Van nekem egy operaénekes barátom, Kálmán Péter. Ez régebben elég sok problémát okozott, azt éreztem, hogy ha olyan elfogulatlanul akarok írni kritikát, ahogy szeretnék, akkor baj van, nemcsak azért, mert hogyan oldja meg az ember ezt a problémát, hogy a fellépő művész a barátja, hanem mert akkor nemcsak róla nem írhatna, de a szép magyar szóval stimmkollégáknak nevezett többiekről sem, nem lehet elkerülni azt, hogy „nyilván csak azért mondja, mert…” Úgy pedig viszonylag nehéz operakritikát írni, hogy a baritonokról soha egy szó sem esik. Aztán az élet segített a bajon, Kálmán Péter szép, nemzetközi ívű pályára állt, azt mégsem képzelheti senki, hogy ebben bármilyen része is volt a magyar sajtónak.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Kálmán Péter  a Falstaffra készül, nem a közvetlen jövőben, de távlatosan, és ez okból végignézte az internetet, mi található ez ügyben. És ezt fogta.

Orson Welles. Meglehetősen zseniális. Nemcsak attól, ahogy fokozatosan mászik bele a szerepbe, még sminkel, de közben mélyíti a hangját, lassítja a beszédtempóját, teljesen átalakul egy másik emberré, hanem mert nyilván nem alakul át teljesen, hiszen ő az, ő mondja a monológot, azt neki kell fejben tartania. Ha valami vonzereje van a színészetnek, akkor ez lehet az, tényleg kétszer lehet élni, még ha az egyik élet meg is van írva. Elvégre lehet, hogy a másik is.

Közben azért mindenféle morzsákat felcsipegethet az ember, aha, ez a IV. Henrikből van, de benne van az alapvetően A windsori víg nőkből írott Falstaff operában is, ezt a részt Boito, a szövegíró átmentette. Még egy etimológiai morzsára is futja, mert amit Falstaff a darabban sherrynek mond, az a librettóban Jerez, alighanem a spanyol város neve torzult az évek során (de már viszonylag korán, Shakespeare idejében is) az angolban sherryvé. Amivel aztán sok félreértést okoztak a magyar olvasóknak is, akik összetévesztették a sherryt a cherry brandyvel.

Foglalkozási ártalom, de váltig hiszem, hogy érdemes művészeti alkotásokról beszélni és vitatkozni, semmit sem érzek terméketlenebbnek, mint hogy „de gustibus…” Hogy egy nem nagyon távoli példát mondjak: tegnap A Pál utcai fiúk kapcsán polyvitaplex azt mondta, neki az emeli a regényt a többi ifjúsági fölé, hogy meghal benne az egyik főszereplő. Gyorsan elkezdtem gondolkodni azon, melyik ifjúságiban hal meg még ilyen fontos figura. A Tamás bátya kunyhójában, igen, aztán… Winnetou. Old Death. Csingacsguk akár így írjuk, akár úgy, hogy Chingachgook. Az öreg Bőrharisnya. Csupa indiános könyv hőse. De hát pontosan ezt éreztem A Pál utcai fiúk olvasása közben is. Mintha indiánkönyvet olvasnék. Van benne két törzs, az egyik elég jól beazonosítható külsődleges jelek alapján is, mert hogy vörös inget viselnek. Hogy 1889-ben valóban lehetett-e kapni ennyi vörös inget gyermek méretben afelől azért vannak kétségeim. Van két tiszta lelkű törzsfőnök, akinek a rátermettségét soha senki nem kérdőjelezi meg. Vannak mindenféle törzsön belüli egyezményes jelek, és vannak bonyolult szabályok, amelyek megnehezítik az életet és a harcot. Vannak mindenféle elvégzendő feladatok, amelyeknek különösebb értelme nincs, cédulát szögezni a fa oldalára. Vannak kúszások és kihallgatott haditervek. Még tomahawkok is vannak a vörösingesek arzenáljában, igaz, végül nem használják azokat.

Ha az ember erre rájön, akkor azt is érti, miért nem zavaróak a furcsaságok, az érthetetlen szavak, amelyeket használnak, a szertartások. Mert ez is az indiánlét része, mint a békepipa. Azt se szívtuk el, csak tudtuk, hogy van.

