Azért remélem, hogy mégsem az. Egy ilyen kis történet, mindig el akartam mondani, de aztán nem lehetett, mert az egyik szereplője tavaly nyáron meghalt. Quitt László volt ez a szereplő, aki igazi, furcsa, sokféle tehetségű ember volt, festőként végzett, grafikusként dolgozott, és egyszer egy Pintér Béla-előadást látva jelentkezett, hogy akármi van, ő is szeretne a társulatban játszani. Soha nem volt színpadon, nem tud beszélni, énekelni, táncolni, de lenni tud.

Az már Pintér Bélára jellemző, hogy egy idő után, amikor látta, hogy komoly a dolog, írt Quitt Lászlónak szerepet, amikor bevált, és sokáig föl is lépett náluk, Rohácsi bácsi volt a Kaisers TV-ben, Nagypapa a Sütemények királynőjében, Heincz Ármin a Gyévuskában. Ez volt az első szerepe, ütik-verik benne, és, ha jól emlékszem, ebben az előadásban kell meztelenül ácsorognia a hóban. Az érzékeny részeket kezével takarja.

Az egyik előadás után egy reklámos kolléga ment be az öltözőbe, kinyújtott kézzel, Laci, gratulálunk, fantasztikus volt. Aztán a lelkendezőnek eszébe jutott, hogy hol is a volt a művész keze pár perccel ezelőtt, a gratuláló mozdulat, a kinyújtott kéz lehanyatlott. Azért gratulálok.

Nem véletlenül jutott eszembe Quitt László, az új magyar filmben, a Mesterjátszmában látható egy pillanatra a film vége felé. Én észre sem vettem, annyira rövid a pillanat, de rajta van a stáblistán.  

Nem ismertem meg rögtön Alan Gilbertet, ahogy a Müpa pódiumra jött, igaz, az ember nem őt figyelte elsősorban, hanem a hegedűs Joshua Bellt. De az a szürkés hajú, szakállas, szemüvegtelen karmester, az kicsoda? Ja, tényleg, Alan Gilbert. Volt nagyobb menő, nem is egyszerűen nagyobb, hanem óriási menő, a New York Philharmonic zeneigazgatója, ami már csak azért is csodálatos volt, mert apja-anyja a zenekarban hegedült. Aztán elteltek a New York-i évek, a zenekar egy rosszabbat választott helyette, Gilbert pedig átjött Európába, hogy az Észak-német Rádió zenekarának legyen a főnöke. Ott sem volt ismeretlen ember, évekig volt első karmester, közben a zenekar is némileg nevet változtatott, az NDR-hez hozzátették az Elbphilharmonie-t is, a világ halad, csak nem tudjuk, hogy előre-e.

És a kérdés nehezen eldönthetőnek látszott a koncerten is. Bell szokása szerint elég kiszámíthatatlan volt a Csajkovszkij-versenyben, és ez némileg érezhető volt a zenekar működésén is, mintha tényleg nem volna olyan, hogy külön a szólista, külön a kíséret, együtt adnak ki egy egységet, és a mű maga meg van kissé rángatva. Nem is kissé. De Gilbert csak mosolyog, sztárolja a szólistát, őt nem zavarja az egész, nem is kell, hogy zavarja, biztos a keze, egy pillanatra sem éreztem veszélyben a produkciót. De ez mire elég?

Mire elég, ha Mahler a második rész, az Ötödik szimfónia?

Eleinte (az első három tételben) azt éreztem, hogy mindenre, de nekünk is akarni kell. A Mahler Ötödik egy feladat, legalábbis a zenészek számára, mission, viszont possible, és a feladat teljesítve van. Nem a legnagyobb, legmélyebb, legvéglegesebb interpretáció, de a mű ez, legalábbis a hangok szintjén. Hogy mit hallunk bele, mit hallunk ki belőle, mennyire szól rólunk, vagy ha az kevés, mennyire szól a világról, ahhoz mi is kellünk.

Közben egy pillanatra meghűlt a vér a megfelelő edényekben, mert Gilbert azzal került be a nemzetközi sajtóba, hogy egyszer leállította a Mahler Kilencedik előadását, mert valakinek megszólalt a mobiltelefonja. Az utolsó tétel alatt, és a telefon tulajdonosa észre sem vette, hogy az ő zsebében marimbázik az iphone, ült csöndesen és átszellemülten, miközben mindenki kereste a gyilkost. Most nálunk is megszólalt a második tétel alatt egy mobil, de hangosabb volt a zenekar, a tulajdonos is észbekapott, mentünk rendületlenül tovább.

