Szerintem Falusi Mariann meglehetősen karakteres jelenség, de azért vele is megesik, hogy összetévesztik valakivel. Legtöbbször nyilván Lang Györgyivel, de most a csíkszeredai Ólommadár italozóban mégis meglepő volt egy fiatalember kérdése. Igaz, tőlem kérdezte, hogy jól látja, Soma Mamagésa? Annyira meglepődtem, hogy visszakérdeztem: én? Nem, dehogy, ő, aki itt ül. 

Tisztáztuk a tisztáznivalókat, elkészült a közös önfénykép, aztán beszélgettünk még egy kicsit. A gyűjtemény értékes darabjairól, van neki Alekosszal is közös képe, és majdnem sikerült Dárdai Palit is becserkésznie, de a biztonságiak közbeléptek. Szereti a sportot? Igen, igen, jégkorongozott is a Csíkszeredában. 

Innét már szomorú a történet. Hogy jó lenne elmenni innét, mert nehéz a kisebbségi lét. És amikor a csapattal az Újpest ellen játszottak, akkor azt kiabálták nekik, hogy románok. Amikor Brassóban játszottak, akkor meg azt, hogy hülye magyar. Amikor Bukarestben, akkor meg azt, hogy hazátlanok. El kellene menni innét. Magyarországra? Á, nem, inkább jó messzire. 

Megtartom magamnak az elmésséget, hogy ha jó messzire megy, akkor csak az lesz a különbség, hogy egyszerre lesz mind a három, román, hülye magyar és hazátlan. Csak azt nem tudom, mi lett volna a helyes válasz.  

A csíkrákosi templom Göröcsfalván van, de ez a rejtély bizonyára megoldható. A két falu összeér, és talán máshol voltak a régebbi közigazgatási határok, vagy az is lehet, hogy ez a göröcs dolog nem tetszett annyira az utókornak, nem tudom. Esetleg nem is volt még Göröcsfalva, amikor a templom már állt. Mert régi darab, az látszik, de a sok átépítés ellenére is harmonikus, pár századév a gúlákat nem csak elásni tudja, hanem életben tartani, éltek ők, éltek aztán mások, és élünk mi, akik nézzük a falakat, a tornyot, a lőréseket. 

És főleg a festést a tornyon. Nem belül, kívül, de ez a legkisebb furcsaság. Próbálják megfejteni, mi van a képeken, olyanokat mondanak, hogy a zodiákus jegyek, amit még értek, ha körökről van szó, vagy ha van egy hal meg néhány rák. Megjegyzem, egy Rákos nevű faluban a ráknak egyéb oka is lehet, hogy megjelenjen.  

Azt végképp nem tudom, miféle csillagjegy lehetne a ló, vagy az a vörös pucér ember, akinek egy dárda vagy nyílvessző lóg ki az oldalából. Vagy miről szól ez a jelenet, baloldalt egy akasztott ember, jobbra a vörös óriás fekszik a földön, és olyan barokk ruhába öltözötten, amikor az ember a karját nem dugja bele a ruha ujjába, ott áll egy kalapos férfi, és egy karikát vagy ostyát nyújt a földön fekvőnek. 

Nem vagyok nagyon otthonos a kosok, rákok, vízöntők világában, de szerintem ilyen állatöv nincsen. 

Igyekszem úgy utazni, hogy ne csak lássak, de halljak is, és most az akusztikus élmény a Sárik Péter trió és Falusi Mariann erdélyi koncertkörútja, vagy annak egy része. Háromszor hallottam eddig a Jazzkívánságműsor sorozat harmadik lemezének anyagát, csupa magyar dal, átdolgozva, megfűszerezve, néhány fantasztikus improvizációval földobva. De azért még maradnak dalok, nem pont úgy, ahogy a rádióból szóltak, de hasonlóan. 

Háromszor hallottam, nagyon különböző körülmények között. Brassóban egy imateremben léptek föl, így némi pikantériát jelentett, amikor elkezdték zúzni, hogy Miatyánk, ki vagy a mennyekben, mondd melyik ajtón menjek be. Marosvásárhelyen edzett jazzisták hallották őket a jazz klub Bunker nevű termében, sokan voltak, tudták, mire számíthatnak, és meg is kapták azt. Illetve nem pontosan azt kapták, ilyen a jazz, nem lehet előre kiszámítani semmit. Gyergyóremetén kicsi a közönség, félig sincs a ház, de az is csoda, hogy majdnem félig van. Előtte mentem át a falvakon, mindenütt becsukták a házakat sötétedéskor, nem jártak emberek az utcán, nagyobb katasztrófára voltam fölkészülve, és még kis katasztrófa sem lett. 

