Halottaink is egyre többen. A héten lesz egy éve, hogy meghalt Dmitri Hvorostovsky, mit lehet csinálni mást, mint emlékezni. Jól dokumentált pálya, a nemzetközi kezdetektől vannak filmek, lemezek. Sokan vagyunk, akinek valamiféle személyes élménye is van, akármilyen fájdalmasan is rövid volt Hvorostovsky élete. Nagy meglepetésre éppen ezért nem is lehet számítani, de ez az Orfeo CD, a bécsi előadások részleteivel mégis meglep, mégis élmény. 1994-ből való az elő felvétel, fiatal a hang és övé a világ, de nem csak diadal az élet, néha idegenné válik a hangszín, néha ő is küzd. Néha nagyon küzd, a Traviatából az öreg Germont és Violetta kettősének elsősorban dokumentumértéke van, nem zenei. Mondjuk elég érdekes, amit Hvorostovsky énekel, csak nem tudom, szándékosan tér-e le a Verdi által kijelölt útról, vagy véletlenül. 

Hasonlítgathatjuk is, amink van, a kilencvenes évek elején a Zubin Mehta által vezényelt stúdió-Traviatán is ő énekli az apát, és a nála harmincöt évvel idősebb Alfredo Kraus a fia, jó kis helyzeteket tud összehozni egy operai szereposztás. Valamiért már akkor is Pablo Casals jutott az eszembe, ő írja a saját esküvőjéről, hogy a lány rokonsága természetesen ellenezte a házasságot, ami érthető. Végül is nem megszokott dolog, hogy a vőlegény harmincöt évvel legyen idősebb az apósánál. 

Akkor most hallgatok egy kis Casalst is. 

Palermóban a Castello del principe Barbablu megy, Schöck Atalával és Bretz Gáborral, a Gramophone magazin honlapján pedig megnézhető a bergeni, koncertszerű Kékszakállú. Mondható, hogy Európa két szélén is Bartókot játszanak. A bergeni előadásban az elég szörnyű hangú, de nagyon odaadó Michelle DeYoung énekli Juditot, ha énekel, akkor grimaszol, így a játéka kénytelen azokra a pillanatokra szorítkozni, amikor nem kell énekelnie, elég különös az egész. John Relyea viszont Polgár László után a legszebb hangú Kékszakállú, ráadásul férfias jelenség, és elfogadható, megszokható a kiejtése, nagyon lehet értékelni a művészetét. 

És még ebben az előadásban is van magyar főszereplő. Mácsai Pállal kezdődik minden, ő a regös, átsétál a színpad egyik széléről a másikra. Kicsit úgy viselkedik, mint akinél elmentek otthonról, de érthető: megszólítani a közönséget olyan nyelven, amelyet nagyon nagy valószínűséggel egyáltalán nem értenek, egy kicsit szadisztikus feladat, vagy fagyasztja az embert, vagy túlzásokba viszi. 

Nem is ezt akarom mondani, hanem hogy Bartók holtában is foglalkoztatja a magyar előadókat. Ha el nem is tartja őket, ahhoz túl kevés operát írt, egyet, ugye, de ha egy kicsit ráfeküdt volna erre a dologra, élne a világban egy csapat Bartók-specialista, akiket hívnának, hogy segítsenek, ezzel a semmire nem hasonlító nyelvvel küzdjenek meg ők, akiknek ez nem is küzdés.Ahogy Salzburg megél Mozartból, Bayreuth Wagnerből (bár az utóbbi város szereti hangsúlyozni, hogy megvolna a komponista nélkül is), úgy adhatna kenyeret Bartók a magyar énekművészeknek. Kenyeret most nem ad, de desszertet vagy cukorkát így is. Remélem, mindenki hálás is neki.   

Itt volt egyszer egy angol zenekritikus (nem Lebrecht), és a beszélgetés végén úgy búcsúzott, hogy hát úgyis nemsokára találkozunk, Eötvös-bemutató lesz Párizsban. Mondom neki, hogy azért nálunk nem így megy, nem küldözgeti a munkatársakat külföldi bemutatókra, hiába magyar a szerző. 

