Mindjárt eljátsszák a Müpában Bernstein Candide című művét, amivel kapcsolatban semmi felelősséget nem vállalok, egyszerűen a ténynek örülök, hogy megpróbálják. Kellett hozzá a Bernstein-évforduló, és tartok tőle, hogy ez már csak ilyen évfordulós előadás lesz, amint nem fordul az év, Candide megy vissza a félhomályba, van is meg nincs is. A művel kapcsolatban azt szokás mondani, hogy Bernstein egyetlen komoly bukása, bár nem az egyetlen, és talán nem is annyira komoly. Tény, hogy nem engedte el könnyen a szerző,  élete végén átdolgozta, újra előadta, javult is a darab, de nem ezt a változatot fogják játszani. Az is tény, hogy a Candide maga nem nagyon kínálja magát a színpadnak, könyves őrület, halottak feltámadnak, nőknek levágják a fél fenekét benne, száguldanak a könyvlapokon, bejárják a világot, hogy megcáfolják azt, amit kevesen hisznek. ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De ahogy tegnap László Boldizsár az Óbudai Társaskörben énekelte Candide dalát (vagy áriáját), szépen, türelmesen, jó kis magasságokkal, az jutott hirtelen az eszembe, hogy minden a címkén múlik. A műfaji megjelölésen. Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Madáchot Bernsteinre alkalmazva: musicalnek nézed? Nézd legott kortárs operának, és nem csak mulattat, de rögtön sikerré fordul a bukás. Kilencvenegy előadás? Mert ennyi volt a Candide esetében a bukás. Puccini óta ki dicsekedhet ilyen sorozattal? 

A Határeset című svéd filmről szerettem volna mesélni, mert olyan jó kis korrekt szörnyűség, malacfarkú lényekkel, akik az erdőben szaladgálnak, de gondatlanul és előre nem látóan megnéztem a Csillag születiket. Ez is egy tanulság, hogy a rossznak mindig van ereje, nehéz tőle szabadulni. Persze, ravasz dolog, a Csillag születik előzetese igazán vonzó, és a film egészének is megvan az a tanulsága, hogy"ahhoz képest". Lady Gaga szuper filmszínész ahhoz képet, hogy énekes, Bradley Cooper szuper énekes, ahhoz képest, hogy színész. A probléma az, hogy Bradley Cooper rossz rendező, ahhoz képest, hogy látott már embereket rendezni, és nagy kár, hogy nem állt senki a háta mögött, aki erre időnként fölhívta volna a figyelmét. Így aztán jön a rengeteg közeli, mert van ilyen színész, aki úgy érzi, még több kell belőle, nem látják az emberek a finom kis színészi megoldásait, jó sok közeli és még közelebbi, hogy lássák a pirosra leégett orrát, meg a cipője talpát, mert ő azzal is tud játszani. Közben meg telik-múlik az idő, percek, negyedórák, órák, és mindent előre ki lehet találni, és minden pont úgy történik, ahogy az előre ki volt találva, és a könnyekből szépen takony lesz, mert ez ilyen film. 

Közben azért látom, hogy ebben a minőségben sem hatástalan, jelenleg 94 %-os a tetszési arány, százból abba a hatba tartozik az ember, amelyik hüledezik, hogy vajon ebben mi jót, érdekeset, szépet találnak a többiek. De hát ilyennek is kell lennie: unhappy few.  

Jevgenyij Kiszin ünnepli ma negyvenhetedik születésnapját. Azt hiszem, az utóbbi időben már nem szokták őt lezsenizni, csak (csak) egy egészen-egészen megdöbbentően jól zongorázó ember, ez az élet, a korral múlik a zsenialitás. Abban mintha nem volna semmi természetfölötti, ha valaki így tud játszani negyvenakárhány évesen. Pedig van, talán több is, mint a csodagyerekségben, mert akkor mintha még nem ő volna, aki játszik, hanem valaki belőle. Most meg már neki kell állnia a sarat, hétköznap és ünnepnap, rendületlenül gyakorolni, föllépni, tanulni. Az első pesti koncertjéről lemaradtam, de akkor még kommunizmus volt, az ember nem szerette az úttörőnyakkendős varázslatot, így aztán nem  is tudom, hordta-e a piros háromszöget. Talán már nem, de az első Melogyija-lemezén még abban van. 