Mert énekelnek. 

Mindenütt énekelnek, mindent énekelnek, amit ismernek, és mindent ismernek, régi vagy új a szám, nem számít, válaszol a közönség, néha tényleg, mint egy kórus, úgy szólal meg az, hogy Szeretni valakit valamiért. Talán senki nem tudja, aki otthon nekiül dalt írni, rímeket farigcsálni, hogy mit csinál. Mennyi embernek jelentik ezek a dalok a legintenzívebb kapcsolódást a magyar kultúrához. Kisebb vagy kevésbé fellengzős kifejezés most nem jut az eszembe. Csak még az, hogy éljenek a popzenészek.  

A jól felkészült turistáknak nyilván nem meglepetés, nekem az volt a Fekete templom Brassóban. Már csak azért, mert nem fekete, a felújítás során épp úgy lemosták róla a becenevét, mint Piszkos Fredről Az elveszett cirkáló végén. Csak a név maradt, ami nem épp tegnap ragadt az épületen. 1689-ben gyújtották föl a várost, és a korom meg a füst színezte meg a falakat. A mostani színe a novemberi esőben nem épp szívvidító, talán a fáradt mosogatóvízre hasonlít leginkább, de így mégsem lehet hivatkozni egy templomra, névben maradt hát fekete. 

Pénzt kérnek a belépésért, nem szabad fényképezni odabent, ez utóbbi rendelkezés kijátszható, és akkor megörökíthető a templom egyik trükkje, hogy a fény felé halad benne az ember. A másik trükk a rengeteg szőnyeg a falon. Mikor beindult a törökökkel való kereskedelem, az utazók mindig hoztak egy-egy szép szőnyeget a templomnak is, jelezve, hogy hiába fekete, a szívnek azért kedves. Jobbra az egyik szőnyeg hosszában ketté van hasadva, utólag varrták össze. Az utókor szerint nem egy selejtet akart valaki a Jóistenre rásózni, hanem történet van mögötte: két testvér úgy összeveszett az örökségen, hogy végül mindent elosztottak, a szőnyeget meg karddal vágták ketté. Aztán megbékéltek, és ennek emlékére adták az újból összevarrott szőnyeget a templomnak, mint a legfontosabbat. 

Sóhaj, ugyebár. 

Mióta megemlítettem az ismerősöknek, hogy az úticél Kolozsvár (is), sokan fakadnak dalra, és ha dalra nem, akkor operett librettóra, hogy vajon tényleg szép város-e. Senkit nem szeretnék kiábrándítani, de Kálmán eredetijében nem is szerepel Kolozsvár, a német közönség azt hallgatja, hogy Komm mit nach Varasdin, ami egyébként logikusabb csábítás, ha Maricának hívják a címszereplőt. Ami azt illeti, Kolozsváron nem is áll minden piros-fehér-zöldben, nagyon sok a zászló, de szinte mind kék-sárga-piros. S hogy szép-e a város, azt nem is annyira könnyű megállapítani ebben a sáros, esős időben, a Szent Mihály templomot bezárták és renoválják, ahogy elnézem, még elég sokáig, Mátyás királyt a karácsonyi vásár szigeteli el a néptől. Ennyire lehet közel férkőzni hozzá. 

Itt van a közelben Mátyás szülőháza, mellette, ugyanazon a téren Bocskai István szülőháza, amiből a történelemben járatlan emberek esetleg arra következtethetnek, hogy Hunyadiék és Bocskaiék szomszédok voltak. 

A szoborra visszatérve: talán köztudott, hogy az 1900-as párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert (vagy valami hasonló elismerésben részesült), hogy 1902 óta áll itt, feliratozták így is, úgy is, most Matthias rex, ami talán mindenkinek megfelel. Szemből nézve egyértelmű, hogy az ihletet Colleoni adta, Verocchio velencei lovasa, így oldalról jobban látszik ez a furcsa kettős ív elöl és hátul, a fáradt ló a fejét lógatja, (azóta megtudtam: nem lógatja, hanem díszeleg) hátul meg olyan kis csökött, nem csak a felkötött farka miatt. Lehet, hogy ez valami magyar lókép, úgy emlékszem, Pesten Andrássy gróf is valami erőtlen hátsó fertályú lovon ül. Hogy ez vajon jelent-e valamit nemzetkarakterológiai szempontból, azt meg kell még fejtenem. 

