Valakitől kaptam réges régen egy Shura Gehrman-lemezt. Soha nem hallgattam végig, bár megvan azóta is, de ez a CD talán nem is azért készült, hogy emberek hallgassák. Inkább emlékmű, bár, hogy pontosan minek az emlékműve, azt már egy kicsit nehezebb megmondani.

A vágyé, hogy az ember hallassa a hangját. Hogy a hang megmaradjon, mint a legszemélyesebb megjelenés a világban. A névnél mindenesetre személyesebb, hiszen Shura Gehrmannak nem ez volt a neve, hanem az, hogy Numa Labinsky. Az emberek szívesen eléje vagy mögé tették, hogy gróf, hátha így nem tűnik egyszerű futóbolondnak.  Hogy ebből hogyan lett Shura Gehrman, azt nem tudom, a Shura feltehetően tisztelgés a zongorista Shura Cherkassky előtt, akinek a felvételeit Labinsky adta ki. Mert valahogy ez a lényeg, a hangmegőrzés módszere: Labinsky a hetvenes évek elején megalapította saját lemezkiadóját, a Nimbus Recordot. És ha már megalapította, használta is: a befutott, de nem elég ismert nevek mellett a saját lemezeit is kiadta.

Az a különös, hogy nem teljesen képtelenség az egész: a művek nagyszerűek, leginkább Schubert-dalok, de van angol népdalválogatás is tőle, a zongorakísérői jól játszanak és ismerik a stílust, még magának Gehrmannak is több hangja volt, mint egy mezei zenebarátnak. Nem sokkal, de valamennyivel. És ami az egészben a legnevetségesebb: ezek valódi interpretációk, nem csak motorikusan és idegesen végigénekelt dalok, de hangsúlyok, dinamika, szövegmondás és szövegértés. Néha hamis, és egészében véve tökéletes, dilettáns őrület. A női változatot többnyire ismerjük, Florence Foster Jenkinsről még film is készült. De Shura Gehrman azért több, mint egy rajongó milliomos, igazi, jó ízlésű műértő volt. Csak saját magánál függesztődött föl a műértése és az ízlése. Vagy talán ez sem igaz, tudta, hogy nem mérhető, mondjuk Hans Hotterhoz, de akkor is a világra hagyta önmagát.

Nem is tudom, hogy miért. Talán, hogy szégyelljék magukat a milliomosok, amiért hajókat vesznek meg futball csapatokat, ahelyett, hogy lemezkiadókat alapítanának? Hogy higgyünk a pénz hatalma helyett a tehetség hatalmában: hiába van meg minden, hang híján csak nevetség lehet az ember az éneklők között? Vagy csak a szokott általános tanulság: ne mondj le az álmaidról?

Jó, ha van az embernek egy Shura Gehrman-lemeze. Szigorúan a polcon, nem a játszóban.  

Abban biztos vagyok, hogy a kép Edinburgh-ban készült, és ha jól emlékszem, ott, ahol az ifjú Renton a Trainspotting elején nekirohan az autónak, megáll, elmosolyodik, és ezzel utol is érik a rendőrök.

Ennek megfelelően az ifjú, aki gitárral áll, skót. Félig skót, félig japán, Sean Shibe a neve, és a múlt hónapig nem is hallottam róla. Nem dicsekvésből mondom, mert nem is lehet vele dicsekedni, ráadásul körülbelül ez volna a foglalkozásom, hogy halljak a zenészekről, de a gitár egy kicsit bonyolultabb műfaj. Akik elég idősek, ismerik ezt a szerencsés állapotot, mármint nekünk, közönségnek szerencsés: elfogy a kapacitásunk. Mi ezt a zongoristákkal tapasztaltuk meg, annyi jó, még jobb és nagy pianista között éltünk, hogy egy sereg jó és még jobbra már nem jutott figyelmünk.

