Meghallgattam az összes Nelson-misét, ami föllelhető volt a háztartásban, nem olyan eszelős nagy számú felvétel, mint amilyennek lenni illene, a karmestereket tekintve Pinnock, Willcocks, Swarowsky, Hickox és Gardiner. Közben rájöttem, hogy talán egy lemezritkaság birtokosa vagyok, mert a Gardiner CD kísérőfüzetén azt írják, hogy a mise után a Te Deum is rajta van a lemezen, az enyémen viszont nincs, mindössze 38 percnyi zene van a korongon. Lehet, hogy ez olyan lemez, mint a hibás fogazatú bélyegek, különleges érték. Megnéztem a nemzetközi fogadtatást, sehol nem említik ezt a hiányt, inkább annak örülnek, mennyire jó, hogy ott a Te Deum, ami elhangzott Nelson és Lady Hamilton kismartoni látogatása alkalmából, 1800-ban.

Egy pillanatra elakadtam Lady Hamiltonnál, aki tényleg fantasztikus életutat futott be, most épp Kismartonban bókolnak neki a hercegék, de bókoltak királynék is, miközben elég lent kezdte, színházi öltöztetőnőként. A nagy fej Lady Hamilton történetében Lord Hamilton volt, aki feleségül vette a rossz hírű, már egy gyermekkel bíró nőt, így lett belőle nápolyi követné. Aztán a harmincöt évvel idősebb lord elviselte, hogy választottja Nelson admirálissal boldog, jó száz évvel az Ady – Léda – Diósy Ödön háromszög előtt. Persze, Lady Hamiltonban is volt jó adag rettenthetetlenség, amikor egymásra találtak Lord Nelsonnal, az utóbbinak már nem volt jobb karja, elvesztette a jobb szemét és a fogai nagy részét.

A kortársak elviselték a szokatlan életvitelt, nem tehettek mást, Nelson admirálisra szüksége volt a hazának. Az utókor, mármint Nelson utókora viszont nem volt kedves Lady Hamiltonhoz, aki kétszeres özvegyként élte mindennapjait. A kegydíjak és megbecsülések Nelson törvényes hitvesének jutottak, Lady Hamilton elszegényedett, megjárta az adósok börtönét, aztán Franciaországba költözött, alkoholba fojtotta emlékeit, és tíz évvel Nelson halála után elhunyt.

Próbálok valami tanulságot levonni, de nehezen megy. Talán az, hogy ez a társadalmi belső nyugtalanság, mocorgási vágy, amely Napóleont a trónig röpítette, amiről a 19. századi francia regények nagy százaléka szól, ugyanúgy megvolt Angliában is? Vagy, csak a regényeknél maradva, voltak, akik ilyen életeket éltek, regénybe illőt? És ha voltak, mára hová lettek?

Csak azt tudtam biztosan, hogy ezt rosszul tudom. Valamiért az volt bennem, hogy Haydn a Nelson-misét a trafalgari csata emlékére írta, hogy azért szólalnak meg a fanfárok viszonylag váratlanul és teljesen szokatlanul a Benedictus tételben, mert akkor (mármint a mise írásakor) jött a hír, hogy az angolok győztek. De azt is tudtam, hogy Nelson járt Fertődön, és akkor a tiszteletére a Nelson-misét játszották el, márpedig a kettő együtt lehetetlen, tekintve, hogy az admirális az életét adta a győzelemért.

A megoldás nem végtelenül bonyolult, és most, hogy újra a Nelson-mise bűvöletébe estem, utánanéztem. Haydn az abukiri csata hírét vette komponálás közben. Ezt is vitatják, hiszen akkoriban a távkommunikáció nem volt kifejezetten gyorsléptű. A tengeri csaták is úgy zajlottak, hogy hajórajok keresgélték egymást a Földközi-tengeren, és ha egymásba botlottak, akkor megküzdöttek. Az abukiri csata augusztus 1-jén volt, azt lehet tudni, hogy a hírek két hét múlva jutottak el Bécsbe, és hogy onnét még mennyi volt az út Haydnig, azt csak tippelni lehet. A bemutatóra 1798 szeptember 15-én került sor.

Végül is van egy elmélet, hogy az egész abukirozás csak téveszme, utólagos érdekeskedés, a Nelson-mise csak azért viseli a nevét, mert tényleg eljátszották Lord Nelson jelenlétében. Haydn csak annyit írt a partitúrára, hogy Missa in angustiis, mise szorongás idején, de Nelsont nem említi. Lehet, de akkor miért vannak benne a fanfárok? Szokás szerint a művészek megsejtették a jövőt?

