Mindig és újra elcsodálkozom Wagner eredetiségén, amikor a Trisztán és Izoldáról van szó. Van egy történet tele fordulattal és kalanddal, Trisztán átkel Írországba, megöli Izolda vőlegényét, de megsebesül, Izoldához fordul, hogy gyógyítsa meg, és így tovább, tovább. És akkor jön Wagner, a nagy színpadkirály, és ezt az egészet félresöpri, mindaz, amiből nagy drámai jelenet lehetne, az őt nem érdekli, a történetnek mindjárt vége van, és ő akkor kezd bele. Nincs kardok csattogása, csak két elborult lélek üzenget egymásnak a hajó fedélzetén, másfél órán át. És ez csak az első felvonás.

Olyan idétlenség, hogy Wagner kell hozzá.  

Vagyis azt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy azért van erre példa korábbról is. Az idei év nagy nyertese lehet egy korai Händel-opera, az Agrippina, lesz belőle Metropolitan- közvetítés, játsszák majd Szegeden, most jelenik meg az új lemez belőle, belehallgattam. Lehet, hogy ez az lesz, Joyce DiDonato nagyon klasszul énekli az Ogni vento kezdetű áriát, hátha a többiek is bírják a színvonalat. Már csak azért is fontos, mert amióta először hallottam az Agrippinát, vágyom rá, hogy legyen belőle egy jó lemez, és nem lett. Voltak nagy csalódások is, leginkább a John Eliot Gardiner vezetésével készült CD. Legtöbbször a Nicolas McGegan vezényelte változatot szeretem hallgatni, de jó volna már valami más. Ez meg most valami más, ha minden jól megy.

Wagnerhez visszatérve: Agrippina története is tele van nagy, megrázó pillanatokkal. Az anyjára vadászó Néróval, aki mindenféle nyakatekert módon próbálja megöletni az őt trónra ültető mamát. Aztán rájön, hogy nincs értelme bonyolítani a dolgokat, beküld hozzá két gyilkost. Agrippina meg fölrántja a ruháját, és azt kiabálja: ide szúrjatok, ahonnét Néró kijött.

Lehet, hogy operában ez túl szörnyű, nem azért járunk, hogy ilyesmiket hallgassunk. Vagy nem is lehet ezt barokk eszközökkel a kellő hatással érzékeltetni. Az biztos, hogy a jelenetet Händel, illetve a szövegírója, Vincenzo Grimani kihagyta, náluk a cselekmény ott ér véget, hogy deus ex machina után Néró trónra lép. Mindenki vidáman énekel a zárójelenetben, pedig mindenki, aki ott áll, hamarosan Néró áldozata lesz (leszámítva a közbeavatkozó Junót, ő megússza). Hogy ehhez miért kellett közbeavatkoznia az istennőnek?

Egy ideig reménytelennek látszott a Figaro házassága. Mintha az egész előadást az elkeserítési szándék váltotta volna ki, ennyire futja a társulattól. Többre tényleg nem, Rost Andrea a grófné, hamisan, Kálnay Zsófia énekli Cherubinót, ő már annyira hamisan hogy egy ideig azt hittem, direkt csinálja, ezzel is ki akar fejezni valamit. Volna rá példa, jaj, szegény Cherubino annyira elfogult, hogy nem jön ki hang a torkán, de amikor észreveszi, hogy hat a dal, vagy egyszerűen önmaga hatása alá kerül, akkor azért beindul a hangadás. A honi változatban azonban nem indul be a hangadás, és így az egész nem nagy poén, tisztára olyan, mintha csak úgy mellé mennének a hangok. Rácz Rita rendben való Susanna, Molnár Levente pedig mintha valamit kitalált volna az új testalkatához, ugrabugrál, meg szárnyal, meg hisztériás, ami vicces is lehetne. Egy jobb egészségi állapotú előadásban.   

Figaro a vendég, Erwin Schrott. Ma Figaro, hamarosan gróf lesz, és nem véletlenül világsztár, bár a különbség azért nem ég és föld közte és, mondjuk Molnár Levente között. Szép hang, de neki is meg kell nyomnia magasságokat. A lényeg mintha abban mutatkozna, ahogy viseli magát és a szép hangját, kicsit korlátoltnak érződő magabiztossággal. Az ok azonban nem számít, csak az eredmény: Schrott tempóérzéke a magabiztosságtól kiváló, az énekes belefészkeli magát a szerepbe, mindenre van ideje, a poénok poénnak hatnak, és a közönség hálás is érte.

