Tegnap, meglehetősen konspiratív időpontban, kora délután adták az M5-ön a Zádori Máriáról szóló portréfilmet, mintha még mindig ez valami titok volna, mármint hogy a világ egyik legjelentősebb régizenei énekesnője történetesen magyar.

Nem erről akarok most beszélni, hanem csak arról, ahogy Zádori Mária szóló énekesi pályája elkezdődött, egy Mozart-lemezzel, a Vesperae solennes felvételével. A karmester Fischer Iván, az énekesek között Polgár László, Paul Esswood, a szoprán pedig… Jó, az rendben van, kitalálható, hogy Zádori Mária, de ő akkor még szólamvezető volt a Rádió énekkarában, nem épp kézenfekvő választás. Főleg azért, mert ebben a műben neki kell igazán énekelni, leginkább rajta áll vagy bukik a vállalkozás, az adja meg a felvétel értelmét, hogy hogyan éneklik el rajta a Laudate Dominumot. Neki kell odaállni a legnagyobbak mellé versenyezni, Kiri, Barbara Bonney, mindenki, aki számít. Némi vagányság kellett hát a választáshoz, bár nyilván csak addig, amíg Zádori el nem kezdett énekelni, onnét már világos lehetett, hogy megvan.

Voltaképpen ez az érdekes, a mű maga, vagy Mozart maga, az a furcsa érzés, hogy Mozartot annyira nem szokta megihletni a latin szöveg. Persze, attól még ő Mozart, több mint rutin, vagy a rutin nála több, mint másnál a száz év akarás, de azért, ha a Requiemet nem számítjuk, akkor mintha Mozart nem volna igazi egyházi szerző, nem kap több emelkedettséget a mise szövegétől, mint bármi mástól. A Vesperást hallgatva az ember bólogat, nagyon jó, tényleg jó, azért közben át lehet lapozni a világsajtót vagy bármit. Aztán megáll az ember keze a levegőben, kezdődik a hullámzás, a Laudate Dominum.

Hogy miért lett ez ennyire kivételes, mi történt vagy mi nem történt, hogyan működött Mozart agya, ihlete, tudata, alattija vagy fölöttije, azt csak ő tudja. Illetve valószínűleg ő sem.   

Valakitől kaptam réges régen egy Shura Gehrman-lemezt. Soha nem hallgattam végig, bár megvan azóta is, de ez a CD talán nem is azért készült, hogy emberek hallgassák. Inkább emlékmű, bár, hogy pontosan minek az emlékműve, azt már egy kicsit nehezebb megmondani.

A vágyé, hogy az ember hallassa a hangját. Hogy a hang megmaradjon, mint a legszemélyesebb megjelenés a világban. A névnél mindenesetre személyesebb, hiszen Shura Gehrmannak nem ez volt a neve, hanem az, hogy Numa Labinsky. Az emberek szívesen eléje vagy mögé tették, hogy gróf, hátha így nem tűnik egyszerű futóbolondnak.  Hogy ebből hogyan lett Shura Gehrman, azt nem tudom, a Shura feltehetően tisztelgés a zongorista Shura Cherkassky előtt, akinek a felvételeit Labinsky adta ki. Mert valahogy ez a lényeg, a hangmegőrzés módszere: Labinsky a hetvenes évek elején megalapította saját lemezkiadóját, a Nimbus Recordot. És ha már megalapította, használta is: a befutott, de nem elég ismert nevek mellett a saját lemezeit is kiadta.

Az a különös, hogy nem teljesen képtelenség az egész: a művek nagyszerűek, leginkább Schubert-dalok, de van angol népdalválogatás is tőle, a zongorakísérői jól játszanak és ismerik a stílust, még magának Gehrmannak is több hangja volt, mint egy mezei zenebarátnak. Nem sokkal, de valamennyivel. És ami az egészben a legnevetségesebb: ezek valódi interpretációk, nem csak motorikusan és idegesen végigénekelt dalok, de hangsúlyok, dinamika, szövegmondás és szövegértés. Néha hamis, és egészében véve tökéletes, dilettáns őrület. A női változatot többnyire ismerjük, Florence Foster Jenkinsről még film is készült. De Shura Gehrman azért több, mint egy rajongó milliomos, igazi, jó ízlésű műértő volt. Csak saját magánál függesztődött föl a műértése és az ízlése. Vagy talán ez sem igaz, tudta, hogy nem mérhető, mondjuk Hans Hotterhoz, de akkor is a világra hagyta önmagát.