A gitár esetében az a különbség, hogy már eleve korlátozott az érdeklődés, egyet-kettőt-hármat tud értékelni a világ, leginkább azokat, akik mögött áll egy lemezkiadó, akinek a fényképei megjelennek itt és ott. A gitárművészek megítélése amúgy is bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint az egyéb hangszereseké, van, aki Narciso Yepest a valaha élt legnagyobbak között tartja számon, mások a legmagasabbra kapaszkodott törpék közé sorolja.

Ami Sean Shibe-ot illeti, a Gramophone nagy karantén koncertjén egy kissé lelőhetetlennek tűnt, aztán, amikor láttam, hogy ő a folyóirat következő címlapsztorija, már értettem: nem biztos, hogy ő akart annyit játszani, vannak egyéb szempontok is. Mindenesetre most itt van ez a fiú, még nincs harminc, öltönyben van, de abban is aludt, vagy mi, szóval gyűrött, hallgatja az ember, élvezi a hallgatói szabadságot, hogy a viszonyítások nem korlátoznak, ugyan ki tudja összevetni a skót lantmuzsikát bármivel is.

Ha van mit mivel összevetni, ha Shibe Bachot játszik, akkor azért hm, hm.

Jevgenyij Vodolazkin regényét olvasom, Brisbane a címe, ennek megfelelően hol Kijevben, hol Münchenben játszódik. Néha Szentpéterváron. Egyszer New Yorkban, ahol a főhős, aki gitárművész, föllép a Carnegie Hallban, aztán másnap reggel, a hotelszobában nézegeti a kritikai reakciókat.

Ez, ha jól sejtem, visszatérő fordulat, ha valakinek a sikereiről van szó: másnap az összes újság arról írt, ő hogy zongorázott, hogy szavalt, hogyan repült az égbe spicc cipőben. Csak azért zavar, mert aktív újságírói életemben ez egy folyamatos frusztráció volt. Hogy nem csak a másnap volt reménytelen, mert az még rendben van, ötkor volt a lapzárta, fél nyolckor kezdődött a koncert – megoldhatatlan. De a harmadnap is esélytelen volt, addigra már a kulturális oldal össze van állítva, senki nem akarja megkockáztatni, hogy aztán fehér felület maradjon a lapon, mert a cikkírónak nem volt ihlete. A legtöbb, amit el tudtam érni, a rendszeres megjelenés volt, hétfő a színházé, akkor legyen kedd a zene napja. Emiatt az ember soha nem írt a szerdai koncertekről, mert azoknak az emléke már elmosódott az olvasóban, inog a közös platform. Aztán jött az internet, hogy megoldja a bajokat. Csak így meg nem lett túl rohanós az egész? Keddi koncertről szerdán, szerdairól csütörtökön, gurul a kultúra malomköve, csak közben esetleg elfelejtjük, mi az értelme az egésznek.  

Akkor meg jött a koronavírus, ezt is megoldani.   

Ma van Richard Strauss születésnapja, ami nekem mindig olyan megnyugtató évszám volt, lám, aki ’64-ban születik, az még jó sokat élhet a következő évszázadban is. Lassan kifogynak a hitelkeretek, mármint az években mérhetőek, azért még van így is 29 – jó hogy nem kérdezi senki, elfogadom-e az ajánlatot.

Sokáig azt képzeltem, Richard Strauss nem is volt igazi zseni. Persze, miatta is képzeltem, ő szellemeskedett a maga tehetségével, hogy Richardban Wagnert, Straussban Johannt többre tartja magánál, meg hogy másodosztályú zeneszerzőnek első osztályú vagyok. De nem csak a szóbeli megnyilatkozásai tévesztettek meg, de az alkotói szokásai is: Strauss mintha mindig reagált volna valamire. Mintha nem lett volna elegendő ok számára a zeneszerzésre a zene, hanem kellett valami kapaszkodó ihlet is, eleinte valami történet, amiből vagy amire egy szimfonikus költeményt lehet fölhúzni, aztán egyre inkább a szöveg, a szavak, mondatok, amelyekből opera lesz. El kellett jutnia a szétbombázott München látványáig, hogy azt mondja, ehhez nem kell magyarázat, ezt meg lehet írni.