Nem tudom, ő volt-e a legkülönösebb emberi lény, akivel interjút készíthettem, az biztos, hogy ő viselkedett a legkülönösebben, miközben a kérdéseket tettem föl neki, félrebillentette a fejét, grimaszolt, az ujjait feszegette hátra, nem lehetett tudni, hogy van-e valami baja, vagy ez ilyen. Nem elég zseninek lenni, annak is kell látszani. A válaszai mindenesetre választékosak és értelmesek voltak, bár az különös volt, hogy azt mondta, Lisztet nem szeretne játszani a magyar közönségnek, mert mi jobban értjük az ő zenéjét, mint mások. Mondtam, hogy szerintem túlbecsül minket, de nem engedett az elveiből. Mindenesetre jöhetne már játszani bármit, de jön is. Csak addigra már negyvennyolc éves lesz.

Ülök a Presseren, és próbálok rájönni, hogy mi bajom van. Hogy ez egyáltalán: milyen helyzet. Amit csak megnyerni lehet, vagy amit csak elveszíteni. Hogy van egy hetvenéves dalszerző, és nyilván mindig van mibe belekötni. Ha a slágereket játssza, akkor abba, csak a múltból él. Ha új dalokat játszik, akkor nem erre jöttünk. Ha nyúzza a hangszert, akkor ugyan már, tessék tükörbe nézni. Ha szimfonizál, akkor na ne már, élő klasszikusnak képzeli magát. Ha fiatalokkal veszi magát körbe, akkor a vén vámpír, ifjak vérével tartja fenn magát. Ha a régiekkel lép föl, akkor öregek otthona. Ha hosszú a koncert, akkor nem tudja abbahagyni. Ha rövid, akkor mi van, elfogyott lendület? Egyébként hosszú, mire elfut az utolsó ló, elfut az utolsó metró is. 

Mondhatnám, hogy nincs ennek az egész helyzetnek jó megoldása, és nem Presser miatt nincs, hanem az idő miatt, ami elszállt. Az jut eszembe, amit Déry Tibor írt a Képzelt riport lemezborítójára: szép, fiatal zene. Marad a munka, az ízlés, a tudás, a kedv. De maradt is. Azon gondolkodom, mi a bajom a koncerttel. Azt hiszem, semmi. 

Az egész úgy kezdődött, hogy Keresztes Tamást láttam A viszkisben, és azon kellett gondolkodnom, hogy az ország legjobb színpadi színésze miért nem meggyőző filmen, miért sok valahogy a benne lévő feszültség, nem is sok, de unalmas, úgy néz, mint aki mindjárt odacsap, de nem csap oda. Ez vajon a rendezők hibája, ők nem adnak neki megfelelő szerepet, vagy a szerepek megfelelőek, csak valahogy nem lehet őt magát visszafogni, megnyugtatni. Vagy Keresztes Tamás ilyen az életben is, ez a "sok" tökéletes a színpadon, és már az életben is túlteng, nem csak a vásznon meg a képernyőn.  

Keresztes Tamásról eszembe jutott a Kabaré, amelyben a Konferansziét játszotta, a Kabaréról Joe Masteroff, aki két hete halt meg. Ő írta a színdarabot, amiből a musical készült. Írt egy másik (összesen egyébként három) musical-alapanyagot, She Loves me címmel László Miklós Illatszertár című darabjából. A zeneszerző-szövegíró páros itt Bock és Harnick, akik a Hegedűs a háztetőnt írták később.De mielőtt messzire jutottam volna ezen az úton, egy másik kanyar visszavitt a Kabaréhoz, mert Leonard Bernstein miatt eljutottam Paul Bowleshoz, aki a nevét adta a műhöz. Nem olyan nagyon ritka név, viszont Paul Bowles nagyon ritka ember volt, és olyan hatással volt a Berlini történeteket író Christopher Isherwoodra, hogy az elhatározta, a főhősnőjét Sally Bowlesnak fogják hívni. 

Na jó, de ki az a Paul Bowles? 

