Az élet azért néha elég meglepő tud lenni. Az például soha meg sem fordult a fejemben, hogy élhet még a világban olyan forgatókönyvíró, aki Szőke Szakállnak írt volna mondatokat.

A szomorú igazság az, hogy most már valószínűleg tényleg nem él ilyen, de decemberben még élt. Akkor halt meg Norma Barzman, 103 évesen, és persze az is kellett a mutatványhoz, hogy elég fiatalon is már sikeres forgatókönyvíró legyen, de hát az volt. Ő írta az 1946-ban bemutatott Never Say Goodbye című filmet, amely inkább Errol Flynn-film, mint Szőke Szakáll-film, de azért benne van az öreg, S. Z. Sakall néven, egy Luigi nevű pincért alakít, nem mintha az akcentusa nem volna tagadhatatlanul magyar, de miért ne létezhettek volna Luigi nevű magyarok? Most is van Fekete Giorgio.

Persze, Szőke Szakáll egy másik pincérszerepről híresebb, a Casablancában ő volt Carl. El lehet képzelni, micsoda izgalmakat éltem át, amikor először láttam a tévében a Casablancát, bemondták, hogy Szőke Szakáll is a szereplők között van, micsoda izgalmas név, és meg sem változtatta, így is bekerült a stábba, de menő. Aztán jött ő, egyrészt nem volt szőke, másrészt nem volt szakálla. És mi az, hogy meg sem változtatta a nevét, folyton változtatta, született Grünwald Jakab, abból lett Gärtner Sándor, nem tudom elképzelni sem, hogy miért. Utóbb lett Gerő Jenő, majd Szőke Szakáll, akkor állítólag tényleg volt szakálla, hogy idősebbnek tűnjék. Végül lett S. Z. Sakall, ez körülbelül a történet vége, Pesttől Hollywoodig, bécsi és berlini átszállásokkal. És még szerző is volt, ő írta a Vonósnégyest, ami a világ legeslegjobb kabaréjelenetei között van, akár Salamon Bélával, akár Kern Andrással nézi az ember.   

Van egy jókora zenei vakfoltom, illetve több is van, de ez is van. Már ha elfogadjuk a képzavart, hogy lehet a halláson vakfolt, vagy legyen süketfolt, az sem az igazi, hiszen nem az a baj, hogy nem hallom Fischer Annie zongorázását, hanem hogy nem értem. A nagyságát nem értem, mindig csak a körülbelüliségét érzem, hogy itt is mellé, ott is mellé, ez kizökkent, maradnak lenyűgöző futamok, vagy csodálatos tíz másodpercek. Holott Fischer Annie művészete mintha épp az ellenkezőjéről szólna, az egészről, amit átlát, és a személyiségről, amely átlátja ezt az egészet, és partnere lesz a nagy zeneszerzőknek.

Ezt csak mondom, nem érzem.

Nem azt mondom, hogy nem lehet így élni, de zavar, és újra meg újra kísérletet teszek, hogy hátha már felnőttem, benőtt a fejem lágya, megértem, amit érteni kell, de nem. Most jött egy ötlet, elolvastam a Holmi honlapján, mit írt Kocsis Zoltán Fischer Annie Encore című, a Hungarotonnál megjelent lemezéről, benne bízok, másrészt ő igazán szerette Fischer Annie-t, és csak könnyebb megérteni valakinek a művészetét azok segítségével, akik szeretik is azt a művészetet. Meghallgattam az Encore lemezt, teljes rejtély, miért ez a címe, mert nem ráadásdarabok vannak rajta, hanem például Schumann C-dúr fantáziája, ami önmagában fél óra zene, ráadásnak elég megerőltető volna. De rajta van Schuberttől a Négy impromptu op. 142, ez az első szám, (első négy) ezzel kezdem. Nem is jutottam sokkal messzebbre, pedig hozzáolvastam Kocsist, aki csodálatosan elemez, és nemcsak hallgatóként érti Fischer Annie játékát, de koncertező művészként is, tudja, hogy mi zajlik a zongorázó ember elméjében és lelkében, és szereti, tiszteli, megmagyarázza…

