Kern Andrást hamarosan letartóztatják, elítélik, és hajnalban agyonlövik a vár fokán tilosban parkolásért, szóval sietni kell nekem is, és már napok óta halasztgatom, hogy helyreigazítsam önmagam a Rejtő-hangoskönyveivel kapcsolatban. Őszintén mondtam, hogy rossz, erőltetetten virtuóz, ahogy próbál tízféle hangon beszélni, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Buzgó Mócsing, Vadsuhanc, Vöröskarom és a többiek.

Most viszont őszintén mondom, hogy jó. Ebben most biztosabb vagyok, mint az előző véleményemben, mert szorgalmasan hallgatom, és ő szorgalmasan örömet okoz vele. Nyilván Rejtő is részese az örömnek, de ahogy Kern felolvassa, az is. Azt persze nem értem, hogy Colombót, Sri Lanka fővárosát miért mondja úgy, mint a hadnagyot a Los Angeles-i rendőrségről, de ez a szerkesztő hibája is.

Te tényleg hat hamburgert ettél meg, amikor megnyitott Pesten az első McDonald’s?

Elpirultam, és bevallottam az igazat: Nem hatot. Nyolcat.

És tényleg így volt. Fogalmam sincs ma már, hogyan csináltam, és csak annyit tudok mentségemre fölhozni, hogy nem egyszerre tettem, de mégis egyetlen nap leforgása alatt. Délelőtt még hosszú sort kellett állni az adagért, délután már csak rövid sort, este aligsort.

De hát muszáj volt. A McDonald’s az Aranykéz utca sarkán körülbelül azt jelentette, mintha a bécsi opera költözött volna Pestre. Ne mentem volna el az előadásokra? Hát ez volt az élet, a nagybetűs élet, vagy ennyire nagybetűs: ÉLET. Ha kijutottunk, ezt ettük, és bámultuk a kirakatban a lemezeket, ábrándoztunk, mennyi minden volna meg, ha csak a legeslegeslegszükségesebbeket megvehetnénk. Volt, hogy ezt kaptam ajándékba a kiutazóktól, hoztak egy BigMacet. Persze, kihűlt, még a mikró se volt akkoriban föltalálva, betettük a sütőbe, az akkor még egyáltalán nem környezetbarát műanyag dobozban, azzal együtt melengettem a sütőben. Csodálatos módon túléltem a gasztronómiai kalandot.

Tegnap újranyitották az Aranykéz utcai Mekit. Harmincöt évvel az akkori csodálatos események után. Akkor még nem is hívták Mekinek, ez is későbbi szó. Nem hittem volna, hogy látom még, ahogy sorban állnak az üzleten kívül, de tessék, csak várni kellett. Nem is ez a lényeg, hanem hogy harmincöt évvel ezelőtt az ember tudta, hogy most már nem kell sokáig várni. Az a szó, persze, nem motoszkált a fejben, hogy rendszerváltás, de tudtam: már nem kell sokáig várni, és minden lemezt meg lehet majd kapni itthon is.  

A Magyar Mozi Tv-n ment egy fekete-fehér film, Fábri Zoltán Utószezon. Épp csak belenéztem, túl érdekesnek látszott ahhoz, hogy a közepétől kezdjem, öregfiúk nagy szerepei, Páger, Básti, Kőmíves Sándor, Szendrő József. Eljön az ideje. De amíg néztem, egy patikában valamit csinált Tolnay Klári és Koltai János, és utána megszólalt egy kis dallam. Szinte csak egy füttyszó, egy fiúfitty, de mi is ez? Mi is ez?

Az ember gyötrődik, hogy ezt ismeri, nyilván valami régi magyar dalra utalnak vele, ha megvolna a szövege, eszembe jutna, ha eszembe jutna, megvolna a szövege, mindjárt megvan, és tényleg. De nem lehet. Ta-ra-ra-rara-rara. Ahol tiszta kék az ég. Ennyi volt a dallam. Megy aztán tovább: élni jó, élni szép. De hogy kerül ide? Ez A kutya, akit Bozzi úrnak hívtakból való. Ez meg egy 1966-os film, körülbelül tíz évvel a Bozzi bemutatója előttről. De hát az. Megnéztem a zeneszerzőt, és valóban: Fényes Szabolcs.

Ezek szerint ő is úgy dolgozott, ahogy a zeneszerzők szoktak, voltak neki a fiókban leírt dallamai, amelyeket aztán elővett, ha szükség volt rá, vagy elfogyott az ihlet. Ezt a foszlányt itt is használta, aztán a Bozziban igazi olasz melódia lett belőle.