Rosszabbra számítottam, ha ez jelent valamit, mert elég értelmetlen akciónak látszott színházban bemutatni a Még egy kört mindenkinek című filmet. Még akkor is, ha eredetileg tényleg színház volt, négyszemélyes darab, pasidarab az alkohol csáberejéről és ártalmas hatásairól, meg az ezerszer látott életközepi válságról, hogy semmi sem lesz a végén olyan, amilyennek az ember elképzeli az életkezdetkor. Nagy bölcsesség.

De a filmnek valami sikerült. Mondjuk az, hogy a pasidarabot uniszexszé tette, mert volt hozzá egy Mads Mikkelsen, az ő életközepi válságához pedig nyilván sok hölgynéző gondolta, hogy de megoldaná. De ha most az egész visszamegy a színházba, ha újra fölveszi ezt a kissé klausztrofób élményt, hogy jaj, menjünk már ki az utcára, legyenek női szereplők, akkor abból mit nyerhetünk? Egy mély bölcsességet, hogy a film és a magyar színházi változat között körülbelül annyi a különbség, mint Mads Mikkelsen és Epres Attila között.

Csakhogy nem Epres Attila játssza Mikkelsen szerepét, hanem Király Attila. Így aztán a darab közepéig azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg ez-e a siker titka, mármint annyi, hogy a szerző maga sem okosabb, mint a közönsége, arról tud darabot írni, hogy az alkohol veszélyes dolog, mert eleinte segít, segíteni látszik, de aztán függőséget okoz, öl, butít és nyomorba dönt. A darab közepétől meg az izgatott, hogy mi lesz Mikkelsen filmvégi nagy táncával, mert valami lesz, nem véletlen, hogy a táncos múlttal rendelkező Király Attila kapta a szerepet.

Nem lövöm le a poént. Vagy már lelőttem?

Irigylem azokat, akiknek az ötvenes évek nem azt jelentette, mint nekünk: szürkeség és Rákosi, forradalom és megtorlás, felvonulások és kivégzések, hanem a háború utáni világot, amikor egy kicsit nekilendült az élet, felvirágzott az érzékek birodalma, mert az emberek látták, hogy nem kell és nem lehet feltétlenül jól élni. 1956 nem csak a forradalom éve, de a Newport Jazz Festivalé is, amikor júniusban Duke Ellington és zenekara eljátszotta a Diminuendo and Crescendo in Blue-t.

Kicsit rátekeredtem most Paul Gonsalves szólójára, Diminuendo és Crescendo között, 3'50 körül elkezdi fújni a szaxofont, és tíz percnél még mindig ő fújja. Nem tudom, hogy meg volt-e előre beszélve, vagy egyszerűen csak elindult a dolog, és Duke Ellington nagyszerűségének ez az egyik bizonyítéka, hogy nem állította le, látta, hogy van még benne, van még benne, még mindig van benne és még mindig van benne. Amikor már nincs benne, akkor jönnek a többiek. Újra és újra lejátszom, ami nyilván jazz-ellenesség, mert már tudom, mi fog történni, nincs váratlanság, de hát mit csinálhat a hallgató, neki legalább tíz alkalom kell ahhoz, hogy követni tudja a muzsikus ötleteit. Inkább több.

Állítólag jazztörténeti jelentőségű maga a szóló, akkor már sokan hitték, hogy Ellington ideje lejárt, nem arra fejlődik a jazz tovább, amerre ő keresgél és akkor jött ez a szóló, és Ellington újra érdekes lett a legprogresszívebb hallgatóságnak is. Lehet, bár ha így volna, akkor inkább Paul Gonsalves lett volna érdekes, nem Ellington. És hát maga a mű, valahol és valahogy el kellett helyezni ezt a nagy szólót is, és az a Diminuendo azért nagyon menő darab a furcsa hangnemváltásaival, nem egyszerűen arról van szó, hogy most halkulunk, a szám végére meg hangoskodunk.  

Persze, amikor azt mondom, irigylem azokat, akiknek felvillanyozó időszak volt az ötvenes évek, tudom, hogy vannak, akik irigylik azokat, akiket felvillanyoz a húszas évek, mármint a kétezerhúszas évek, amikor nem volt fontosabb dolguk az embereknek, mint hogy régi jazz-lemezeket hallgattak.

