Aznavourról szerettem volna írni valami szépet és igazat, meghatót és személyeset, valahonnan onnét kezdve, mennyit nevettünk gyerekkorunkban az Isabelle című dalán, nevettünk, de azért érzékeltük a szerelem hatalmát vagy izgalmát, mert ez is benne van. 

Aztán eszembe jutott egy másik élmény, a She a Domingo vezényelte londoni Denevér-előadásból. Kiri volt benne Rosalinde, és olyan pompás és vicces kiejtéssel mondja benne magyarul, hogy "Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?", hogy az ember rögtön arra gondolt, biztosan az énektanárnője, a legendás Rózsa Vera tanította meg neki. De Aznavour is csodás az előadásban, ahogy operai mozdulatokkal énekli el a talán legismertebb dalát, ahogy öblösíti a hangját. Persze, mikrofon van az ingére erősítve, de arra való a technika, hogy használjuk. Legalábbis ilyenkor. 

Míg a She-t hallgattam, azért eszembe jutott, hogy a dalnak volt egy második karrierje, a Notting Hill című film hozadékaként, és emlékszem még, amikor egy tehetségkutató tévéműsorban azt mondták, hogy majd jön ez és ez, és azt az ELvis Costello számot fogja énekelni a Sztárom a páromból. Elvis Costello-szám, aha, dühöngött bennem a nagyeszű. Mert hogy azt is hallottam, amikor a Knockin' on Heavens Doorra azt mondták, hogy az a híres Guns 'n' Roses-dal. Megint csak: aha. Bob Dylan meg átvette a stafétabotot Axl Rose-tól, ugye? 

Ma már tudom, hogy minden műveletlenségen való felszisszenés a saját műveltségünk bizonygatása. Meg azt is, hogy a műveltség az esetek nagy hányadában egyszerűen csak a kor, több időnk volt, meg mást tudunk, mint az ifjak, de igazán kár ezzel úgy fölvágni.  

Aki járt már, mondhatni tetszőleges olasz városban, az nagy valószínűséggel találkozott a Feltrinelli névvel. Piros alapon fehér betűkkel szokott kiírva lenni a könyvesboltok kirakata fölött. A Feltrinelli nem csak bolthálózat, de kiadó is, ketten vezették, Inge Feltrinelli és a fia, szeptember közepe óta már csak a fiú maradt, Inge Feltrinelli 88 éves korában meghalt. 

Mint neve is mutatja (nem is tudom, ellent tudtak-e állni az olaszok, hogy Indzsének mondják), Feltrinelliné nem volt született olasz, Inge Schönthalnak hívták, amikor ifjú és csinos fotográfusként a német kiadója Kubába küldte, hogy készítsen néhány portrét Hemingwayről az új könyvéhez. Portré is lett, de a legnagyobb siker a fent látható önfénykép volt, Hemingway kissé kábán néz a kamerába, a kardhalat ketten tartják a lelkes és bájos mosolyú fotográfusnővel, a harmadik ember Gregorio Fuentes, az író hajójának kormányosa, aki egyben mintául is szolgált az öreg halász figurájához. 

Inge Schönthal befutott a képpel, ettől kezdve őt küldték, ha a női szépségre fogékony idősödő művészeket kellett fényképezni, elég jó sorozatot lőtt Picassóról és Chagallról is. Aztán 1958-ban megint Kubába kellett mennie, egy partira, amelyet Giangiacomo Feltrinelli tiszteletére rendeztek. 

Két regényes élet fonódott itt össze, Giangiacomo Feltrinelli óriási vagyont örökölt a családtól, és mivel baloldali érzelmű ember volt, a pénzt arra használta, hogy könyvkiadót nyisson. Meglehetősen jó szimattal dolgozott, az első jelentős kiadványa a Doktor Zsivágó volt. A kéziratot úgy csempészték ki a Szovjetunióból, Feltrinelli megvette, a tanácsadók könyörgése ellenére lefordíttatta olaszra, és pár év múlva csak a megfilmesítési jogok a sokszorosát hozták be a kiadásoknak. A másik nagy dobása az volt, amikor egy akkor már halott, különc herceg kissé régimódi regényének vállalta a kiadását. A herceg Giuseppe Tomasi di Lampedusa volt, a regény pedig A párduc. 

