Egyre óvatosabbnak kell lennem az olyan időmeghatározásokkal, mint "néhány éve". Azt akartam mondani, hogy néhány éve Plácido Domingo még kiadhatott egy olyan című albumot, hogy Az ismeretlen Puccini, de az a néhány év majdnem harminc, amikor a tegnapi rádiókoncert énekese, Horti Lilla még meg sem született. Ennek ellenére a Domingo-úton járt, Puccini-dalokat énekelt, nagyon szépen, összeszedetten, egy pillanatra sem unalmas koncerten. Pedig, talán nem mondok meglepőt, de nem a dal a legjobb Puccini-műfaj, ami már azért is furcsa, hiszen csodás dallamokat talált ki, és szerette a rövidséget vagy a tömörséget, a repertoáron lévő operák között valószínűleg ő írta a legrövidebb felvonást, a Bohémélet II-t. Wagnernél annyi idő csak a nyitány. Nagyobb is a színvonalbeli változatosság a dalok között, mint az operáknál, ahol egy idő után már nem engedett a remekmű színvonalból. Viszont a dalok is meglepőek néha, mint például a Sole e amore, amelyben nem csak a verset zenésítette meg, de a saját ajánlását és aláírását is, így az a dal utolsó szava az, hogy Puccini. 

Akinek ennyi nem elég jó szórakozás, az nyomon követheti egy ilyen koncerten az ihlet pillanatait, ahogy Puccini rájön, hogy egy-egy dallam még nem futotta ki a pályáját, és (épp az említett Sole e amore) bekerül a Bohéméletbe, felvonászáró négyesnek, vagy valami motoszkál  szerzőben, de még nem a végleges forma, mindenesetre ebben a motoszka-formában is fölidézi (nem, nem a Toscát) a Manon Lescaut-t. A kísérő Virág Emese eljátszotta zongorán a Krizantémok című művet, amelyből pedig a Manon harmadik felvonása alakult ki. Megint van valami, amit sokszor elmondtak, hogy Puccini jó librettó nélkül nem tudott írni, de eleinte tudott, hiszen ez a zene már megvolt, mire megkapta a szövegkönyvet.

A végeredmény szempontjából, persze, mindegy. Csak minden bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Puccini meg végképp. 

Tegnap díszbemutatták A trezor című filmet, amiről olyan sok jó nem jut hirtelen az eszembe. Sok rossz sem, néha az embernek kedve volna szólni, mondjuk hogy zárt szobában nem okos dolog géppisztollyal lőni egy hatalmas páncélajtót, mert a golyók visszapattannak, és hamar véget vetnek a nagy lövöldözős kedvnek. 

A filmet Bergendy Péter rendezte, és azt veszem észre magamon, hogy úgy nézek rá, ahogy a 19. század második felében nézhették az emberek Arany Lászlót. Ott egy ember, akinek van saját élete, munkája, életműve,  Arany László verselt, népmesét írt, és valószínűleg a legmaradandóbb műve egy név, az, hogy Hübele Balázs, de a többség nyilván úgy nézett rá, mint aki ismerte Petőfit. (Nem mellékesen Aranyt is.) Már hogy ő a főhőse annak, hogy Laci, te, hallod-e, jer ide. Képzelem, mennyire unhatta. 

Képzelem, mennyire unja most Bergendy Péter, ha jól számolom, két játékfilmmel és egy halom reklámfilmmel a háta mögött, hogy még mindig úgy néznek rá, mint egy dal főhősére, a kissé nehézfejű kisfiúra, aki későn jön rá, hogy az iskola felé igyekvő, hátitáskás lány valószínűleg iskolába megy hétfő délelőtt. Reggel, de az nem jött volna ki ritmikailag. 

Biztosan unja, pedig ennél jobb nem is történhet az emberrel. Örökzölddé válik.  

Hiszen jó ez. Nem filmnek jó, de filmterméknek, tényleg meg kell néznie mindenkinek, és meg is akarja nézni szinte mindenki a Bohém rapszódiát, azok is, akiket nem lehet nosztalgiával vádolni, hiszen Freddie Mercury halála után születtek. El van mondva a szomorú, ámde igaz történet, ami nincs elmondva, azt meg lehet sejteni, vad élet, nagy sikerek, nagy magány, minden olyan nagy, csak maga Freddie kicsi. Ilyenkor tűnik föl, hogy milyen fantasztikus adottsággal született, hiszen ő maga soha nem látszott alacsonynak, annyira jók voltak az arányai, hogy legalább két fejjel magasabbnak látszik az őt játszó Rami Maleknál. 