Befutott a Maestro második előzetese, körülbelül azzal a tanulsággal, amivel az első, hogy Bradley Cooper elképesztő hasonulóművész, úgy mozog, úgy cigarettázik, úgy tartja a fejét, mint Bernstein. Nem tudom, lesz-e a filmnek mozis forgalmazása, de a Netflixen menni fog. Furcsa érzés, hogy alig várom, miközben alig remélek tőle valamit, de mégis, annyira jó, hogy Bernsteinből mozihős lesz, mint Nagy Sándorból. (Nem abból a Nagy Sándorból, úgy értem, nem a színészből. Nekifutok még egyszer.) Annyira jó, hogy Bernsteinből mozihős lesz, mint Julius Caesarból. De mikor készült utoljára Caesar-film? Bernsteinből mozihős lesz, mint a zodiákus gyilkosból… Feladom. Bernsteinből mozihős lesz.

Amíg mozihős nem lesz, beéri az ember Bernsteinnel magával, tegnap nagy örömömben a Candide-nyitányt hallgattam és néztem meg vele. Nehéz sorsú darab, megbukott, átírták, nem bukott meg, de azért átírták, és a folyamat talán ma is tart, pedig elvben van belőle végleges szerzői változat. De a nyitány mindig siker volt, mert jó is, egyszerre rajzfilm-zene, és viszonylag bonyolult szimfonikus darab. Az ember földerül tőle napkezdetkor és napvégekor egyaránt, hogy ilyen van, Bernstein is elég jót táncikál rá a karmesteri emelvényen. Bernstein halála után az emlékkoncerten a New York Philharmonic karmester nélkül játszotta el a darabot, jelezve, hogy Lenny pótolhatatlan. Azóta is. Úgy értem, néha karmester nélkül játssza el a zenekar a darabot, de főleg: azóta is pótolhatatlan.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a Bolero a legegyszerűbb zene a világon. Van egy ritmus, azt ismételgetik végig, van egy dallam, azt kezdik el újból és újból, negyed órán keresztül, mintha az egész valami meditációs gyakorlat volna, amikor kilépünk a testünkből, akkor vége a műnek is. Kellett hozzá a kísérletező kedvű 20. század, és kellett hozzá Ravel, a kor, vagy a zenetörténet legjobb hangszerelője. Persze ez is olyan kérdés, amit lehet vitatni: vajon jobban hangszerelt Ravel, aki mindenféle csodás hangszíneket talált, ki, csak a Bolerónál maradva, együtt játszik kürt, cseleszta és piccolo, vagy Haydn volt a nagyobb mester, mert neki semmi ilyesmit nem kellett előhúzni, mégis mindig az szól, aminek szólnia kell?

Nem tudom a választ, de nem nagy baj, most úgyis csak a Boleróról van szó, ami valószínűleg a legkényelmesebb bejárat a klasszikus zene világába, mindenki szereti, mindenki érti. Vagy senkise, mert ezt sem könnyű eldönteni, van, aki szerint a Bolero fülledt, erotikus, buja és érzéki, van, aki szerint motorikus, egy zenei problémát akar megoldani, hogy a látszólagos változatlanság ellenére hogyan jutunk mindig előrébb, egészen… - meddig is? Halálig? Csúcspontig? Beteljesedésig? A lehulló függönyig? A probléma az, hogy nemcsak én nem tudom a választ, hanem az előadók sem mindig. Esetleg ők is változtatják a koncepciójukat, akár menet közben is. Tegnap Claudio Abbadóval hallgattam a Bolerót, és ahogy azt az ember előre elképzeli, ez egy józan Bolero, nagyon szép, nagyon tiszta, csodálatos a London Symphony, de szó sincs semmiféle bujaságról, hangszerelési gyakorlat, nagyszerűen megoldva. Élmény. És akkor eljutunk a darab legvégéig, óriási zajongás, minden hangszer ordít, mégis csodálatos a rend. Csakhogy nem egyszerűen minden hangszer ordít, hanem a zenekar maga is ordít. Nyilván csak aki teheti, akinek tele a szája a hangszerével, az csak fúj. De maguk az emberek ráénekelnek a szólamokra, a saját hangjukat is hozzáadják a nagy egészhez, ettől a Bolero 20. századi Kilencedik szimfóniává válik, mintha a teljességhez ezek a sóhajok vagy jajongások vagy hurrák is hozzátartoznának.