Mégsem értem. Úgy értem a sorozat negyedik darabja, az f-moll impromptu tépett, de zavaros, az előadás szétesik, ráadásul egy plusz akkorddal végződik, a befejezetlenség érzete helyett ad egy befejezett változatot. Akárki csinálná, Kocsis nyilván a szívéhez kapna, rendőrért szalajtana, meghamisítják Schubert hagyatékát, itt viszont szép türelmesen elmagyarázza, hogy ha a kóda felé vezető utat elkapkodja az előadó, akkor valamit csinálnia kell a darab végén, különben oda a hatás. Szerintem meg így is oda a hatás, csak így még jobban oda a hatás… - vagy várjunk csak. Végül is impromptu a darab címe, improvizáció, lehet, hogy ez is belefér? De mi az, ami belefér, és mi az, ami már nem? Kitől mi fér bele? Mert Kocsis is játszotta a művet, még rá is tette a válogatott koncertfelvételek lemezére, szerintem a világon ő játssza lemezen a legjobban a darabot, de kicsit sem improvizál, minden az, amit Schubert írt.  

Nem tudom. Az biztos, hogy Fischer Annie még mindig nincs meg.

Kicsit valószínűleg túlpiszkálták a várakozásokat és az izgalmakat az új Nicolas Cage-film körül. Álmaid hőse. Na, most végre megmutatja, mekkora színész, egy igazi filmben, ami nem olyan, mint a Fegyencjárat, meg az a nem is tudom, mi volt a címe, lángoló koponyával motorozott az éjszakában, merre van a kassza alapon.

Tényleg nem olyan. Inkább mint egy közepesen sikerült Woody Allen-film. Azt is meg tudom mondani, melyik, a Rómának, szeretettel. Az az epizód, amelyben Roberto Benigni minden különösebb ok nélkül celebbé válik, megrohanják, fényképezik, behívják a tévébe, hogy mit evett reggelire, közvetítik, hogyan borotválkozik, és így tovább. Aztán egy nap minden további különösebb ok nélkül dobják, már nem utána szaladgálnak a riporterek, hanem egy másik, hasonlóan hétköznapi hős után.

Körülbelül ez történik itt is, a főhős megjelenik különböző emberek álmaiban, és semmit sem csinál, de ettől híres és egyre híresebb lesz, míg egy napon - legyen ez a meglepetés.

Tényleg nem olyan, mint az Ál/arc, és társai, de azért nem kell nagyon megrendülni. Nicolas Cage félcipzáros pulóverekben, szemüvegesen, szakállas és kopasz. Csodálatos. De hát ő már huszonöt éves kora óta küzd a kopaszságával, akkor most végre utolérte magát? Hol az Oscar, hadd vágjam hozzá?

Azért nézhető és időnként vicces is, de nincs annyira jó, mint a Rómának, szeretettel. És még csak nem is Rómában játszódik.

Elvben tudom, hogy az idényszerű zenehallgatásnak nincs sok értelme, nemcsak karácsonykor érdemes hallgatni a Karácsonyi oratóriumot, és nemcsak júniusban a Szentivánéji álmot, de a gyakorlatban mégis elkövetem ezt a hibát. Farsang van, jár egy Denevér. Igaz, a Denevért valamiért szilveszterkor szokás műsorra tűzni, bár semmi nem utal benne rá, hogy menet közben újév kezdődne, talán csak a pezsgő zavarja meg a műsortervezőket, de a farsang más. Akkor lehet frakkban léháskodni, képzelt frakkban, képzelten léhának lenni, igazából csak ülni a hangfalak előtt. Melyik is legyen, melyik is, hát jó, megint a Carlos Kleiber vezényelte. Itt a legjobb a nyitány, nem is tudom, hogyan csinálja, végletekig szigorú és kigyakorolt, de közben csodálatosan spontánnak és könnyednek tűnik, talán a tempó miatt, hogy egy kicsit menet közben még gyorsít is, pedig szélvészként indul. És a szereposztás is őrületes, leszámítva… - hát igen, van egy egészen hülye ötlet, ami rengeteget levon a lemez élvezeti értékéből. Iwan Rebroff énekli Orlovszkij herceget, aki nadrágszerep. Rebroff pedig basszista, vagy leginkább basszista, a felvételen végig falzettban énekel, de tényleg végig, egy pillanatra sem utalnak rá, hogy igazából neki dörmögő hangja volna. A végeredmény szörnyű, sipákolás és agyrém, a CD előtti időkben kétszer is meggondolta az ember, hogy föltegye-e a báli felvonást, mert nem tudta átugrani az áriát egy mozdulattal.

