ki volt Julian Bream.

Lemezművészként már régen visszavonult, valamikor a kilencvenes évek közepén kijelentette, hogy mindent fölvett már, amit akart. Ennek ugyan ellene mond, hogy továbbra is rendelt gitárműveket a kortársakról, így inkább a bölcs belátást lehet érzékelni: jobb már nem leszek, és saját magammal nem szeretnék vetélkedni. A hagyatéka óriási, ahogy a munka is az volt, hogy Spanyolországon kívül is legyen becsülete a gitárnak, hogy legyen angol gitár- és lantélet. Amikor ő kezdte, még zongoristaként kellett felvételizni a konzervatóriumba, mert nem volt még rendszeres felsőfokú gitároktatás.

Mikor ő végezte (augusztus 14-én) más gondjai vannak az angol zenei életnek, de azt nem lehet mondani, hogy nincsenek gitárművészek. A különbséghez kellett ő, ezzel a Glenn Gould-i megjelenéssel, egyedi, ma már túlhaladottnak vagy mindig is tévesnek mondott technikával, és a csodálatos zenei kommunikációs képességével, ami talán ezen a felvételen is látszik: az emberek elhallgatnak, odafordulnak, tudják, hogy történik valami. Ő meg vágja az arcokat, vagyis pont ez a lényeg, nem vágja, csak az arca és a pillantása elváltozik. A klasszikus humor: nem tudom, mit kapott, de én is azt kérem, amit ő.   

Olaszországban sokkal szigorúbban veszik a fertőtlenítést és maszkviselést, mint nálunk, nyilván okuk van rá, tudják, mit jelent az elkapott fertőzés. Minden boltba, minden zárt helyre csak maszkban lehet bemenni, kézfertőtlenítés után, és rá is szólnak arra, aki megpróbálja megúszni, most fertőtlenítettem, egy perccel ezelőtt felkiáltással. Ettől aztán több maszk fogy, elpattannak a gumiszalagok, az ember egy lágy óhajjal dobja a szemetesbe a kiszolgált gyógyászati segédeszközt, te boldog maszk, te még maradsz.

Valamiért minden maszkkidobásnál Petrarca jut eszembe, a 162. szonett, Sárközi György fordításában: Ti szerencsés füvek, boldog virágok, kiken tapos mélázgató madonnám. Persze, valaha nagyon tetszett ez a világfelfogás, mekkora mázli, ha valakit Petrarca madonnája tipor el. Vajon Goethe ismerte? És lelkiismeret furdalás nélkül elcsórta a Das Veilchenhez? Petrarcánál mindenesetre jobban is tetszett volna, ha kiken helyett kiket lett volna a magyar változat, meg ha tudnám, hogyan is kell mélázgatni. Azt hinné az ember, hogy ez valami általános állapot, nem bírja a gyakorító képzőt. Nem nagy költészet Sárközi fordítása, hogy mást ne mondjak, a szonett végén három „is” a rím, amit semmi nem indokol, legalábbis az eredeti biztosan nem.

A lényeg, persze, az irigység. Ti szerencsés maszkok, érezzétek jól magatokat a kukában. Olasz kuka.

Vihar volt a tengeren, és Velence közelében erről a viszonylag természetes jelenségről ki más is juthatna az ember eszébe, mint Vivaldi. Az ő két (legalább kettő, én ennyit ismerek, de van több is) Tempesta di mare címet viselő concertója. Nem ritkaság, nem kell hozzá zeneileg műveltnek lenni, az egyik fuvolára íródott, és a fuvolisták hálásak, viszonylag gyakran játszanak Vivaldit, a másik meg az opus 8 sorozatban van, a Négy évszak szomszédságában, néha tovább ugrik a lemezjátszó. Egyébként hasonlít is a két mű, Vivaldi alapélménye hasonló, mélyvonósok zuzogása, az első tétel hirtelen félbeszakadása, most mi lesz?   