Talán ez a Pál utcai fiúk titka, Molnár indiánkönyvet írt Európa közepére (vagy keleti felére), gyerekszereplőkkel. Persze, hogy mindenki szereti.

Amikor erre rájöttem, úgy éreztem magam, mint akinek sikerült megcsinálnia a Hippokratész holdacskáinak bizonyítását.

Átmenetileg a környéken vettem szállást, valósággá vált a Füvészkert és a Mária utca (a szivargyár már nem, pedig érdekelt volna), így aztán újraolvastam A Pál utcai fiúkat, ha nem is kizárólag, de azzal az erős szándékkal, hogy most végre megfejtem az egész jelenséget. Tényleg olyan jó-e, ha jó, vagy a kötelező olvasmány volta teszi közkinccsé és közös tudássá. Mert hogy az, azon nincs mit vitatkozni, van itt egy nemzet, amelyik tudja, mit jelent az, hogy Nemecsek meg kisbetű, meg gittegylet. Most látom, hogy a helyesírás-ellenőrző aláhúzta a Nemecseket, lehet, hogy ez sem örökéletű.

Szóval itt ez a könyvecske, amit, ha jól tudom, ma is elolvasnak az általános iskolások, és talán bizonyos dolgokkal ők is épp olyan tanácstalanok, mint annak idején én voltam, mi az, hogy einstand, hogyan kell golyózni, miért van ilyen hülye neve a főhősnek, hogy Boka. Annak idején én meg voltam győződve arról, hogy a könyvemben van egy makacs sajtóhiba, Füvészkertnek írják a Fűrészkertet. Ha ezen túl vannak az ifjú olvasók, akkor persze értik, hogy meghal az a szegény, vézna fiú, de a poénok jó része nem jön át. Nemcsak azért, mert régi dolgokról van szó, 1906-ban írta Molnár, de 1889-ben játszódik, hanem mert a poénok jelentős része azon alapul, hogy a gyerekek felnőttként viselkednek, állandóan szervezeteket alapítanak, magázódnak, rangokat és címeket osztogatnak egymásnak. És ez nem is mindig poén, Boka a nagy pillanatban lemond az elnökségről, és tábornokká nevezi ki magát. A többiek meg nemhogy elfogadják, de örülnek is neki. Az egyébként frenetikus gittegyletes jelenet is ezen alapul, bár kétségtelen, hogy a gitt, mint puha, és különleges szagú anyag vonzását gyerekként én is átéltem, még ha a rágására nem is vállalkoztam.

Ennek ellenére azt mondanám, hogy A Pál utcai fiúk nem gyerekeknek íródott, nem ifjúsági irodalom, de nem is felnőtt könyv, és talán épp ebben a se ide, se oda nem tartozásában rejlik a halhatatlansága. Olyasmi, amire visszaemlékezik az ember, hogy olvasta. Nemzeti vagyon.

És mikor ebben megnyugodtam volna, akkor jön az utolsó jelenet, a mérnök szerszámai a kunyhóban, beépítik a grundot, mint tudjuk. És Boka menekül erről a hűtlen földről, és a kapuból visszanéz, mint aki a hazáját hagyja el örökre.

Mindig örülök, ha idegen országok könyvesboltjában látom A Pál utcai fiúkat, de szerintem a külföldi olvasók ebbe nem tudnak beleborzongani.

Van egy szólás, amit soha nem értettem. Elhagyják a patkányok a süllyedő hajót. Vagy menekül, mint a patkány a süllyedő hajóról. Menekül? Hová? Elhagyják? Merre? A legtöbb hajó, már amelyik elsüllyed, nem kikötőben süllyed el. Persze, van arra is példa, de azért alapvetően nyílt tenger kell a süllyedéshez, vihar, vagy korhadt gerendák. Ha viszont már ott vannak, akkor hová tudnak menekülni a patkányok? A vízbe? Esetleg a mentőcsónakba, ahová majd beszállnak az emberek is, akik evezőlapáttal, vagy a farkincájuknál fogva dobálják a rágcsálókat a tengerbe? És a patkány, ami köztudottan okos állat, nem tudja, hogy akkor már egyszerűbb maradni a fedélzeten, fölmászni az árbóckosárba, ott várni be, akármi következik?