Csak azért mondom, mert tényleg nem az az első reakcióm, hogy ej, Orbán Viktor, minek is verted szét a Népszabadságot, viszont tényleg nevetséges. Ha valaki első kézből akar értesülni Kurtág Endgame című operájának bemutatójáról, akkor olvassa az olasz lapokat vagy a New York Timest. Én még ezek alapján sem értem az egész produkciót, már hogy Scala-bemutató, de hát a Scala még nem nyitott ki ebben az évadban, csak december 7-én fog. Akkor ez most a Scala vagy csak az épület a Scala? Mindenesetre Alexander Pereira a büszke, aki a Scala intendánsa jelenleg.

Mégis hogy lehet az, hogy a magyar beszámolókat olyanok írták, akik még a rádióközvetítést sem hallgatták meg? Nyilván lesz majd cikk a Muzsika februári számában, és ha a darab tényleg az örökkévalóságnak íródott, akkor az sem késő, és rendben van, Kurtág nem csak a miénk, de nyilván a miénk is, ha Orbán Viktor ezúttal a meccs helyett Milánóba utazott. Vagy kérjük meg őt, hogy meséljen? Még az is elfogulatlanabb beszámoló (és feltehetően hitelesebb és hihetőbb), mint amikor az Operaház igazgatója mesél az elképesztő New York-i sikerekről. Közönség nincs,a kritika okádik, de attól, persze, még igaz is lehet. Csak elfogulatlan nem.  

Van úgy, hogy az ember napjának valami motívum ad formát, reggel egy pillangó száll az orrára, éjjel egy lárvát talál az ágyában, vagy valami hasonló. Nekem tegnap Liam Neeson volt a motívum, este a Férjek és feleségeket láttam a Belvárosi Színházban, amelynek filmváltozatában Neeson is játszott. A szerepet most Nagy Dániel Viktor alakította. Mondjuk nem téveszteném össze a kettőt, de ez nyilván az egyik rendezői elv is volt: senki ne hasonlítson a filmbéli önmagára. 

Reggel meg a Nyughatatlan özvegyeket láttam, jövő heti bemutató, nagyon szép film, nem épp gyors, és ettől úgy érzi magát az ember, mintha végre jól körül tudna nézni Chicago szegényebb és gazdagabb negyedeiben. A tempóért feltehetően a kiindulás is felelős, Steve McQueen gyerekként látta a történetet tévésorozat formájában. Abban a változatban, 1983-ban még csak egy színes bőrű nő akarta kezébe venni a sorsát, mostanra egy fehér maradt, az is lengyel (harmadik generációs), egy latin-amerikai, és két afro-amerikai. Mondjuk, hogy ennyit változott a világ. 

Mondjuk, de valójában ennyit sem. Minden jó szándék ellenére a filmnek kell egy fehér szereplő is, és az ember ilyenkor veszi észre, hogy évtizedeken át nem vette észre: ritkán lát egy ötvenes (Neeson igazából 66 éves) párt csókolózni a párnákon az amerikai filmekben. Még ritkábban látja azt, hogy az asszony színes bőrű. A férfi meg fehér. Hiába van egy A+ kategóriás nőcsillag a vásznon, kell mellé egy kaukázusi (sajnálom, így mondják amerikánerül) sztár a kedves nézők kedvéért. Az a gyanúm, hogy itt is az új Liam Neeson-film lesz a köznyelvben, és nem az új Viola Davis-film. 

Amúgy tényleg film. Bűnügyi film is, meg több is annál, egy hét múlva látható, és nem is szabad kihagyni.  

A Semmelweis utcában, a Puskin hátsó bejárata mellett van a Kolta Galéria, ahol még egy bő hétig látható Fejér Gábor kiállítása. Fekete-fehér képeken zenészek. Nyilván beugrik mindenkinek a zongora, nagy, fekete lény, fekete-fehér fogsorral, és ha valakinek nem ugrik be, akkor beugrasztja Fejér Gábor, mert sok a zongorista a képeken. Richter, Fischer Annie, köztük a híres közös kép, amikor Richter kezet csókol az utóbbinak az Operaházban. Kocsis ifjan, Kocsis őszen, Kocsis parókában, nem nyavalygok, de nem tudom megszokni, hogy ez is a múlt. Ránki és Várjon Dénes. Yuja Wang, és nem a lába, nem a dereka, hanem a szeme. Azért lába is van meg dereka is, de azokat mások is lefényképezték már. Aztán karmesterek, Bernstein kiölti a nyelvét, Solti mosolyog, Ferencsik csak ül, és megdöbbentően távol van mindenkitől. 