Ahogy nézem az egyébként egyre javuló előadást, mégis megérint az opera örök igazságtalansága: mindig az énekesekkel van baja az embernek. Pedig a gyenge láncszem Vashegyi György, miatta halódik mindenki, nyitánytól fináléig, neki nincs – majdnem azt mondtam, humorérzéke, de inkább színpadi érzéke, esetleg szóérzéke, tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit énekelnek, mi a szituáció, szeretnek vagy utálnak, színlelnek vagy perzselődnek. Vashegyi rátette a fedelet a befőttes üvegre, rátette, rácsavarta, és biztos, ami biztos, rá is ült, nem lesz itt énekes kultusz. Talán ennek is van mélyebb értelme vagy magasabb szempontja, de nem jöttem rá, mi az.

Sok okból szeretek fogorvoshoz járni, de leginkább azért, mert néha van egy kis csúszás, és beleolvashatok a pácienseknek kitett Téli berekbe. Tudjuk, amit tudunk, Fekete István, a Tüskevár folytatása, téli változata, és körülbelül ugyanolyan értetlen vagyok vele, mint a két évvel korábbi könyvvel: ifjúsági regényként tartjuk számon, pedig nem az. Mintha nem lehetne vele mit csinálni, ahogy Fekete István is egyszerre megkerülhetetlen és megkerülendő, furcsa irodalom, határmenti mondatok, a legegyszerűbb, ha leküldjük a gyerekek közé az egészet, ők majd tudják, mit kezdjenek vele.

Ha tudják, mert nem tudom, szeretik-e még, úgy, ahogy azok szerették, akik Bánhidi Lászlót nézték a Szünidei matinéban, és aztán el akarták olvasni, hogy is történt mindez valójában.  

Mindig meglep, hogy ifjúsági írósága ellenére Fekete István mennyire nem ismeri a gyerekek világát, mennyire csak a felnőttek által elképzelt jóravaló diákok lakják a lapokat, mennyire nem reális, vagy nekem nem annak tűnik, hogy két tizenkevés éves ember előbb magázza egymást, és csak az ismeretség közelebbivé válásával kezdenek el tegeződni. Nem hiszem, hogy 1959-ben ez így zajlott volna.

Közben meg ott van az író Fekete István, a szépen megfogalmazott bekezdések, amelyekben annyi öröm van, még ha a fogorvosnál üldögél is az ember, nem nagyon bonyolult megoldások, de mégis állandóan ámulni kell tőle. Hogy a Téli berek esetében ne mozduljak el a legelső nyomtatott laptól: nehezen indul a reggel. A legjobban ezt úgy lehet elmondani, hogy nehezen kezdődik a könyv, négy nekirugaszkodós bekezdéssel. Mindegyik végén egy-egy hasonlat. Mindegyik tökéletesen elég volna önmagában is, a kamasz olvasónak még ez is túl sok a leírásból, a felnőtt, akiről nem is tudom, olvas-e még ilyeneket, először csak azt érzi, hogy hú, de utálja Fekete István a szürke várost, zörögnek a villamosok a mocskos vályúban, de aztán ott van ez a bekezdés is:

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik.

Belenyújtózik az ember, és gyorsan visszafekszik. Már ha nem épp a fogorvosnál üldögél.

Azt hiszem A fehér folt című Rejtőben van az a részlet, hogy „nem hiába mondja a nóta is: Párizs, Párizs, csak te egyedül. (Wien, Wien, nur du allein)” Ezt én valamiért annyira viccesnek találom, hogy valósággal terrorizálom vele a környezetemet. Ha elhangzik az a szó, hogy Párizs, mindig idézem. Ők meg soha nem nevetnek, és nem tudom, hogy azért, mert nem ismerik a dalt, vagy egyszerűen csak nem találják humorosnak.  