Tovább és egyre feljebb, az Adagietto szépséges és lassú volt, a finálé hangos és tulajdonképpen derűs, Gilbert mosolygott, és ki tudja, talán Mahler is mosolygott. Nem kell mindig belehalni, elég eljátszani.

Aki jól ismeri a thébai mondakört, annak nem árulok el nagy titkot, de engem meglepett, amikor tegnap a Mezzo tévén Enescu Oedipe című operáját néztem, és az előadás elmondta az előzményeket. Prózában, de ez most mindegy.

Ez egy teljesen más történet, mint eddig hittem. Nem arról szól, hogy az istenek mennyire embertelenek és kegyetlenek, kipécéznek valakit, és már szinte a születésétől ide-oda rángatják, meghülyítik az apját a jóslattal, a gyereket kiteszik átfúrt bokával a hegyekbe, aztán mégis királyt csinálnak belőle, de csak azért, hogy annál magasabbról lökhessék be a szakadékba. Ha így nézzük, Oidipusz mellett mindenki mellékszereplő, ártatlanul szenved apja, anyja, gyerekei.

Csakhogy tényleg nem itt kezdődik a történet, és voltaképpen Oidipusz a mellékszereplő az apja, Laiosz kalandjaiban. Laiosz elűzött trónörökös, aki Pelopsznál talált menedéket, ahol kocsihajtásra oktatta Pelopsz fiát, Khrüszipposzt. Sajnos nemcsak erre oktatta, de a szerelemre is. A két férfi egymásba szeretett, és Laiosz elcsábította (az Oedipe előadás szerint megerőszakolta) Khrüszipposzt. Az ifjú szégyenében fölakasztotta magát, Pelopsz pedig Apollónhoz fordult, és megátkozta Laioszt, hogy a saját gyereke ölje meg.

Nem az istenek kegyetlenek, ők csak azt teszik, amire az emberek kérik őket. Hogy Iokaszté, Oidipusz felesége és anyja mit követett el, arra gondolni sem merek. Lehet, hogy ő tényleg ártatlanul szenved.

A múlt héten meghalt Szegő András, belesajdult a szívem, tudom is, miért. Egyik hősöm volt a megfelelő időben, amikor az ember nézi, hogy mások hogyan csinálják, hogy élnek. Így is élnek, ahogy ő, melegítőnadrágban a nagyvilágban, a küzdősportok és a hanglemezek, meg általában az emberek rajongójaként. Ilyen képek jönnek elő, ahogy mackó bácsi megy az utcán, két keze végén két gyerek. Gyerekektől és hajállománytól függetlenül mindig az örök kamasz benyomását keltette, mármint lelki értelemben, de ezt igazából nem tudom, nem ismertem, nem is találkoztam vele. Elkezdtem keresni egy kazettát, ő beszél rajta a lemezeiről, a rádióból vettem föl, talán a nyolcvanas évek végén. Még azt is tudtam, mi van a kazetta A oldalán (Miller Lajos énekel). Csodák csodája, meglett a B oldal is, meghallgattam, és meglepődve tapasztaltam, hogy elég jól emlékszem, miről beszélt, amiről minden lemezgyűjtő szokott, a Klemperer vezényelte Máté-passióról, Mahlerről és a késői Beethovenről. Amiben nem voltam egészen biztos, az egy érdekes, szintén lemezgyűjtői dolog, hogy egyelőre a Klemperer-féle passió a kedvence, de nem tudja ezt biztosra mondani, mert van neki tíz éve (akkor tíz éve) egy kalóz Máté-passió lemeze is, Bruno Walter vezényli a mű első részét. És nem bontja ki, vár vele, hogy egyszer, amikor majd igazán tud figyelni, amikor igazán át tudja adni magát, amikor igazán nagy baj van, akkor talán majd segít az a lemez.  

Nem tudom, hogy a végén lekerült-e a celofán a lemezről.