Azon, persze, elgondolkodik az ember, hogy mennyire fényképek ezek, úgy értem, mennyire a fényképek miatt nézzük, a kompozíciókért, és mennyire a rajtuk lévő emberekért. Mennyire a közös élményekért, hiszen a operai Richter-koncerten én is ott voltam, Yuját is hallottam Kocsissal. Mennyire lehet látványra lefordítani a zenét? Addig gondolkodik az ember, amíg rá nem jön, hogy teljesen mindegy. Az ő életük a mi életünk, bennünket fotózott le Fejér Gábor, ha nem is tudta. Ha nem is vagyunk rajta a képeken.  

Ez itt Mária kútja Názáretben. A busz meg sem áll miatta, miért is tenné. Valamikor ez a kút látta el az egész várost, jöttek az asszonyok, megvárták egymást, mert nyáron nagyon lassan telt meg a korsó, beszélgettek, éltek. Ma víz már nincs benne, és az utóbbi időben kétszer is felújították. A második alkalom 2000-ben olyan jól sikerült, hogy a hely elveszítette minden érdekességét, egy mészkő-házikó lett belőle, ahová nem lehet bemenni. Még zarándokok sem énekelnek előtte. 

Nekünk mégis fontos, és másért, mint amiért a nagyvilágnak nem fontos, Csontváry festette meg, miközben épp meghaladta Raffaellót, és elment az eredeti helyszínekre, hogy ne semleges kék ég és zöld fű háttér előtt fesse meg a Madonnát. Ezt súgta neki a hang, ha lehet belülről is súgni, az agy felől rezgetni a dobhártyát: nagyobb leszel Rafaelnél. 

Az ember nézi ezt a gyermekrajz pályázaton első díjas művet a 14 évesek kategóriájában, szeretne kicsit humorkodni, hogy na, azért nem minden hang mond igazat, aztán kénytelen arra gondolni, ugyan melyik Raffaello-kép helyszínét nézné ehhez hasonló megilletődöttséggel, hogy ő is itt járt, bakancsban, hátizsákkal. Mégse volt az a súgás olyan nagy hülyeség. 

Eljön az alkotók életében ez a pillanat, amikor hirtelen a művek jelentik az életüket. Elhunyt Francis Lai, aki a Love Story zenéjét írta. Rögtön mondanám is rá, hogy one-hit-wonder, de Lai minimálisan is two-hit-wonder, hiszen a Love Story mellett ő írta az Egy férfi és egy nő zenéjét is. Meg hát nem is slágerekben gondolkodott, hanem filmzenében, ami elég más kategória. Nála éppen az volt a különös, hogy a kettő össze tudott jönni, végigkomponált egy filmet, és közben belefért egy sláger is, amiről azonosítani lehetett a mozit. Ne feledjük, hogy Lai fő művei még a videó-korszak előttről valók, ha 1970-ben valaki zenére el akart pottyantani néhány szerelemtől sós könnycseppet, akkor be kellett ülnie a moziba, és végig kellett néznie az egész filmet. 

Aztán jöttek a lemezek, CD, VHS, DVD, Blue-Ray, PC, rövidítéseknek és gépeknek sírjuk el a bánatunkat. De időnként ma is Lai zenéjére. 

Verseim. Ez a címe Szvoren Edina novelláskötetének. Nem mondom, hogy nagyon félrevezető a cím, de jobb tisztázni: nem versek vannak benne, hanem tényleg novellák.