Ennek, persze, nincs sok értelme, de elég jól megvan az ember a saját elméletével, amíg bele nem botlik az olasz énekes áriájába. Csak úgy van. Nincs sok szerepe a Rózsalovag történetében, csak úgy kipattant, és őrület a hangszerelés, őrület a dallam, és mellé az egész gunyorosság, ezek a marha tenoristák. És miközben gunyoros, mégis mélyre megy, mint valami Dickens-regény, hogy röhögnénk, de meghalt valaki, meghalt valaki, mégis röhögni kell.

Nem halt meg senki, ez egy születésnap, a százötvenhatodik, szabad örülni.

Kő Pál juttatta eszembe Podmaniczky Frigyest, a kockás bárót és Budapest vőlegényét, aki állítólag nem utazott el a fővárosból még a legnagyobb kánikula idején sem, mert itt jobban lehet nyaralni, mint bárhol. Most utca is van elnevezve róla, emléktábla a szülőházán meg a Clark Ádám téren, és a szobor az Arany János utcánál. Mondjuk ezen egy kicsit őrültnek látszik, pedig a lényeg az, hogy van mit tanulni tőle.

Engem legalábbis megtalált annak idején, 1984-ben, amikor a naplóválogatások megjelentek, hogy van egy ember, aki nem azzal foglalkozik, hogy itt, jaj, nem lehet kibírni az életet. Még az 1984-esnél is szerencsétlenebb kor volt az övé, leszerelték a hadseregből, ahová büntetésként közlegényként sorolták be Világos után. Hazajött, lóra szállt, egy barátjával kilovagolt a Városligetbe, elámult a gazon, gyomon, békákon, kígyókon, és nem azt mondta, hogy na, tünés innen. Ebből itt nem lesz semmi. Inkább arra gondolt, megvan. Tudom, mit akarok kezdeni az életemmel: föl akarom virágoztatni ezt a várost.

Lehet, hogy Kő Pálnak volt igaza: ehhez egy kicsit tényleg őrültnek kellett lenni.

Édesapám szerette az olyan embereket, akiknek a nevük és a foglalkozásuk harmonizált vagy épp diszharmonizált. Dr. Méhes, nőgyógyász. Dr. Mészáros, sebész. Kő Pál, szobrász.

Az utóbbi, persze, már ravaszság, választott név, épp aza lényege, hogy valahogy a név és a hivatás között legyen kapcsolat, ha már olyan nehezen adta meg magát a nevek kísérletének az ember, volt Pataki és Maczky, Lajos és Levente. Lajos maradt is, becézett formában, de a nagyvilágnak Kő lett. Lehetett volna Fa vagy Bronz is, abból vannak a legismertebb és a legnépszerűbb munkái. Báró Podmaniczky az Arany János utcában, és a sok kopjafa Mohácson.

Szobrásznál nem illik Horatiust idézni, hogy exegi monumentum, áll ércnél maradóbb művem, hiszen a műve pont nem maradóbb az ércnél, szerencsés esetben pont annyira maradó, mint az érc. Kő Pál mohácsi kopjafái meg szándékosan nem maradóbb, a fák korhadnak a tövüknél, és pár évtized múlva elveszítjük őket. Voltaképpen az is csoda, hogy most állnak, negyvennégy évvel a felállításuk után, de éppen ez a lényegük: mulandóan szólnak a mulandókról. Fa a szobor. Kő a szobrász. Virág az ember.

Levelet küldött a 21. Század Kiadó, hogy megtartják a könyvhetet, nyilván a saját könyvhetüket, vagyis egy csokorban megjelentetik a tervezett újdonságaikat, a sok frissesség mellett egy óságot is, Az öreg halász és a tengert. De a régi kisregényt (és vele a Hemingway-sorozatot) is mai mondatokkal bocsátják útjára, azt mondják, Hemingway helye 

Bergman, Kuroszava, Picasso, Bartók, Marlon Brando, Pelé vagy Muhammad Ali mellett van, a 20. századi kultúra meghatározó alakjai közt.