Azt mondta Szujó Zoltán a Sztárbox című műsorban, hogy Schobert Norbert, az ifjabb „kőkemény férfiassággal” készült föl az Istenes Bencével való összecsapásra. Amire azt mondja magában az ember, hogy ha nem is teljes képtelenség, de nyilván megnehezítette az ifjabb Schobert dolgát, ha valóban ez történt. De hát az is lehet, hogy csak egy kicsit félrebeszélt Szujó, nem ezt akarta mondani, sportriporter, mondja némi lenézéssel (ok nélküli lenézéssel) az ember.

Annál is inkább ok nélküli a lenézés, mert a tegnapi Requiem kapcsán rákerestem Kováts Kolosra az MMA oldalán, ahol a munkássága címszó alatt a következő gondolatot találtam: „Csendben szolgálta, szolgálja a magyar kultúrát Moszkvától New Yorkig.” Tekintve, hogy Kováts Kolos operaénekes, elég különös ötlet volna tőle, ha valóban csöndben szolgálná a magyar kultúrát, tehát az MMA munkatársai sem nagyon tudják, hogy mit beszélnek. Ráadásul ők írásba is adják az ilyesmit.  

Ma van hét éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, és remélem, szuper koncertet adnak este a tiszteletére a  Müpában, még ha a Verdi Requiem is lesz műsoron, olyan zenemű, amelyet emlékeim szerint ő maga soha nem vezényelt. Változnak az idők, az a dolguk, de azért elgondolkodtam, maga Kocsis mit vezényelt volna, ha neki kellett volna döntenie. Talán Berliozt, a Grande messe des morts-t, de hát ki tudja. Zene legyen.

Nem erről akartam mesélni, csak amit mondok, az nem biztos, hogy közlésre lett szánva, Takács-Nagy Gábortól hallottam, interjúhelyzetben, szóval talán nem titok. Együtt koncerteztek, hét év és néhány hónapja, Pécsett, utána együtt jöttek Pestre, Kocsis tudta, mennyire súlyos beteg, azt számolgatták az úton, mikor fog meghalni, ha napra pontosan annyit él, mint Bartók. Az embert a hideg leli és (értelmetlenül) bosszankodik, ebben a kérdésben nem Bartókot kellett volna példaképnek tekinteni, hanem… akár Verdit. Vagy, hogy egy Kocsishoz közelebbi szerzőt mondjak, Kurtágot.

Jaj.

Még csak nem is ezt akartam mesélni, hanem azt, ahogy jöttek haza, a két zenész, az út a temető mellett vitt el, és akkor azt mondta Kocsis Takács-Nagy Gábornak: te, vidd haza az autót. Én már itt maradok.  

De hülye vicceid voltak, Zoltán. De nagy lelkierőd.

Fricsay-portrét adtak a Mezzón, nagyon szép film, és az ember csak akkor jön rá, mennyire régi, amikor a Fricsayról beszélőket látja. Dietrich Fischer-Dieskau meg Antonio Pappano, még barna hajjal. Húszéves a film.

Ha már a korról beszélünk. voltaképpen felfoghatatlan, hogy Fricsay hogyan tudott ekkora életművet hátrahagyni, a nyáron megjelent piros dobozban, az összes Deutsche Grammophon-felvétele 87 CD-t jelent. Volt rá mindösszesen nem egész 49 éve, nyugati karmesterként 12.

Lehet mondani, hogy végre egyszer a politika valami jót is tett, Fricsay egy ideig a RIAS szimfonikusokat igazgatta. A RIAS-ról én elég sokáig nem tudtam, hogy mit jelent, Rundfunk im amerikanischen Sektor a megoldás.

A filmben megszólal Vásáry Tamás is, aki elmondja (angolul) hogy két Fricsay volt, egy tehetséges karmester (hiszen nem véletlenül került ki a szabad világba, Klemperer helyett ugrott be Salzburgban), és a súlyos műtét után a pódiumra visszatérő, aki valami olyasmit látott, hallott, tapasztalt, amit tovább kellett adnia a hallgatóságnak. Hogy ez valószínűleg tényleg így volt, azt talán megerősíti Breuer János, aki nagyon-nagyon régen fölhívott egy Fricsayról szóló kritika után, és elmondta, hogy többször is látta-hallotta őt az Operaházban, és senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ebből a jó kezű, de kicsit szögletes karmesterből ekkora muzsikus lesz majd. Ha igazuk van, és miért ne volna, akkor tehát a 12 év is kevesebb, pokolra kellett menni, és minden csak azután kezdődött.

