Nem mentegetem, még magamban sem, mert hogy jövök én ahhoz. Meg azért sem mentegetem, mert ő sem mentegeti magát, nem mondja, hogy hazugság, és beperel mindenkit, aki ilyeneket állít, nem jön szánalmas magyarázatokkal, és amit mond, az igaznak látszik: mások voltak talán a határok a nyolcvanas évek végén. Elfacsarodik a szívem, hogy egy ekkora pályát mégis így kell befejeznie, meg rosszul esik elképzelni őt, ahogy csókos huszárként taperolja a kolléganőket… Legfeljebb azt lehet mondani, amit Carlos Kleiberre mondtak, hogy olyan nincs, nem is lehet elvárni, hogy este fél nyolctól tízig legyen valaki hódító és győztes és elragadó, aztán tízkor mindezt kapcsolja le magában, és feleljen meg a polgári erkölcsöknek.

Még ezt sem mondom, magamnak sem. Csak azt, hogy ő a Plácido Domingo.  Akkor is, ha a philadelphiaiak már vissza is mondták, ha Los Angelesben független bizottság vizsgálja a történteket, ha a Metropolitan egyelőre vár, várja a Los Angeles-i eredményeket, és majd dönt, hogy lesz-e Macbeth, vagyis, hogy vele lesz-e a Macbeth vagy mással. Nyilvánvaló: Domingo ma már nem nélkülözhetetlen a világban. Ő az az Akela, aki már nem éri utol a szarvast. Meg lesz cincálva. Talán nem csak meg, hanem szét is.  De hát nem dobhatjuk a szemétre, mert akkor saját magunkat kellene mellédobnunk.

Az ország apraja és légköri jelenségek után érdeklődő nagyja a Normafánál és egyéb helyeken fordult tegnap éjjel az ég felé, hogy láthassa a Perszeidák meteorraj éjszaka elégő tagjait, vagyis, hogy lásson csillaghullást, és közben eszembe jutott Perszeusz. Nem is maga Perszeusz, hanem Benvenuto Cellini firenzei Perszeusz-szobra, amit talán az első gimnazista irodalomkönyvemben (vagy rajz és műalkotások elemzése? logikusabb volna) láttam először, és körülbelül azóta hiszem, hogy a reneszánsz, de talán az európai művészet legalulértékeltebb szobra. Már csak abból is érződik, mennyire alulértékelt, hogy bő négyszázötven év óta áll az eredeti helyén, a szabadban, a Palazzo vecchio melletti loggia alatt. Az idők során, ha jól tudom, egyszer restaurálták, nem is régen, és utána visszahelyezték az eredeti helyére, mint amivel nagy baj nem történhet. A talapzatát bezzeg féltették, az ma már másolat, de ugyan mi rossz is történhet Perszeusszal?

A szokásos olasz műkincsbőség, Másutt egész múzeumot építenének a Perszeusz köré, itt meg nézheti, aki arra jár. Pedig már a szobor öntésekor is volt tét, a tér elkezdte csöndes romlását, Dávid még eredetiben itt állt, de a palota kapujának másik oldalára közfelháborodásra kitették a sokszor igazán ügyes Baccio Banditellitől a Hercules és Cacust. Cellini is mintha szándékosan kereste volna a kapcsolatot a Dáviddal, Perszeusz kezében a Medúza feje Dávidra néz. Aki a Medúzára néz, kővé válik, és hopp, tényleg.

Perszeusz nem néz rá, maga elé tekint, de annyira, hogy még a néző sem látja a szemét, csak csodálhatja a domború mellkast, hátrafeszülő lábat, a sarló és kard keverékének látszó kivégzőeszközt, Perszeusz gyönyörű karját. És a szobor legnyugtalanítóbb részét, a két arcot.  

Lehet, hogy véletlen, Cellini ezt az arcot szerette használni, ha nem portrét készített, ívelt ajak, egyenes orr, csigás haj. Csiga helyett a női fejen kígyók vannak, mert Medúzának ilyen adottságai voltak. De a kettő ugyanaz az arc, mintha Perszeusz önmagát, önmaga női változatát vagy rosszabbik énjét fejezte volna le. Van egy higgadt, győztes férfitest, amely egy lefejezett, a kíntól karikába görbült nőn tapos, és az arcán a diadal helyett mintha zavart vagy szégyent látna az ember. Miről szól ez a szobor?  

Tegnap, amikor Kocsis Elsáját kerestem (Wagner: Lohengrin) a gép Carlos Kleibert dobta föl, amit nem is tudom, mire véljek. Tud valamit, vagy tud valamit rólam, vagy egyszerűen zenei dolgokban tájékozott maga az internet. Tény, hogy a két K betűs ember ismerte egymást, bár, ha jól tudom, soha nem zenéltek együtt. Pedig egy közös Emperor-zongoraverseny talán megrengette volna a zenei világot. 