Nem is tudom, hogy miért. Talán, hogy szégyelljék magukat a milliomosok, amiért hajókat vesznek meg futball csapatokat, ahelyett, hogy lemezkiadókat alapítanának? Hogy higgyünk a pénz hatalma helyett a tehetség hatalmában: hiába van meg minden, hang híján csak nevetség lehet az ember az éneklők között? Vagy csak a szokott általános tanulság: ne mondj le az álmaidról?

Jó, ha van az embernek egy Shura Gehrman-lemeze. Szigorúan a polcon, nem a játszóban.  

Abban biztos vagyok, hogy a kép Edinburgh-ban készült, és ha jól emlékszem, ott, ahol az ifjú Renton a Trainspotting elején nekirohan az autónak, megáll, elmosolyodik, és ezzel utol is érik a rendőrök.

Ennek megfelelően az ifjú, aki gitárral áll, skót. Félig skót, félig japán, Sean Shibe a neve, és a múlt hónapig nem is hallottam róla. Nem dicsekvésből mondom, mert nem is lehet vele dicsekedni, ráadásul körülbelül ez volna a foglalkozásom, hogy halljak a zenészekről, de a gitár egy kicsit bonyolultabb műfaj. Akik elég idősek, ismerik ezt a szerencsés állapotot, mármint nekünk, közönségnek szerencsés: elfogy a kapacitásunk. Mi ezt a zongoristákkal tapasztaltuk meg, annyi jó, még jobb és nagy pianista között éltünk, hogy egy sereg jó és még jobbra már nem jutott figyelmünk.

A gitár esetében az a különbség, hogy már eleve korlátozott az érdeklődés, egyet-kettőt-hármat tud értékelni a világ, leginkább azokat, akik mögött áll egy lemezkiadó, akinek a fényképei megjelennek itt és ott. A gitárművészek megítélése amúgy is bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint az egyéb hangszereseké, van, aki Narciso Yepest a valaha élt legnagyobbak között tartja számon, mások a legmagasabbra kapaszkodott törpék közé sorolja.

Ami Sean Shibe-ot illeti, a Gramophone nagy karantén koncertjén egy kissé lelőhetetlennek tűnt, aztán, amikor láttam, hogy ő a folyóirat következő címlapsztorija, már értettem: nem biztos, hogy ő akart annyit játszani, vannak egyéb szempontok is. Mindenesetre most itt van ez a fiú, még nincs harminc, öltönyben van, de abban is aludt, vagy mi, szóval gyűrött, hallgatja az ember, élvezi a hallgatói szabadságot, hogy a viszonyítások nem korlátoznak, ugyan ki tudja összevetni a skót lantmuzsikát bármivel is.

Ha van mit mivel összevetni, ha Shibe Bachot játszik, akkor azért hm, hm.

Jevgenyij Vodolazkin regényét olvasom, Brisbane a címe, ennek megfelelően hol Kijevben, hol Münchenben játszódik. Néha Szentpéterváron. Egyszer New Yorkban, ahol a főhős, aki gitárművész, föllép a Carnegie Hallban, aztán másnap reggel, a hotelszobában nézegeti a kritikai reakciókat.