Na de ki az az Iwan Rebroff? A helyes válasz az, hogy nem tudom, mert hát ő maga állandóan ködösített. Mikor kiderült, hogy olyan orosz, mint én, még annyira sem, Berlinben született, és Hans Rolf Rippertnek hívták, akkor azt mondta, hogy de az anyja orosz. Lehet, hogy tényleg. És az anyja ismerte Saljapint. Én meg Polgár Lászlót ismertem, de ez semmilyen hatással nem volt a hangszínemre, sajnos. Amit Rebroff kitalált magának, szerep vagy életszerep, az elég különös, ő volt az NSZK-ban az orosz énekes. Hogy miért volt fontos a nyugatnémeteknek egy hivatalos orosz, azt nem lehet tudni, de Rebroff mindenesetre énekelt mindenféle orosz dalokat, olyanokat, amilyeneket azelőtt nálunk is szeretni kellett, a Kalinkát meg a Poljuskát. És bejött neki, beöltözött félig orosznak, félig kozáknak, szakállat növesztett, szerintem így sem nézett ki orosznak, csak valami álarcosbáli jelenségnek, de az emberek szerették, nyilván leginkább a hangját, hogy négy oktáv, négy és fél oktáv, öt oktáv. Aztán bővítette a repertoárját, énekelte Párizsban a Hegedűs a háztetőnt, és lám, egészen Carlos Kleiberig is eljutott. Én általában olyan két percig bírom hallgatni. Szerencsére nem rám alapozta a karrierjét. 

Lehet, hogy beakadt egy kicsit a gondolataim közé Márta István, még ha nem is szeretném, hogy így legyen, de a szerzői lemeze néhány zenétől majdnem független kérdést is fölvet. Egész pontosan azt, hogy vajon a művészekből miért lesznek művészet közeli emberek. Vannak persze, logikusnak látszó esetek, leginkább az, amikor a színészből színigazgató lesz. Azt képzeli, hogy jobban tudja csinálni, mint ahogy az ő feje fölött csinálták, aztán az esetek többségében kiderül, hogy ja, mégsem. Ezt se értem, de megszoktam. De egy zeneszerző miért alapít művészeti fesztivált Kapolcson, vagy miért igazgatja a Zsolnay Központot Pécsett? Beethoven ilyet nem csinált volna.

Azért pont Márta Istvánról jutott a kérdés eszembe, mert a szerzői lemezén Jakobi László is csellózik, az a sötétkék öltönyös, halk szavú férfi, aki a nagy zongoristák fellépése előtt megköszöni a Magyar Villamos Művek támogatását, és arra kéri a közönséget, hogy fojtsa el a köhögését.