De tényleg ismerték egymást. Kocsis mesélte, hogy amikor Milanóban járt, bement az Otello szünetében Kleiber öltözőjébe. Na, hogy tetszik, kérdezte a karmester. Először is: a tenor fél hanggal lejjebb énekel. Abban a pillanatban belépett a tenor, a hangra és formára egyaránt jelentékeny Jon Vickers. Na tessék, Mr. Kocsis is megmondta, hogy alacsonyan intonál, fordult hozzá Kleiber. Nem voltak kellemesek a pillantások, amelyeket Mr. Kocsis kapott Mr. Vickerstől. 

Még mindig elég hihetetlen, hogy a történet mindhárom szereplője halott. 

De a tegnapi ajánlatokra visszatérve: Mennydörgés és villámlás polka, Japánban, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával. Carlos Kleiber úgy vezényel, ahogy a muzikális gyerekek szokták, mintha ez valami koreográfia volna, nem meló, ütemezés, parancsolat, csak ívek húzogatása, táncika és zenemagyarázat. Gyönyörűség, és semmi más. És hogy szól az egész? 

Hihetetlen, hogy ilyen valaha volt. 

Nem mondom, hogy sokat agyalnék ezen, csak látom meg el is fogadom, hogy halványodik bennünk, bennem Kocsis Zoltán emléke, ez a rendje, novemberben lesz három éve, hogy meghalt. De mielőtt teljes lenne a nagy beletörődés...

A tavalyi bayreuth-i Lohengrint néztem, legyek és molylepkék játsszák, Thielemann vezényli. A megfelelő helyen és pillanatban megszólal Elsa nászmenete, és - nem olyan. Az oboista is egy kicsit ideges, talán megrémült a nagy pillanattól, hogy most ország-világ előtt, bemutatón, tévéközvetítésben, mindenesetre kapkod, pont az nincs benne, ahogy az ember megszokta, mert meg tudta szokni, ahogy Kocsis játszotta a Liszt-átiratot. Az a méltóság, az a nagy nyugalom, tisztaság, az az emelkedettség. Évekkel a halála előtt, az aortarepedésekor azt mondta Kocsis Zoltán, hogy úgy érzi, meg is halhatott volna, mert teljes életművet hagyott maga után. Amit már akkor sem értettem, mármint nem értettem egyet vele, mert tudtam volna mondani ötszáz olyan darabot, amit hallani akartam volna vele. Mondjuk száznégy Haydn-szimfóniát, csak kezdetnek. Aztán egy teljes Lohengrint. De legalább egy Elsa nászmenetét, zenekarral. 

Mikor itt volt Mirga (Mirga Grazinyté-Tyla) a Birmingham Symphonyval, valaki azt kérdezte a szünetben, mi ez, valami karmesterverseny? Először nem is értettem, mire gondol, aztán rájöttem. Tényleg, régebben ez volt a karmesterversenyek normális menete, ott látott az ember karmesternőket, akik többnyire azért nem jutottak be a döntőbe, mert az mégiscsak férfimunka. Tiszteljük a tehetségüket meg a muzikalitásukat, de már a pálca is rosszul áll a kezükben. Ha az ember körülnézett a világban, még a kilencvenes években is alig-alig fordultak elő szoknyás karmesterek, Simone Young vagy Marin Alsop jut az eszembe. Igaz, ők sem hordtak szoknyát, már itt kezdődik a baj, nincs kitalálva, hogy ők maguk mit viseljenek, mi legyen a fellépőruhájuk. 

Azóta jelentősen változott a helyzet, Mirgával még a nagy tehetséget is megtaláltuk, de egyre több a hír, hogy ennek vagy annak a szimfonikus zenekarnak a zeneigazgatója vagy a helyettese - és itt egy női név következik. Nálunk meg mintha épp fordítva történne minden, azelőtt még csak lehetett látni az Operában Domán Katalint vagy Csányi Valériát, de az utóbbi időben mintha ritkult volna a fellépései száma, hogy finoman fogalmazzak. 

Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy vajon mikor indul el Afrika? Mert a nők, nyilván fokozottan nehezített terepen, de lassan kijárják a pulpitusra vezető utat, viszont afrikai karmester egyáltalán nem jut az eszembe. Ázsiai, indiai természetes módon van,de Afrika nem képviselteti magát a sztárok között. Sejtelmem sincs róla, miért van ez. És meddig marad így.  