Elnézést kérek mindenkitől, aki jártas az amerikai irodalomban vagy pláne a 20. századi amerikai zenében. Én lényegében most találkoztam először Bowles nevével, bár lehetett hallani róla nálunk is, az Oltalmazó ég megjelent a kilencvenes évek elején, akkor, amikor a belőle készült Bertolucci filmet is játszották a mozik. Valószínűleg ez Paul Bowles legsikeresebb műve, bár ő két vonalon is kivételes tehetség volt, nem csak regényeket és novellákat írt, de komponált is. Aaron Coplandnél és Virgil Thomsonnál tanult. A The Wind Remains című, Lorca szövegre írott darabját Bernstein is vezényelte. A mű meghallgatható a YouTube-on, nem mondom, hogy eget veri a népszerűsége, én voltam a 117. látogató. 

Bowles mint igazi, nyughatatlan amerikai lélek, a harmincas évek legelején Európába jött, Gertrude Stein köréhez csatlakozott. Stein javasolta neki, hogy látogasson el Marokkóba, ami olyan jó ötletnek bizonyult, hogy Bowles később, már a világháború után végleg oda, egészen pontosan Tangiers-ba költözött. Feleségestül, amiben az a meglepő, hogy egyáltalán volt felesége, hiszen ő is, meg Jane Bowles is a saját neme után érdeklődött.

Paul Bowles hol írt, hol fordított, hol komponált, élt egy ház negyedik emeletén, remélhetőleg boldogan, amíg meg nem halt. Ott, Tangiers-ban, 1999-ben. Ha jól sejtem, körülbelül azzal a tanulsággal, hogy vannak, akik írják a regényeket, és vannak, akik inkább élik.  

Vártam, vártam, hogy a tegnapi élő Metropolitan-közvetítés során megemlékeznek Montserrat Caballéról, de várhattam. Végül is New Yorkban is nagy sztár volt, a fenti, értelmes címet nem is én találtam ki, hanem a New York Times szakírója, amikor először találkozott Montserrat Caballé művészetével. Aztán váratlanul, de legalább valamit téve az ügy érdekében, Roberto Alagna a vele készült interjú végén szólt, hogy jusson eszünkbe: szombat reggel meghalt. Meghalt, ki is? 

Van, akit kiborított, hogy olyan nekrológ is megjelent róla, hogy "az énekes, akivel Freddie Mercury a Barcelonát énekelte". Nem mintha bármi baj volna a Barcelonával, megírni ugyan elfelejtették a dalt, de mégis bele lehet kiabálni az éjszakába, hogy BARCELONA!, és ennyi körülbelül elég is. Ha méltánytalan így emlékezni Caballéra, az is azért van, mert már Freddie Mercury sem így viszonyult hozzá, egy idő után eljutott annak a felismeréséig, hogy akármilyen klassz a hangja, ő mást nem nagyon tud élőben, mint rekedtre kiabálni magát, és akkor itt ez a testes hölgy, aki azt csinál, amit csak akar, egy hangot kitart hosszú-hosszú másodpercekig, közben elhalkítja, visszaerősíti, él tőle a zene. Tényleg csoda. 

Már kérdés, hogy néha ez a csoda az embert elbizonytalanította, Caballé mást sem csinál, mint iderakja, odarakja a hangot, helyezget, finomkodik, de hol marad a dráma, élet, szerelem, halál, aminek egy operában meg kell történnie. 

Ottmaradt a zenében, amit néha nehezünkre esik figyelmesen hallgatni. Pedig benne van minden, aminek benne kell lennie, és ezt Caballé pontosan tudta. Talán azt is tudta, hogy tőle ennyi kell, ennyi a hiteles, nem ütheti  térdre borulva a deszkákat, hogy Vissi d'arte, vissi d'amore, a művészetért és a szerelemért éltem. Így volt igaz. 

És igaz volt. Mikor én hallottam, már túl volt a csúcson, ami annyit tesz, tökéletesen énekelt, de öreg volt a hangja színe, ezen a makulátlan énektechnika sem tud mindig segíteni. Szokni kellett, hogy nem úgy énekel, nem az szól, mint a régi felvételein, de ha az ember ezt megértette, akkor azt is látta, hogy valami más világba kerül. A fekete ruhás, fekete hajú, hófehér bőrű asszony nem egyszerűen magát képviseli, hanem egy másik kultúrát, másik operavilágot, amelyben a primadonna nem valami megfogható, hanem mint valami királynő, érinthetetlen, emberek fölötti, más dimenzióból érkezett lény. 