Bartók persze nem tudta, hogy ott van a helye Pelé és Marlon Brando mellett, de így is marad valami első fejcsóva, hogy tényleg? Nem becsülik alá Hemingwayt ezzel a megtisztelő névsorral?

Még akkor is, ha eszembe jut, hogy egyetemvégi kétségbeesésemben jelentkeztem a Sport plusz sportújságíró kerestetik akciójára. Be kellett küldeni egy írást, ha jól emlékszem a Sugar Ray Leonard vs Marvin Hagler ökölvívó összecsapásról írtam. Nagy remekmű aligha lehetett, mert olyan alapvető kérdést ma sem tudnék megválaszolni, hogy melyik súlycsoportban csaptak össze a felek, de nem is erre voltak kíváncsiak. Behívták az állva maradt húsz-huszonöt embert, elmondták, pontosabban Gyárfás Tamás elmondta, mit várnak tőlünk, elsőként kérdőíveket kellett kitöltetni sportolókkal, de ha valakinek ez nem tetszik, ha úgy érzi, hogy ő az új Hemingway, folytatta Gyárfás, az nyugodtan menjen el.

Az egészből most csak az a lényeg, hogy Pelé és Hemingway tényleg nincs messze egymástól.

Hogy hogy is van ez? Hemingway inkább arc, mint betűk? Már ő is úgy író, hogy közben fej, szakállas agg, vagy ha nem az, akkor, nézd csak meg, ezen a képen föl sem ismered.

Ezen meg fölismered, pedig nem is ő van rajta, hanem a színész Zach Galifianakis.

Mindegy. Vállalta, elviselte, kibírta.Ha jobban belegondolok: nem bírta ki. De vállalta.  

Bekapcsolódtam a Madách Színház előadásába, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter játszotta Csehovot és Csehovnét (nem ebben a sorrendben), és óhatatlanul eszembe jutott a magam Csehov-élménye. Kocsis Zoltánról írtam könyvet, vagy talán inkább szöveget a róla készült fotóalbumba, és elmentünk az élmények gyarapítása érdekében Badenweilerbe. Neki fellépése volt a Römerbad Hotelben, nekem meg fogalmam sem arról, hol van a hely, és miről nevezetes, ezért egy kissé misztikus élmény is fűződik hozzá. Mit is vigyek magammal, álltam meg egy pillanatra a könyvespolc előtt, aztán levettem a Csehov elbeszéléseket, Szakadékban, ez volt a kötet címe.

Tíz-tizenkét óra vezetés után kiszálltunk az autóból, és egy tábla volt a hotel falán, itt élt Anton Tschechow 1904 júniusában. Hát szervusz, Anton Pavlovics.

Hogy került ide Csehov, kérdeztem a hotel tulajdonosától, Kocsis barátjától, aki meglepő nyíltsággal beszélt a történetről. Az egész alapja a félreértés. Badenweilerben ugyan kellemes mikroklíma alakult ki a földrajzi védettség miatt, de ez a klíma nagyon is nedves. Ezt az oroszok nem tudták, és ezért azt gondolták, hogy Badenweiler ideális hely a tüdőbaj kezelésére. Így amikor Csehov állapota válságosra fordult, utolsó reményként jöttek ide a feleségével, nem tudva, hogy ennél rosszabb helyszínt nem is választhattak volna. Eljöttek, a hotel orvosa megvizsgálta Csehovot, egyfelől megállapította, hogy reménytelen a helyzet, másfelől azt, hogy a betegség nem csak előrehaladott, de fertőző is lehet, így a tulajdonos (talán a nagyapja vagy a dédapja annak, akivel beszéltem) megkérte Csehovékat, hogy költözzenek ki, amit ők meg is tettek, egy körülbelül kétszáz méterrel arrébb álló hotelbe hurcolkodtak át. Voltaképpen nem is szép dolog, hogy a Hotel Römerbad most fölvág Csehovval, de tényleg itt lakott. A másik háznak az erkélyén van a felirat, hogy ott halt meg, egy forró, dunsztos napon. Ült az ember megilletődötten a padon, és fehér öltönybe képzelte magát. Az csak a tegnapi darabból derült ki számomra, hogy Csehov is pontosan ezt csinálta, de annyira, hogy el is küldte az asszonyt a közeli Freiburgba, hogy szabasson számára egy könnyű, fehér öltönyt. Három nap alatt elkészült.

