Apai történet az is, hogy valami régi, nemzetközi konferencián fölállt a magyar küldött, rettenetesen részegen, és jobb ötlet híján elénekelte a Kis kacsa fürdik, fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba kezdetű gyermekdalt, majd, mint aki jól végezte a dolgát, befejezte a hozzászólását. A szovjet titkosszolgálat aztán napokig dolgozott azon, hogy megfejtse: vajon mire akartak utalni ezzel a magyar elvtársak.

Tényleg, mire? Amennyire tudom, nincs meg a dalszöveg megnyugtató megfejtése, mi a fekete tó, miért éppen Lengyelországban tartózkodik a kacsaanya. Hogy valami több vagy titkosabb is van a szavakban, arra nekem mindig Radnóti a megerősítés, ő, persze, erotikus irányba viszi a sorokat:

 Fekete tóban kis kácsa fürdik
s fürdik a nagy lány a ruhaáztató,
jó tekenőben s mindene látszik,
ahogyan csattogva mossa magát; már
tudom, utána száradni kifekszik
a napra és engem kiván ő csörgő
fogakkal két énekes combja közé!

Most pedig van egy pici kép a Kieselbach Galéria Nagy István kiállításán, igazából nem is tudom, hogy kell-e gondolni valamire a kácsákkal kapcsolatban. Mert nem kis kacsa, hanem kis kacsák, nem fürdenek, csak úsznak, de a tó, az fekete.

Kedélyes, vidám ember lehetett Nagy István. 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy ősz fejjel is James Fenimore Cooper regényét fogom olvasni, és még csak nem is valami ritka kincset, hanem Az utolsó mohikánt, végre teljes valójában, mindenféle, nem túl súlyos világnézeti elmélkedéseivel, amiket a korábbi, ifjúsági változatban erősen megrövidítettek. Már csak azért sem, mert egy családi történet szerint édesapám közértes munkássága alatt kapcsolatba került a szovjet hadsereg egyik élelmezésért felelős tisztjével, és gyakran emlegette az oroszok primitívségére utalva, hogy a tiszt szidalmazta az amerikai imperialistákat, hogyan bánnak el az őslakosokkal. Minderre a példát az orosz egy éppen akkor olvasott könyvéből hozta, a Poszlednyij iz mohikanov címűből.

Nyilván nincs értelme a családi legendákat megkérdőjelezni, de Az utolsó mohikánban nincsenek is igazi imperialisták, a szó szoros értelmében nem is irtják az indiánokat, az angolok és a franciák háborúznak, és közéjük kerülnek a delavárok és az irokézek.

Kétségtelen, hogy a Cooper-könyvek, már amelyik még aktív, a túlélésnek azt a módját választotta, hogy az olvasói korlétrán finoman aláereszkedett, ifjúsági könyv lett belőle. Nem annak indult. Schubert a halálos ágyán levélben kér a barátaitól újabb Cooper regényeket, mert Az utolsó mohikánt már kiolvasta. (Egyébként a barátok dolga sem könnyű, a Bőrharisnya történetekből még csak három van kész 1828-ban, a Vadölő és a Nyomkereső még sehol.) A magam részéről nem nagyon kételkedem Schubert irodalmi ízlésében, ahhoz túl jó verseket zenésített meg, (persze, hogy rosszakat is, de azok dalszövegnek így is beváltak), ám ha ő esetleg nem elég meggyőző, akkor ott van Victor Hugo, aki szerint Cooper a legjobb író Franciaországon kívül (és vajon ki a legjobb Franciaországon belül?), D.H Lawrence szerint pedig a Vadölő egy gyöngyszem. Mark Twain röhögött rajtuk, mármint a Cooper-könyveken, de neki szabad, Tom Sawyer tényleg örök barátunk, és így is erős a gyanúm, hogy nem hülyeség újraolvasni Unkasz, vagyis most Uncas kalandjait. Legalább látjuk, kik nem lettünk, pedig szerettünk volna lenni.     