A két regényhős életű ember egymásba szeretett, összeházasodott, évek múlva elváltak, de közben a kiadó vezetését átvette az asszony, aki egyébként abba is hagyta a fotózást. Viszont az üzlethez is volt tehetsége, ő adta ki olaszul a dél-amerikai írókat, az olaszok közül pedig a nálunk is ismert Alessandro Bariccót. Az ő élete ettől kezdve nem annyira regényes, vezette a Feltrinelli céget, eleinte egyedül, majd a fiával, Carlóval. A különös dolgok Giangiacomo Feltrinellivel történtek, aki igen fiatalon halt meg, miután (pontosabban miközben) megpróbált felrobbantani egy magasfeszültségű távvezetéket. Hogy miért tette vagy tette volna, az számomra nem egészen világos, a Vörös Brigádok jelenlévő tagjai későbbi vallomásaikban ragaszkodnak hozzá, hogy így történt, a baleset levitte a terrorista-milliárdos két lábát, és elvérzett. Inge Feltrinelli soha nem hitt ebben, szerinte a férje politikai gyilkosság áldozata lett, ami így elmondva tényleg sokkal valószínűbbnek is tűnik. Talán már mindketten tudják a megoldást. 

Nem csináltam soha erről statisztikát (remélem, valaki csinált), de biztos vagyok abban, hogy lényegesen többet játsszák azokat a Haydn-szimfóniákat, amelyeknek neve van. Pedig nem olyan egyszerű a képlet, hogy azoknak van nevük, amelyeket többször játszottak, vagy épp azért kaptak nevet, mert többször játszották, és jobbak a többinél, vannak egészen varázslatos Haydn-szimfóniák minden név nélkül, lényegében az ismeretlenség homályában. Könnyebb a közönségnek viszonyulni valamihez, amit nem úgy hívnak, hogy G-dúr, hanem úgy, hogy Üstdob vagy Oxford, Csoda vagy London. Nem beszélve a szakírókról, akiknek könnyebb arról írni, hogy miért Üstdob vagy miért Csoda, mint arról, hogy mitől zseniális a darab. 

Lényegében ugyanez történik bizonyos építészeti munkákkal is. Ezren állnak folyamatosan a Sóhajok hídja előtt, és valószínűleg csak azért, mert olyan jó a neve. Mindenki tudja, hogy ezt a nevet Lord Byronnak köszönhetjük, a Child Haroldban van, hogy álltam a Sóhajok hídján, a palota és a börtön között. Az útikönyvek elmondják, hogy azért sóhajtoztak a hídon átkelők, mert a börtönbe mentek a kihallgatásról, és még egyszer megpillanthatták a várost. Többé-kevésbé ez téveszme, olyan sűrű a kőrács, hogy nem pillanthatnak meg a hídon áthaladva semmit, ha csak ki nem kukucskálnak, amit engedni túlzott udvariasság volna a rabtartóktól. A híd azért szép, régi hídtervező család sarja volt Antonio Contino, a bácsikája felelős a Rialtóért. Byron érdemeit egyébként nem szeretném kisebbíteni, de a híd nevét nem ő adta, annyit tett, hogy lefordította angolra azt, hogy Ponte dei sospiri, ebből lett a Bridge of Sighs. A turizmus nyelve a jelek szerint már a 19. században az angol volt.   

Esténként aztán láthatja, aki kivárja, hogyan módosul a szó jelentése, hogyan lesz az elítéltek fájdalmából szerelmes elragadtatottság, jönnek a gondolák a smároló párokkal, mert akik a híd alatt gondolán csókolóznak a naplementében, azoknak a szerelme örökké tart. Arra nem gondolnak az ábrándos lelkek, hogy az örök fiatalságot is kérjék a hídtól és a naplementétől, így aztán úgy járnak majd, mint Tithónosz, akinek Éósz csak a halhatatlanságot kérte, és aki az évtizedek során úgy összetöpörödött, míg akkora nem lett, mint egy tücsök. Cirip-cirip. 