Valamit mégis szerettem volna mesélni Mady Mespléről. Semmi személyeset, mert járt ugyan Budapesten, de túl régen, a világ azonban nagyobb még Pestnél is, és ő meghatározó figurája volt a francia operának. Ahogy keresgéltem a lemezei között, találtam egy Schön Rosmarin-felvételt is. Na de hogy lehet azt elénekelni, amikor hegedűdarab? Méghozzá olyan hegedűdarab, amiről az az ember érzése, hogy hegedűvel a kézben íródott, Fritz Kreisler riszáltatta a vonót a húrokon, na, ez jó, ezt fölírom. Rachmaninov átírta ugyan zongorára, de azt én még koncerten soha nem hallottam. Lehet, hogy a Kreisler-eredeti mégsem Kreisler eredeti? Hiszen egy időben azt hitték, Kreisler csak feldolgozott egy bécsi melódiát. Vagy valaki később fabrikált valami szöveget, visszadalosítva az áldalt?  

A megoldás a scat, bár mondjuk ezt egy operaénekesnél nem illik így mondani. De nincs szöveg, csak paraparapamparam- piripiripippiri. Énekelt halandzsa. Michel Legrand átirata, ő ül a zongoránál. Nyilván nem ez a legjellemzőbb Mady Mesplé-felvétel, de azért vidám és idétlen, mint a boldog ember élete.

Nem is tudom, hogy most akkor lesz Beczala-koncert július közepén a Margitszigeten vagy sem. Csak az első érzésre emlékszem, amikor meghirdették az eseményt: minek. Mintha Piotr Beczala a szükséges tenor volna, aki betölti ezt a szerepkört a világban, miközben ő épp a tenorság ellentéte, nem valami pazarló, valóságos és mégis nagyon absztrakt pasiság, férfiasság, hanem az a rendes fiú, akit az élet odaállított a nagy színházakba és nagy szerepekbe, és most próbál megfelelni a feladatnak. Hogy mást ne mondjak, ezen a Vinceró!-klipen is a feleségével szerepel. El lehet ezt képzelni Domingóról? Na, ugye.

Amikor most megláttam az új lemezét, az volt az első gondolatom, hogy na, jó sokat kellett várni rá, már 54 éves. Domingo negyvenévesen már az önéletrajzát írta. Aztán, persze, eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem Beczala első árialemeze, csak a többi teljes feltűnésmentesen jelent meg, mindenki azt mondta rá, hogy jó, jó. De mit hallgassak rajta? Elénekli. Jól énekli. De ha csak a Kalaf-áriát szeretném meghallgatni, akkor Pavarotti. Vagy a három tenor. Mások az érzések, amelyeket felszabadítanak.

Nincs fölösleges lemez, nem ezt kerülgetem, csak vannak, amelyekhez talán jobb volna valami koncepció, nem elég a legismertebb vagy az énekes repertoárján szereplő áriákat egymás mögé tenni, és legfeljebb az a különleges, hogy nem az operai sorrendben énekli el azokat. Lehetne pop-mintára concept albumokat készíteni, egy új történetet mesélni el tenor áriákkal. Vagy ahhoz elég Beczala saját története? Itt vagyok, és rendületlenül megyek előre, egyre jobb leszek, és a hangom is megvan még. Ami azt illeti, ez manapság igazán ritka és szinte teljesen valószínűtlen.