Elég különös, vagy legalábbis zeneszerző számára különös halál jutott Julien Gauthier-nak: széttépte egy medve. Azon gondolkodom, van-e még olyan komponista, akinek ilyesmi jutott osztályrészül, a szokott ágyban, párnák közt helyett, de nem jut eszembe senki. Jean-Baptiste Lully talán, aki a Napkirálynak írt Te Deumja alkalmával rácsapott a lábára a karmesteri bottal. Seb keletkezett, elfertőződött, halált okozott, de legalább ágyban. Anton Webern a 2. világháború legvégén (igazából már a háború után, szeptember 15-én), kijárási tilalom alatt kiment az utcára, hogy rágyújtson egy szivarra. Az amerikai katona a fényt torkolattűznek képzelte, lőtt, talált.

Csak azért mondom, mert ennek alapján egyáltalán nem biztos, hogy Julien Gauthier kizárólag a halála miatt kerül az újságokba.  

Mocsári Károly mondta, hogy szerinte ki nem találom, hogyan kell kimondani a zongorista Stephen Hough nevét. Sztíven… kezdtem ravaszul, jól tudva, hogy nem ez a kérdés. Aff – fejezte be Mocsári, szóval, hogy ezt a betűhalmazt így kell hangra változtatni. Annyit mindenesetre elért, hogy azóta sem mondtam ki Stephen Hough nevét. Lehet így élni.

Pont ez történik az indián könyvekben, vagy legalábbis a Cooper-regényekben. Magyarul az indiánok szorgalmasan mondják, hogy uff, uff, a meglepetés jeleként, vagy csak azért, mert uff, ők beszéltek, de hiába keresné az ember ezt a három betűt Az utolsó mohikán eredetijében, ott azt mondják, hugh, mint a színészek között Grant vagy Jackman keresztnevében. Mondjuk, ha kiderülne, hogy azt meg úgy kell mondani, hogy Uff Grent…

Igazából nem csak a kiejtés, az írás is bizonytalan (nem beszélve most a jelentésről) a franciák ugh-nak írják, a németek hugh-nak, hough-nak, angolul how-nak vagy howgh-nak, ennek alapján az ember azt gondolná, hogy mindennek lehet mondani, csak épp uffnak nem. Amennyire meg lehet állapítani, eredetileg nem arra használják, hogy „ich habe gesprochen”, hanem inkább üdvözlésként, de hát melyikünknek van egy igazi, dakota ismerőse, hogy mindezt tisztázhatná?

Biztosan készül már valahol egy vagy több könyv a komolyzenei szexuális visszaélésekről, Mozarttól napjainkig, de amíg ez nem jelenik meg, addig van egy látszólag egyszerű kérdés: miért nem érdeklődnek az érintetteknél. Itt a Domingo-ügy, vannak csinos magyar énekesnők, akik kapcsolatba kerültek a tenorral, miért nem kérdezik meg Miklósa Erikát vagy Keszei Borit, hogy mi volt? Amennyire tudom, nem volt semmi, de ez is információ ilyen helyzetben.

Aztán leesik, hogy őszinte és meggyőző válaszokat nem nagyon lehet kapni. Ha sikeres pályáról van szó, azért, ha sikertelenről, akkor meg azért. Közben, persze, érdemes elmozogni a világsztároktól, le a föld felé, a próbatermekig. Vajon fogdossa-e a csinosabb lányokat a rendezőasszisztens, mikor épp beállít egy jelenetet? Vajon elvárható-e hogy panaszra megy ezzel egy nagy operaház igazgatójához a pályakezdő, vagy dupla melltartót vesz föl, és elviseli? És ha, tegyük föl, lefekszik valaki egy menő karmesterrel, az mire elég? Attól még el kell énekelni a következő évadban a Toscát, és a közönség minden tagjával nem lehet lefeküdni, hogy nekik is tetsszen. Mintha az operai szakmai szex csak olyan volna, mint a doppingszer, önmagában nem működik.  Lance Armstrong lenyelte a tablettákat, és cserébe még többet edzhetett, hegyre föl, hegyről le, és csak utána jött a Tour de France befutója.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg beleszeret a karmesterbe.  