Voltaképpen nem is ez a legkülönösebb. Valamiért az Operett Színház régi bemutatója jutott az eszembe, a Mozart! című zenés játék, hogy mennyire érdekes szereposztási döntés volt Dolhai Attila a címszerepre, aki a sminkes tevékenységek után sokkal jobban hasonlított Beethovenre mint Mozartra. A sminkesek a Bohém rapszódiában is halálra dolgozták magukat, az ember nem tehet mást, mint csodálja Rami Malekot, aki ilyen fogpótlással is majdnem tud beszélni. Meg kellene nézni a szinkronizált változatot, vajon a magyar hang is pöszög-e, már csak együttérzésből. De nem is ez a meglepő, hanem az, hogy amíg a bajuszt föl nem applikálhatják Malek arcára, egyáltalán nem hasonlít Freddie Mercuryra. Viszont Mick Jaggerre annál inkább. 

A nem éppen vidám nyolcvanas éveket úgy próbálta az ember szórakoztatóvá tenni, ahogy tudta. A magam részéről, többek között Bob Dylannel. Ültem a konyhában, és egy sétálgatós magnó (nem walkman, hanem olyan kéthangszórós, lóbálható) gombjait nyomkodtam újra meg újra, próbáltam megérteni a dalszövegeket. Majdnem reménytelen. Mégsem loves you, yeah, yeah, yeah, viszont Dylan igazán nem a szövegkiejtés bajnoka, az orra alatt húzza-nyúzza a szavakat, a kazetta sem a legjobb minőség hordozója, a Kossuth Rádióból fölvett dal van rajta, Shelter From The Storm. Menedék a vihar elől. Az első sor még rendben, a második még csak-csak, aztán a teljes elvérzés, teacher vagy creature? Avoid? Void? Utána aztán ment tovább, újra érthető (egy ideig), de ez a sor csak visszatekerés, lejátszás, visszatekerés formában él bennem. 

Eltelt az idő, és most újra ezt lehet játszani. A Bootleg soorzatban kiadták a Blood On The Tracks címet viselő, 1975-ös lemez alternatív felvételeit. Fontos tudni (én nem tudtam), hogy itt nem a szokásos élményről van szó, vagyis arról, hogy Dylan a saját dalait másképp énekli a koncerteken. Jaj, érzem, hogy olyan vagyok, mint az Annie Hallban a létraszerű csaj, Shelley Duvall: egészen lent kezdte, just like a woman, aztán följebb ment, just like a woman, az volt a vége, just like a little girl. Alvy Singer nem tudott ott lenni, mert megbetegedett az egyik mosómedvéje. Csakhogy most tényleg nem erről van szó. Dylan bement a stúdióba, lényegében elkészítette a lemezt, erősen vissza a gyökerekhez felfogásban, néha csak egy szál gitárral meg a szájharmonikán kísérve önmagát, néha van basszus mellette, de az egész nagyon csöndes, nagyon személyesnek tűnik. Aztán meggondolta magát, újravette a dalokat sebtében berángatott stúdiózenészekkel, kicsit gyorsabban, változatosabban, színesebben. Nyilván nem a közönség miatt, attól ő mindig meglehetősen független volt, a hatvanas években átesett már ugyanezen, amikor azon hőbörgött a rajongótábor, hogy hűtlen lett az eszméhez, az egy szál gitáros önmagához, és erősítőbe dugott hangszerekkel kísérte és kísértette magát. 

Hogy ezt újra eljátszotta, azt nem is nagyon lehetett tudni, mert a régi Blood On The Tracks lemezborítót előbb nyomtatták ki, mint hogy meglett volna a koncepcióváltás, aki nagyon böngészte a hátlapot, annak talán feltűnt, hogy kevés kísérőzenész van megemlítve, de hát ki az, aki nagyon böngészi az ilyesmit. Főleg, ha a Kossuth a forrása. 

