Kő Pál juttatta eszembe Podmaniczky Frigyest, a kockás bárót és Budapest vőlegényét, aki állítólag nem utazott el a fővárosból még a legnagyobb kánikula idején sem, mert itt jobban lehet nyaralni, mint bárhol. Most utca is van elnevezve róla, emléktábla a szülőházán meg a Clark Ádám téren, és a szobor az Arany János utcánál. Mondjuk ezen egy kicsit őrültnek látszik, pedig a lényeg az, hogy van mit tanulni tőle.

Engem legalábbis megtalált annak idején, 1984-ben, amikor a naplóválogatások megjelentek, hogy van egy ember, aki nem azzal foglalkozik, hogy itt, jaj, nem lehet kibírni az életet. Még az 1984-esnél is szerencsétlenebb kor volt az övé, leszerelték a hadseregből, ahová büntetésként közlegényként sorolták be Világos után. Hazajött, lóra szállt, egy barátjával kilovagolt a Városligetbe, elámult a gazon, gyomon, békákon, kígyókon, és nem azt mondta, hogy na, tünés innen. Ebből itt nem lesz semmi. Inkább arra gondolt, megvan. Tudom, mit akarok kezdeni az életemmel: föl akarom virágoztatni ezt a várost.

Lehet, hogy Kő Pálnak volt igaza: ehhez egy kicsit tényleg őrültnek kellett lenni.

Édesapám szerette az olyan embereket, akiknek a nevük és a foglalkozásuk harmonizált vagy épp diszharmonizált. Dr. Méhes, nőgyógyász. Dr. Mészáros, sebész. Kő Pál, szobrász.

Az utóbbi, persze, már ravaszság, választott név, épp aza lényege, hogy valahogy a név és a hivatás között legyen kapcsolat, ha már olyan nehezen adta meg magát a nevek kísérletének az ember, volt Pataki és Maczky, Lajos és Levente. Lajos maradt is, becézett formában, de a nagyvilágnak Kő lett. Lehetett volna Fa vagy Bronz is, abból vannak a legismertebb és a legnépszerűbb munkái. Báró Podmaniczky az Arany János utcában, és a sok kopjafa Mohácson.

Szobrásznál nem illik Horatiust idézni, hogy exegi monumentum, áll ércnél maradóbb művem, hiszen a műve pont nem maradóbb az ércnél, szerencsés esetben pont annyira maradó, mint az érc. Kő Pál mohácsi kopjafái meg szándékosan nem maradóbb, a fák korhadnak a tövüknél, és pár évtized múlva elveszítjük őket. Voltaképpen az is csoda, hogy most állnak, negyvennégy évvel a felállításuk után, de éppen ez a lényegük: mulandóan szólnak a mulandókról. Fa a szobor. Kő a szobrász. Virág az ember.

Levelet küldött a 21. Század Kiadó, hogy megtartják a könyvhetet, nyilván a saját könyvhetüket, vagyis egy csokorban megjelentetik a tervezett újdonságaikat, a sok frissesség mellett egy óságot is, Az öreg halász és a tengert. De a régi kisregényt (és vele a Hemingway-sorozatot) is mai mondatokkal bocsátják útjára, azt mondják, Hemingway helye 

Bergman, Kuroszava, Picasso, Bartók, Marlon Brando, Pelé vagy Muhammad Ali mellett van, a 20. századi kultúra meghatározó alakjai közt.

Bartók persze nem tudta, hogy ott van a helye Pelé és Marlon Brando mellett, de így is marad valami első fejcsóva, hogy tényleg? Nem becsülik alá Hemingwayt ezzel a megtisztelő névsorral?