Közben meg mindennek ott volt a másik oldala,a természetes, egyszerű és emberi, ahogy beszélt a rajongókkal az öltözőben, ahogy elmesélte, hogy amikor legutóbb Pesten járt, terhes volt, le kellett ülni a repülőgép lépcsőjére az érkezéskor adott interjúkhoz. Nem tudom, melyik Caballé az igazi, illetve nyilván mindkettő. Ez is, a videón (5:36-nál, akit idegesít, ha énekelnek), amikor az Adriana Lecouvreur során Carreras véletlenül kiszedi a fülbevalót Adriana füléből, az becsúszik a dekoltázsba, a tenor meglepő természetességgel nyúl utána, és mosolyognak mindketten. Az élet vidám, még az operaélet is. Csak ez a rohadék halál ne volna. 

Újranéztem A bajnokot, hogy vajon él-e még, hogy kibírja-e az aktualitás hiányát, hogy már nem kell "érteni", csak szeretni. Kibírja, persze, hogy kibírja, és annyira bírom azt a finom taslit, amit az értő közönség kap Pintér Bélától, amikor a bajnoknő énekli, hogy a vőlegénye is takarító állatot (vagy gépet?) akart belőle nevelni, ne akarj te semmit, főzz, moss, aztán a sportot majd elvégezzük az ágyban. A közönség egy része, amelyik minden Puccini-dallamra énekelt csúnya szóra elneveti magát, most is fölnevet, csakhogy a mondatnak nincs még vége, mert úgy folytatja Jordán Adél, hogy "mondta és röhögött". Ja, akkor most mi meg hallgattuk és röhögtünk, mi vagyunk itt a tulok vőlegény. 

Nem, nem ez a nagy csoda benne, én azt szeretem, hogy facsarva van a szívem, amikor mások nevetgélnek, mert ilyenkor az ember azt érzi, hogy ő van a kevesekkel, nekünk szól a darab, mi értjük csak igazán, akik meg vagyunk indulva. Amikor a kettőst éneklik, az eredetiben, Puccini A köpenyében szoprán és tenor, nosztalgiával, hogy de jó is volt, amikor még Párizsban éltünk, emberek között, akik reggeltől estig az utcán mászkáltak, elindultak, dolgoztak, hazatértek, most meg ezen a hülye hajón nézegetjük egymást. A bajnokban arról énekel a politikusnő ugyanerre a dallamra, hogy milyen volt, amikor a nyolcvanas évek végén együtt elmentek Hollandiába, egy városba, amit egy festőről neveztek el. A zsöllyében én Delftre gondoltam, de 's-Hertogenbosch a megoldás, kijönnek a pályaudvarról, és ott a rengeteg bicikli, mindenki használt autóval jár, mert nem divat a nagyképűség és a felvágás, és akkor elhatározzák, hogy Verőcsényből is Hollandiát csinálnak.

Nézzetek magatokra, mondanám, de inkább nézzünk magunkra. Hollandia Hollandiában maradt

Hatalmas örökségen ülünk, de mintha nem akarnánk átvenni. Á, köszi, nem kell az a Ferrari, mire megyek vele, járok inkább gyalog. A Ferrari jelen helyzetben Johann Sebastian Bach orgonazenéje, kínálják, kínálgatják, de nem vesszük át. Most épp a Hold utcai templomban kínálgatják, minden pénteken játszanak egy adagot belőle, és hozzá új az orgona is. Bach-orgona, mondják, olyan, mint amilyenen a szerző is játszott. 

Miért, nem minden orgona Bach-orgona? Ezt kérdi a nem túl lelkes örökös önmagától, vagy ha még műveltnek is érzi magát, akkor elmélkedik valamit arról, hogy Bachot egyáltalán mennyire érdekelte a hangzás maga, nagy, zenei építőmester, minden a fejében volt és nem a fülében, az érdekelte, hogy a szólamok hogy egészítik ki egymást, mitől jutunk el egy zenei pillanat elejétől a végéig, és nem azzal foglalkozott, hogy mindez mennyire kellemes a fülnek. Lelki dolgokról van szó, nem hangszerekről. 