Lehet, hogy ez valami naiv művészetimádat a részemről, de akkor sem értem. Ti már bent voltatok, a falakon belül, vagy beljebb egy körrel, közelebb a fényhez, és akkor kijöttök szervezni? Miért? És ez mit jelent? Árulás vagy kiábrándulás? Most jött a hír, hogy Kukorelly Endre könyvkiadót alapít, mert rosszak a tapasztalatai a meglévőkkel, és ő már tudja, milyennek kell lennie egy jó kiadónak. De hát azt mindenki tudja, hogy milyennek kell lennie egy jó kiadónak, inspirálónak és nyereségesnek, bár Kukorelly nem ezt mondja, hanem hogy olyannak, mint egy focicsapat. (Megjegyzem, ez is egy érdekes kérdés, a labdarúgás és a magyar irodalom kapcsolata.) Ha az ember tudja, milyen egy jó csapat, attól még nem jelentkezik edzőnek a Liverpoolhoz. Vagy ha jelentkezik, nem veszik föl.  

Kivétel: Magyarország.

Rendületlenül, ha nem is nagy sebességgel olvasom a 180-as Csoportról megjelent könyvet, Dargay Marcell művét, és rendületlenül és nagy sebességgel csodálom. Most éppen azért, mert kibírja ítélkezés nélkül. Könnyű neki, zeneszerző a szerző, egyrészt tudja, miről beszél, másrészt nem is volna illő, ha elkezdené kioktatni a kollégákat, de közben arra gondolok, hogy talán épp ez a baj. Mármint velünk. Az ember folyton ítélkezik, ez szar, ez jó, ez semmilyen, ezzel meghatározza a viszonyát a műhöz vagy a szerzőhöz, és közben elmulasztja a figyelést és a megértést. Hallgatom Márta István régi szerzői lemezét, nem is tudom, készült-e azóta újabb, a három műből kettőt is a 180-as Csoport játszik. Az egyik a Karácsony napja – 24. lecke című kompozíció, amiről levágták a címét, úgy értem, a narrátort, aki részben a 24. leckét mondja egy angol nyelvkönyvből, részint Beckett a játszma vége című darabjából olvas föl részleteket. Igen, ugyanabból a műből, amiből Kurtág az operáját írta. Mindegy, mert nincs rajta a lemezen, amit az ember hallgat egyszer-kétszer-háromszor, és egyre inkább arra jut, hogy voltaképpen egy óriási előjáték a művet záró szaxofon improvizációhoz, de a kettő nincs arányban, nagy az előjáték, rövid a szaxofonozás, pedig az hat igazán.

Rendben, elfogadható álláspont (már akinek), de hol van ez attól, hogy „Az előző tétel folyamatosan változó, aszimmetrikus ritmusmóduszait ezúttal a 6/8 és a ¾ metrikai változására épülő idiomatikus ritmusformulák váltják föl, a hangkészletből pedig teljes mértékben eltűnik a kromatika.” Ugyanez a másik lemezoldalon, a Szíveink című mű körül, ahol azt érzem, hogy a szerző, mármint Márta István ballisztikus rakétával lövi a verebet, iderángat mindent, a Requiem szövegét, a dobgépet, és azt a Casio vackot, ami a Da-da-da című akkoriban népszerű slágerhez adta a ritmikai aláfestést. Ez biztosan nagyon nyílt és befogadó gondolkodásra vallott, de ma csak katyvasz, se ez, se az, két egymástól távolodó jégtáblán próbált megállni a komponista, egyik lába itt, a másik ott, de a spárgázás sem elég ahhoz, hogy most is egyben maradjon a darab.

Nem idézek megint hosszan a könyvből, tessék elolvasni.

Nem behízelgő a program, nem lehet ráfogni a Fesztiválzenekarra, hogy nagyon kereste volna a magyar közönségkegyeket, Avni/Sibelius/Rachmaninov. Ámbár a Rachmaninovot takaró előítéletből félreértésből, bizalmatlanságból és nem is tudom, még milyen téglákból álló fal lassan leomlik, nem kis részben a Fesztiválzenekar közreműködésének köszönhetően, rögtön látni, mennyi még a munka. Meg kell menteni Sibeliust, Prokofjevet és Sosztakovicsot is.