Ez, ha jól sejtem, visszatérő fordulat, ha valakinek a sikereiről van szó: másnap az összes újság arról írt, ő hogy zongorázott, hogy szavalt, hogyan repült az égbe spicc cipőben. Csak azért zavar, mert aktív újságírói életemben ez egy folyamatos frusztráció volt. Hogy nem csak a másnap volt reménytelen, mert az még rendben van, ötkor volt a lapzárta, fél nyolckor kezdődött a koncert – megoldhatatlan. De a harmadnap is esélytelen volt, addigra már a kulturális oldal össze van állítva, senki nem akarja megkockáztatni, hogy aztán fehér felület maradjon a lapon, mert a cikkírónak nem volt ihlete. A legtöbb, amit el tudtam érni, a rendszeres megjelenés volt, hétfő a színházé, akkor legyen kedd a zene napja. Emiatt az ember soha nem írt a szerdai koncertekről, mert azoknak az emléke már elmosódott az olvasóban, inog a közös platform. Aztán jött az internet, hogy megoldja a bajokat. Csak így meg nem lett túl rohanós az egész? Keddi koncertről szerdán, szerdairól csütörtökön, gurul a kultúra malomköve, csak közben esetleg elfelejtjük, mi az értelme az egésznek.  

Akkor meg jött a koronavírus, ezt is megoldani.   

Ma van Richard Strauss születésnapja, ami nekem mindig olyan megnyugtató évszám volt, lám, aki ’64-ban születik, az még jó sokat élhet a következő évszázadban is. Lassan kifogynak a hitelkeretek, mármint az években mérhetőek, azért még van így is 29 – jó hogy nem kérdezi senki, elfogadom-e az ajánlatot.

Sokáig azt képzeltem, Richard Strauss nem is volt igazi zseni. Persze, miatta is képzeltem, ő szellemeskedett a maga tehetségével, hogy Richardban Wagnert, Straussban Johannt többre tartja magánál, meg hogy másodosztályú zeneszerzőnek első osztályú vagyok. De nem csak a szóbeli megnyilatkozásai tévesztettek meg, de az alkotói szokásai is: Strauss mintha mindig reagált volna valamire. Mintha nem lett volna elegendő ok számára a zeneszerzésre a zene, hanem kellett valami kapaszkodó ihlet is, eleinte valami történet, amiből vagy amire egy szimfonikus költeményt lehet fölhúzni, aztán egyre inkább a szöveg, a szavak, mondatok, amelyekből opera lesz. El kellett jutnia a szétbombázott München látványáig, hogy azt mondja, ehhez nem kell magyarázat, ezt meg lehet írni.

Ennek, persze, nincs sok értelme, de elég jól megvan az ember a saját elméletével, amíg bele nem botlik az olasz énekes áriájába. Csak úgy van. Nincs sok szerepe a Rózsalovag történetében, csak úgy kipattant, és őrület a hangszerelés, őrület a dallam, és mellé az egész gunyorosság, ezek a marha tenoristák. És miközben gunyoros, mégis mélyre megy, mint valami Dickens-regény, hogy röhögnénk, de meghalt valaki, meghalt valaki, mégis röhögni kell.

Nem halt meg senki, ez egy születésnap, a százötvenhatodik, szabad örülni.

Kő Pál juttatta eszembe Podmaniczky Frigyest, a kockás bárót és Budapest vőlegényét, aki állítólag nem utazott el a fővárosból még a legnagyobb kánikula idején sem, mert itt jobban lehet nyaralni, mint bárhol. Most utca is van elnevezve róla, emléktábla a szülőházán meg a Clark Ádám téren, és a szobor az Arany János utcánál. Mondjuk ezen egy kicsit őrültnek látszik, pedig a lényeg az, hogy van mit tanulni tőle.

Engem legalábbis megtalált annak idején, 1984-ben, amikor a naplóválogatások megjelentek, hogy van egy ember, aki nem azzal foglalkozik, hogy itt, jaj, nem lehet kibírni az életet. Még az 1984-esnél is szerencsétlenebb kor volt az övé, leszerelték a hadseregből, ahová büntetésként közlegényként sorolták be Világos után. Hazajött, lóra szállt, egy barátjával kilovagolt a Városligetbe, elámult a gazon, gyomon, békákon, kígyókon, és nem azt mondta, hogy na, tünés innen. Ebből itt nem lesz semmi. Inkább arra gondolt, megvan. Tudom, mit akarok kezdeni az életemmel: föl akarom virágoztatni ezt a várost.