(A poszt megírásához segítséget kaptam a Novák Katalin tanácsadói testületében helyet foglaló, majd onnét nagy zajjal fölálló művészektől és nem művészektől.)

Nyugattól keletre, de kelettől nyugatra soha nem tudta az ember, mihez kezdjen pontosan Seiji Ozawával. A „japán karmester” figurát ismertük mi is Kobayashinak köszönhetően, ismertük, és szerettük a lelkesedést, pontosságot, a mozdulatok tisztaságát... Végül is lehet, hogy Ozawa Kobayashi volt „nagyban”, nem Pest, hanem Boston központtal. De mégsem ennyire egyszerű. Amikor indult, egymás után volt Bernstein és Karajan asszisztense, úgy látszott, hogy viszi magával a két mester legjobb tulajdonságait, vagy épp megtalálja a középutat, de ő mégis mintha egy harmadik útra lépett, egy harmadik mestert követett volna, a ma már csak lemezgyűjtők és zenetörténészek által számon tartott Pierre Monteux-t. Mintha kerülte volna a nagy, német repertoárt, nemcsak Brucknert, de Beethovent és Brahmsot is, és a francia szimfonikusok embere lett volna.

Majdnem három évtizedig volt vezető karmester Bostonban, és megdöbbentő, micsoda könnyed, légies, franciás hangzást alakított ki náluk. Persze, nem a nulláról indított, a zenekar hagyományosan osztályok feletti volt, de Ozawa alatt hallhatóan változott. Ma sem lehet betelni a Fauré-lemezükkel, ahogy a Sicilienne-t indítják. Vagy a Ravel-lemezeikkel, ahogy elindul a Lúdanyó meséi. Ahogy halad. Ahogy végződik.

Ahogy végződik – erre még visszatérünk. De a pályánál maradva utóbb megjöttek a Beethovenek és Mahlerek is, Bostont elhagyva következett hét operai év Bécsben, mindemellett egy saját alapítású zenekar, a Saito Kinen. És a lobogó fekete hajból lobogó ősz sörény lett, bár a nagy öregség mintha elkerülte volna Ozawát. Talán ebben is az élet utánozta a művészetet, ahogy Ozawa fináléi végén sokszor nem érzi az ember, hogy vége a műnek, csak egyszerűen abbahagyják a zenélést, mintha most is ez történne. Nincs vége az életnek, csak abbahagyták a zenélést.

Bevallom egy (vagy inkább két) pillanatra összekeveredett bennem két név, így amikor befutott Chita Rivera halálhíre, arra gondoltam, hogy igen, az a csaj, aki játszott mindkét West Side Story-filmben, az elsőben Anitát, a másodikban Docot. De nem. Az Rita Moreno, aki, szerencsére él. Chita Rivera az eredeti, a Broadway-bemutató Anitája volt, ő énekel a lemezen. Az is igaz, hogy nem ő a legmeglepőbb énekes, hiszen a Somewhere-t azon az albumon Reri Grist énekli, aki a felvételek után úgy döntött, hogy mégis inkább operaénekes lesz, és a Böhm bácsi vezényelte Mozart operákban csillogtatja csodálatos csibehangját. Ez már tényleg egy harmadik történet.

Az eredetire, Chita Riverára visszatérve: ismertem embert, aki látta őt élőben, Miklós Tibor áradozott, hogy A pókasszony csókjában milyen hihetetlen élmény volt. Nem tudom, ő mikor látta az előadást, a bemutató 1993-ban volt, Chita Rivera hatvanévesen táncolt, énekelt, bűvölt, csókolt. Addigra túl volt néhány masszív sikeren, a West Side Story mellett ő volt az első Velma a Chicagóban, és a pályának még korántsem volt vége. 2003-ban a Nine felújításában játszott, Antonio Banderas mellett.

Közben azért volt egy aprócska közjáték, egy autóbaleset, amelyben Chita Rivera lába tizenkét helyen tört el. Egy év múlva már táncolt. Nem úgy, mint korábban, balettcipőt már nem húzott, mert az Achilles-ín felszívódott, de A pókasszony már a baleset után volt.