Voltaképpen azt nem értem, hogy a vihar miért szűnt meg a természettel és Istennel való kommunikáció lenni. Beethoven még beszélte a zivatar nyelvét, Rossini még tudta, mit fütyül az orkán, aztán elveszítették a zeneszerzők a kapcsolatot, ha hallottak valamit, az leginkább a zaj volt. A többi néma tombolás.

Tudom, hogy az aktív pihenés az értelmes és hasznos, de én szeretem ezt az értelmetlen agymunkát. Napokig azon gondolkodni, amit vagy megoldottak már régen, de ha nem, akkor is mindegy, finoman szólva sem a mi gondunk. Mondjuk a dolgok grammatikai nemváltozásán. Azon, hogy ha a latin nyelvekben a nap hímnemű, a hold nőnemű, akkor a tenger miért fiú olaszul és miért lány franciául. A kérdés nyilvánvalóan nem olyan, hogy minél többet töri a fejét rajta az ember, annál közelebb kerül a megoldáshoz, ennek megfelelően ki is szorítja a fejből a La mer, Charles Trenet dala. Ebben viszont mindig van valami ijesztő, legalábbis amióta láttam a Szkafander és pillangó című filmet, amelyben az élet császárát játszó Mathieu Amalricet nyitott sportkocsijában agyvérzés éri, miközben ez a dal szól, és attól kezdve csak az egyik szemhéjával tud pislogni és kommunikálni.

Lehet, hogy mégis hegyet kellene mászni.

Nem ezt a képet szántam ide, bár egy ehhez sokban hasonlót. A különbséget talán képi formában ki sem lehetett volna fejezni, egyik spagetti olyan, mint a másik. Ilyenkor tudja az ember, hogy nem. Ilyenkor azt jelenti, hogy az egyik kedvenc étteremben egyszerre nincsenek ott az ismerősök, nyugdíjba ment a tulajdonos-szakács, eladta a boltot. Az a bizonyos kép soha már nem fog elkészülni, mert azon a tejszínes-lazacos-sütőtökös mártás egyenletesen és lágyan vonja be a tésztát, egyszerre mártás és az étel elválaszthatatlan része. Most meg valahogy rászárad a tésztaszálakra, hasonlít, de kicsit sem olyan, amilyennek lennie kell. Mindegy, ez van.

Ez nincsen.

Amit mondani akartam, az, persze, az ételek hozzáadott olaszországi minősége lenne, hogy néha semmi nincs bennük, ami itthon elérhetetlen volna, tészta, sütőtök, lazac, azt se ők pecázták ki a tengerből, mindent előírásszerűen csinálna az ember, csak az olaszság hiányzik az egészből. Amitől minden megváltozik.

Az enyémnél súlyosabb ételfüggőségben szenvedővel esett meg, hogy először elkezdte Olaszországból vinni haza a kávét. A pörkölés, ugye, hogy itt feketébbek a szemek, mert sötétebbre pörkölik, ettől csökken a koffeintartalom, ezért isszák éjfélkor is, és mégis tudnak aludni (vagy nem). Nem lett ugyanaz a kávé. Rendben, vett a kávéfüggő olasz masinát, megfelelő nyomással, kísérletezett, ennyi víz és annyi kávészem, de bármit is tett, nem lett ugyanaz a minőség, amilyennel a határt átlépve már az első benzinkúton elvarázsolják. Mi maradt hát? Vett olasz vizet, hátha abban van a titok, de az eredmény a lényeget tekintve nem változott. Olasz kávét csak Olaszországban lehet inni.

Vagy ott sem. Ez a fejlődés.

