Tegnapelőtt azt mondja a doktor úr A doktor úrban, hogy "boldogult Clicquot özvegye..." és előveszi a sárga címkés üveget. Tegnap a Metropolitan közvetítésben Poppea, miközben Agrippinát várja, vigaszt és bátorságot merít a sárga címkés pezsgősüvegből. És hogy egy személyes emléket is elővegyek: tanúja voltam, hogy Kocsis Zoltán átautózott a német-francia határon, hogy kedvezőbb áron szerezzen be egy kis pezsgőt, és mi mást, mint Veuve Clicquot-t. Be is szerzett, majdnem hogy ipari vagy kereskedelmi mennyiséget, ha jól emlékszem, huszonnégy üveget, tele volt vele egy nagy bőrönd. 

Nem nagyon rég Reims környékén autókáztam, és azt hittem, megvilágosodás ért, amikor az egyik településnek Veuve volt a neve. Ahá, szóval nem is...

A meglepően lagymatagon előadott nyitószám után Margaret Faultless, a Felvilágosodás Kora Zenekarának koncertmestere (angolul még ennyire sem lehetne megúszni a sok birtokot és birtokost, concertmaster of the Orchestra of the Age of Enlightment) néhány csevegő szóval azt mesélte el, hogy vonaton érkeztek, és nagyon kellemes az utazásnak ez a formája, lehet olvasni meg beszélgetni, de főleg: keveset lehet kibocsátani. Mármint széndioxidból. Mondta is a számokat, jó nagy a különbség. Az ember, persze, rögtön arra gondol, hogy rendben, de ha egyáltalán nem jöttek volna, akkor még sokkal kevesebbet bocsátottak volna ki. Csak akkor azt hittem, hogy ez még vicc. Aztán pár perc múlva valósággá vált, amikor Bach háromhegedűs versenyét nyírettyűzték a rokonszenvező közönség fülébe. Hamisak, gyatrák, lendület nélküliek, kifejezéstelenek, csúnya hangokkal dolgozók...

Van az a régi vicc, hogy Brezsnyev, Nixon és Mao ül az asztalnál. A Jóisten megkérdi, ki mit szeretne. Brezsnyev: azt kívánom, hogy Washingtont pusztítsa el egy bomba. Bumm. Nixon: azt kívánom, hogy Moszkvát nyelje el a föld. Boingg. Mao: köszönöm, én csak egy teát kérnék.

Mintha ez volna most a játék. Eszenyi ellenfelei a Vígszínházért folyó harcban most csak egy teát kérnének. A többit elintézte nekik Zsótér Sándor A doktor úr rendezésével. Mert látom a szándékot, azt is halványan, de látom: legyen más. Ne ez a körúti röhögcse, színészközpontú komédia, boldog nekikacarászás...

Már a legelső Sherlock Holmes-regényben fölrajzolja Arthur Conan Doyle a mesterdetektív különcségeit. Dohányzik, kábítószerélvez és hegedül. És persze, szereti hallgatni a mások hegedülését, az egyik kihallgatást azért is fejezi be gyorsan, hogy elérje még Norman Neruda koncertjét, aki csodálatosan játszik Chopint(?).

De ki az a Norman Neruda? A neve alapján két gyors félreértést kell tisztázni. Az egyik az, hogy talán spanyol volna, vagy valami dél-amerikai művész, mivel a Neruda név cseh, pontosabban, ha jól tudom, morva, a chilei költő Pablo Neruda Jan Neruda iránti tiszteletből változtatta meg a nevét. A másik félreértési...

Nem az a típus, aki egyhamar megszeretteti az orgonamuzsikát a közönséggel. Ez volt az első benyomás, ahogy a nagyon is aszkéta jellegű, magas, sovány, se nem szép, se nem elegáns fellépő ruhájában bejött Bine Bryndorf. De hát ne ítélj korán.

B betűs műsor, Bach, még jó, plusz Buxtehude, Böhm, Bruhns, csak hogy tudjuk, ki is az a Bach, hogy miért más kategória, mint a többiek. Vagy hogy halljuk: van azért más is rajta kívül. Így is, úgy is jó, meg Bine Bryndorf is jó, bár még az a nagy transzformáció sincs meg benne, hogy aztán odaül a játszópadra, kibontja csutkába összefogott haját, és megőrül. Nem, szigorú, de szépen játszik, le vannak szúrva az alapok, föl vannak rá építve a házak. Nyilván nem...

Mint kiderült, egy kicsit elkapkodtam azt a megfigyelésemet, hogy Párizs nem jelenik meg József Attila verseiben, hiszen 1927-ben megírta a Párizsi anzix című versét (köszönet a figyelmeztetésért), meg talán nem független Párizstól az a két francia nyelvű sor sem, amely a Balatonszárszó című versben van. De az Anzixnál maradva: az utolsó sor az, hogy „s az illemhelyen nincs ülőke.” Hát igen, nyilván sokat változott Párizs az elmúlt kilencvennégy év alatt, és talán nem ez a leghangsúlyosabb, de fényképpel tudom bizonyítani: az illemhelyen van ülőke. Legalábbis a Luxembourg kerti nyilvánosban. Nem kötelezően, csak annak, aki használni akarja. Látható, hogy a porcelán maga olyan, hogy a deszka rögzítésére szolgáló lyukakat fémmel tömték el, de mellékelik az ülőkét annak, aki igényt tart rá...

Azt nem mondom, hogy azonnal fölismertem – de éppenséggel lehetett volna így is. Dina Vierny, akire azt szokás mondani, hogy Maillol múzsája volt… Nem mondani szokás, tényleg az volt. Ma, persze, ez elképzelhetetlen, egy tizenöt éves lánynak kellett pucérra vetkőznie a vén szobrász előtt. A vén szobrász egyébként egyáltalán nem keresett modellt, megvolt neki a maga ideálja, masszív, erőteljes alakok, mediterrán modellek, tudta, mit keres. Ha nem tudta, akkor, ahogy ő mondta, kiment a konyába, fölhajtotta a felesége ingét, és megbizonyosodott arról, hogy is van ez vagy az a részlet a természetben.

Párizsban viszont megjelent ez a nyugtalanító lány Moldáviából. Az apja még látta Lenint, de nem ez volt a baj, hanem hogy ismerte Trockijt, úgyhogy...