Még akkor is, ha eszembe jut, hogy egyetemvégi kétségbeesésemben jelentkeztem a Sport plusz sportújságíró kerestetik akciójára. Be kellett küldeni egy írást, ha jól emlékszem a Sugar Ray Leonard vs Marvin Hagler ökölvívó összecsapásról írtam. Nagy remekmű aligha lehetett, mert olyan alapvető kérdést ma sem tudnék megválaszolni, hogy melyik súlycsoportban csaptak össze a felek, de nem is erre voltak kíváncsiak. Behívták az állva maradt húsz-huszonöt embert, elmondták, pontosabban Gyárfás Tamás elmondta, mit várnak tőlünk, elsőként kérdőíveket kellett kitöltetni sportolókkal, de ha valakinek ez nem tetszik, ha úgy érzi, hogy ő az új Hemingway, folytatta Gyárfás, az nyugodtan menjen el.

Az egészből most csak az a lényeg, hogy Pelé és Hemingway tényleg nincs messze egymástól.

Hogy hogy is van ez? Hemingway inkább arc, mint betűk? Már ő is úgy író, hogy közben fej, szakállas agg, vagy ha nem az, akkor, nézd csak meg, ezen a képen föl sem ismered.

Ezen meg fölismered, pedig nem is ő van rajta, hanem a színész Zach Galifianakis.

Mindegy. Vállalta, elviselte, kibírta.Ha jobban belegondolok: nem bírta ki. De vállalta.  

Bekapcsolódtam a Madách Színház előadásába, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter játszotta Csehovot és Csehovnét (nem ebben a sorrendben), és óhatatlanul eszembe jutott a magam Csehov-élménye. Kocsis Zoltánról írtam könyvet, vagy talán inkább szöveget a róla készült fotóalbumba, és elmentünk az élmények gyarapítása érdekében Badenweilerbe. Neki fellépése volt a Römerbad Hotelben, nekem meg fogalmam sem arról, hol van a hely, és miről nevezetes, ezért egy kissé misztikus élmény is fűződik hozzá. Mit is vigyek magammal, álltam meg egy pillanatra a könyvespolc előtt, aztán levettem a Csehov elbeszéléseket, Szakadékban, ez volt a kötet címe.

Tíz-tizenkét óra vezetés után kiszálltunk az autóból, és egy tábla volt a hotel falán, itt élt Anton Tschechow 1904 júniusában. Hát szervusz, Anton Pavlovics.

Hogy került ide Csehov, kérdeztem a hotel tulajdonosától, Kocsis barátjától, aki meglepő nyíltsággal beszélt a történetről. Az egész alapja a félreértés. Badenweilerben ugyan kellemes mikroklíma alakult ki a földrajzi védettség miatt, de ez a klíma nagyon is nedves. Ezt az oroszok nem tudták, és ezért azt gondolták, hogy Badenweiler ideális hely a tüdőbaj kezelésére. Így amikor Csehov állapota válságosra fordult, utolsó reményként jöttek ide a feleségével, nem tudva, hogy ennél rosszabb helyszínt nem is választhattak volna. Eljöttek, a hotel orvosa megvizsgálta Csehovot, egyfelől megállapította, hogy reménytelen a helyzet, másfelől azt, hogy a betegség nem csak előrehaladott, de fertőző is lehet, így a tulajdonos (talán a nagyapja vagy a dédapja annak, akivel beszéltem) megkérte Csehovékat, hogy költözzenek ki, amit ők meg is tettek, egy körülbelül kétszáz méterrel arrébb álló hotelbe hurcolkodtak át. Voltaképpen nem is szép dolog, hogy a Hotel Römerbad most fölvág Csehovval, de tényleg itt lakott. A másik háznak az erkélyén van a felirat, hogy ott halt meg, egy forró, dunsztos napon. Ült az ember megilletődötten a padon, és fehér öltönybe képzelte magát. Az csak a tegnapi darabból derült ki számomra, hogy Csehov is pontosan ezt csinálta, de annyira, hogy el is küldte az asszonyt a közeli Freiburgba, hogy szabasson számára egy könnyű, fehér öltönyt. Három nap alatt elkészült.