1985-ös a felvétel, ki lehet már mondani, hogy nem lett ebből általános gyakorlat, de egy próbát megért. 

Örülök, hogy találtam olyan fényképet is Jakub Józef Orlinskiről, amelyen nem félmeztelenül látható, úgy látszik, tényleg ez az idő jön el, az ember tőkés récévé változása. Már úgy értem, hogy most már nálunk is a hímek a díszesebbek, a szexuális üzenet hordozói, egyelőre nincs szó arról, hogy az új, tehetséges énekesnőket vetkőztetnék, most a férfiakon a sor. De, amint a mellékelt ábra mutatja, Orlinskinak van még egy érdekes és operán kívüli tulajdonsága is, utcai táncol, fejen pörög, meg kézen áll, az egész elég jópofa dolog, amikor színpadon adja elő, valamelyik barokk opera keretében. Hogy mindez lemezen hogyan érvényesül, arról is lesz majd szó, mellettem pihen az új Orlinski-album, de még rajta van a celofán. Így a legutóbbi élményem vele kapcsolatban a Xerxes a Mezzón, a Rouen-i Opera előadása.  

Furcsa ilyet mondani, de akármilyen látványos volt az előadás, nyomába sem ér az operaházinak, sem díszletben, sem elmeélben, sem platánban. Az utóbbi a Xerxesben úgy fontos, hogy nem fontos, a leghíresebb áriát Xerxes a platánnak énekli, de ezzel meg is szűnik a fa lényegessége. Ennél bonyolultabban nehéz lett volna elmagyarázni, pedig a színpadon egyszerű volt, az ária után egy nyitott sportkocsi nekihajtott a fának, és az kidőlt.

A roueni előadás díszlete egy félcső, amiben a gördeszkázók és társaik szoktak kunsztokat bemutatni, a történet a perzsa királyi udvar helyett az extrém sportolók bandái között játszódik. Az ember, persze, kaján, tudja, amit tud, akármennyire fejlődnek is fizikumban az operaénekesek, azért nem fognak kerekeken gördülni a darab kedvéért, eltörik a kezüket, kitörik a nyakukat, így aztán hiába a rendezői fantázia, meg kell osztani a szerepeket énekesek és deszkások között. Aki repül, nem énekel, aki énekel, nem repül. Hehe, látom, amit látok.

Hehe, Orlinski meg fogja a deszkát, rááll, és szépen végigmegy a félcsövön, oda meg vissza. Lehet, hogy túl van hájpolva, de dolgozik is.

Scarlatti-szonátákat hallgattam Schiff Andrással. Már úgy értem, az ő előadásában. Nem ezt, a klasszikus felvételét,

hanem ezt, amit még Budapesten vettek föl. Csak azért mutatom mindkét borítót, mert bár világok választják el őket egymástól, furcsa módon a póz majdnem ugyanaz a két fényképen, mintha volna Schiff Andrásnak egy hivatalos Scarlatti-arca.

El se kezdtem összehasonlítani a két felvételt, eltérő a két program, beértem most a korábbi lemezzel, meg magával Scarlattival, akinek valószínűleg nincs más baja, mint a termékenység. Az embereknek gyanús, ami sok, hátha nem is annyira jó. Vagy csak feldolgozhatatlan, ötszáz szonáta, ahogy feldolgozhatatlan Vivaldi az ötszáz concertóval, vagy Haydn a száz szimfóniával, Bach a kétszázakárhány kantátával, de amíg az utóbbiaknál mégis lettek kiválasztott művek, A négy évszak meg az Üstdob szimfónia, Scarlatti inkább úgy, ahogy van, ajtón kívül maradt. Ebben csak az a furcsa, hogy közben mégis nagy zongoristák és egyéb billentyűsök foglalkoztak vele, Schiff András is mintha Horowitzcal vitatkozna ezen a korai lemezén, hogy mégse csak pörgettyű és firlefranc ez a zene, hanem súlya is van, meg elnehezültebb pillanatai. Csak hát Horowitzcal elég nehéz vitatkozni. A legenda szerint amikor Glenn Gouldnak javasolták, hogy foglalkozzék többet Scarlattival, ő is csak azt mondta, minek, amikor ott vannak a Horowitz-felvételek.