Úgy emlékszem, Nemeskürty István panaszkodik az egyik könyvében a nyelvvédelmi lustaságra, hogy csak átvesszük a szavakat, pedig mennyivel szebb az, hogy földalatti annál, hogy metró. Azóta látjuk, hogy valamivel árnyaltabb a kép, más értelemben használják Pesten a két szót, a földalatti alapvetően a "kisföldalatti", az egyes számú vonal, és a többi a metró, de tényleg elmulasztottunk néhány szóra jó magyar változatot találni, a CD maradt CD-nek, most meg már mindjárt megszűnik, minek változtatni rajta. Legfeljebb addig jutottunk el, hogy a számítógépnyelv egyes átvett szavainál a fonetikus magyar átírást használjuk. Amerikai nagybátyámnak mindig rötyögnie kell, amikor meglátja azt, hogy "fájl". 

Nem mintha nálunk nagyobb nyelvek nem küszködnének hasonló problémákkal. Németül is van "job", meg lehet egy megoldás "clever", és legfeljebb úgy tudnak tiltakozni az angol mellett a francia hatás ellen, hogy a sült krumplit pomesznak mondják. Kolozsváron tegnap bámultam az igen érdekfeszítő Montenegró - Románia válogatott mérkőzést, a színvonal és a nézőszám alapján akár otthon is érezhette magát az ember. A szünetben reklám, az egyikben a blec fraidei előnyeire hívták föl a reménybeli vásárlók figyelmét. Nagybátyámmá váltam, és rötyögtem. 

Ámbár lehet, hogy ők is csak vicceltek. 

 Arra gondoltam eleinte, hogy ez valami büntetés vagy öngyötrés Bogányi Gergely számára,a róla elnevezett zongora, hogy most már kénytelen ezen játszani egy szólóesten, mert másképp mégsem lehet. És pont egy szólóesten maga a hangszer rosszabbul szerepel, mint egy jó, zajos zongoraverseny alatt, jobban hallani a furcsaságait, hogy a hangok lecsengésekor olyan poing-pong észlelhető, vagy menet közben is mintha valami elektromos csöngés jönne belőle. Én úgy hallom, nem is kiegyenlített a hangzás, a felső regiszter halkabbnak tűnik, és ha végre egy mű végéhez érünk, érzek valami megkönnyebbülést is, jön végre egy kis csönd. Nem tudom, mindez magának a zenésznek mennyire megszokható, a közönséget biztos nem lehet naponta órákra összezárni ezzel a hangszerrel, amit én olyan nagyon szépnek sem látok, leginkább olyan oldalról, mint egy óriás fekete műfogsora. 

Tiéd a hangszer, magadnak építetted. 

Aztán a szünetben, miközben az érdeklődők szorgosan nézegették és fényképezgették a Bogányi zongorát (mintha mostanában nem neveznék már "csodazongorának") rájöttem, hogy a hátrány lehet éppenséggel előny is. Amíg a zongorát hallgatják, nem figyelnek a zongoristára. Amíg a zongora furcsa, nem tűnik föl talán, hogy a zongorista sokkal furcsább. 

Halottaink is egyre többen. A héten lesz egy éve, hogy meghalt Dmitri Hvorostovsky, mit lehet csinálni mást, mint emlékezni. Jól dokumentált pálya, a nemzetközi kezdetektől vannak filmek, lemezek. Sokan vagyunk, akinek valamiféle személyes élménye is van, akármilyen fájdalmasan is rövid volt Hvorostovsky élete. Nagy meglepetésre éppen ezért nem is lehet számítani, de ez az Orfeo CD, a bécsi előadások részleteivel mégis meglep, mégis élmény. 1994-ből való az elő felvétel, fiatal a hang és övé a világ, de nem csak diadal az élet, néha idegenné válik a hangszín, néha ő is küzd. Néha nagyon küzd, a Traviatából az öreg Germont és Violetta kettősének elsősorban dokumentumértéke van, nem zenei. Mondjuk elég érdekes, amit Hvorostovsky énekel, csak nem tudom, szándékosan tér-e le a Verdi által kijelölt útról, vagy véletlenül. 