Nagyon helyes ez az új szoprán sztár, Nadine Sierra, annyira, hogy már figyelni kell magára az embernek, nem eleve rossz-e a hozzáállása, nem azért gyanakszik, mert csinos a nő, hagyjanak már békén vele, meg a többi szépséggel és izompacsirtával, az opera az elfaragottak otthona, azoké, akik máshogy szépek. Lelkileg meg hangilag. De van még egy jó tulajdonsága Sierra első szólóalbumának, és ez a műsor, nem tudom, volt-e tanácsadója, vagy magától ilyen, de nem megy bele abba, ami várható, Gilda-ária, meg Lucia-gurgula, hanem elég vagány műsorral indul, Bernstein a puhítás, a többieknek esetleg a neve sem dereng, én legalábbis nem ismertem eddig Ricky Ian Gordon és Christopher Theofanidis művészetét. Slusszpoén Stravinsky, ez se fordult még elő vele az operában. 

Így aztán kicsit szégyellem, de valahogy nem bírom ezt a hangszínt. Sérti a fülemet, olyan öreges az egész, mereven operatikus, ha a West Side Storyból énekel, egyébként is lebeg, mintha a falat akarná hanghullámokkal lebontani. Tudom, hogy mindez változhat is, Anna Netrebkót sem bírtam eleinte, aztán megtanultam szeretni, értékelni. Vannak hangok, amelyeket szokni kell, csak valahogy jobban szeretem azoknak a társaságát, akikkel nem kell megbarátkozni, énekel két hangot, és tátva marad a szám, hogy ilyen is van. Hát Nadine Sierra nem ilyen.  

Van egy régi vicc, nekem a nagybátyám szokta volt elmesélni, egyébként nem túl gyakran. Ábelesz bácsi New Yorkba emigrál, nyit egy boltot, ki is írja büszkén rá, hogy Abeles. Az üzlet szépen megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ébelesz. Ábelesz bárci furcsállja a dolgot, de hát a vevőnek mindig igaza van, megváltoztatja a cégtáblát, azt íratja ki, hogy Ebeles. A bolt rendületlenül jól megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ibelesz. Ábelesz bácsi ezt sem érti, de a vevőknek továbbra is igaza van, így aztán azt íratja ki a cégtáblára: Ibeles. Az üzlet rendületlenül megy tovább, jön az első új vevő, és úgy köszön, Good morning, Mr Ájbelesz. Na tessék, most kezdhetek mindent elölről, mondja az öreg Ábelesz. 

Az egész úgy jutott az eszembe, hogy bizonyos filmeknek nem tudok ellenállni. Ha mennek a tévében, menthetetlenül ott ragadok előttük. Az egyik ilyen Az utolsó cserkész Bruce Willis és Damon Wayans főszereplésével. Lendületes, jó párbeszédekkel, olyan jókkal, hogy a fordító meg sem értette az összes poént, az ifjú Halle Berryvel, és Bruce Willis sem mosolygott kényszeresen félpofára benne. De van benne egy jelenet, a főgonosz dagadék jön ki az úszómedencéből, és közben az amerikai futball jelenlegi (1991) állapotán kesereg, a szokott módon, ma már nincsenek hősök, bezzeg régen ott volt Joe Namath, neki milyen sokat kellett fizetni, vagy valami ilyesmi. Így is mondja a magyar hang, Bodor Tibor, hogy Dzsó Namat. A vicc az, hogy Joe Namath nemcsak híres játékos volt, de mindkét ágon magyar származású, anyja Juhász, apja Namath. Még a nagyapja vándorolt ki Amerikába, ha jól tudom, ő változtatta meg a neve írását, épp Ábelesz bácsi mintájára, hogy inkább jól mondják, mint jól írják: Németh. Akkora sztár volt (még ma is az, csak nem akkora), hogy még a magyar tévében is lehetett hallani róla, én legalábbis emlékszem rá, pedig azt sem tudom, mit csinál a pályán egy quarterback. Volt önálló tévé show-ja, szerepelt reklámokban, az egyikben az ifjú Farrah Fawcett borotválta, musicalekben is föllépett, most víg nyugdíjas éveit éli Floridában. Jó egészséget kívánok hozzá az őshazából. 