Sajnos nincs meg nekem a doboz, az ember mégsem vehet meg 87 CD-t, ha körülbelül hetven már megvan, ez a mostani, dobozolt CD-forgalmazások egyik nagy hátránya, de a lényeg az, hogy az a hetven az tényleg mind jó. Vannak azért ilyen zenészek a világban, akik nem hibáznak. Nem érnek rá.

Az élet bent van, Pintér Béla színházában. Olyasmire gondolok, hogy ha az ember maga írja a darabját, akkor éppenséggel annyi Rékát írhat bele, amennyit csak akar, de ezerből ezren azért beérik maximum eggyel. Legyen mindenkinek más a keresztneve, hogy a néző jobban tudjon tájékozódni a színpadon. Pintér Bélának meg két Rékája van, egy régi, meg egy új. Ahogy az életben is előfordul, hogy két Rékával kell beszélgetni egy társaságban.

Nem ez a legfontosabb kérdés a Réka és az oltatlanokban, bár nem vagyok biztos abban, hogy mi is volna a legfontosabb. Ez egy politikai darab? Ráadásul egy-két róla szóló kritika még azt is megpendíti, hogy dühös darab, de hát pintér Bélának minden oka megvan a dühösségre, hiszen megvonták tőle a támogatásokat. Tényleg? Szóval ha nem vonták volna meg a támogatásokat, akkor most egy derűs vígjátékot látnánk, boldogító végkifejlettel?

Az a benyomásom, hogy Pintér Béla szereti az orránál fogva vezetni a közönséget. Még a törzsközönséget is. Elhiteti, hogy ez egy politikai darab, holott nem, csak épp ez az, amihez mindenki viszonyulni tud, elhiteti, hogy a Réka és a stb. az Imádkozó folytatása, mert ugyanaz a díszlet és ugyanúgy hívják a szereplőket, de egészen másról van szó, a névazonosság körülbelül annyira számít, mint a két Rékánál.

Nem győzök csodálkozni azon, hogy Pintér Béla mekkora anti-artista. Hogy még véletlenül sem történik az, hogy ki lehet találni, mi következik. Ha megtapsolták a duplaszaltót, akkor ő nem fog másnap is duplaszaltót ugrani. De triplát sem. Akkor inkább leugrik a Gellérthegyről. Vagy bármi más, csak szaltó ne. Ha holtbiztos tipp volna egy politikai darab (pláne, ha megvonták a támogatásokat), akkor nem politikai darabot látunk. Talán közéletit, ijesztő tanulsággal, ordításokkal, lövöldözésekkel, halottakkal, azzal a furcsa érzéssel, hogy nemcsak be vagyunk zárva a bolondok közé, de a bolondoknál fegyver is van. És mi magunk sem vagyunk normálisak.  

Ez nem dühös darab. Inkább félős. Nem annyira félős, hogy ne volna rendesen színre vive, hogy Gálvölgyi János ne legyen egészen parádés benne, hadd lássuk, az a múltkori Pintér-parádé nem a véletlen műve volt, vagy a többiek, megszokott és még mindig szokatlan Pintér-színészek ne fussák a legjobb formájukat. Ha Péter Kata még így sem tűnik jó színésznőnek, az alighanem azt jelenti, hogy ő menthetetlen.

Mindenféle érzelmes végkövetkeztetésekre jutottam, nem is győzöm leinteni magamat, (mert néha azért leintem magam), hogy figyelj (mert ilyenkor tegezni szoktam magam), ez csak a Meseautó, tudod, a film, egy a párna, egy a részvény, nem valami őrületesen magasrendű komédia, de még csak nem is a Liliom. Néha hasonlít rá, legalábbis a kecskeméti előadás, de nem az, csak Kovács Vera kisasszony az irattárból, meg a vezérigazgató úr kalandjai. Nem is miattuk jöttem, hanem Járai Máté miatt, hogy mit kezd a nagy Kabos Gyula emlékével, de pont azt teszi, amit kell, megőrzi a megőrzendőket, hozzáadja a maga színeit, tudja ő, hogy kell ezt csinálni.

Tényleg tudja. Tudja Szente Vajk is, a rendező, gyors, feszes, vicces az előadás, néha följebb lép, ekkor jut az ember eszébe a Liliom, megnő Sári szerepe, aki őrangyallá válik, szárnyakat kap, meg fehér ruhás, szárnyas táncosokat maga mögé.