Lehet, hogy Kő Pálnak volt igaza: ehhez egy kicsit tényleg őrültnek kellett lenni.

Édesapám szerette az olyan embereket, akiknek a nevük és a foglalkozásuk harmonizált vagy épp diszharmonizált. Dr. Méhes, nőgyógyász. Dr. Mészáros, sebész. Kő Pál, szobrász.

Az utóbbi, persze, már ravaszság, választott név, épp aza lényege, hogy valahogy a név és a hivatás között legyen kapcsolat, ha már olyan nehezen adta meg magát a nevek kísérletének az ember, volt Pataki és Maczky, Lajos és Levente. Lajos maradt is, becézett formában, de a nagyvilágnak Kő lett. Lehetett volna Fa vagy Bronz is, abból vannak a legismertebb és a legnépszerűbb munkái. Báró Podmaniczky az Arany János utcában, és a sok kopjafa Mohácson.

Szobrásznál nem illik Horatiust idézni, hogy exegi monumentum, áll ércnél maradóbb művem, hiszen a műve pont nem maradóbb az ércnél, szerencsés esetben pont annyira maradó, mint az érc. Kő Pál mohácsi kopjafái meg szándékosan nem maradóbb, a fák korhadnak a tövüknél, és pár évtized múlva elveszítjük őket. Voltaképpen az is csoda, hogy most állnak, negyvennégy évvel a felállításuk után, de éppen ez a lényegük: mulandóan szólnak a mulandókról. Fa a szobor. Kő a szobrász. Virág az ember.

Levelet küldött a 21. Század Kiadó, hogy megtartják a könyvhetet, nyilván a saját könyvhetüket, vagyis egy csokorban megjelentetik a tervezett újdonságaikat, a sok frissesség mellett egy óságot is, Az öreg halász és a tengert. De a régi kisregényt (és vele a Hemingway-sorozatot) is mai mondatokkal bocsátják útjára, azt mondják, Hemingway helye 

Bergman, Kuroszava, Picasso, Bartók, Marlon Brando, Pelé vagy Muhammad Ali mellett van, a 20. századi kultúra meghatározó alakjai közt.

Bartók persze nem tudta, hogy ott van a helye Pelé és Marlon Brando mellett, de így is marad valami első fejcsóva, hogy tényleg? Nem becsülik alá Hemingwayt ezzel a megtisztelő névsorral?

Még akkor is, ha eszembe jut, hogy egyetemvégi kétségbeesésemben jelentkeztem a Sport plusz sportújságíró kerestetik akciójára. Be kellett küldeni egy írást, ha jól emlékszem a Sugar Ray Leonard vs Marvin Hagler ökölvívó összecsapásról írtam. Nagy remekmű aligha lehetett, mert olyan alapvető kérdést ma sem tudnék megválaszolni, hogy melyik súlycsoportban csaptak össze a felek, de nem is erre voltak kíváncsiak. Behívták az állva maradt húsz-huszonöt embert, elmondták, pontosabban Gyárfás Tamás elmondta, mit várnak tőlünk, elsőként kérdőíveket kellett kitöltetni sportolókkal, de ha valakinek ez nem tetszik, ha úgy érzi, hogy ő az új Hemingway, folytatta Gyárfás, az nyugodtan menjen el.

Az egészből most csak az a lényeg, hogy Pelé és Hemingway tényleg nincs messze egymástól.

Hogy hogy is van ez? Hemingway inkább arc, mint betűk? Már ő is úgy író, hogy közben fej, szakállas agg, vagy ha nem az, akkor, nézd csak meg, ezen a képen föl sem ismered.

Ezen meg fölismered, pedig nem is ő van rajta, hanem a színész Zach Galifianakis.

Mindegy. Vállalta, elviselte, kibírta.Ha jobban belegondolok: nem bírta ki. De vállalta.  