Holnaptól játsszák a Centrál Színházban a Büszkeség és balítéletet, a kétszínészes változatban, ami igazán szórakoztató, összesen, ha jól tudom, huszonegy karaktert kell megjeleníteni, a két szereplőnek, fejenként tíz-tizenegy új hang, tartás, egy-egy eszköz, hogy félreérthetetlen legyen, ki kicsoda, ha nem volna elég. Jane és Bingley nemet is cserél, talán ez sem jelentés nélkül való, de most nem is ezt mesélem. Csak magát a művet, hogy vajon mi lehet az oka a kétszáz év fölötti frissességének, a közszeretetnek, amely körülveszi, és amivel soha nem él vissza, most is megindító, ahogy Darcy (ez nem Mark, mint Bridget Jonesé, hanem Fitzwilliam, de persze, ugyanaz a fazon) kénytelen szerelmet vallani. Megvan az előképük az angol irodalomban, Beatrice és Benedek a Sok hűhó semmiértből (ez meg a mi anyanyelvünk, ez a kényszerű kettős ragozás) de ők ma valahogy élénkebbek, igazibbak, közelebbiek, mármint Lizzy és Mr. Darcy. 

A trükk talán a történelem teljes hiánya. Zajlik az élet Európában, dörögnek az ágyúk, angol és egyéb ifjak masíroznak a harctérre, hogy jó eséllyel otthagyják a fogukat, fél lábukat, egyéb testrészeiket, de hiába, ez mind nincs benne a történetben. Mert összedőlhet a világ, az nem annyira fontos, mint két szív. Ja igen, ez a másik trükk, a két szív. Hogy voltaképpen egy giccstörténetet kapunk, eljön pej lován a fehér lovas herceg, vagy ha nem is herceg, azért kastélya van, és elveszi a szép és okos lányt. Közben en passant megmenti a család becsületét is, és az utolsó jelenethez érve végképp megóvja a lányt a magánytól vagy a szülők melletti hervadástól. Hát ez Meseautó, vagy valami hasonló, csak közben irodalom, választékos mondatok, szellemes párbeszédek, érzékeny leírások sora. Végre kapunk valamit, aminek őszintén örülhetünk, és még szégyellni sem kell magunkat amiatt, hogy ilyen őszintén örülünk. Az intelligencia amúgy is hajlamos a melankóliára, legyinteni, hogy úgyis mindennek rossz lesz a vége, úgyis van valami hátsó szándék, fedett történet a boldogság helyén, itt meg semmi, minden pont az, aminek látszik. Van ilyen, hogy két egymásnak való ember megtalálja egymást, és boldogan élnek. És még meg sem halnak, pedig lepergett közben kétszáz év. 

Soha nem tudatosult bennem, hogy egymás melletti napokon van a születésnapjuk. Glenn Gould tegnap lett volna 86, George Gershwin ma született, de százhúsz éves bárány. Körülbelül ennyi közük is van egymáshoz, a G betűket nem számítva, Gould soha nem játszott Gershwint, Gershwin nem ismerhette Gouldot, hiszen amikor meghalt, Gould csak ötéves volt. Voltaképpen az a furcsa, hogy valahogy mégis egymás mellé kerültek, mint az amerikai zene két fontos embere, annak ellenére, hogy Gould zeneszerzői munkássága csekély és nem tűnik kifejezetten jelentősnek, bár az általa komponált hangjátékokat még mindig nem sikerült feldolgoznom; néha belekezdek a kalandba, de hamar bele is fáradok. 

Azt kellene valahogy eldönteni,  megérteni, hogy vajon két kudarc-e a két életút. Elsőre talán ostoba a kérdés, hogy volna kudarc Gould élete, amikor azt tette, amit akart, az éppen csak elért ötven évben, ami rendelkezésére állt, egyszerre volt magamutogató és rendkívül zárkózott, le tudott lépni a koncertpódiumról, ugyanakkor annyira erős volt az előadói ereje, hogy nem csak zongoristaként, de tévéműsorok sztárjaként is meg van örökítve, beszélt, elmélkedett, zongorázott, de még az elefántoknak is énekelt, igaz, ez utóbbit nem nagy sikerrel. Legalább megpróbálta, és rögtön mély vízbe dobta az állatokat, ha szabad így mondani, Mahlerral próbálta meg szórakoztatni őket. (a videón 1.40-től)