Azt legkésőbb Nemeskürty Istvántól megtanulta az ember, hogy Török Bálint nem volt épp az a fene nagy hős, akinek Gárdonyi megírta, bár, amikor Nemeskürty azt panaszolta, hogy mennyi kárt okozott az országnak, talán éppen olyan értetlen és, bizonyos szempontból idealista volt, mint Gárdonyi. Mindenesetre följegyezték, hogy rabolt, pártot ütött, mi több, egyszer (legalább egyszer) megrohamozta a piacot, ahol széles jó kedvében meg is erőszakolta az árusok némelyikét. Tulajdonképpen nagyobb rejtély, hogy ha van egy ilyen belülről bomlasztó ember, akkor a törökök miért pont őt fogták el, miért őt vetették a Héttoronyba és egyéb kellemetlen helyekre. (Vagy "helyekbe"?) Ellenük is elkövetett valamit? Vagy valaki más kérte meg a szultánt, hogy vonja ki Török Bálintot a forgalomból?   

Ami azt illeti, ez pont nincs benne Miklya Luzsányi Mónika regényében. Nem mintha azzal biztatna, hogy benne van, nem is Török Bálint a címszereplő, hanem az unokája, Török Kata, de hozzávetőlegesen ugyanakkora súllyal szerepel a történetben Török Bálint és a felesége, csak el ne tévedjen az ember a Katák között. Igazából mégis az a meglepő, hogy ezek a Törökék szexuális életet is élnek. Tudom, a történelmi regények már csak ilyenek, legalábbis egy ideje, legkésőbb Maurice Druon óta, de a magyar hagyomány, az Egri csillagok vagy A koppányi aga testamentuma még nem részletezi a főúri vesszők ágaskodását és a főúrnéi alávetettséget. Nincs benne semmi szörnyű, Miklya Luzsányi Mónika egyszerűen abból indul ki, hogy ötszáz évvel ezelőtt feltehetően ugyanazt csinálták az ágyban és az ágy körül, amit mostanában - bár ebben azért nem biztos, hogy igaza van. Mindenesetre úgy érzem magam, mint valami rossz tanuló, akinek csoki helyett szexet kínálnak, hogy megtanulja a történelmet. Lehet, hogy így emberközeli, de a végén a történelem helyett csak a sokszázados fityfirittyek maradnak.  

Jövőre lenne nyolcvan éves Gregor József, amiből logikusan következik hogy ma van (vagy volna?) a hetvenkilencedik születésnapja. Nem tudom, ha ilyenkor az ember elkezdi bizonygatni, hogy nem volna, hogy él, hogy velünk van, köztünk, akik láttuk, az kinek szól. Azért bizonygatom, mert tényleg eszembe jut, mondjuk olyan ártatlan helyzetekben is, hogy ülök a tévé előtt, adják A sevillai borbélyt, olyan, amilyen, most mindegy, de amikor a második felvonásban megjelenik don Basilio, nekem Gregor jut eszembe, amikor azt énekelte: akkor megyek. És leült. Akárhol és akármikor láttam vele, mindig így csinált, mindegyik rendezésben (azt hiszem háromban láttam), és igaza volt, mert annyira vicces volt, azzal a kaján mosollyal az arcán, mindig nevetni kellett. 

Nem is ezt akartam elmesélni róla, hanem azt, amikor a Metropolitanben énekelt, Sosztakovicsot, A mcenszki Lady Macbethet, közvetítette a rádió, és ott olyan volt az első színpadra jövetele, hogy már a színfalak mögött veszekednie kellett, prózában povedálni. Nyilván azt hitték, hogy oroszul beszél, vagy valami ahhoz hasonló nyelven, de ő úgy ment be, hogy üzent haza, a szegedi barátjának a becenevét kiabálta: Nyuszuskám, Nyuszuskám!  Mert tényleg tökmindegy volt neki New York és Metropolitan, világközvetítés és örök dicsőség, vagy nem tökmindegy, de azért semmiségecske ahhoz képest, hogy Szegeden hallgatja őt a barátja.  

Azóta a nagy közvetítések szünetében mindenki üdvözli az otthoniakat, akit meginterjúvolnak, de Gregor akkor is csak egy volt. Van.

Egy barátom épp Krakkóba utazott, és épp aznap este Cseh Tamás tiszteletére leadták a Cseh Tamás filmet. Gondolom, hogy el ne felejtsük, bár engem ez a veszély nem fenyeget, de azért legyen följegyezve: ma tíz éve halt meg. 