Bekapcsolódtam a Madách Színház előadásába, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter játszotta Csehovot és Csehovnét (nem ebben a sorrendben), és óhatatlanul eszembe jutott a magam Csehov-élménye. Kocsis Zoltánról írtam könyvet, vagy talán inkább szöveget a róla készült fotóalbumba, és elmentünk az élmények gyarapítása érdekében Badenweilerbe. Neki fellépése volt a Römerbad Hotelben, nekem meg fogalmam sem arról, hol van a hely, és miről nevezetes, ezért egy kissé misztikus élmény is fűződik hozzá. Mit is vigyek magammal, álltam meg egy pillanatra a könyvespolc előtt, aztán levettem a Csehov elbeszéléseket, Szakadékban, ez volt a kötet címe.

Tíz-tizenkét óra vezetés után kiszálltunk az autóból, és egy tábla volt a hotel falán, itt élt Anton Tschechow 1904 júniusában. Hát szervusz, Anton Pavlovics.

Hogy került ide Csehov, kérdeztem a hotel tulajdonosától, Kocsis barátjától, aki meglepő nyíltsággal beszélt a történetről. Az egész alapja a félreértés. Badenweilerben ugyan kellemes mikroklíma alakult ki a földrajzi védettség miatt, de ez a klíma nagyon is nedves. Ezt az oroszok nem tudták, és ezért azt gondolták, hogy Badenweiler ideális hely a tüdőbaj kezelésére. Így amikor Csehov állapota válságosra fordult, utolsó reményként jöttek ide a feleségével, nem tudva, hogy ennél rosszabb helyszínt nem is választhattak volna. Eljöttek, a hotel orvosa megvizsgálta Csehovot, egyfelől megállapította, hogy reménytelen a helyzet, másfelől azt, hogy a betegség nem csak előrehaladott, de fertőző is lehet, így a tulajdonos (talán a nagyapja vagy a dédapja annak, akivel beszéltem) megkérte Csehovékat, hogy költözzenek ki, amit ők meg is tettek, egy körülbelül kétszáz méterrel arrébb álló hotelbe hurcolkodtak át. Voltaképpen nem is szép dolog, hogy a Hotel Römerbad most fölvág Csehovval, de tényleg itt lakott. A másik háznak az erkélyén van a felirat, hogy ott halt meg, egy forró, dunsztos napon. Ült az ember megilletődötten a padon, és fehér öltönybe képzelte magát. Az csak a tegnapi darabból derült ki számomra, hogy Csehov is pontosan ezt csinálta, de annyira, hogy el is küldte az asszonyt a közeli Freiburgba, hogy szabasson számára egy könnyű, fehér öltönyt. Három nap alatt elkészült.

Valamit mégis szerettem volna mesélni Mady Mespléről. Semmi személyeset, mert járt ugyan Budapesten, de túl régen, a világ azonban nagyobb még Pestnél is, és ő meghatározó figurája volt a francia operának. Ahogy keresgéltem a lemezei között, találtam egy Schön Rosmarin-felvételt is. Na de hogy lehet azt elénekelni, amikor hegedűdarab? Méghozzá olyan hegedűdarab, amiről az az ember érzése, hogy hegedűvel a kézben íródott, Fritz Kreisler riszáltatta a vonót a húrokon, na, ez jó, ezt fölírom. Rachmaninov átírta ugyan zongorára, de azt én még koncerten soha nem hallottam. Lehet, hogy a Kreisler-eredeti mégsem Kreisler eredeti? Hiszen egy időben azt hitték, Kreisler csak feldolgozott egy bécsi melódiát. Vagy valaki később fabrikált valami szöveget, visszadalosítva az áldalt?  

A megoldás a scat, bár mondjuk ezt egy operaénekesnél nem illik így mondani. De nincs szöveg, csak paraparapamparam- piripiripippiri. Énekelt halandzsa. Michel Legrand átirata, ő ül a zongoránál. Nyilván nem ez a legjellemzőbb Mady Mesplé-felvétel, de azért vidám és idétlen, mint a boldog ember élete.