A kudarcra visszatérve: hogyan lehetne sikertelen Gershwin élete, amikor filmzenék, sok száz dal, musicalek, egy opera, szimfonikus slágerművek maradtak utána. Lehet azt mondani, hogy végül a klasszikus zene nem abba az irányba haladt tovább, amerre Gershwin gondolta, hogy mehetne, nem olvasztotta magába a jazzt, nem kért a népszerűbb hangból, sőt, amennyire csak lehet, elzárkózott évtizedekre az olcsónak hitt népszerűségtől, mintha az valami szégyen volna, ha sokan kíváncsiak egy komponista művére, vagy akár még örömüket is lelik benne. Gershwin még csak nem is következmények nélküli komponista, Ravel Zongoraversenye aligha születhetett volna meg a Rhapsody in Blue nélkül. (Az már más kérdés, hogy Ravel maga esetleg következmények nélküli zeneszerző, legalábbis Petrovics Emil elmélete szerint ha kivennénk Ravelt a zene történetéből, nem volna lényegesen más az egész.) Gershwin azt jól érezte, hogy a zenés játékai hosszabb távon nem maradnak színpadon, ha az örökkévalóságot hajszolja, akkor másképp kell és más történeteket színpadra vinnie, de a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt az életmű minden gazdagsága ellenére is befejezetlen maradt. Mintha valami rossz alkuba keveredtek volna mindketten: tehetséget kaptok, de időt nem adok. Rajtatok áll, mire mentek vele. 

Az ilyen koncertre szokás azt mondani, hogy jobb lett volna kihagyni, őrizni a régi emlékeket Emma Kirkbyről, ma már Dame Emma Kirkbyről, bár amikor az emlékek keletkeztek, még nem volt lovagnővé ütve. Ő volt a hetvenes-nyolcvanas években a régi zenei mozgalom egyik, talán a legjellegzetesebb hangja, könnyű szoprán, csicsergő egyszerűség, természetesség. Énekelt, mint a kismadár a fákon, és mintha a zenei előadóművészet tért volna vissza a gyermekkorához, boldog ifjúságához, a reneszánsz és barokk muzsikákhoz, a zenélés színtiszta öröméhez. 

Emma Kirkby jövőre hetvenéves lesz, és a test már csak olyan, hogy fárad, a hang pláne olyan, hogy fárad, még ha nem is volt kegyetlenül kihasználva, nem labdarúgó edzőként ordibált vele a tulajdonosa hideg pályaszéleken, csak énekelt, neki való műveket, neki való helyszíneken. Az ember mindezt tudta, föl volt készülve rá, hogy nyilván élesebb lesz, mint amikor megszerette ezt az orgánumot, vagy nem jönnek ki könnyedén a magasságok, de hát Purcell a komponista, aki nem szemétkedik az énekesekkel. 

Aztán jött a szomorú valóság: valószínűleg meg sem ismertem volna Emma Kirkby hangját, ha nem látom, hogy hiszen tényleg ő áll a színpadon, szép, korhű jellegű ruhában, őszbe csavarodó hajzattal. A hangja viszont nem ő volt, és akkor mégis fölmerül a kérdés, hogy egy énekes azonos-e önmagával, ha ennyire elhagyja a legfontosabb jellemzője? És rögtön a következő kérdés: ha ő csak névben ő, akkor nem kellett volna tényleg kihagyni a koncertet? Régi színésznőkről beszélgetünk a szünetben, akik odafigyeltek, hogy a közönség emlékeiben olyannak maradjanak meg, amilyenek fénykorukban voltak. Domján Edit és Karády Katalin, bár a Domján-féle megoldást ellenzem. 

Hogy ne húzzam nagyon sokáig a dilemmát: örülök, hogy újra hallottam Emma Kirkbyt. Egyrészt nagy szerencse is, hiszen csak azért volt itt, mert a férje a Magyarországon is aktív karmester, az estén a Rádiózenekart vezénylő Howard Williams. De ennél fontosabb számomra, hogy végigjárhattuk vele az utat. Eleinte csak a lemezek segítségével, aztán eljött személyesen is, így, akit érdekelt, mindig hallotta, mennyit változott a hangja, mennyit érett az előadóművészete, mikor volt az a pont, hogy a fizikai hanyatlás szellemi érettséggel, előadói intenzitással még egyensúlyba volt hozható. Most jobban játszik, elevenebb a pódiumon, mint valaha, de már nagyon törékeny a hang maga, feltehetően végképp elveszett a lehetősége egy teljes értékű előadásnak. Nem kell hozzá nagyon éles fülűnek lenni, hogy ezt észrevegye az ember, és nyilván ő maga is tudja mi történik, de vállalja. Mint aki végig akarja élni az életet, gyöngyvirágtól lombhullásig. Vagány dolog, kedves Emma, és akárhogy is fáj, le vagyok nyűgözve. 