Amennyire tudom, voltak Fényes Szabolcsnak kedvenc saját dalai, csak néha nem tudta befuttatni őket. A Fuss, hogy utolérjenekben például kétszer is eléneklik a Gyermekkori álmok című (vagy kezdetű) dalt, egyszer Koós János, és egyszer, a film legvégén Pécsi Sándor, de hiába, mert mindent vitt a Félteni kell. A Bozziban is ez egy jól bemutatott, visszatérő dallam (és ezek szerint már volt egy filmes előélete is), de hiába, a nagy sláger mégis az lett, hogy Küldök néked egy nápolyi dalt. Mondjuk érthető, míg nem láttam a Bozzit, meg voltam győződve róla, hogy az egy igazi nápolyi dal, Pavarotti is énekelhette volna.

Csak meg kellett volna tanulnia magyarul.

Szó sincs róla, hogy a Kronos Quartet csellistája, Paul Wiancko váratlanul telefont kapott volna a koncert alatt, ha kapott volna, akkor is nyilván mobilon kapja, nem ezen a divatból kiment készüléken. Ez volt maga a darab, húzták-vonták, és akkor telefoncsörgés, és belekiabálták a kagylóba, hogy hazugság.

Voltaképpen csodálatos, hogy ötven év után sem tudja pontosan az ember, hogy mit is várjon egy Kronos Quartet koncerten. Egyrészt nincs hivatalos program, pontosabban keresni kell, a vonósnégyes honlapján azért meg lehetett találni, másrészt mert a hivatalos programmal sem megy sokra az ember. Ha valaki csak beül a hangversenyre, nem tudja, milyen zenét fog hallani, ha a komponista Peni Candra Rini. És ha tudja, ki a komponista, Sun Ra vagy Bob Dylan, akkor is vonósnégyes fogja játszani az All Along The Watchtowert.

Ötven év, az tényleg ötven év, a koncert első fele erre emlékezett, a második fele ment tovább, a következő ötven év felé, egy szépséges hangú iráni énekesnővel, Mahsa Vahdattal. Mit lehet csinálni, az avantgarde-ból előbb vagy utóbb hagyomány válik, ma már egyáltalán nem tűnik nagy tettnek, hogy egy klasszikus zenei koncerten A felkelő nap házát adják elő, ami, persze, nem jelenti azt, hogy ne adják elő, de a csata meg van nyerve, a közönség jól érzi magát. A Kronos meg csak azt adja, amit mindannyian tapasztalunk, ha most élünk, a különböző zenék keverednek, mi magunk is többnyire keverjük őket, mást hallgatunk a kocsiban és mást a Concertgebouw hangversenyén. Hogy ez tényleg azt jelenti-e, amit mondanak, hogy csak jó és rossz zene van, és nincs komoly meg könnyű, azt nem tudom. De azt sem, hogy ebben (az utóbbi) a felosztásban hová is tegyem a Kronost. 

Nem jöttem rá, hogy Márton András Robert De Niro magyar hangja a Megfojtott virágokban. De annyira nem, hogy mikor már tudtam, és visszahallgattam, akkor is maradtak kételyeim, ami elég bravúros dolog, mármint hogy valaki ennyire el tudjon tűnni az eredeti színész mögött. De persze, így is nagyon furcsa az egész, mintha De Niro volna, de mégsem volna ő, furcsa, elidegenítő effekt. Hogy is volt a Psychében? Cserhalmi hangja volt Garas Dezső, Cserhalmi viszont Udo Kier hangja volt, annak, persze, volt egyéb jelentése is. Nem akarok hálátlan lenni, de Robert De Niro magyarországi karrierje egy okkal több, hogy Reviczky Gábor sürgősen meggyógyuljon.

Az volna az igazi menőség, ha az ember már egy hónappal a bemutató előtt bejelenthetné, hogy meg vagyunk mentve, van új magyar film, és ez most tényleg új, tényleg győztes és magyar. Ehelyett csak azt tudom mondani az Éger című filmről, hogy egyre kevésbé szenvedés menet közben. Teljesen kilátástalannak indul, még kilátástalanabbul folytatódik, aztán valahogy megnyugszik. Nem tudom, mi nyugszik meg, a film maga megtalálja a tempóját, vagy a néző találja meg a film tempóját, hogy ez ilyen, monológok sorozata, nem nagyon jól megírt szöveget mondanak el nem nagyon jó színészek. Aztán ez is árnyalódik, nem úgy, hogy nagyon jók lesznek a színészek, hanem… na, ezt inkább nem mondom el, mert akkor már tényleg mi marad.