A dalt most elénekelte Jonas Kaufmann is, ebben a nagyon kétrészes bécsi estjében, és szép sikere volt vele. Ámbár nem tudom, mit kellene neki tennie ahhoz, hogy ne legyen szép sikere, most például elfelejtette az egyik dal szövegét is, fejéhez kapkodott és leállította a zenekart, mégis nagyon tapsolták. Tapsoltuk. Pedig ez sem először fordult elő vele, az Italia mia műsorában a Nessun dormánál lett rövidzárlata, az sem gyakori.  

Megbízunk egymásban, még azt is hozzátenném, hogy tudjuk, mit lehet várni a másiktól, de azért ez nem teljesen igaz. A koncert elő része nem volt épp diadalmenet, Kaufmann elég bágyadt hangon kezdett, szorgalmasan köhögött is, lassan hozta föl a hangverseny frakkos (Johann Strauss) részét elfogadható sikerűre. A zenekara gyöngécske volt, viszont úgy tett, mintha a Bécsi Filharmonikusok lett volna, poénokkal próbálta földobni a produkciót, tik-takoltak a Tik-tak polka alatt. Ha elfogadhatóbb tempóban és tisztasággal játszottak volna, nagyobb lett volna az örömünk.

A második részre Kaufmann a frakk helyett sötét ruhát öltött, lógó formátumú nyakkendővel, és mikrofonba énekelt, sőt, még fütyült is, mint Mása. Meglepő módon ez volt az érvényesebb, itt játszott többet. Játszott az arcával, játszott a szöveggel és a hamisítatlan (persze: hamisított) bécsi kiejtéssel. Nem nagy hangi élmény, arról szó sincs, de azért báj meg kellem, meg Wien. Végül is ezt hirdették meg, nem a Parsifalt, ti fanyalgók. Ezt magamnak is mondogatom.

Az van a plakát aljára írva, hogy minden jegy elfogyott. Még szép. Visconti rendezés, Mehta vezénylés, Marton éneklés. És az éppen ma 85 éves Sherrill Milnes énekli Luna grófot Milnes nem csak távoli hangélmény, közvetítésekből és lemezekről, hanem volt szerencsém néhányszor valóban látni és hallani őt. A legfurcsább valami Aida próba volt a Vörösmarty téren, az azóta már elbontott ház próbatermében, késő éjszaka, amikor az ember elhitte, hogy van Budapestnek egy titkos élete is, összegyűlnek a világ híres énekesi, és az Aidát próbálják. Persze, volt belőle előadás is a Kongresszusi Központban, de az csak jó volt, nem annyira hihetetlen, mint a próba, ami mintha a Macskáknak lett volna valami különkiadása és operai változata.

Milnes volt a világ egyik legfontosabb baritonja, a másik két legfontosabbnak sincs szégyenkeznivalója, Bruson és Cappuccilli, de Amerikában Milnes volt a nagyobb sztár, nyilván nem teljesen függetlenül a megjelenésétől, a termetétől, az egész operai légkörtől, ami körülvette. Pedig nem a színpadi rózsabokorban jött a világra, a szülei tehénfarmot vezettek Illinois-ban, ő meg gyerekként operaáriákat énekelt az állatoknak. Állítólag a traktor tetején állva próbálgatta a sátáni kacajt. Elég jól begyakorolta, mert az Otello Credójában ő a legelvetemültebb kacagó. És Don Giovanniként sem volt kevésbé elvetemült. A Rigolettóban viszont magas C-t énekel (ez nem biztos), amikor Gildát keresi, ki is esünk a hangulatból, de megéri.

Boldog születésnapot, Sherrill bátyó, de mielőtt megmutatnám, hogy énekelte a Prológot (eléggé olyan, mintha nem Milnes méretű énekest képzelt volna oda a rendező Franco Zeffirelli, de a vége, a vége!), még el kell mesélnem egy nem is zenei élményemet. A Giocondát vették föl az Olasz Intézetben, Domingo-Marton-Milnes vezető hármassal, de aztán Domingo nem tudta vállalni a felvételt családi okok miatt, így Giorgio Lamberti lett a tenor. Énekelték az Enzo-Barnaba kettőst, ármány és butaság, én nagy csöndben fölöttük álltam a karzaton, és néztem őket. Az egyik olasz, a másik amerikai, az egyik óriás a másik jóindulattal átlagos termetű. Álltak ketten a mikrofon előtt, mindkettőn világos, nyári pulóver, mindkettő csuklóján aranylánc, mindkettőnek óriási aranygyűrű a kezén, nagy színes kővel, Milnesé, a keze méretének és az ujja vastagságának megfelelően akkora, hogy akár színpadi gyűrű is lehetett volna, vagy igazi dózse igazi kezén a hatalom jelképe. Szóval egybemosódott minden, opera, színház, való élet és elképzelt való élet, és akkor azt éreztem, hogy sok van, mi csodálatos, de az operánál nincs semmi csodálatosabb.    