Valamit mégis szerettem volna mesélni Mady Mespléről. Semmi személyeset, mert járt ugyan Budapesten, de túl régen, a világ azonban nagyobb még Pestnél is, és ő meghatározó figurája volt a francia operának. Ahogy keresgéltem a lemezei között, találtam egy Schön Rosmarin-felvételt is. Na de hogy lehet azt elénekelni, amikor hegedűdarab? Méghozzá olyan hegedűdarab, amiről az az ember érzése, hogy hegedűvel a kézben íródott, Fritz Kreisler riszáltatta a vonót a húrokon, na, ez jó, ezt fölírom. Rachmaninov átírta ugyan zongorára, de azt én még koncerten soha nem hallottam. Lehet, hogy a Kreisler-eredeti mégsem Kreisler eredeti? Hiszen egy időben azt hitték, Kreisler csak feldolgozott egy bécsi melódiát. Vagy valaki később fabrikált valami szöveget, visszadalosítva az áldalt?  

A megoldás a scat, bár mondjuk ezt egy operaénekesnél nem illik így mondani. De nincs szöveg, csak paraparapamparam- piripiripippiri. Énekelt halandzsa. Michel Legrand átirata, ő ül a zongoránál. Nyilván nem ez a legjellemzőbb Mady Mesplé-felvétel, de azért vidám és idétlen, mint a boldog ember élete.

Nem is tudom, hogy most akkor lesz Beczala-koncert július közepén a Margitszigeten vagy sem. Csak az első érzésre emlékszem, amikor meghirdették az eseményt: minek. Mintha Piotr Beczala a szükséges tenor volna, aki betölti ezt a szerepkört a világban, miközben ő épp a tenorság ellentéte, nem valami pazarló, valóságos és mégis nagyon absztrakt pasiság, férfiasság, hanem az a rendes fiú, akit az élet odaállított a nagy színházakba és nagy szerepekbe, és most próbál megfelelni a feladatnak. Hogy mást ne mondjak, ezen a Vinceró!-klipen is a feleségével szerepel. El lehet ezt képzelni Domingóról? Na, ugye.

Amikor most megláttam az új lemezét, az volt az első gondolatom, hogy na, jó sokat kellett várni rá, már 54 éves. Domingo negyvenévesen már az önéletrajzát írta. Aztán, persze, eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem Beczala első árialemeze, csak a többi teljes feltűnésmentesen jelent meg, mindenki azt mondta rá, hogy jó, jó. De mit hallgassak rajta? Elénekli. Jól énekli. De ha csak a Kalaf-áriát szeretném meghallgatni, akkor Pavarotti. Vagy a három tenor. Mások az érzések, amelyeket felszabadítanak.

Nincs fölösleges lemez, nem ezt kerülgetem, csak vannak, amelyekhez talán jobb volna valami koncepció, nem elég a legismertebb vagy az énekes repertoárján szereplő áriákat egymás mögé tenni, és legfeljebb az a különleges, hogy nem az operai sorrendben énekli el azokat. Lehetne pop-mintára concept albumokat készíteni, egy új történetet mesélni el tenor áriákkal. Vagy ahhoz elég Beczala saját története? Itt vagyok, és rendületlenül megyek előre, egyre jobb leszek, és a hangom is megvan még. Ami azt illeti, ez manapság igazán ritka és szinte teljesen valószínűtlen.  

Éreztem, hogy a gondolat nem nagyon eredeti, de hétfőn elautóztam Hollókőre, ahol nagy létszámban nézegethettem a falu lakosságát. Ez utóbbi nagy türelemmel alakította a régről itt maradt magyarok szerepkört, ők sétáltak, mi fényképeztük őket. Az ember gyanakszik, én hajlamos vagyok a templom falára kirajzszögezett Rómaji katulikus templom feliratot is valami turisztikai ravaszkodásnak tekinteni, de lehet, hogy ebben nincs igazam.