Hasonlítgathatjuk is, amink van, a kilencvenes évek elején a Zubin Mehta által vezényelt stúdió-Traviatán is ő énekli az apát, és a nála harmincöt évvel idősebb Alfredo Kraus a fia, jó kis helyzeteket tud összehozni egy operai szereposztás. Valamiért már akkor is Pablo Casals jutott az eszembe, ő írja a saját esküvőjéről, hogy a lány rokonsága természetesen ellenezte a házasságot, ami érthető. Végül is nem megszokott dolog, hogy a vőlegény harmincöt évvel legyen idősebb az apósánál. 

Akkor most hallgatok egy kis Casalst is. 

Palermóban a Castello del principe Barbablu megy, Schöck Atalával és Bretz Gáborral, a Gramophone magazin honlapján pedig megnézhető a bergeni, koncertszerű Kékszakállú. Mondható, hogy Európa két szélén is Bartókot játszanak. A bergeni előadásban az elég szörnyű hangú, de nagyon odaadó Michelle DeYoung énekli Juditot, ha énekel, akkor grimaszol, így a játéka kénytelen azokra a pillanatokra szorítkozni, amikor nem kell énekelnie, elég különös az egész. John Relyea viszont Polgár László után a legszebb hangú Kékszakállú, ráadásul férfias jelenség, és elfogadható, megszokható a kiejtése, nagyon lehet értékelni a művészetét. 

És még ebben az előadásban is van magyar főszereplő. Mácsai Pállal kezdődik minden, ő a regös, átsétál a színpad egyik széléről a másikra. Kicsit úgy viselkedik, mint akinél elmentek otthonról, de érthető: megszólítani a közönséget olyan nyelven, amelyet nagyon nagy valószínűséggel egyáltalán nem értenek, egy kicsit szadisztikus feladat, vagy fagyasztja az embert, vagy túlzásokba viszi. 

Nem is ezt akarom mondani, hanem hogy Bartók holtában is foglalkoztatja a magyar előadókat. Ha el nem is tartja őket, ahhoz túl kevés operát írt, egyet, ugye, de ha egy kicsit ráfeküdt volna erre a dologra, élne a világban egy csapat Bartók-specialista, akiket hívnának, hogy segítsenek, ezzel a semmire nem hasonlító nyelvvel küzdjenek meg ők, akiknek ez nem is küzdés.Ahogy Salzburg megél Mozartból, Bayreuth Wagnerből (bár az utóbbi város szereti hangsúlyozni, hogy megvolna a komponista nélkül is), úgy adhatna kenyeret Bartók a magyar énekművészeknek. Kenyeret most nem ad, de desszertet vagy cukorkát így is. Remélem, mindenki hálás is neki.   

Itt volt egyszer egy angol zenekritikus (nem Lebrecht), és a beszélgetés végén úgy búcsúzott, hogy hát úgyis nemsokára találkozunk, Eötvös-bemutató lesz Párizsban. Mondom neki, hogy azért nálunk nem így megy, nem küldözgeti a munkatársakat külföldi bemutatókra, hiába magyar a szerző. 

Csak azért mondom, mert tényleg nem az az első reakcióm, hogy ej, Orbán Viktor, minek is verted szét a Népszabadságot, viszont tényleg nevetséges. Ha valaki első kézből akar értesülni Kurtág Endgame című operájának bemutatójáról, akkor olvassa az olasz lapokat vagy a New York Timest. Én még ezek alapján sem értem az egész produkciót, már hogy Scala-bemutató, de hát a Scala még nem nyitott ki ebben az évadban, csak december 7-én fog. Akkor ez most a Scala vagy csak az épület a Scala? Mindenesetre Alexander Pereira a büszke, aki a Scala intendánsa jelenleg.

Mégis hogy lehet az, hogy a magyar beszámolókat olyanok írták, akik még a rádióközvetítést sem hallgatták meg? Nyilván lesz majd cikk a Muzsika februári számában, és ha a darab tényleg az örökkévalóságnak íródott, akkor az sem késő, és rendben van, Kurtág nem csak a miénk, de nyilván a miénk is, ha Orbán Viktor ezúttal a meccs helyett Milánóba utazott. Vagy kérjük meg őt, hogy meséljen? Még az is elfogulatlanabb beszámoló (és feltehetően hitelesebb és hihetőbb), mint amikor az Operaház igazgatója mesél az elképesztő New York-i sikerekről. Közönség nincs,a kritika okádik, de attól, persze, még igaz is lehet. Csak elfogulatlan nem.