Musicallé erősítették vagy gyengítették a kilencvenéves forgatókönyvet, egyfelől erősítették, mert itt is él a régi mondás: ami olyan ostoba, hogy nem lehet elmondani, azt eléneklik, ezúttal Bolba Tamás dallamokra, másfelől gyengítették, mert a zene néha megállít mindent, jaj, de sokat énekeltek, és voltaképp minek, ha a jelenet prózában erősebb volna. A stempli-jelenet is, a vezérigazgató önmarcangolása is, hogy miért hazudik, miért nem mondja meg az igazat, meg Vera dala is, hogy jaj, de fáj. Ha kell, tudok sorolni még hibákat, miért néz ki minden nő egyformán a Marcell hullámos paróka alatt, és hogy mégis kellene egy igazi férfi főszereplő, és nem úgy osztani szerepet, hogy „még mindig ő énekel a legjobban”.

De nem kell. Nem kell kifogásokat meg hibákat keresni, mert alapvetően mégis hat az előadás, múltba merül, és még a pillanathoz is van köze, ráismer az ember a kéköltönyös bonvivánokra, akik talán autót is küldenek a szívük választottjának, az meg el is fogadja, és valahogy a szívük nincs már sehol, nem úgy, mint valami filmes aranykorban.

Mindegy, elmondom azért az érzelmes végkövetkeztetést, ami miatt próbálom leinteni magam: a kilencedik boldogság. Boldogok, akik megnevettetnek másokat, mert a Jóisten rájuk mosolyog.

Meghallgattam az összes Nelson-misét, ami föllelhető volt a háztartásban, nem olyan eszelős nagy számú felvétel, mint amilyennek lenni illene, a karmestereket tekintve Pinnock, Willcocks, Swarowsky, Hickox és Gardiner. Közben rájöttem, hogy talán egy lemezritkaság birtokosa vagyok, mert a Gardiner CD kísérőfüzetén azt írják, hogy a mise után a Te Deum is rajta van a lemezen, az enyémen viszont nincs, mindössze 38 percnyi zene van a korongon. Lehet, hogy ez olyan lemez, mint a hibás fogazatú bélyegek, különleges érték. Megnéztem a nemzetközi fogadtatást, sehol nem említik ezt a hiányt, inkább annak örülnek, mennyire jó, hogy ott a Te Deum, ami elhangzott Nelson és Lady Hamilton kismartoni látogatása alkalmából, 1800-ban.

Egy pillanatra elakadtam Lady Hamiltonnál, aki tényleg fantasztikus életutat futott be, most épp Kismartonban bókolnak neki a hercegék, de bókoltak királynék is, miközben elég lent kezdte, színházi öltöztetőnőként. A nagy fej Lady Hamilton történetében Lord Hamilton volt, aki feleségül vette a rossz hírű, már egy gyermekkel bíró nőt, így lett belőle nápolyi követné. Aztán a harmincöt évvel idősebb lord elviselte, hogy választottja Nelson admirálissal boldog, jó száz évvel az Ady – Léda – Diósy Ödön háromszög előtt. Persze, Lady Hamiltonban is volt jó adag rettenthetetlenség, amikor egymásra találtak Lord Nelsonnal, az utóbbinak már nem volt jobb karja, elvesztette a jobb szemét és a fogai nagy részét.

A kortársak elviselték a szokatlan életvitelt, nem tehettek mást, Nelson admirálisra szüksége volt a hazának. Az utókor, mármint Nelson utókora viszont nem volt kedves Lady Hamiltonhoz, aki kétszeres özvegyként élte mindennapjait. A kegydíjak és megbecsülések Nelson törvényes hitvesének jutottak, Lady Hamilton elszegényedett, megjárta az adósok börtönét, aztán Franciaországba költözött, alkoholba fojtotta emlékeit, és tíz évvel Nelson halála után elhunyt.

Próbálok valami tanulságot levonni, de nehezen megy. Talán az, hogy ez a társadalmi belső nyugtalanság, mocorgási vágy, amely Napóleont a trónig röpítette, amiről a 19. századi francia regények nagy százaléka szól, ugyanúgy megvolt Angliában is? Vagy, csak a regényeknél maradva, voltak, akik ilyen életeket éltek, regénybe illőt? És ha voltak, mára hová lettek?