• Vannak egyébként verseid?
• Nincsenek. 
• Nincsenek vagy letagadod?
• Kamaszkoriak.
• Amikor ezt a címet választottad a könyvhöz, az szándékos félrevezetés volt?
• Különösebben nem izgatott, ha valaki nem hallott róla, hogy én a novellákhoz vagyok köthető, az esetleg meglátja ezt a címlapot és elrémül, mert nem olvas verseket. Bár a piaci kudarc kifejezett cél nem lehetett. Eddigi köteteim közül ez volt az egyetlen, ahol tudtam, hogy mi lesz a cím, és nem hosszú, izzadságos munka volt kitalálni. Megláttam, körülbelül kétharmados készültség tájékán, hogy mi lenne, ha mintegy önmagára visszamutatásként, a Jönnek a verseim című írásról lelopva ez lenne a cím, és akkor észrevettem azt is, hogy ennek a címnek van köze néhány más íráshoz is.
• Azt csak beleképzelem, hogy voltaképpen ezek a novellák neked a verseid? A szövegek tömörsége, vagy akár a dallamossága miatt?
• Ha a tömörséget vesszük, akkor az előző három kötetnek is lehetett volna ez a címe, ha a novellák témáját nézzük, akkor van köztük néhány, amiben verseket olvasnak vagy írnak, vagy valamilyen, a hétköznapi létfenntartás területén kívül eső, a rögvalóság fölé emelkedő foglalatosságot végeznek. A fizikatanárnő például videókat készít, ő is valami alkotói bíbelődésként csinálja ezt.
• Az eheti Ésben, az Irodalmi kvartettben ez a kötet volt a téma, és ott valaki fölveti, hogy ez a fizikatanárnős novella, (a teljes címe: Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón) a kulcs a kötetben.
• Az jó, ha van dinamikája a kötetnek. Ha az olvasók azt vélik belőle kiolvasni, hogy vannak benne kulcspillanatok. De ha ennyire tervező és nagy formában gondolkodó ember volnék, hogy tudnám, mi a kulcsa egy még meg nem írt novellákat is tartalmazó kötetnek, akkor valószínűleg regényt írnék. Nálam minél konkrétabb a terv, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem fog megszületni az az írás.
• Akkor a 13 – 13 is véletlen? 13 novella van a könyvben, és a fizikatanárnős történet elbeszélőjének is 13 ismerőse van.
• Legfeljebb a 13-as számhoz van viszonya, de nem vezettem össze ezt a két dolgot. Soha nem tiltakozom, mert szeretem, ha az olvasó mond valamit, amit én nem fejtettem ki. Ez nem meghamisítja az írást, hanem dimenziót ad neki. A kihagyásos, tömör prózának van ilyen vonzata.
• Kapcsolatban vagy az olvasókkal? Kapsz leveleket vagy valamit?
• Nem ostromolnak, de néha hallok ezt-azt, interneten könnyű fölvenni bárkivel a kapcsolatot.
• Ezt a világot, ami megjelenik a novellákban, honnan ismered? Ez nem a te saját életed. Fantáziából dolgozol vagy figyeled az embereket?
• Az irodalom túlzó dolog. Minden eleme köthető a valósághoz, és ez lehet béklyó is. Mindenesetre plusz teher ez az irodalmon más művészeti ágakkal, mondjuk a zenével szemben. Ennek egy minősített esete, amikor fölmerül, hogy vajon az író életének a valóságára vonatkoznak-e a mondatok. Ha a világnézetet, vagy inkább világérzetet kérdezed, az belőlem jön, valószínűleg. Ha az a kérdés, hogy ilyen borzasztó életem van-e, akkor nyilván nem. Vannak persze pillanatok, amikor az ember hosszú füleket növeszt és kocsányon lógnak a szemei, leselkedik és mindent megtesz, hogy minél többet lásson. Amit kitalálok, azt is láttam.
• Mondok egy példát. Az egyik szereplőd azon dühöng, hogy lefekszik olvasni, és a haja beleakad a szemüveg szárának apró csuklóiba. Ez saját tapasztalat?
• Akár igen. Lehet saját. Az érzékletes apró részletek sokszor az ember saját életéből jönnek. Ha egy súlyosabb, teherbíró motívumra van szükség, és az ember a saját életéből veszi, akkor jön vele egy egész csomag, amivel viszont nem akarok ilyen módon dolgozni. Mindent lehet, csak nem úgy, hogy a motívum és a hozzá tapadó csomag együtt maradjanak.