Hanem a vár kapujában mégis fölhorgadott bennem az egyéni cselekvés vágya: nem megyek be. 1200 forint, hogy még egy kicsit fölfelé mehessek, nem, kösz nem, inkább leülök, vigyázok a kutyákra. (Nem mintha ez olyan félelmetesen eredeti viselkedés lett volna.) A várkapu melletti padon üldögéltem, gondoltam rá, hogy esetleg félrevezetem embertársaimat, és tőlem kérdezik majd meg, mi látható odabent, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Az egész akció viszont azzal a haszonnal járt, hogy végighallgathattam az emberek reakcióját a várkapu és a belépti díj látványára. Nem nagy meglepetés: a legtöbben, akik megálltak, azt mondták: ha már eddig eljöttem, akkor bemegyek.

A harmadik ilyen megjegyzésnél jöttem rá, hogy ez a „hamár” tökéletes kulturális szervező erő. Szaladunk a pénzünk után. Ha már eddig eljöttünk. Ha már ennyi pénzt kifizettünk a jegyre, akkor nem megyünk el a szünetben. Ha már végigültünk két felvonást, megvárjuk, mi lesz a vége. Ha már háromnegyed órát rááldoztam az életemből erre a filmre.

Talán ezzel lehetne megtörni a közönség érdeklődésének hiányát. Távoli hegyek tetejére kell megszervezni Schönberg Fúvósötösének előadását. Lenne tolongás.  

Hetek óta mást sem csinálunk, mint számoljuk a halottakat, és jó, ha nem a halottainkat. Igyekeztem elkerülni, hogy ezt kelljen csinálni, egy nyikkanást sem említettem a Don Giovanni-film kapcsán, hogy a Commendatore, John Macurdy egy hónapja még vidám, 91 éves úr volt…

Tegnapelőtt, mikor a Don Giovanni ment a tévében, még nem lehetett tudni, hogy a film és a lemez egyik fontos közreműködője, a korrepetitor és csembalista Janine Reiss is meghalt. 99 évesen (ha hihetünk a dátumnak, mert különös módon a születésénél mindig csak az évszámot mondják, a napot, hónapot nem), gazdag és mégis csöndes élet végén. Néhány lemez maradt utána, Mady  Mesplét (+ 2020 május 30) kíséri egy dalalbumon, Régine Crespin (+2007) vagy Boris Christoff (+1993) mögött is ott ült, dolgozott Maria Callasszal (+1977) is, annak párizsi korszakában. Mégis a csöndes közreműködése volt igazán érdekes, egy időben alig jelent meg olyan francia operalemez, amelyen ne dolgozott volna, akár zenei rendezőként, akár korrepetitorként, tanácsadóként vagy nyelvtanárként, kiejtési felügyelőként. Ismerte a stílust, tudta, hogyan kell megszólalnia egy francia operának, évekig dolgozott a párizsi Operában, míg Solti el nem csábította Chicagóba tanácsadónak. Jessye Norman (+2019) Carmen felvételén is ő volt a zenei és nyelvi tanácsadó. A nyolcvanas évek legvégén nagy-nagy dobásnak szánták a lemezt, aztán nem robbant akkorát, de a felvételek során dokumentumfilmet is készítettek, így legalább maradt mozgókép is Janine Reissről.  

A Don Giovanni, mint annyi egyéb opera, Sevillában játszódik. (Ez egyébként elég érdekes dolog, ez a Sevilla-központ, már Jean-Pierre Ponnelle is készített erről egy tévéfilmet.Don Giovanni, rendben van. A sevillai borbély és a Figaro házassága, természetes. De a Fidelio is ott játszódik, és A végzet hatalma első felvonása is.) És van az operafilm, Joseph Losey rendezése, ami Vicenzában történik, klasszikus turisztikai célpontokon, a Teatro Olimpicóban és a Villa Rotondában. 