Varga Imre decemberi halálakor jutott eszembe, hogy hiszen mi leveleztünk. Nem közvetlenül, és viszonylag egyoldalúan, de mégis, valahol a dossziékban van egy levelem tőle. Még a keltezését is meg lehet tippelni, 2010 decembere után. Akkor sikerült egy szellemesnek szánt szösszenetet írni arról, hogy amikor a szobrász az Erkel domborművet készítette a gyulai emlékház falára, akkor feltehetően félrelapozott a Nagy zeneszerzők arcképcsarnoka című könyvben, és véletlenül Verdit formázta meg Erkel helyett.

Egy olvasó elküldte Varga Imrének a cikket, és ő válaszolt rá. Nem nekem, szóval nem is dicsekszem tovább a pen friendséggel, de az olvasónak megírta, hogy csacsiságokkal nem szokott foglalkozni, és ez csacsiság. Annyira tetszik ez a szó, annyira múlt századi, és közben elegáns, hogy ilyenkor tényleg azt érzem: érdemes híres szobrászokkal pimaszkodni. És még van is egy levelem Varga Imrétől.

Van Zongoristák Világnapja, bár nyilván még a zongoristákat sem nagyon érdekli, nem élnek máshogy november 8-án, nem kapnak gratulációkat, engedd meg, hogy a Piano Day alkalmából ezzel a szerény csokorral.... . Talán a dátumot rosszul választották meg. Ha engem kérdeztek volna, január 5 volna a dátum, mert ezen a napon született három világhírű zongorista is. Arturo Benedetti Michelangeli (éppen száz éve), Alfred Brendel (1931-ben) és Maurizio Pollini (1942-ben). Aki figyel, észreveheti, hogy a jelek szerint 11 évente január 5-én születik egy jelentős pianista. A kérdés csak az, hogy akkor hol van az 1953-as emberünk? És hol vannak a többiek?

Még karácsony előtt kóvályogtam az élelmiszerboltban, amikor Dévényi Tibor műsorában megszólalt a 100 Folk Celsius, és a Paff, a bűvös sárkány. De hiszen ezt ismerem. Mármint nem a dalt, azt mindenki, hanem a szerzőt. Nem az eredeti szerzőt, Peter Yarrow-t az ötletes nevű Peter, Paul and Mary együttesből, hanem a magyar szöveg íróját, Muzsay Andrást.

Eredetileg Puff a bűvös sárkány, és ez a puffogás vagy pöfékelés beindította a hallgatói fantáziát, amely szerint ez titkos marihuána induló volna, hiszen a kisfiút Jackie Papernek hívják, márpedig a marihuánát papírba szokták csomagolni, a tenger, ahol a sárkány él, angolul sea, vagyis C, ami a kokain első betűje volna. A szerzők tiltakoztak, és így leírva tényleg marhaságnak tűnik az egész. A fordító Muzsay mindenesetre kikerült minden lehetséges félreértést, Paff lett Puffból, és nem Pöff, Jackie Paper is egyszerűen Jani, nincs mit félreérteni.  

Ott a közértben sárkányok és kisfiúk helyett Muzsayra gondoltam, aki igazi mesei figura lett öregkorára, nagyszakállú, melegítős, botos bácsi volt, aki ennek ellenére délelőtti sajtóvetítésekre járt. Az emberek kérdezgették, hogy ki ez, annyira nem illett a környezetébe. De mintha csak azt mondta volna, annál rosszabb a világnak, ha rajtam csodálkozik, ha én nem illek bele.

Örökké él a sárkány, nem úgy a kisfiú, éneklik. Azt kell csak eldöntenünk, Muzsay melyik volt. Inkább a sárkány.