• Mi az oka annak, hogy, ahogy mondtad, te a novellákhoz vagy köthető, és mégis folyton elhangzik, hogy mikor lesz regény, miért nincs regény? Miért várják tőled a nagyobb formát?
• Annyira nem várják. Előjön a kérdés, de általában függő beszédben említik, ahogy te is. Én még soha nem éreztem kifejezett nyomást. A kiadó részéről sem, pedig mondják, hogy a kiadók a regény felé lökdösik a szerzőket.
• De hát tényleg ezt teszik.
• Engem nem lökdösnek. Az az érzésem, hogy maga az igény sem magyarországi, nálunk a rövid prózának szakmai körökben van olyan nimbusza és hagyománya, hogy jó érzésű irodalomértő ilyet nem mond. Arról már hallottam, meg picit éreztem is, hogy a lefordíttatásnak lehet akadálya az, hogy én valószínűleg soha nem fogok regényt írni.
• Azt nem érzed, hogy a novellák, pusztán attól, hogy egymás mellé kerülnek, regénnyé válnak? Kevés kellene hozzá, mondjuk azonosnak kellene lenniük a szereplőknek, nem?
• Nem hiszem, hogy ez csak ennyi. Pont arra a látásmódra nem vagyok fogékony, hogy nagyívűek lennének a történeteim. Hogy ekkora íveket tudnék kihozni a szereplőkből, hogy ez is történik velük meg az is. Előbb kezdtem el novellákat írni, mint hogy ez megfogalmazódott volna, de utólag úgy látom, hogy én így érzékelem a világot.
• Szikrákban vagy csillámokban?
• Van arra példa, hogy egy nagy regény is több szereplős, váltogatott perspektívákból beszél, de az egész idegen az én gondolkodásomtól. Olvasóként, természetesen be tudom fogadni, hiszen az olvasó nagy örömmel veti bele magát abba is, ami nem ő. Maga az olvasás is erről szól, hogy kimozdulj a saját tengelyedből.
• Rád is mondják, hogy túl egységes vagy. Szürke vagy monokróm…
• Ez egy más kérdés, az atmoszféra vagy a világlátás azonossága. De kifejezetten zavarna, ha ugyanarról a szereplőről előbb elmondanám ezt, aztán meg azt. Ebben van nekem valami hazugság. Már ha nekem kellene csinálni. Nagyon nehezemre esik a világot színesnek, komplexnek, változatosnak látni.
• Azt mondtad, hogy az olvasás lényege, hogy az ember kibillenjen. Az írásnak nincs ilyen funkciója? Vagy alkotóként nem billegsz? Te vagy a mozdulatlan mozgató?
• Igen is meg nem is. Szórakoztató, ha teljesen más ember életét írom le. Annak van szabad levegője. Aztán az is én leszek, de ez mindig egy jó dobbantó. Elhitetni kevés szóval, hogy ez igaz. Az olvasásnál is az van, hogy képesek vagyunk olyan emberekről olvasni, és, bármit is jelent ez most, a 21. században, képesek vagyunk olyan emberekkel azonosulni, akik bűnözők, ha az újságban olvasnánk róluk, akkor tőlünk nagyon különbözőként, idegenként határoznánk meg. Van egy felelőtlen állapot, az író megtéveszt minket, hogy itt egy pedofil, akik biztosan nem lehetünk, és mégis vele vagyunk. Tudatosan soha nem csinálnám, hogy valami feneketlenül gonosz embert megteremtek, és akkor jól elmondom az ő szájával, hogy mit gondolok.
• Mégis jó érzés, hogy most egy pillanatra az irányítás kicsúszott a kezemből?
• Talán nem ezt az igét használnám, mert az már rossz érzés, de van valami, amit egészen csak a jó szándékaimmal és a tudatos énemmel nem vagyok képes irányítani. Van valami elem, aminek nem csettinthetek, hogy most működj.
• Amikor egy ilyen figurához szavakat keresel, azt hogyan teszed? Megint egy szó jut eszembe, hogy a horgászbotnál az automata visszahúzza a damilt a tokházba. Honnét szeded azt, hogy tokház?