Most mindenesetre a hangszerről van szó, amelynek a puszta léte is lelki dolog, Ránéz az ember, és egyszerre kerül kapcsolatba a mai építőkkel meg a régi türingiai gyülekezetek tagjaival. Onnét a forma, onnét a hang is, lehet, hogy Bachnak nem volt fontos (nem lehet, de erre még visszatérünk), de azoknak, akik őt hallották orgonálni, fontos volt. Rögtön azt érzem, ahogy az építőt, Faragó Attilát hallgatom (vagy őt hallgatom, vagy azt, ahogy a sípok szólnak, mert mutatja, mire képes az orgona) hogy a tudatlanság nagy előny, és kényelmessé teszi az életet, de azért meglehetősen kínos állapot. Szóval: hallgatom az orgonát, amit mindig személytelen hangszernek éreztem. Nyilván azért mondják rá, hogy a hangszerek királynője, mert egyrészt mindent tud, amit a többiek, másrészt mindig olyan megközelíthetetlen is. Mi lent ülünk, a zene meg fentről jön, az esteke nagy hányadában nem is látjuk az orgonistát, a szem nem lakik jól a látvánnyal, ugyanazok a falak néznek ránk, miközben hömpölyög az a sok szólam, az a sok szín... Most épp a sok színt hallgatom, hogy megszólal mindaz, amit egy barokk zenekar tud, vonósok, blockflöték, még a csembaló is, trombita, van két viola da gamba regiszter, zuzog, sípol, harsog, hangos, ha kell, csöndes, ha az akar lenni. Lehet úgy is játszani rajta, hogy valaki fújtatja a levegőt, de van elektromos motor is. Van különbség, bár már ott tartanék orgonaismeretben, hogy azt  meg is hallanám.   

Faragó Attila megmutatja a hangszert magát is. Leveszi a fatáblákat, benézhetek, be is mászhatok a sípok közé. Minden kézi munka, nem valami orgonagyárból hozott elem, fűrészelt, csiszolt fa, öntött és hajtogatott fém, finoman formált, hangolt régi anyagok, még a regiszterekhez kapcsolt karok is öntött vasból vannak, a billentyűket csont vagy ébenfa borítja. Nem túlzás az árat is a Ferrarihoz hasonlítani, de hát az is bolond, aki Ferrarira költi a pénzét, ha orgonára is adakozhat - ez az orgona háromszáz év múlva is hangszer lesz, nem kiállítási tárgy vagy föld alól előásott rozsda. 

Egy kicsit arra is van lehetőség, hogy a személyes múltról beszéljünk. Faragó Attila azt meséli, hogy neki azért volt csak évekkel később biciklije, mint a barátainak, mert a szülei otthon az orgonára adakoztak. Ennek az is logikus következménye lehetett volna, hogy élete során minden érdekli, csak az orgona nem, és magányosan él, harmincnyolc versenybringa társaságában, de ő inkább a másik utat választotta, évekig dolgozott annál a cégnél, amelyik az orgonát felújította, most meg az AerisOrgona Kft. tagja, amely,a honlapól idézem, azért jött létre, hogy a magyar orgonaállományt a legmagasabb művészi szinten gondozza és fejlessze, a megmaradt historikus orgonákat restaurálja és rekonstruálja, vagy új hangszereket építsen. mennyire látom, állandóan az új és a régi közötti függőhídon sétálgatnak, rendben tartanak, leporolnak, és építenek, ha nincs, vagy ha nem is volt. 

Ha az a kérdés, hol ebben az új vagy legalább a ma, arra is megjön a válasz, A zeneiskolákban a gyerekeket Bachra és Bachhal tanítják, miközben esetleg maguk a tanárok sem tudják, hogyan szólt egy Bach-orgona. Teljes orgonista életutak záródhatnak le úgy, hogy maga az orgonista közeli kapcsolatba nem került egy ilyen hangszerrel. Igen, igaz. És? 

És? Mutatja, amit mutatni kell, odaül a hangszerhez, amelynek a pedálja és a padja az arnstadti pontos másolata. (A hetvenes években volt egy tévéfilm Bach Arnstadtban címmel. Nem állítom, hogy minden kockájára emlékszem, de Gyabronka József copfjára igen.) Ennél apadnál és ennél a pedálnál ülve ahhoz, hogy megszólaljon a C, a legmélyebb hang, a leghosszabb síp, bizonyos erőfeszítésre van szükség. Egy kicsit erőltetten kell balra nyújtani a lábat, beleülni vagy dőlni testtel. Azért szól, dübörög a legnépszerűbb orgonaműben, a d-moll toccata és fúgában a C, mert máshogy az a hang egyszerűen nem szólal meg. Aki nem így játssza, az lehet, persze, hogy lehet nagy orgonista, de mégis furcsa, hogy okosabbnak képzeli magát Bachnál.   