A lényeg az, hogy az új kiadványon, More Blood On More Tracks, ezek az eredeti változatok vannak rajta. Nincs leállás (talán a 6 CD-s változaton van), befejezett számok, a dalok érezhetően lassabbak, a szövegek is eltérnek egy-egy sornál (ezért kell úgy hallgatni, mint az ősidőkben: mit mondott?). Időnként egészen meglepően monoton a zene, nyolc percen keresztül ismételgetik ugyanazt a strófát, már úgy lértem, a zene szempontjából ugyanaz, csak a szöveg viszi előre az egészet. Személyes, azt érezni, de talán ez is egy félreértés. Sok szerelmes, veszekedős, szakítós szám, de Dylan csak három évvel később vált el. Ő maga azt mondja a könyvében, hogy nem a saját élete ihlette, hanem Csehov novellái, és nem lehet tőle megkérdezni, hogy ugyan már, melyik novellák. Az biztos, hogy nem A csinovnyik halála. De talán itt dőlt el véglegesen, hogy ő mégsem költő, hanem dalos. Aztán mégis irodalmi Nobel-díjat kapott.  

Vajda Pierre könyvét olvasom Jávor Pálról. Ripityom a címe, gondolom mindenki tudja, hogy miért. Ha mégsem, hát ezért: 

Nem nagyon könnyű olvasni, talán azért, mert az elején mintha fogadást kötött volna valakivel a szerző, hogy ő tudja egy oldalon a legtöbbször leírni azt, hogy Jávor. megjött Jávor, ajkán a szokott Jávor-mosollyal, végigsimított jellegzetes Jávor-bajuszán, és csak annyit mondott stb, stb. Ez aztán elmúlik, de annyi mindent sikerült összeszedni róla, hogy akkor meg annak nehéz ellenállni, hogy mi volt aznap reggelire, hány pirítós hány tojással. Sokat szerepel a Vadászkürt szálloda és étterem a lapokon, ami nálunk is a családi legendárium része, nagyapám vitte Verus nagybátyámat a Vadászkürtbe, ha Pesten jártak. Meg vagy őrülve, kérdezték a fehérvári rokonok és ismerősök, ilyen drága helyre, de nagyapám tudta, mit csinál, szokja csak meg az a gyerek, hogy mi az igazi színvonal. 

Megszokta. 

Persze, nem erről akartam beszélni, hanem a filmekről. Nyilván nem eredeti felfedezés, hogy a magyar hangosfilm történetét lehet a férfi főszereplők szerint szakaszolni, volt Jávor-időszak, Latinovits-korszak, Cserhalmi-évtized (vagy évtizedek?). Aztán majdnem jött egy Csányi Sándor-kor, de ez végül elmaradt, és most épp nem tudom, hol tartunk, talán ez is jelent valamit. Nyilván a korszak nem jelent kizárólagosságot, volt Ráday és volt Darvas, de nagy vonalakban igaz az elképzelés. Az viszont nekem csak most világosodott meg, hogy a korszakok egyáltalán nem függetlenek egymástól, hogy Cserhalmi a látszat ellenére mennyire kötődik Latinovitshoz (egyébként az életben is), és hogy a Szindbádban táplálkozó Latinovits a szeme aljával, magasodó homlokával, bajuszával mennyire emlékeztet Jávorra. Nem tudom, hogy ez az alkotóknak föltűnt-e, mert ők nyilván Krúdyt látták bele a bajuszba, szalmakalapba, de a muzsikáló beszédhangban, édesbúban, férfiúságban Jávor is ott van. Jellemző módon az ebéd lett a közönség kedvenc jelenete, pedig egyébként elég lazán kötődik a film egészéhez, és az abban beszélő Szindbád nem ugyanaz, mint aki a film többi részében szerepel - ez sem véletlen. 

Ennyi a gondolat, és hogy mi választjuk ki a hőseinket, nem a filmrendezők. Azt nézzük, akik vagyunk és akik lenni szeretnénk. 

Jeruzsálemben, a Szent Sír templománál, a kapu fölött van két ablak, és a jobb oldali ablak alatt van egy létra. Látszik, hogy ott van már egy ideje, van ilyen, hogy ott felejtenek valamit a munkások, de ez másik eset. Micha bácsi, az idegenvezető azt mondta, hogy emléktárgy, azt az időt idézi, amikor a Szent Sír templom földszintje az örmény keresztényeké volt, az emelet viszont a görögöké (vagy fordítva?), és a földszintiek nem engedték, hogy az emeletről le lehessen menni kenyérért, így aztán a létrán keresztül kapták meg a szerzetesek a napi betevőt. Ez azért így nem tűnik nagyon valószínűnek, túl kicsi hozzá maga a létra, de az is lehet, hogy igaz. Mint számos egyéb helyen ebben a városban, nem mindig a legvalószínűtlenebb feltevés áll a legtávolabb az igazságtól. 