Avnit lehet, hogy nem kell megmenteni, de ő sem nagy csapás. 1961-ben írt Imádság című műve mintha egy rövidített Zene húros ütőhangszerekre akarna lenni, nem mintha a Bartók-mű olyan hosszú volna, de az Imádság rövidebb, és sokkal kevésbé hideglelős, még szép, ha egyszer Imádság a címe. Feltételezem, hogy a vendégkarmester, Lahav Shani ötlete volt a műsorra tűzése, és nem is lehet panasz senkire, Shani vezényelte, a zenekar húzta és vonta, a közönség (ha illetlen módon kiterjeszthetem a saját érzéseimet) unta, de nem bánta, legalább felkészülhet a Sibelius Hegedűversenyre.

Aztán Sibelius bezörgetett. Egy kicsit a szó szoros értelmében is, mert Clara-Jumi Kang hegedűjének mély húrjai tényleg zörögtek, furcsa, mert nagyon vékony a művésznő, de rányomja a vonót, mint aki keresi, mi van a hangok vagy a hangszer belsejében. Néha megtalálja, néha nem, menet közben végig azt gondoltam, hogy ez nekem tulajdonképpen nem tetszik, az előadó ne keressen, hanem állítson, de mire vége lett a harmadik tételnek, azért megvilágosodtam. Az előadó tegye a dolgát, keressen vagy állítson, kérdezzen vagy válaszoljon, csak legyen igazi. Clara-Jumi Kang meg igazi.

Az utóbbi idők egyik legfurcsább ráadását játszották, szólista és karmester eltűnt a zenekarban, valahol jobbra hátul, ahol a zongora állt, és Shani zongorakíséretével Richard Strauss Morgen! című dalának átiratát játszották el, láthatatlanul.

A második rész a Fesztiválzenekart a legjobb formájában mutatja, amikor az ember csak bólogat, hogy igen, ezek azok, ez a vonóshangzás, amitől fesztivál a Fesztivál, ja, nem, nem is a vonósok, a fafúvók, ja, nem, a rézfúvók, az egész. Irigylem azokat, akik még a koncert előtt állnak ma meg holnap.  

Egy eltűnt szó nyomában. Nem is tudom pontosan, hogy létezett-e magyarul ez a szó, vagy várjunk, biztosan létezett, hiszen nyomtatásban is láttam, de nem tudom, hogyan kell kimondani. Groggy. Egyetlen embertől hallottam, valamit mesélt, és abba fűzte bele, hogy akkor ő már eléggé groggy volt. Így mondta, ahogy írjuk, a végén hosszú gy-vel. Vissza is kérdeztem: mit mondtál, mi voltál. Groggy. Aha, akkor így kell mondani, mert amikor csak olvastam, nem voltam biztos benne, hogy groggy vagy groggi, Esetleg grodzsi.

Most újra hallottam, a Piszkos Fred közbelép hangoskönyv változatában Kern András mondja, Mr Theo egy horogütés következtében groggy lett. Kern angolul mondja, „grogi”, aminek éppenséggel van értelme, azt jelenti, hogy kába, másnapos. De közben arra gondolok, hogy ez így hogy kerül egy magyar szövegbe? Vagy valaha magyarosodott, és a roggy, roggyantnak megfelelően mégis groggy lett, gy-vel? Aztán kikopott, és csak Rejtőnél maradt meg? Megkérdeztem ritka szavakat is használó ismerősömet, ő most hallja ezt a szót először, a grogról már hallott, de nem szereti.

Még egy rejtély.

Évekig éltem úgy, mintha Bach csak öt brandenburgi versenyt komponált volna. Nem azt hittem, hogy így van, hanem van ez a bolondéria, engem a jelek szerint már kamaszként elkapott, hogy tartalékot kell képezni. Ha kitör a harmadik világháború, lesz a kamrában napokra víz meg konzerv, és lesz még egy plusz brandenburgi verseny is. Hogy honnét lesz áram a lemezjátszáshoz, arról nem volt pontos elképzelésem.