Így se tudom, mi marad. Rejtély, de nem nagy rejtélyek. Hogy lehet az, hogy Péterfy Bori elviselhetetlen, ha valakivel beszélget, és nahát, nem is olyan rossz, amikor egyedül van, festett kalapácsütés-nyommal a fején. Hogy lehet az, hogy Szilágyi Csenge a színpadon inkább csinos, a vásznon meg tökéletesen érdektelen jelenség. Vagy hogy ha az Éger nem független film, hanem csak annyi pénz van mögötte, mint a Hadik mögött, akkor is ilyen volna, ez lenne a megfilmesítés módja, vagy akkor mindent látnánk is, amit most mondanak? És vajon jobb volna-e ha mindent látnánk is, amit mondanak?

Egyik este a Magyar Mozi Tv-n ment az Intim megvilágításban, portréfilm Kocsis Zoltánról, nem jó, de mégis ő, betegen, összegezve, vagy nem is tudom. Összegezni akaróan, körülményesen mondva ki időnként egyáltalán nem annyira körülményes gondolatokat, és nem lehet, nyilván akkor sem lehetett szólni, hogy figyelj, Zoli, nem kell. Nincs rá szükség, hogy szóban mondd el, elmondtad hangokkal, zenével, azok pontosabbak, tartósabbak…

Itt egy kicsit el is akadtam. Mennyivel tartósabbak? És előkerestem a régi Bach-zongoraversenyeket, a lemezeket, kazettákat, amelyekre úgy emlékeztem, hogy ezeknek lejárt az idejük. Mikor megjelentek, a hetvenes évek második felében, akkor is mintha a hiánypótlás lett volna a legfőbb feladatuk, aki Bach-zongoraversenyre vágyott, nem tudta ezt az igényét kielégíteni. Én vágytam, mert Az ötös számú vágóhíd zenéje (elsősorban) az f-moll zongoraverseny lassú tétele volt. Az sem volt egyébként kiírva, csak hogy Glenn Gould, de emlékszem, amikor a lemez hátlapján a szöveget olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Az is volt. Meg nem is. Nem Gould, de Kocsis elég gouldiánus formában, csak még szikárabban, keményebben, még jobban láncra verve az érzelmeket. Hogy lehetne ez (és a többi zongoraverseny) ma érvényes? Ezzel a zenekari játékkal? A háromzongorás versenyben az embernek az az érzése, hogy egy csapat skót dudás játssza a kíséretet. Mi értelme volna ezt összevetni, nem is Goulddal, de mondjuk Murray Perahia végsőkig kidolgozott, elegáns és mély, és szépen szóló zongorahangjával, a St.Martin-in--the-Fields (azóta talán már kötőjelek nélkül írják) játékával? Mintha egy színes és egy fekete-fehér képet tennék egymás mellé ugyanarról a tájról.  

Tényleg. De ahogy a fekete-fehér képnek is megvannak a maga előnyei, a színek helyett a forma, a fény érvényesül, úgy itt is… hogy is mondjam. Ha csak egy lemez maradhatna, nyilván Perahia lenne, de így Perahia a közel-tökély, Kocsis itt és most (úgy értem: ott és akkor) közel sem tökély, de ezek a hosszú dallamok, ahogy elindulnak, amilyen végtelenek. Ez is Bach, ez az orgonista-zenélés, hogy nem kell félni, nem fogy ki a levegő, valakik mindig fújtatnak. Az egészben van valami kíméleten, mintha azt mondanák valakinek, ússzad át az ötvenméteres medencét egy levegővel, és amikor a végén feljönne, közölnék vele, hogy nem, nem, még visszafelé is meg kell tenni az utat, ott jöhetsz a felszínre levegőért. És megcsinálja, visszaér. Akkor is, most is.

Nem tudok mindenki nevében nyilatkozni, lehet, hogy van, aki jobban szereti az élet-drámákat, mint a színpadiakat, én maradnék inkább az utóbbinál, így a rég várt, régről halasztott Jonas Kaufmann-koncert nem volt épp elsőrangú élmény.

De dráma volt benne.

Drámai volt a műsor, mintha arra menne ki a játék, hogy lehetne a lehető legkevesebbet énekelni anélkül, hogy a közönség idegesen visszakövetelné a pénzét. Jó hosszú zenekari betétek, de mintha még az áriáknál is figyeltek volna arra, hogy a zenekari bevezetőket végigjátsszák. Ha az volt a cél, hogy a láthatóan ideges tenor egy kicsit megnyugodjon, aligha érték el, Kaufmann így percekig vagy félpercekig állt szemben velünk, a félelmetes közönséggel, a több mint ezerfejű cézárral, aki (szerintem) nem ítélkezni akart, csak élvezkedni.