Bármilyen hihetetlen, új lemezt jelentetett meg a Mungo Jerry együttes. Ha hihetetlen, csak azért van, mert klasszikus egyslágeres együttesről van szó, és az az egy sláger idén már ötvenéves: In The Summertime. A jelek szerint az alapító, nagyfogú énekes-dalszerzőt nem kedvetlenítette el az elmúlt néhány évtized, és hogy neki magának más dolga sincs, mint lehetőleg hasonlítania a régi Ray Dorsetre. Ja, igen, mert akkoriban az ember azt hitte, hogy a Mungo Jerry nem együttesnév, hanem a pajeszos énekes neve. Aztán, úgy tíz év múlva jött a Macskák, és akinek megvolt az eredeti lemez, csodálkozva láthatta, hogy a Mungo Jerry T.S. Eliot találmánya, Mungo Jerry és Rumpleteazer a két kártékony macska. Romhányi fordítása ebben nem sokat segít: Ben Mickering és Mindlevery.

Lelki beállítódástól függően az ember csak kérdez. Ebből miért lett sláger. Vagy ha ebből igen, akkor másból miért nem? Mi az, ami az egyslágereseket vezeti? Szikra, múzsa, sugallat? Semmi?

Túl sokat nem foglalkozik az ember eleinek közlekedési sokkjaival, persze, biztosan nagy döbbenet lehetett először lóra ülni, meg először leesni róla, meg repülni, és minden, ami közte van. Ami közte van, abban azért benne van a vasút is, és egyszer talán (valakinek) össze kellene szednie, mit is jelentett a vasút a 19. század regényíróinak. Ahogy Dickens a negyvenes évek közepén rájön, hogy megváltozik tőle a társadalom, és nemcsak azért, mert a sínpárok behálózzák a földet, hanem mert a vasútépítésre új szabályokat hoznak létre, Angliában például csak a vasútra engedélyezik a korlátolt felelősségű társaságok létrehozását (ha jól tudom). Máshonnét nézve: egyszerre lehetőség nyílik, hogy valaki ne a teljes vagyonával feleljen a téves döntéseiért.

Persze, Dickenst sem ez izgatta igazán, hanem a vonat bizonyossága, hogy aki eléje lép, az úgy szétroncsolódik, hogy már csak homokot kell szerezni a vér felitatására. Aztán ebből lesz harminc év múlva az Anna Karenina. Pontosabban nem ebből, Tolsztoj saját szemével látta egy vonat elé ugró nő holttestét. Mindenesetre most már alig írnak regényt vonat elé eső befejezéssel, korszerűtlen halál. Ha az út magyar kitérőjét nézzük, nem is tudom, hol van a vége. Kosztolányi, és a Mint aki a sínek közé esett. A balatoni nagy halottak, József Attila és Latinovits. Az utolsó legborzongatóbb élmény nekem Moldovától van. Akit a mozdony füstje megcsapott, az öngyilkos, aki a vonat elé feküdt, és amikor a szerelvény megállíthatatlanul átrobogott rajta, utolsó gesztusával még nyelvet öltött a mozdonyvezetőre.Te álmodsz rosszat. 

Hú, nagyon megkínoztak tegnap a Margitszigeten, azon a címen, hogy Rossinit játszanak, A sevillai borbélyt. Bár lehet, hogy ezen nem illik panaszkodni, Rossinit sokkal jobban megkínozták, mint engem, majd a másvilágon megadja nekik. Így aztán panasz helyett mégis csak az a lényeg, hogy legyen följegyezve: az Almaviva grófot éneklő Horváth István maga gitározik az előadásban, önmagát kíséri a szerenád alatt, ami mégis ritka tapasztalat. Nem teljesen ritka ez az énekesi hangszeresség, volt rá magyar példa is, valaha Laczó András maga fuvolázott A varázsfuvolában, és ugyanennek az operának egy egészen másik előadásában soha nem sikerült eldöntenem, hogy vajon Gerald Finley maga játszik-e a harangjátékon. De szerintem ő az.

Van fordított eset, Itzhak Perlman, aki mindenekelőtt hegedűművész, de annyira szép a hangja, hogy beállt énekelni a Levine vezényelte Tosca-lemezre. És akkor nem is beszéltünk az Évszázad koncertjéről, ahol még Horowitz is a kórus tagjaként énekelte a Halleluját. Nem a Cohent, a Händelt. Szóval van átjárás, de attól még lehet szenvedni is.