A homály ugyan egyre csak sűrűsödik, hogy mi is volt a Domingo-féle zaklatási ügy, mindenki eltűnt, nem szól, csak a Domingót védők emelték föl a hangjukat, legtöbben azért egy kis ráhagyással, nehogy valami bajuk legyen belőle. Nem látni, ki volt mögötte, ha volt valaki, mi volt a cél, viszont van egy pont, ami elég szilárd maradt. A csodálkozás elmaradása. Mintha a szívünk mélyén, vagy máshol, agyunk józanabbik felében, nem tudom, de azért sejtettük volna, hogy valami van, az nem létezik, hogy Domingo és a felesége, ez a szemüveges asszonyka, holtodiglan, holtáiglan. Ahogy Pavarottinál is minimum gyanús volt az annak idején Pesten is föllépett tanítvány és titkárnő, Madelyn Renée, mert ugye az énekesnő tehetsége egyáltalán nem indokolt semmit. Azóta az Otello producere is elmondta, hogy látogatta Pavarottit, család, feleség, lányok, szerető.

Nem ez most az érdekes számomra, hanem a harmadik tenor. Abban is biztos valahogy az ember: José Carrerasnak nincsenek ilyen ügyei. Mert belőle éppen az hiányzik, ami a két kövérebbikben megvan: a hódítás képessége. A szuperférfi. Hogy nem a hangjukkal énekelnek, vagyis nem csak azzal, de egész lényükkel, és ez az egész lény minden gyengesége ellenére is győztes – ahogy egy tenornak lennie kell. Szigorúan véve Carreras soha nem volt a harmadik tenor, vagy mindig csak a harmadik tenor volt, zárkózott, szorongó férfi volt, akinek erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy kiálljon, és megmutassa magát a világnak. A két hódító mellett elfért valaki, aki nem hódított, akit inkább félteni kellett, a törékeny, aki megmutatta, hogy mennyire nagy a két másik, akiről senkinek eszébe nem jutott, hogy mintha ez volna a tenorlét esszenciája.

Ez most nem minőségi különbség… Ha jobban belegondolok, de, az. De a lényeg mégis az, hogy nem a hangjával énekel az ember, hanem – ki ne mondd.  

Azt mondja Alain Delon, még agyvérzés előtt, hogy igen, lehet, hogy megütött nőt, de a maga részéről bizton állíthatja, hogy nem zaklatott senkit. 

Te hülye, mondom én, téged biztosan nem is vádolt meg senki. Más a helyzet egy beteg lelkű, hatalmaskodó emberrel, és más valakivel, akiről késsel sem lehet levakarni az önként vállalkozókat. Van ez a híres fénykép:

Mick Jagger és Delon között Marianne Faithfull, aki láthatóan ügyet sem vet Jagger szexisen felemás zoknijára, szűziesen lesütött szemére, még arra sem, hogy ő hivatalosan a Rolling Stones kíséretéhez tartozik, hanem némi kábulattal hallgatja a fényes cipős franciát. 

Elhiszem, hogy Delon nem zaklatott senkit szexuálisan. Legfeljebb megverte őket. Az mégis más.  

Biztosan óriási irodalma van ennek, de a magam részéről soha nem értettem, hogy a káromkodás miért okoz könnyebbséget az embernek. Mi történik, amikor valaki Isten nevét hiába veszi, ráadásul trágár környezetben. Mitől jó?

Nem megoldhatatlan rejtély.

Mondok egy tegnapi példát. Törött lábú, közeli rokont kellett kórházba vinni. A betegszállítót már nem lehetett megrendelni, maradt a taxi, azt viszont jó előre fölhívtam, most van három óra, negyed hatra ide tudnának jönni. Persze. Jó, de biztos? Beteggel vagyok, nem tudunk akármennyit várakozni a sarkon. De hát biztos.   