Ha jól emlékszem, Závodszky Zoltán, tenor és műfordító vetette föl a problémát, hogy van A vándor éji dalának ezer (na jó, nem ezer, de hat) magyar fordítása, de hiába, egyiket sem lehet használnia annak, aki Schubert dalára szeretné alkalmazni valamelyik magyar költő sorait, hiába minden szöveg- és formahűség, egyszerűen nem jön ki a Schubert zenére a magyar líra.

Ugyanez volt a probléma a nyolcvanas évek elején, amikor a Macskákat bemutatták a Madách Színházban, léteztek magyar fordítások Eliot verseire, csak használni nem lehetett őket, túl bonyolultak vagy túl szabadok, túl hűek, vagy túl mások voltak, újra kellett fordíttatni a szöveget, és ki mással, mint Romhányival, a rímhányóval. Aztán lehetett ezen is szörnyülködni, de a szöveget el lehetett, ma is el lehet énekelni. Szörnyülködni? Az talán túlzás, bár, mondjuk, amikor Elvis Trén lesz Skimbleshanksből, az még csak-csak rendben van. De hogy váltóőr???? Pont az a lényeg, hogy ez a macska a vonaton él, nem a váltót őrzi, hanem állandóan utazik.

Romhányi csodálatos, Eliot az, aki fordíthatatlan. Pláne énekelhetetlen. Nemes Nagy Ágnes Makár Vikit csinált Macavity-ből, mondván, hogy az hasonlít. Csakhogy még a bűnöző macska neme is megváltozik így, az olvasó először lánymacskára gondol. Romhányinál ugyanez Sam Mitsegél, az legalább fiú, bár, amikor először láttam a Macskákat Pesten, végig azt hittem, hogy azt éneklik, Szendvicsegér, és beindultak a Tom and Jerry reflexek, szegény, csak el ne kapja valamelyik macska.

Jobb az egészet angolul hagyni, mondanám, de a mostani filmváltozat arról szól, hogy az sem feltétlenül jó.

Valaki nyilván jó ötletnek gondolta, hogy mielőtt még teljesen elhalványodik Judy Garland emléke, és nem marad belőle más, mint az Over The Rainbow, illene vagy kellene egy filmet csinálni a szomorú történetből. Csak Judy Garland nem hagyja magát. Teljes lenyűgöződéssel néztem (na jó, csak elalvásig), hogy Renée Zellweger milyen elszántsággal görbül és totyog, és tényleg nem hasonlít önmagára a film alatt (legalábbis addig, amíg a saját mosolyok fölül nem írják a Judy-arcvágásokat). Igazi Oscar-díjas alakítás, úgy értem, mást sem érezni az egész film alatt, mint a bírák puhítását, ezt tessék jutalmazni. De mit? Igaz, hogy Zellweger nem hasonlít önmagára, de attól még Judy Garlandra sem. Igaz, hogy szomorú a történet, de nem szomorúbb, mint a Wikipedia szócikk, gyerekként rászoktatták a gyógyszerekre, hogy ne hízzon el, aztán felnőttként nem foglalkoztak túl sokat vele, elszegényedett, megalázó vagy megalázónak mondott munkákat kellett elvállalnia, délutáni előadásokban énekelni rongyos dollárokért. Aztán jött még egy utolsó fellángolás, a londoni kaland, és hamarosan a nyugtatók. Rettenetes, de nyilván nem fog megakadályozni egyetlen gyereksztár anyukát sem, hogy erre az útra küldje a gyermekét. Magát Judyt sem akadályozta, pedig Liza Minnelli élete sem nagy csoda.

Arról legalább nem Renée Zellweger főszereplésével készül majd el a film.

Nem szeretnék igazságtalan lenni Zellwegerrel sem, tényleg dolgozik, ahogy elmondta egy interjúban, minden YouTube videót megnézett, és igazán ügyeskedik. Meg jól is énekel, bár akkor már kicsit sem hasonlít a megjelenítendőre, de az már tényleg túlzás is volna. A film attól még unalmas, minden mozzanata és fordulata tudható és sejthető, ami meg nem az, abba nem mennek bele, egy kicsit utalnak arra, hogy Louis B. Mayer mintha pedofil lett volna, de ez túl kockázatos állítás, így aztán annyiban is hagyják.

Az ember hazamegy, és nem tehet mást, mint megnézi Judy Garlandot. Hogy tényleg annyira idejétmúlt és béna-e, mint a róla készült film. És dehogy, dehogy.