Mindenesetre a létra ott van, és látszik, hogy öreg meg kopott meg piszkos, belepte az évtizedes... Mondjuk ez az egyik meglepetés: a por nem évtizedes, hanem évszázados. A létra már egy 18. század eleji metszeten is ott van a jobb oldali ablak alatt. Gyanús, hogy talán nem ugyanez a létra, mert a fa mégis mulandó, de egy ilyen, cédrusfából összeütött alkalmatosság. Volt pár nap a nyolcvanas években, amikor elvitték, 2008-ban valaki arrébb tette néhány lépéssel, amiatt is összeverekedtek a szerzetesek. 1964-ben a városban járó VI. Pál pápa rendelte el (mondjuk ekörül is vannak kételyeim, hogy létezhet-e ilyen pápai rendelet), hogy a létra maradjon ott, ahol van, és szimbolizálja a keresztények megosztottságát. Nyilván addig, amíg van mit szimbolizálni.   

Most akkor mit kívánjunk? Létrát vagy a hűlt helyét. Évszázadokat vagy ezredéveket? Békét vagy nyugalmat? 

Azt kaptuk, amire számítani lehetett vagy kellett. Vagyis azt, amire nem számított az ember. Ez is elég nagy kolonc lehet egy zenészen, hogy mindig valami mást mondjon, hogy neki a közismert daraboknak másik oldalát kell megmutatnia, mert épp ezt várják el tőle, úgy legyen klasszikus, hogy még véletlenül sem klasszikus. Hogy a Verdi Requiem legyen, de mégsem az a Verdi Requiem, ami épp a tévében megy a koncerttel egy időben, Karajan meg Pavarotti. 

Sem Karajan, sem Pavarotti, az utóbbi jobban hiányzik most, mert meghallgatnám ezt az interpretációt igazi, nagy, operai hangokkal is, hogy abból mi sül ki. Amikor az egyén kiválik a sokaságból, hanghősöket emel föl az éneklő tömeg, és az utolsó mondat az, hogy libera me, engem, engem, engem szabadíts meg. Gardinernél, ahogy az várható volt, a kóruson van a hangsúly, és ilyet, mint a Monteverdi Kórus, nem hall az ember, mondanám, hogy csak szökőévekben, de májusban hallottuk őket Bachot énekelni. 2018 pedig nem szökőév. 

Még valamit ellenőriztem, hogy vajon változott-e valamit Gardiner Requiem-interpretációja az idők során, és még éjszaka belehallgattam az 1995-ös lemezébe. Más. Már az elején más, ahogy a kórus azt énekli, hogy dona eis Domine, ahogy ezeket a "do"-kat egy kicsit megnyomják, és ettől az egésznek lesz valami archaikus hangzása, mintha ez most egy új felfedezés volna a részükről: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek énekelni, ott vagyok közöttük. 

Amit mindig mondanak a Verdi Requiemre, hogy ez mégiscsak egy nagy opera, operai eszközökkel, üstdob, nagydob, színpadi vihar, az ezen az estén érvényét veszti, és ha egyszer érvényét veszti, akkor nyilván ebben a határozott formájában nem is igaz, néha opera, néha világi zene, most áhítat és rettegés, nagyon halk vagy nagyon hangos, de mindig pontos, a hangerőt illetően végletesen ordiba vagy suttogás. Vagy ezeket az sz hangokat ahogy együtt szisszentik, nem túl hosszan, szétcsúszva, nem kényszeres perfekcióval, csak ez van odaírva, akkor úgy kell csinálni, és akkor megnyílik valami, kinek az ég, kinek a zene, kinek a kettő együtt. Megnyílik, be lehet látni, meg lehet nyugodni. Hiába verik a dobokat, nincs mitől félni. Nem rossz a hely, ahová igyekszünk. 