• Lehet, hogy ezt én találtam ki. Biztonságot ad, ha beleolvasok egy szakmának a szótárába, és a műszavak segítenek, de ha megihletődöm, akkor ilyesmit ki lehet találni. Sokszor sportot is űzök belőle, hogy, mondjuk a növények ne legyenek létező növények. Épp azért, mert a nyelvnek ezt a természetét nem tudjuk levetkőzni, sokan nem is akarják, azon a nyelven írnak, amin a kávét kérjük. Olyan erős kötés ez, ami néha zavar, de kilépni belőle mégsem akarok egészen, mert akkor az orosz formalisták módján kellene dolgoznom.
• Vagy mint a zenészek.
• Írhatnánk nyelven zenét, de ezt mégsem akarom. Folyton hadakozom ez ellen. Első körben azzal, hogy ez nem én vagyok, nem az én életem. Aztán azzal, hogy de hát nincs is ilyen fa. Mi történik, a varázslat megtörik-e attól, ha egy akár realista könyv minden eleméről megállapítjuk, hogy ez sem így van, meg az sem igaz. Akkor vajon szertefoszlik minden? Mennyire érdemes ezzel játszani? Ez most fricska, ami nem jó semmire? Vagy írói lustaság, ha nem nézek utána, amikor Párizsról írok, hogy milyenek a párizsi utcák?
• Mennyire színészet egy figura megalkotása? Elmondod a mondatokat, amiket a szereplők?
• Mondatszinten nem, mert nem is írok mondott mondatokat. Most ugyan van néhány írásom, ami beszédszerűbb, ez új dolog, viszont azok sem színpadszerűek. Az íróság és színészet ettől még rokon szakma, pontosan kell látni, milyen a dühös vagy a szerelmes ember. Ismerni kell a tünetrendszert és a viselkedésmódokat, és reprodukálni is kell tudni. És azt is, mik azok az eszközök, amelyek ezt fel tudják idézni.
• És ez megy.
• Valószínűleg megy, hiszen azért lettem író. Illetve nem ezért lettem író, de aki ír, az már gyerekkorában is meg tudta ezeket figyelni. Nem azért figyelek, mert író vagyok és kötelességtudóan bekapcsolom magam, hogy most dolgozni kell.
• Nem járkálsz jegyzetfüzettel, hogy hú, most hallottam egy jó mondatot, amit fölhasználhatok.
• Nem jegyzetfüzetbe, de ha van valami, akkor könyv hátuljába vagy mobilba fölírom. De ami igazán fontos, az a benyomásszerzés, és az nem verbalizálható, nem is írható föl. Milyen hatással van rád egy ember, mit mond, mit csinál. Ez verbálisan nem rögzíthető.
• Aztán verbalizálod, mert végül is ez az írás.
• De abban a fázisban nem biztos, hogy föl tudnám írni. A végén mondatokká válik, de ez nem nyelvi jelenség. Ez az, amit gyerekkoromban is figyeltem. Hamar megláttam az embertípusokat, emberi alkatokat, a hasonló viselkedéseket. Lehet, hogy egyébként mindenki így van vele.
• Biztosan nem.
• Ez egy csapdába esettség. Tulajdonképpen nem én figyelek meg, nem felülről nézem a világot, hanem engem tartanak fogva a benyomások. Lehet, hogy ennek több köze van az írósághoz. És ez nem a jegyzetfüzetes ember.
• Volt az előbb egy elharapott mondatod, hogy nem ezért lettél író. Akármilyen banális, most fölteszem a kérdést: akkor miért? Meg tudod mondani, hogy ebben mi a pláne?
• Azt nem tudom, mi benne a pláne, de ahogy a dohányzással van, ezt is más miatt kezdte el az ember, mint amiért nem hagyja abba. Van egy elméletem, vagy inkább ötletem, hogy mi ragasztott oda. Nehezen beszélek. Az élő beszéd, főképpen gyerekkoromban, lassan ment, nehezen, nem azt mondtam, amit akartam. Miközben a nyelv és az olvasás mindig nagyon érdekelt. Élő beszédben, idegenekkel szemben védtelennek éreztem magam, és a nagy családban is voltak emiatt kifejezetten kellemetlen élményeim. Ha el akarom viccelni, azt mondanám, hogy lépcsőházi gondolkodó vagyok. Attól még az embernek lehet nyelvi érdeklődése és tehetsége, hogy élőszóban csődöt mond. De ha papír fölé ültem, akkor volt időm. Nem biztos, hogy azt mondtam, amit akartam, de valami mást, ami mégis jelentett valamit.