Nem tudom, általánosságban is igaz-e, hogy minél többet tud valamiről az ember, annál kevésbé érti, de Mozartra például elég jól áll a tétel. A sok, lehetséges dolog közül most épp a Linzi szimfóniára gondolok, ami elég jól dokumentált mű. Már ami a keletkezését illeti. Mozart 1783 őszén Salzburgba utazott feleségestül, hogy kiengesztelje az apját, aki ellenezte a házasságát. Talán ha meglátja az asszonyt, megenyhül – bár Mozart maga írta róla, hogy nem szép. Nem is járt teljes sikerrel, mindenesetre október végén elindult vissza, Bécsbe. Útközben megálltak Linzben, ahol néhány napig elidőzött. Itt tartottak egy koncertet a műveiből, ezt a jó hírt az apjával is megosztotta egy október 30-án írt levélben. Megírja azt is, hogy mi a baj, szimfóniát kérnek tőle, de nincs nála egy sem, kénytelen írni egy újat. A koncert november 4-én lesz.

Október szerencsére 31 napos, így nem négy, hanem öt nap állt a rendelkezésére. A hangverseny nem maradt el, a Linzi szimfóniát eljátszották. Mind a négy tételt. Ha nem kellett kitalálni a semmiből az egészet, akkor is képtelenség, mert fennmaradtak a szólamok, Mozart keze írásával. Partitúra nem került elő, de az sem biztos, hogy az elkészült, végül is Mozart tudta, hogy mi a mű, minek azt le is írni. De azt a rengeteg hangjegyet, mind a négy tételt leírta. Hogy volt-e idő próbára vagy legalább főpróbára, azt nem lehet tudni, agyon azért nem próbálhatták a darabot, de nem volt botrány a bemutatón. Ha valami furcsa van a műben, akkor az a trombiták és az üstdob. Csak a második tételtől kezdve játszanak. De hogy ez pontosan mit jelent, mégis előre elkészült anyagokat használt föl a szerző, vagy ez így jó, akkor jött el az üstdob ideje, pont a csöndes lassú tételben. Vagy nem emlékezett pontosan a nagy rohanásban, mit is írt addig? Vagy menet közben derült ki, hogy van a zenekarnak trombitása és üstdobosa? De minden kérdés mellékes ahhoz képest, hogy: ez hogyan lehetséges?

Valahogy minden olyan nemréginek tűnik, de lehet, hogy voltaképpen már régen volt Ákos Stefi második virágzása, amikor a Mariguana cha-cha-cha újra siker lett. Voltaképpen nem is tudom, hogy ennek a dalnak volt-e első virágkora, vagy csak egy szám volt a sok közül, és csak a rejtélyes szöveg miatt lett váratlan mondanivalója az ifjúság számára. A szerző egy NDK-slágergyáros, René Dubianski, nem sokat tudok róla, csak hogy Lengyelországban született, és ki tudja, miért talált barátságosabb otthonra Lipcsében. Ennek megfelelően a szöveg fordítás, de az amúgy is gyanús volt, hiszen többé-kevésbé értelmetlen sorok követik egymást. Vagy lehet, hogy csak én nem értem, mit jelent az, hogy „tudják már, Mariguana cha-cha-cha”. Az eredeti előadót Helga Brauernek hívták, de a dal eredeti formájában nem érhető el, én legalábbis nem értem el, így lehet, hogy aki Mariguanára vágyik, Ákos Stefihez kell fordulnia.

Emlékeztem szép, meleg színű altjára a Slágermúzeumokból, meg hogy elég sokat küzd az s hangokkal. Azt nem tudtam, hogy igazából Szűcs Stefi volt, a férje nevét olyan eredeti módon vette föl, hogy nem a vezeték-, hanem a keresztneve lett az ő vezetékneve. Ez most így bonyolultan hangzik, de nem az, a férj Holéczy Ákos zenekarvezető volt.

Voltaképpen az a furcsa, hogy volt itt egy majdnem teljes generáció, amelyik zokszó nélkül (lehet, hogy zokszóval) visszavonult, amikor jöttek a fiatalok, és elfoglalták a pályát. Ami az utánuk jövőknek megadatott, hogy mindenféle nosztalgiahullámokra felülhettek, és Kordára táncolnak a szigeten, István, a királyt játszanak az Operában, az nekik elmaradt. Taníthattak vagy kisebb helyeken fölléphettek, de aki nem kereste őket, azoknak nem voltak jelen. Leszámítva a Záray-Vámosi házaspárt. Meg a Mariguana cha-cha-chát.