Maszada romhalmaz, de a szakértők tudják, minek a romhalmaza. Ez egy ház, szoba, fal, zsinagóga. A zsinagógában tekercseket is találtak, a tekercseken Ezékiel próféta látomását. Akkor is különlegesen aktuális volt, amikor a védők épp meghalni készültek, ma is az, amikor halottak napja van. Ezékiel látomása egyfelől klasszikus horrorfilm-közhely, csontok összeállnak, kiegészülnek, megindulnak, mint valami sereg, másrészt számomra elég meglepő módon az egyéb művészeti ágak nem dolgozták föl méltó módon a szöveget, nincs vagy legalábbis nem ismerek megfelelő zenei döbbenetet. Handel meghalt, Brahms is, de hátha valakinek ötletet adok. 

Az Úr keze fölöttem volt; és Lelke által az Úr kivezérelt, és a síkságra vitt, ami tele volt csontokkal. Körbevezettek köztük mindenfelé, és tömérdek volt belőlük a mezőn, és teljesen ki voltak száradva. Így szólt hozzám: "Emberfia, életre kelnek még ezek a csontok?" Így feleltem: "Uram, Istenem, te tudod." Ekkor így folytatta: "Jövendölj ezekről a csontokról. Így beszélj: Ti kiszáradt csontok, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek. Ellátlak inakkal, és beborítalak hússal benneteket; bőrt húzok rátok és éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.  

Kaparnaum. Nem tudom, miért tűnik ez a betűsor olyan csúfnak, mindenesetre jobban tetszik, ahogy angolul írják ki az útjelző táblákra, hogy Caperneum. Ez itt a zsinagóga, előtte néhány házmaradvány bazaltból, meg egy vakolt, nyolcszögletű épület, arra mondják, hogy Szent Péter háza, mintha ő egy kicsit kényelmesebben lakott volna, mint Jakab, János vagy Máté. A Szent Péter háza fölé emelt templomból kifelé egy francia idegenvezető szólít meg, hogy értem-e a nyelvet. Csak egy kicsit. Tudom-e, mi az a chat? Tudom, macska. És hogy írják? C-h-a-t. Nagyon jó. És tudom-e mi az az aiguille? Azt is tudom, tű. Szerencsére nem azt kérdezi, hogy ezt hogy írják, hanem hogy a tű végén van az a lyuk, azt tudom-e hogy mondják. Fogalmam sincs. Azt is ugyanúgy, mint a macskát, csak nem úgy írják, hanem c-h-a-s. 

Azóta is azon gondolkodom, hogy vajon miért mondta ezt el. Valami alternatív bibliamagyarázat volna? Könnyebb a tevének átalmenni a macskán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába? 

Talán egy hete sincs, hogy az angol zenekritikus, Norman Lebrecht nagy zenész-élményeinek sorrendjét olvasgattam. De, van egy hete. (Lásd Meseautó, jól emlékszel, te Halmos? Kávét rendeltél, két kiflivel? Bocsánat.) Szóval Lebrecht felsorolta a tíz legnagyobb és életre szóló élményt adó karmestert, zongoristát, hegedűst és csellistát, akit személyesen hallott. A csellistáknál az első helyen Pablo Casals áll, ami leginkább azért meglepő, mert Lebrecht nem hallotta őt csellózni, csak vezényelni. Ha ennek alapján sikerült megállapítania, hogy Casals volt a legnagyobb csellista, az nem valami nagy vélemény a vezényléséről. Legalábbis nekem ez jut eszembe: ha ilyen rossz karmester, és mégis nagy muzsikusnak tartják, akkor elképesztően csellózhatott. A harmadik helyen áll Jacquline du Pré, ő is elég furcsa indoklással: csodálatos volt, ahogy Caesareában játszott az arénában, és a lemenő nap sütötte a haját. 

Ez is egy tanulság: az akusztiai élményre még annak sincsenek megfelelő szavai, aki ezzel foglalkozik. 

Most épp itt vagyok, Caesareában. Nem az arénában, hanem a színházban, de szerintem Lebrecht is erre gondolt, az arénában nem hiszem, hogy valaha is klasszikus zenei koncertet adtak a homokon. Épp zenélnek, egy keresztény rockot játszó band béget szelíden a hallgatóságnak. Du Prére gondolok, hogy a mások élményei néha mennyivel erősebbek tudnak lenni a sajátunkénál.