A címben lévő szellemesség (?) csak írásban él meg Hokusait a Van Gogh és Japán című most újra moziban nézhető dokumentumfilm szakértői Hokszájnak mondják, hokszáj-pokszáj, Japánban vagyunk, de előtte és leginkább Amszterdamban. Öt éve volt a kiállítás, ami kiállításnak persze pompás ötlet, megmutatni a metszetek van Gogh-ra gyakorolt hatását, filmen már egy kicsikét biceg az egész, mert amit a festő Japánnak gondolt, az inkább csak egy képzeletbeli Japán, amit ő irigyelt, és ahol talán jól érezte volna magát. De minél többet beszél róla, annál jobban érződik, hogy voltképpen nem Japánra gondol, hanem a Földközi-tengerre, délre, fényekre, színekre. Persze nem kell ahhoz Japánig menni, hogy az ember zavarba jöjjön a nevektől, van Gogh-ot is jobb leírni, mint kimondani, mert a film szakértői leginkább úgy mondták: fan Hoh. Magyar szövegkörnyezetben ez elviselhetetlen modorosságnak hatna, Hokszáj hatása fan Hohra. A Manhattan című filmben a Diane Keaton alakította karakter szörnyű sznobizmusát jellemzik azzal, hogy így beszél, amikor a nagy, szerinte túlbecsült alkotókat sorolja.
Erőltetett vagy sem a koncepció, azért egyértelmű, hogy a japán metszetek hatottak van Gogh-ra, túlbecsült vagy sem (sem) azért engem mindig is érdekelt, hogy miért érzik az emberek magukhoz sokkal közelebb állónak Vincentet, mint Pault, Claude-ot vagy Pierre-Auguste-öt, és lehet, hogy errefelé van a megoldás. A van Gogh által használt és Japánból kapott körvonalakban, az alakok arányaiban és a lapításban, mármint a színnel ábrázolt térbeliség kerülésében. Hogy olyan nyelvet használt van Gogh, amit mindannyian értünk és még valamilyen módon használtuk is: a képregények és a kifestőkönyvek nyelvét. Értjük egymást bemutatkozás nélkül is.