Komolyan beszélek. Mindig megálltam az 5. verseny után, ami hátravan, azt egyelőre ne használjuk föl. Így is kerek a ciklus, vagy így sem kerek, hiszen nem igazi ciklusról van szó, Bach csak elküldte a szerinte besztofot a brandenburgi őrgrófnak, hogy ő mihez kezdett az ajándékkal, azt pontosan nem lehet tudni (én legalábbis nem tudom pontosan), nem állt a rendelkezésére megfelelő zenekar, hogy csak úgy hallgathatta volna. Talán biztonsággal olvasott partitúrát, ki tudja.  Elég jól megvoltam az öt versenyművel is. Az elsővel, aminek mintha nem lenne vége, abba lehetne hagyni a harmadik tétel után, de elkezdődik egy akármeddig folytatható játék menüettel és különböző táncokkal, a második a trombitával és a mellé tett blockflötével (normális ez a Bach?), a harmadik, ahogy rászakad az emberre a vonóshullám, a negyedik már megint a blockflötékkel, az ötödik a csembalókadenciával. Mi jöhet még?

Lehet, hogy tíz év is eltelt, mire megtudtam. Amikor az ember rájön, hogy nem kell pánikolni, a zene nem fogy el, jöjjön az a hatodik brandenburgi.

Ez az? Ez a dünnyögés? Nincsenek benne hegedűk? Hát ez nem is tetszik. Ezzel akartam túlélni a világháborút? Még jó, hogy nem tört ki.

Azóta javult a viszony, de azért jó, hogy nem tört ki.  

Hogy kerül a Vica az asztalra? De tényleg, miért szerepel egyre gyakrabban a magyar szövegekben? Legutóbb épp tegnap hallottam, az Operaház Székely Bertalan termében ünnepeltük Bede-Fazekas Csabát, és a kilencvenedik születésnapjára megjelent könyvet, az ünnepelt mellett ült Ókovács Szilveszter, és a beszédében azt mondta: „vica versa”. Ez a szótévesztés hogyan érkezett a közbeszédbe? Mert, persze, a Vica is értelmes szó, legalábbis magyarul, így hívták például Bornemissza Gergely feleségét, de amit a főigazgató úr mondani akart, az úgy van latinul, hogy vice versa. Ha vica volna, nem is így ejtenénk ki, hanem azt mondanánk: „vika verza”. Talán így rímel, azért vicázunk?

Egyébként, persze, mindegy, nem érdekes ahhoz képest, hogy Bede-Fazekas Csaba kilencvenéves, el is múlt már, karácsonykor volt a születésnapja. A nagy, vidéki oroszlánok egyike, abból az időből, amikor még az ország operát játszó színházainak megvoltak a maguk oroszlánjai. Tréfás György Debrecenben, Gregor József Szegeden, Marczis Demeter Pécsett, és Bede-Fazekas Csaba Győrben. Ő leginkább attól volt különleges, hogy mindent tudott, amire a vidéki színjátszásban szükség lehet, láttam őt musicalben, operettben, prózai szerepben, sőt balettban is. Nekem a legnagyobb élményt azért mindig énekelve adta… illetve, nem is tudom. Az ünneplést ugyanis videó felvételekkel színesítették, levetítették az utolsó utáni Tiborcot. Akkor már Bede-Fazekas Csaba elbúcsúzott a szereptől, de még egy gálaelőadáson vállalta a Bánk – Tiborc kettőst. És ott volt. Ő volt. Nem úgy értem, amit mondani szokás, hogy maga Tiborc, vagy az elnyomott magyar nép, vagy bármi, de nem lehetett érezni a távolságot a szerep és az énekes között. Közben a partner Bánk akár napszemüveget és szalmakalapot is föltehetett volna, akkor se lehetett volna civilebb, ő meg csak úgy ott volt, látszólag erőfeszítés nélkül, teljesen kitöltve a szerep körvonalait.

Biztosan jönnek majd új Tiborcok, de most nem látom őket.