Aki ismeri az IMdB oldalt (gondolom, mindenki), az tudja, hogy a filmekről szóló megjegyzéseknek van egy olyan rovata is, hogy goofs. Baklövések. Nagyon szórakoztató olvasmány, megtudja belőle az ember, hogy Sharon Tate-nek nem lehetett olyan Porschéja, amilyennel a Volt egyszer egy Hollywoodban furikázik, mert ennek a lökhárítója fekete, pedig az 1969-ben készült Porsche 911-esek lökhárítója krómszínű volt. De van ezer ilyen, hogy ki milyen órát hord, hogy a Boeing 747-esek akkor még nem repültek, és így tovább. Van aztán egy olyan rovat is, hogy tévesen baklövésnek tartott pillanatok, ennél a filmnél maradva, hogy a Manson család gyilkolásra kijelölt tagjai nem is konyhakésekkel érkeztek, hanem bicskákkal. Még jó, hogy valaki éles elméjűen nem jegyzi meg, hogy nem is azokat ölték meg, akiket a filmben...

Ha most írná Shakespeare a Rómeó és Júliát, bizonyára volnának bölcs kritikusai, akik fölhívnák a figyelmét arra, hogy csak semmi művészkedés. Ha egyszer annyira fontos témát talált, mint a fiatalok szexuális élete és a kamaszok önpusztítási hajlamai, akkor legyen olyan jó, és ehhez tartsa magát. Eszébe ne jusson olyasmi, hogy akkor most a két gyerek szonettben beszélgessen, vagy olyanokat mondjon, hogy „szerelmem könnyű szárnyán szálltam én”, mert ez itt nem helyénvaló.

Nem azt akarom mondani, hogy Gianina Carbunariu Mady Baby című darabja valamiképpen a Rómeó és Júlia lehetne, de fontos témát talált, és nem...

Lehet, hogy holnap Oscar-díjat nyer a Kisasszonyok című film, de az ne tévesszen meg senkit. Nincs sok köze Jane Austenhoz, még akkor sem, ha nagyon szeretne úgy tenni, mind a film, mind az irodalmi alapanyag, Luisa May Alcott regénye. Legalább egy Mrs Bennet kellene hozzá, vagy valami, aminek valóság íze, illata, színe van.  

Annyi baj legyen, nem kell a filmet félteni, biztos vagyok benne, hogy van az értékelésében valami nemek közötti megosztottság, a férfiaknak ez szörnyű giccs, a nőknek meg kedves, szeretni való, vidáman eltöltött két mozis óra. És a különbség talán csak abból fakad, hogy ki szereti úgy látni a világot, hogy...

Tudom, hogy ha valaki meghal, akkor mindenkire rájön az utolsózás, ő volt az utolsó romantikus, az utolsó nagy, az utolsó a fénykorból. De Nello Santi tényleg valami hasonló volt, a Toscaninit követő olasz operai karmester generációból ő maradt utoljára. Egészen tegnapig.

Persze, mert mindent szokatlanul csinált. Egy nagy, olasz operai embertől azt várná el az ember, hogy a Scalából kiindulva… Santi évtizedekig nem járt a Scalában, helyette ott volt Bécsben, Salzburgban, New Yorkban. Mindenütt. De főleg Zürichben, ahol néhányszor én is láttam.  Nem volt nagy hókuszpókusz, ahogy vezényelt, csak épp annyit látott az ember, hogy nem lehet vele vitatkozni. Mármint a mozdulataival, amikor meglendíti a pálcát, akkor az van, amit ő...

Valakivel épp e-maileztem, és, ugye, ennek a kapcsolati formának megvan az az előnye vagy hátránya, hogy nem tudjuk, mit csinál éppen a másik. De most megtudtam, mert a levél végére azt írta, most megyek, mert kezdődik a koncert második része, a Serenata notturnát fogják játszani.

Rám jött az irigység, én is akarom hallani a Serenata notturnát, ha nem is a Zeneakadémián, de egyáltalán. Lemezen. De most akkor melyiket? Nézi az ember a választékot, régi hangszer vagy nem régi, régi karmester vagy nem régi, Klemperer vagy Karajan, Harnoncourt vagy Hogwood, vagy ne is legyen karmester, csak kamarazenekar. Vacila, vacila, aztán eszembe jutott, hogy Britten. Mindig is nagyon jó karmesternek tartottam, lassúnak, de tartalmasnak...

Nem halálos bűn, de kockázatos másik műalkotásról írni a verset. Az ember hajlamos azt hinni, hogy alapozásnak kell, hogy a létra magától nem ér el az égig, kell hozzá a vers, hátha együtt. De többnyire a talapzattól csak rövidebb lesz maga a lajtorja, nem kószálnak rajta angyalok se föl, se le. Persze, vannak azért nagyon is jelentős kivételek, például az Apolló-torzó, amelynek nem ismerhettük hallatlan fejét.

Markó Béla verseskötetéről jutott mindez az eszembe, aki nagy szeretettel alkalmaz festményeket kiindulási pontként, ha valaki kémkedne utána, meg tudná ebből állapítani, merre járt az utóbbi időben. Például Oroszországban. Vagy Essenben, ahol megtekintette Monet A roueni katedrális sorozatának ott látható darabját, a katedrálist reggeli ködben. Kék és sárga, kis leegyszerűsítéssel, erre Markó Béla verse is fölhívja a figyelmet.

Visszatekintve elég különös, hogy Kocsis Zoltán, aki mégis úgy kezdte a karrierjét, hogy megnyerte a pesti Beethoven-versenyt, mennyire kevés Beethovent játszott. Úgy értem, keveset zongorázott tőle, mert vezényelni szerette, még olyan ritka dolgokat is, mint az Athén romjai. Viszont, ha a zongorás hagyatékot nézzük, két lemez. Az egyik még Hungaroton, az első album, a G-dúr zongoraversennyel meg a Les Adieux szonátával, és még volt egy Philips-album, négy mollban írott szonátával. Aki nagyon kifinomult gyűjtő, esetleg közbevetheti, hogy volt egy elég különös kiadvány, egy csak műsoros kazettán megjelent lemez, amelyen a Mozart B-dúr zongoraverseny után, ha jól emlékszem, az opus 10-es c-moll szonátát játszotta. Sajnos, az emlékeimre vagyok kénytelen hagyatkozni, bár a kazetta két példányban is megvolt (az egyiknek a borítójából papírrepülőt hajtogattak a tiszteletlen osztálytársak), nem tudom, azóta...