A legfontosabb szerepeiről nem maradt filmfelvétel. De ezt találtam róla, káprázatos, ahogy rakosgatja a lábikóit.

Persze, még nem látni a móka végét, de mintha Madáchnak tényleg nem lett volna igaza a jövőt illetőn. A 20. században elkezdte ismételni magát a történelem, visszajutottunk a piramisokhoz, és hogy milliók egy miatt. A mindennapi életben is, a politikaiban is, ez lett a diktátorok évszázada, és a művészetben is. Ha a múlt század második felének tipikus művészeit kellett volna megmutatni, akkor alighanem a filmrendező lett volna az, meg a karmester. Olyanok, akiket mások szolgálnak ki, akik eszmét adnak a viszonylagos tömegeknek, mind azért vagytok, hogy az én céljaimat kövessétek, illetve beteljesítsétek.

Tudom, kicsit általános így, de talán nem teljes hülyeség. De éppen ezért esik jól néha a nagy kivételeket is észrevenni. Például a januárban meghalt kanadai filmrendezőt, Norman Jewisont. Egyszerűen nem lehet őt beazonosítani a filmjei alapján. Hogy csak a híres musical-filmjeit mondjam: ki hinné, hogy a Jesus Christ Superstart és A hegedűs a háztetőnt ugyanaz az ember rendezte? És ugyanő rendezte a Hurricane-t és a Forró éjszakábant, a Holdkórosokat és az eredeti, az első Thomas Crown-ügyet. És mit lehet megtudni a rendezőről a filmjei alapján? Még csak azt sem, hogy zsidó volna, pedig mindenki azt hitte a neve és a Hegedűs miatt. Azt mondjuk, nem értem, hogy a Forró éjszakában miatt miért nem hitték, hogy fekete, vagy a Holdkórosok miatt, hogy olasz, de végül is mindegy. A lényeg, hogy azért voltak, vannak ilyen élettörténetek: az ember azt csinálja, amihez ért.

Végül is nem tudom, hogy a jó előzetes áldás vagy átok a filmnek. Előzetes nélkül a Lefkovicsék gyászolnak amolyan tisztes első film, jó és új témákat vet föl, lehet, hogy a rendező, Breier Ádám ezzel sajnos ellövi a legjobb filmötletét (megtörtént mással is), de akkor is. Van minden zsidó - zsidó meg nem értés, zsidó – nem zsidó meg nem értés, zsidóság és ökölvívás, ami engem mindig foglalkoztat, hogy vajon miért is olyan szoros a kapcsolat, csak Magyarországon maradva, legalább Adler Zsigmondtól, legalább a stáblistán gyászkeretben feltüntetett Szegő Andrásig. Generációk különböző viszonya a hagyományhoz és a hithez, a gyász, amiről minden erővel igyekszünk megfeledkezni az elmúlt ötven évben… Bele se férhet ez másfél órába, nem csoda, ha nem jó a film, de majd jön a következő.

Csak hát láttam az előzetest, ami kifejezetten jó, vicces, érdekes, újszerű, végre valami. Azért is írok most ilyen korán, két héttel a bemutató előtt, hogy más be ne dőljön. Nem lesz jó. Unalmas lesz, nehézkes, papírmondatokkal, olyan banális fordulatokkal, amelyekért érdemes lett volna elnézést kérni a stáblista után, nők nélkül. Nem is értem, hogy lehet ennyi témát úgy felvetni, hogy mégis lassú és unalmas maradjon a film.  Plusz Bezerédi Zoltán. Ha belegondolok, hogyan foglalta el negyven évvel ezelőtt a mozivásznat tányérsapkában a Te, rongyos életben, és most hogyan vág gyűrött arcokat mindenféle meggyőződés nélkül… Nyilván fiatal rendezőnek nehéz öreg színészt instruálni. Talán ez a tanulság, a jövendő elsőfilmeseknek.