Nem tudom, mással is van ez, hogy szinte kísérteni kezdi egy-egy műalkotás, belebotlik itt és ott, és nem tudja, mi az oka, nem tudja, mire kellene jutni vele. Idén például kétszer is láttam Carpeaux szobrát Ugolino della Gherardescáról, pedig egyszer sem kerestem. Előbb Dallasban, a Modern Művészetek Múzeumában botlottam bele egy háromaraszos változatába, utána Párizsban a Musée d'Orsay-ben a teljes bronzváltozatba, az már jó nagy, életnagyság körüli, talán két méter lehet. Igaz, ha eljutnék New Yorkba, akkor megnézhetném egy harmadik változatban is, márványból, de nem ez most a lényeg. 

Csak tudnám, hogy akkor mi a lényeg. A történet az Isteni színjátékból való, a Pokol fenekéről. Ugolino grófot a pisaiak bezárják egy toronyba a gyerekeivel és az unokáival, és éhen halasztják. Előbb a gyerekek halnak meg, akik félholtukban még fölajánlják a testüket az ősnek, vedd vissza nyugodtan, úgyis tőled kaptuk. Egyél csak meg minket, amit egyáltalán nem értek, hiszen nem fogják kiengedni attól még az öreget. Mindenesetre ez a jelenet, az izomra fogyott Ugolino épp azon morfondírozik, megegye-e a körülötte haldoklókat vagy sem. Danténál nem vallja be, hogy végül evett belőlük, de majdnem annyira mélyen van, mint Júdás, és büntetésül egy kárhozott kollégának a tarkóját kell rágnia, így aztán elég gyanús. 

Hogy a szobrász Jean-Baptiste Carpeaux meglátta benne a lehetőséget, nem nagy csoda. Elnyerte a Római Díjat, egy évig tanulhatott Rómában 1854-ben, látta a nagy Michelangelókat, főleg a szakállában matató Mózest, és látta Laokoónt, a kettőből összegyúrta a maga történetét, amiből nagy szenzáció lett Párizsban. Most az ember kicsit zavartan bámulja a régi szenzációt, túlságosan nyilvánvalóak az elődök, látja a bronzizmokat, és reméli, hogy nem igaz a legenda, amely azt mondja, Carpeaux valódi haldokló gyerekeket tanulmányozott és rajzolt, hogy fölhasználhassa a műhöz. Egyszer biztosan megszólít maga a szobor, addig meg legalább azt tudja az ember, merre keresse a világban. 

egészen csodálatos félkoncertet adott tegnap Baráti Kristóf, és csak azért felet, mert az első részben nem ő játszott, hanem lengyel kollégája, Jakub Jakowicz. Csak hát sajnos úgy kollégák ők, ahogy A vonósnégyes című bohóságban  Salamon Béla kollégája a Heifetz Jascha, szóval elég jelentős a különbség. Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy amíg Baráti az a-moll partita Andante tételét játszotta, eszembe jutott, hogy ezt a dallamot földolgozta a Swingle Singers, és meglepően jól sikerült az ő változatuk is. Bachra, ugye, soha nem úgy gondolunk, mint az énekesek barátjára, annyira absztrakt a zenei gondolkodása, hogy bizonyos műveknél ki sem derül egyértelműen, hogy milyen hangszerre gondolt a szerző a komponálás közben, és ha mindehhez tüdőre is szükség van, akkor jön a visszatérő Bach-probléma: jó, jó, vagy szép, szép, de mikor vehetek levegőt? Közben meg néha kiderül, hogy a dallamok nagyon is emberi fogantatásúak, szöveg nélküli dalok, nem csak ez a hegedűre írott partitában, de a szólócsellóra írt D-dúr szvit Sarabande-tétele is elbírja a szöveget és Sting hangját. 

Nem vonnék le belőle semmilyen következtetést, de talán tipp lehet a csellistának, ha a megfelelő tempót keresi: ami énekelve kényelmes, az biztosan jó.