Annyira biztos, hogy tíz perccel a taxi érkezése előtt megszólal a telefon: nem találnak autót. Addigra már, persze, úton vagyunk, a törött lábú részidőket nem könnyű kiszámítani, szóval minden úgy történik, ahogy nem kellene, járókeret fölé hajló közeli rokon, többé-kevésbé az összeroskadás szélén, a taxivállalat munkatársa, épp a belső szabályzatot ismerteti, hogy attól még, hogy én háromkor beszéltem vele, szó sincs arról, hogy neki két órája van autót találni, ő csak ötkor kezdheti el az autót keresni. A legrémesebb. Az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, nyilván mert az is, egy arctalan, bár nem hangtalan, de segítségre képtelen másikkal beszél, aki a szabályzatra hivatkozik, semmiféle megoldás nem dereng a közelben. Nem marad más lehetőség, mint a legostobább: a tápláléklánc legrosszabb végén lévő szidalmazása, átkozódás, fájdalmas és lassú halál kívánása. Ők, mi mást tehetnének, leteszik.

És akkor leesik, hogy ez körülbelül mégis ugyanaz, mint a káromkodás. A világ megborulása, amelyben a nehezen látható arcú lény fölmondja, vagy mintha fölmondaná a szövetséget, az ember ott marad. Nem egyedül, ez a lényeg, hogy van kit káromolni, a káromkodás a hit dühöngő megerősítése. Tudom, hogy hallasz, tudom, hogy vagy. A káromkodó éppen úgy hisz Istenben, ahogy én hiszek a City Taxi létezésében. Csak épp nem megy vele semmire.

Az utolsó mohikánt olvasom, a teljeset, új fordításban, és elég sok örömöm van benne, bár kétségtelenül fárasztó, hogy Sólyomszem tízoldalanként elmondja, hogy ő tiszta vérű, fehér ember. Ettől még drukkolok a könyv sikeréért, hátha akkor a többi Natty Bumppo-történet is megjelenik csonkítatlanul. Csak azért vagyok bizonytalan, mert látom, hogy a fordító, Gy. Horváth László nem akkora élvezettel és odaadással dolgozott, mint szokott. Már valahol a könyv elején is belebonyolódik egy szarvasproblémába, hogy gím, meg dám, meg jávor, de aztán a jó öreg sólyomszem azt mondja, ha jól emlékszem, a zsoltárénekesnek, hogy az majd egyszer meglátja, a szürke varjú hasznosabb, mint a sokszavú poszáta. 

Ne már. Értem én, hogy ez a helyes megoldás a mocking tresherre, illetve azt hiszem ez az, a mockingbirdre biztosan ezt dobja ki a szótár, de hát csak nem beszélnek így az erdei nyomkeresők. Ennél még a gezerigó is jobban tetszene. Vagy legyen teljesebb az őrület, mondja azt az erdő mélyén, hogy mimus poliglottos, de ez a sokszavúzás, ez finoman szólva sem tűnik hitelesnek.

De megyek, olvasom tovább.  

Talán a jó gyerekfilmek mind rokonok. Legalábbis abban, hogy nem gyerekfilmek, hanem felnőttként röhög rajtuk az ember, mert ráismer benne magára, a saját gyerekkorára, a világ fölötti akkori hüledezésére, hogy itt vannak ezek a felnőttnek nevezett lények benne. Nem tudom. Mindenesetre nem csak jól szórakoztam a Jó srácok című filmen, de közben eszembe jutott a Keménykalap és krumpliorr, pedig a probléma nem teljesen ugyanaz a két filmben. Cirkuszi előadás a beteg kislánynak, kontra hogyan kell smárolni az üvegezős bulin. Mindkét esetben el lehet jutni mindenféle bűnügyekig, állatkerti majomrablás nálunk, pornónézés, sörlopás a boltból, kábítószer kereskedelem, guminő, drónvadászat náluk. Nekünk még plusz Alfonzó, aki az idők múlásával egyre komorabbnak és egyre fenyegetőbbnek tűnik a fojtott hangjával, az izmaival, a mosolytalan mutatványaival. Nyilván az volna a csoda, ha olyan életúttal nem volna ilyen.

Amerikában könnyebb gyereknek lenni. De ott sem könnyű.