Amikor franciául tanultam, egy időben volt anyanyelvi tanárom is. Persze, nem igazi tanár volt, hanem itt tanuló zongorista, nem is követtünk semmiféle metódust, ő beszél, mi meg próbáltuk megérteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. De miért is ne használtam volna ki a lehetőséget, megkérdeztem, hogy tulajdonképpen hogy van ez a párizsi sanzon dolog. Mert én folyton úgy érzem, hogy ezek a leghíresebb francia chanteur-ök és chanteuse-ök mintha nem haza énekelnének, hanem a nagyvilágnak, kifelé képviselnek valami bohém és érdekes franciaságot. Szóval: kit szokott ő hallgatni, ha egyáltalán? Bécaud, Brel, Brassens, Greco?

Azt mondta: Barbara. Persze, nem így mondta, hanem csodálatosan és leírhatatlanul: Bárhbárhá. Nem is hallottam addig róla, szóval elkönyveltem magamban, hogy talán igazam volt (ma már nem hiszem), és elhatároztam, hogy orvosolom a Barbara-műveletlenségemet.

Aztán többé-kevésbé el is feledtem az egészet, és csak most jutott az eszembe, amikor Lea Desandre lemezét hallgattam. Hogy ő is olyan varázslatosan mondja az r betűket, de nemcsak és nem is elsősorban azokat, hanem valahogy a p és r kapcsolatokat, érezni, ahogy az ajak, a fog, a nyelv összedolgozik, nemhogy fejhallgatón át, de a hangfalakban is, nyilván jó közel hajolt közben a mikrofonhoz. Idylle a lemez címe, és mindenféle zenét énekel rajta, a férje (vagy pasija) Thomas Dunford kíséri. Tényleg mindenféle, francia reneszánsz és Francoise Hardy, Offenbach és Debussy, a Pelléas és Mélisande-ból egy részlet. Tulajdonképpen rá sem jöttem, mi az eszme mögötte, hacsak az nem, hogy ezek ketten szeretik egymást, és szeretnek együtt muzsikálni, irigykedjetek kedves hallgatók. Van egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy ez már sok, a változatosság is lehet unalmas, de abban a pillanatban megjön Barbara. Tőle is énekelnek egy dalt, Mondd, mikor jössz vissza? a címe, és tényleg nagyon klassz, egyrészt mert nem őrzik a dal modernségét, Dunford reneszánsz hangszeren kíséri, másrészt Desandre nem úgy énekli, mint egy kidolgozott hangú énekesnő, hanem ebben a sanzonett stílben, szinte mondja, amíg el nem jut a refrénig. A videót egy kicsit túlbonyolították, úgy értem, túl rejtélyesítették és túl sötétítették, de a lényeg hallható.  

A Dr. Kovács Istvánt adta tegnap a Duna tévé, amiről én mindenfélét képzeltem, meg mindenfélét hallottam, úgyhogy meg is lepődtem, amikor odakapcsoltam. Mert ez volt a film (úgy tudtam) ami miatt Págernak Dél-Amerikába kellett mennie, antiszemita és felháborító és ami még felháborítóbb és érthetetlenebb, hogy Fekete István írta a forgatókönyvet. Valamikor kérdeztem apámat, hogy mégis milyen film ez, de azt mondta, ő sem látta, mert az anyja azt mondta neki, hogy inkább ne nézze meg. Így aztán én is kihagytam a nyolcvanas évek végén, amikor a Filmmúzeumban ment az összes magyar hangosfilm. Talán tényleg jobb ezt nem látni.

De most látom, és várom a szörnyűséget, de meglepő módon a Dr. Kovács István nem antiszemita, inkább csak naiv. Néha kicsit fajoznak benne, de leginkább a vidék és a falu tisztaságát állítják szembe a romlott várossal, és csak az a meglepő, hogy micsoda bizalom élt még az alkotókban a világ iránt: minden magasan lévő közhivatalnok kifejezetten rendes ember, a dékán is, a miniszter meg pláne. Szóval elég nagy hülyeség, de aligha emiatt kellett Págernak menekülnie. Vagy ha neki kellett, akkor Gobbi Hildának is kellett volna, mert ő meg kalapos kisasszonyt alakít a filmben, és még az is kiderül, hogy Gobbinak a szájnyalogatása nem azóta hatalmasodott el rajta, amióta elvesztette a fogait, mert a totálokban látszik, hogy már ifjan is nedvesítgette az ajkát. Szerény tanulság, de tanulság.