Hogy kerül a Vica az asztalra? De tényleg, miért szerepel egyre gyakrabban a magyar szövegekben? Legutóbb épp tegnap hallottam, az Operaház Székely Bertalan termében ünnepeltük Bede-Fazekas Csabát, és a kilencvenedik születésnapjára megjelent könyvet, az ünnepelt mellett ült Ókovács Szilveszter, és a beszédében azt mondta: „vica versa”. Ez a szótévesztés hogyan érkezett a közbeszédbe? Mert, persze, a Vica is értelmes szó, legalábbis magyarul, így hívták például Bornemissza Gergely feleségét, de amit a főigazgató úr mondani akart, az úgy van latinul, hogy vice versa. Ha vica volna, nem is így ejtenénk ki, hanem azt mondanánk: „vika verza”. Talán így rímel, azért vicázunk?
Egyébként, persze, mindegy, nem érdekes ahhoz képest, hogy Bede-Fazekas Csaba kilencvenéves, el is múlt már, karácsonykor volt a születésnapja. A nagy, vidéki oroszlánok egyike, abból az időből, amikor még az ország operát játszó színházainak megvoltak a maguk oroszlánjai. Tréfás György Debrecenben, Gregor József Szegeden, Marczis Demeter Pécsett, és Bede-Fazekas Csaba Győrben. Ő leginkább attól volt különleges, hogy mindent tudott, amire a vidéki színjátszásban szükség lehet, láttam őt musicalben, operettben, prózai szerepben, sőt balettban is. Nekem a legnagyobb élményt azért mindig énekelve adta… illetve, nem is tudom. Az ünneplést ugyanis videó felvételekkel színesítették, levetítették az utolsó utáni Tiborcot. Akkor már Bede-Fazekas Csaba elbúcsúzott a szereptől, de még egy gálaelőadáson vállalta a Bánk – Tiborc kettőst. És ott volt. Ő volt. Nem úgy értem, amit mondani szokás, hogy maga Tiborc, vagy az elnyomott magyar nép, vagy bármi, de nem lehetett érezni a távolságot a szerep és az énekes között. Közben a partner Bánk akár napszemüveget és szalmakalapot is föltehetett volna, akkor se lehetett volna civilebb, ő meg csak úgy ott volt, látszólag erőfeszítés nélkül, teljesen kitöltve a szerep körvonalait.
Biztosan jönnek majd új Tiborcok, de most nem látom őket.