Új lemeze jelent meg Rohmann Dittának, magyar szerzők szóló csellóra komponált művei. Röppen a borítón, mint egy angyal, és tényleg ilyen. Már hogy van benne valami nagyra nyílt szemű, naiv, tiszta, mintha ő volna az első csodálkozó, hogy ilyen van, a cselló mormog, és zene lesz belőle. 

Az egyik eljátszott szólódarab Kurtágtól a Pilinszky, ennél hosszabb a cím, valószerűtlen névhalmozás, Kurtág György: Pilinszky János: Gérard de Nerval (Kocsis Zoltánnak). Úgy másfél perc a mű, hogy Rohmann Ditta elmondja a verset is benne, Pilinszky négysorosát, Folyópart, mely nem folyópart. Aztán játszik Kurtágot, lefelé és fölfelé menő hangok, egy pizzicato plöntyben végződve, talán ez a tüzes gombostű a fejben. Vagy még előtte a sistergős magas hang? Nem a szavak zenévé varázslása a lényeg, ez most az, ez volna az első mondat, ilyen a vers elcsellózva, ilyen elmondva. 

Elég fantasztikus az egész. Nem a sűrűsége, hanem az udvariassága, hogy olyan rövid, nem kell megszenvedni érte, aki nem akar, és mégis mondhatja, hogy tetszik neki. Vagy szenvedhet vele bárki, aki akar, és arra juthat, hogy nem tetszik neki, nem érti. Nem érti, de közben megtapasztalja, piszkálja a mű, vagy akár a két mű együtt és egymástól függetlenül is, mint a tüzes gombostű a fejben.  

Mondani sem kell: a meglepetésnek is van ereje. Bejön egy ember, és aki ismeri őt régebbről, az meglepődik a pocakméretén, azelőtt olyan diákos volt Borisz Berezovszkij, magas, vékony, hosszú hajú, egy Dosztojevszkij-mellékszereplő. Mostanra mintha Dosztojevszkij-főszereplővé vált volna. Aki nem ismerte őt korábban, az meg valószínűleg azon agyal, hogy ez meg ki lehet. Nyilván nem a zongorista. Nem is úgy van öltözve. Háromféle fekete van rajta, az egyik az inge, a másik a zakója,a harmadik a jó, buggyos, gyűrött gatyója. Tán szerelni jött valamit, vagy arrébb lódítani a hangszert. 

Mindenesetre a zongorához megy, leül, és mielőtt még eljátszaná a szokásos szertartást, megvárná, amíg mindenki elcsendesül, áhítatosan az égre nézne, hogy a zeneművet az első pillanattól az utolsóig koncentráltan követhessük, a keze már mocorog a klaviatúrán, elég nekünk a zenemű második pillanata is. 

Másféle találkozás ez a művésszel és a művekkel. A komponistákat nézve is van szokatlan, Balakirev és Ljadov, közöttük Rachmaninov, aki mostanra a legfelső ligába is bejutott, és most is érződik a különbség, hogy miért is van neki helye ott, hogy ez a nagyon virtuóz és nagyon orosz hang miért más, mint Balakirev nagyon virtuóz és nagyon orosz hangja. Berezovszkij néha csapkod, néha nagyon durva. Ha a magyar sírva vigad, akkor az orosz bőgve röhög, és az egészet még valami kiábrándultság is színezi. Valamiért Glazunov jut az eszembe, a most egyáltalán nem játszott komponista, amint irigykedve nézi a tanítványait, ők még rá tudnak csodálkozni a zeneművekre. Glazunov már mindet ismeri. Mintha Berezovszkij is azt mondaná: ettől ugyan nem lesz szebb a világ. De nincs jobb ötletem.