Ma van Szent Ferenc halálának napja, 1226 az évszám, és az ember kénytelen azon gondolkodni, mit is köszönhet (ha egyáltalán köszönhet) a szent Franco Zeffirellinek. Az egyik legnépszerűbb szentről van szó, és a jelenlegi pápa névadójáról, persze, hogy hihetetlen, hogy 800 év távolságból is így tud hatni, a kérdés csak az, hogy vajon ő az, aki hat, vagy ami körülötte van. A film, a hippi nosztalgia, ami két nálunk látható filmben ért a csúcsra, a Napfivér, holdnővér mellett a Hairben. Két nagyon zenés filmben, mint tudjuk, emlékszem még, hogy a Filmmúzeumban találkoztam egy osztálytársammal, mutatta a kabátja alatt becsempészett magnót. Én meg mutattam az én kabátom alatt becsempészett magnót. 

Szóval: mi is ez. Egyfelől nagyon is ordenáré giccs, nem kevés homoerotikus alsó szólammal, pucér Feri-popsival. Közben mégis mond valamit, közel hozza a világhoz azt, aki ellen tudott állni a világnak, ez folyamatos dilemma. A szegénységről beszélünk, de nyilván megkaptuk a honort a közreműködésért. Legyetek ti a szegények, nekem pénzre van szükségem, hogy alkothassak.  

A főszereplőkből végül nem sok lett, a Szent Ferencet játszó Graham Faulkner reménytelennek ítéltetett, abbahagyta a színészetet, és egy bankból ment nyugdíjba,a Szent Klárának öltözött Judi Bowkert láttam még valami angol tévéjátékban, de nem volt valami nagy hatással rám. Persze, nem ez a lényeg, de valahogy mindig ezt kell lejátszani magamban, győzködni, hogy nem tetszik, nem igaz, nem csak nem igaz, de kifejezetten hamis is, hogy Szent Ferenc viszonya a világhoz és az erotikához soha nem volt ilyen lágy és megengedő, mezítláb kóvályogni még Toszkánában sem mulatság, és hiába igyekszem nem bántani az állatokat, azért eszem húst és agyoncsapom a szúnyogot, legfeljebb bocsánatot kérek tőle, vagy a vacsora végén megköszönöm a halfejnek, amit értem tett. Nem épp ferences élet. De hogy ez még most is zavar, abban azért benne van az agg giccsgyáros. 

Ebben az évadban, ha jól számolom, háromszor voltam a Müpában. Augusztusban (ha az egyáltalán az évadhoz tartozik) egy idős hölgy landolt orral előre a piros szőnyeggel bevont lépcső alján, szeptemberben egy szürke öltönyös férfi panaszolta a feleségének, miközben nyögve kapaszkodott fölfelé a Fesztivál Színházban az előadás végén, hogy ő bizony megbuktatta volna az építész karon a tervezőt. Biztos, hogy a Müpa legfőbb, legérdekesebb és legveszélyesebb pontja a lépcső, magam is lassan számot tartok egy életmentő emlékéremre, annyi megbotló embertársamat kaptam már el a lefelé vezető úton. Ha egyszer rájönnek az áldozatok, hogy nem bennük van a hiba, hanem a tervező hiányzott az egyetemen a lépcső óráról, indíthatnának egy érdekes pert a színház ellen. Bár a honi jogrendszert ismerve aligha nyernének, ne tessék odamenni - ez lenne a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásában. 

Ha a Müpa Olaszországban volna, talán Scala volna a neve, itt szeretnek nevet kreálni a színházak hibájából. Velencében La Fenicének hívják az operaházat, mivel időnként leég, de hamvaiból, legalábbis egyelőre, mindig újjászületett, akár a főnixmadár. Az újjászületések száma jelenleg három, a színház legutóbb 1996-ban égett le, amikor a közeli lagúnából épp elvezették a vizet, így a tűzoltók is csak tehetetlenül nézték az eseményeket. A legutóbbi lángralobbanási (vagy megújulási) kísérlet pedig a múlt héten volt, az elektromos jelzőrendszer hibája miatt keletkezett kisebb tűz, most viszont résen voltak az ügyeletes tűzoltók, senki nem sérült meg, a Főnix nem hamvadt el, és ha meg akar újulni, kénytelen a szellemiekre koncentrálni. Vagy nevet változtatni.