El nem felejtem, mert ha egy barátom épp Krakkóba utazik, akkor ez a dal elkezd szólni a fejben, és minden, amit ez a dal jelent. A régi Krakkót, ahová jártak a régi diákok, mert jazz és mert ott át lehetett élni valami másféle világot, nem a lengyelt, hanem valami mini-nemzetköziséget. Talán erre utal a dalszövegben is a habzó cseh sör, az NDK fülbevaló, a Plovdiv cigaretta, az osztrák öngyújtó. Én erről persze már mind lemaradtam, nekem nem is volt piros útlevelem, ami a szocialista országokba volt érvényes, mert nem mentem szocialista országba. Pedig nyilván az is élmény, ha az ember bénább helyekre megy, mint ahol lakik, és arra jön haza, hogy de jó is itthon, nem arra, hogy mindjárt sírva fakadok. Mindegy. Mire Krakkóba mentem, már megvolt a rendszerváltás, az én Krakkóm föl van újítva, a Wawel nem csak a vár, hanem a csoki is, a boltok ragyognak, Veit Stossnak mondom az oltárfaragót, és nem Wit Stwosznak, és a Chlopskie Jadlóban eszem a zsíros kenyeret. De azt is tudom, hogy nem ez az igazi Krakkó, hanem az, amiről Cseh Tamás énekel. A mások Krakkója érvényesebb vagy igazibb, mint a sajátom - talán ezt nevezik művészetnek. 

Valamelyik este Bach E-dúr partitájának Preludiumát játszotta Illényi Katica a tévében, Sárik Péter átiratában és kíséretével, ami önmagában tényleg csodálatos ötlet. Kicsit csikorgott ugyan hegedű, de akkor is, a Katica-közönség legalább hírt kap arról, hogy ilyen zenék is léteznek, és talán nincsenek is olyan végtelen távolságra attól, hogy Életünk csupán egy dallam, mint azt esetleg hinné az orrát magasabban hordó hallgató. 

A baj csak az, de ez csak személyes baj, hogy az éneklő, szteppelő, hegedülő Illényi Katicáról nekem mindig Kurt Vonnegut jut az eszembe. Pontosabban az ő egyik történetbe ágyazott története, egy regényben elmesélt sci-fi novella, hogy az arasznyi, soklábú vécépumpára emlékeztető földönkívüliek tájékozódnak az emberiség főbb bajairól, és elküldenek egy követet, hogy segítsen az embereken. Az egyetlen probléma, hogy ezek a földönkívüliek fingás és sztepptánc útján kommunikálnak egymással. A követ leszáll egy amerikai család kertjében, behatol a házba, fölmegy a konyhaasztalra, és ott azonnal teljesíteni kezdi a küldetését. Elmondja, mi a rák gyógyszere, hogyan lehet bolygóközi utazásokat végrehajtani, hogyan lehet energiát tárolni veszteség nélkül, mit kell tenni a túlnépesedés ellen. Mindezt persze a maga nyelvén mondja. Az amerikai családapa egy darabig elnézegeti a konyhaasztalán sztepptáncoló és fingó kis zöld lényt, aztán kimegy a kamrába, behozza a seprűt, és határozott mozdulatokkal agyonveri vele a fontos információk hozóját. 

Így megy ez. 

Peter Mayle-lel töltöttem a víkendet, az Egy év Provence-ban című könyvvel. Ő kezdte talán el ezt a divatot angoloknál és amerikaiaknál, költözzünk vidékre, de ne a saját vidékünkre, hanem Provence-ba vagy Toscanába, együnk,  igyunk, élvezzük az életet és csodálkozzunk a helyieken. Mayle reklámszövegíró volt, ráadásul sikeres, de író akart lenni, az is lett. Megírt néhány szexuális felvilágosító-jellegű könyvet, aztán komolyabbá akart válni, és kitalálta, hogy Provance-ba költözik, valami csöndes, nyugis helyre, ahol igazán nekiláthat. A kézirat azonban egyre késett, kénytelen volt levelet írni az ügynökének, amelyben magyarázkodik, és elmeséli, milyen gondjai vannak az új házzal és a helyiekkel. Az ügynöke azt írta vissza, hogy ha ebből még ír kétszázötven oldalt, ő talál rá kiadót. 

Megírta. Ez lett az Egy év Provence-ban, és 1989-ben jelent meg. Nálunk 2003-ban hozta ki a rosszsorsú Ulpius, most meg a Partvonal. A siker milliós példányszámokat jelentett, no meg egy halom embert, aki Mayle útmutatása nyomán Provence-ba költözött, vagy oda akart költözni, de rájött, hogy ez nem mindenkinek annyira egyszerű. Ma az ember rácsodálkozik a régi világra, az eurótlanságra, a kordnadrágos francia parasztokra, a mobiltelefon nélküliségre, derűre és borúra. 

Ami Mayle-t illeti, írt még néhány hasonló könyvet, beszámolót vagy regényt (az egyikből lett a Bor, mámor, Provence című film), és a siker annyira tartósnak bizonyult, hogy már elviselhetetlenné vált. Egy reggel, amikor Mayle egy paparazzót talált a háza előtti bokorban, döntött: Amerikába költözött. Provence-ban már nem lehetett megmaradni. 

A szíve pár év múlva azért visszahúzta. Provence-ban is halt meg, amennyire tudni lehet, boldog élet végén, tavaly januárban.