Furcsa most visszanézni vagy újralátni (tegnap épp az M5-ön), hogy valaha ez nem volt képtelenség, operafilmet készíteni. Ma az opera maga megy a moziba, a közvetítéseknek köszönhetően, de volt ez a furcsa műfaj, énekelnek is meg nem is, film is, de lehetőleg megtartják az operistákat szereplőnek. A Don Giovanni egyébként sok szempontból merésznek és újítónak számított, itt például valóban énekelni kellett a szereplőknek. A recitativókat élőben is vették föl, a helyszínen, így más hangi környezetből szólnak, az áriák a korábban fölvett szalagról szóltak, de az énekesek nem csak a szájukat tátogatták lehetőleg úgy, hogy az arcuk ne torzuljon el, és minden összhang megszűnjön a kép és a hang között, hanem rezegtették a hangszálakat, az egész ettől igazibbnak tűnik, rögtön felhozva az örök operai kérdést: tulajdonképpen miért énekelnek ezek az emberek. A kérdés majd sokkal élesebb lesz a Don Giovanni után öt évvel készült Carmennél, ahol minden nagyon realisztikus, combon sodorják a szivart, a tizedes vállára száll a légy, de akkor miért néz ki úgy a tizedes, mint Plácido Domingo?  

A Don Giovanninál maradva: számomra alapélmény volt, sokáig ezt kerestem minden előadásban és lemezen. Tudva azt is, ami nem sikerült, Edda Moser idegtépő jelenlétét vagy Teresa Berganza túlkorát, de Lorin Maazel tempói lettek számomra az ideálisak, Kiri Donna Elvirája a legszebb, mindenféle értelemben, sokáig ütött a guta, hogy miért nem veszi észre Don Giovanni: ez a nő más, ebben több van, ezzel boldogan élhetne. És José van Dam. Nála leporellóbb Leporellóra bő évtizedet kellett várni, Bryn Terfel boldogító ifjúságáig. Meg az ördög, a néma szereplő, a fekete ruhás inas, Eric Adjani, Isabelle Adjani bátyja. 

Elmúlt, mondhatni azzal az üzenettel, hogy létezik, létezhet ideális Don Giovanni. Nem ez az, de attól még létezhet. 

A Téli regét néztem a Globe előadásában, magában is nagyon érdekes, hogy a Globe-ban (és Shakespeare korában) egészen másképp kellett a színpadon létezni, a játék maga közelebb volt a mai bohózatokhoz, állandóan a közönségnek kellett dolgozni, őket szórakoztatni. Szórakoznak is, nagyon nevetnek, jobban, mint a történet indokolná.

Közben nem bír az ember magával, elkezdi olvasni a magyar változatot, mi is az, amiről lemarad, akár azért, mert nem érti, akár azért, mert nem magyarul van. Hogy mást ne mondjak: maga a cím. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy téli a rege, legalábbis nekem nem tűnt föl, miért ne lehetne nyári rege, de nem ez a fontosabb szó, hanem maga a rege. The Winter’s Tale, száz fordítóból száz Téli mesének magyarította volna, szerencsére a százegyedik készítette a fordítást, Kosztolányi Dezső, ezért is lett rege. Ezért is, vagyis miért is? Rege, rege, rege, mit is akar ezzel, aztán megértem: Rege a csodaszarvasról. Nem arról van szó, hogy Kosztolányi az egyébként is elég nehezen érthető szöveget archaizálja, hanem kifejezetten úgy fordít, mintha Arany János fordítana. Hogy félreértés ne essék, el is helyez a szövegben egy-két feltűnő nyomot, gyanít helyett azt mondja, alít, vagy valakinek az ia-fiát emlegetik, ami a Toldi estéjének első énekéből való.

Nem őrületes felfedezés (bár nem olvastam még sehol, de hát a Téli rege amúgy sem őrült népszerű Shakespeare), és a tanulság is legfeljebb annyi, hogy mennyire tisztelte Kosztolányi Aranyt, amit egyébként nem csak Shakespeare, de saját szavaival is elmond: Lelkem, ha kérte, amit a sors/ nem adott// Arany János bűvös szavával/ mulatott.  

Meg vagyok elégedve a pünkösdi társasággal.