Reménytelen helyzet. A végzet hatalma-áriával kezdett, sok fejhanggal, ami a mostanra kialakult di Stefano –hagyomány alapján többé-kevésbé elfogadott. Itt-ott hamis is volt, és nem tudok róla, hogy volna ilyen hagyomány is. Aztán Az órák tánca, hosszan, és a Nemzeti Filharmonikusoktól, nem a legjobb leosztás, és Enzo, szintén a Giocondából. Tényleg iszonyat hamisan, de ez nem amolyan kellemetlen hamisság, hogy na, tessék egy kicsit még feljebb mászni, hanem a teljes összevisszaság, amikor az énekes hangszálai nem engedelmeskednek, vagy nem úgy reagálnak, ahogy trenírozva vannak.

Kaufmann. Jelenség, szerencsés csillagzat, szép férfi, és ahogy idősödik, rendületlenül szép férfi, szép a hangja is, de mintha agyonnyomnák az adottságai, mintha az egészet nem úgy élné meg, hogy engem mindenki imád, és meg is érdemlem, hanem hogy jaj, egy szép nap rájönnek, hogy nem is vagyok olyan jó. Lehetne ez éppenséggel módszer is, így is kelthet valaki rokonszenvet maga iránt, ő szorong, mi meg drukkolunk neki, de nem úgy látom, hogy ravaszságból szorongana. Csak úgy szorong, miközben a legalapvetőbb áriákat is kottából, pontosabban számítógépből énekli, nyomkodja az ipadet, fél, hogy hibázik. Ettől hibázik is, a Giocondánál csak a szövegben (ha a hamisságot nem számítjuk), a Bajazzók viszont szerintem úgy volt elképzelve, hogy az intermezzo alatt már bejön és aztán dalra fakad, de lekéste a csatlakozást, így a közönség nem tapsolta meg a zenekari darabot, csak a beólálkodó énekest.

És ennyi, ennyi az első rész, szinte rövidebb, mint elolvasni róla a tudósítást.

 Lélekben készen álltam az összeomlásra. De Kaufmann szerencsére nem, a második rész Wagnerjei sokkal nyugodtabban és megbízhatóbban sikerültek, a közönség is fölengedett, Kaufmann is kezdett megnyugodni, megy ez, tényleg megy, nem tudom, hogy ez a német nyelv áldásos hatása, vagy igazából neki ez a világa. A walkürök lovaglása (a Nemzeti Filharmonikusok értelmezése szerint settenkedése) után részlet az operából, de nem a Tavaszi dal, az majd ráadásnak, Mesterdalnokok és Lohengrin, az utóbbinál nem rontotta el az érkezést, így a nyitányból rögtön az opera végére ugrottunk. És tényleg voltak ráadások, zenei vagy interpretációs értelemben a Wesendonck-dal volt a koncert csúcsa, ez illett legjobban Kaufmann hangi és lelki állapotához, nem kell hangosnak lenni, nem kell nagynak lenni, nem is volt se hangos, se nagy. Aztán a Vágyom egy nő után, a zenekar még lapozott utána a kották között, ami arra utal, hogy lett volna még ötlet. Hang már nem volt, tényleg nem voltunk messze az erők végétől, de nagy taps, nagy öröm, nagy megkönnyebbülés Kaufmann részéről. Nem vagyok biztos benne, hogy lesz még hasonló közös kalandunk, de lehet, hogy csak átvettem az ő szorongását.

Nagyon kevés híján láttam tegnap a válogatott meccset, de eltántorított egy sevillai borbély. Pedig régi az előadás a Mezzo tévén, 2009-es a Covent Gardenben, a karmester Antonio Pappano haja még barna volt. Azért lehetett jól látni a színét, mert vele kezdődött a közvetítés, a függöny előtt mondta, hogy Joyce DiDonato lába megsérült, gipszelni kellett, és nem szabad terhelnie, ezért kerekes székből fogja elénekelni (és eljátszani – tette hozzá) Rosina szerepét. És tényleg így volt, jól játszott Joyce, és még fantasztikusabban énekelt, de a többiek is, talán az egy Figarót leszámítva, de hát nem kell minden előadásnak a címszereplőről szólnia.

De miről is kell szólnia? Nem állítom, hogy mindenki úgy ül be egy operára, hogy tudja előre, mi lesz a történet vége, de a közönség nagyobb hányada vagy visszatérő vendég, vagy tájékozódik előre az Operák könyvéből, de legalábbis az internetről. Vígoperánál még nehezebb a helyzet, mert nemcsak a történet ugyanaz, de a poénok is, most részegnek tetteti magát, most meg lebukik az álöltözete miatt. Mintha egy vígoperánál az előadások nagy hányada arról szólna, hogyan sikerül rásózni a közönségre a régi poénokat, ha nevetnek, akkor rendben van, ha tapsolnak, még nagyobb rendben van. A sevillai borbély esetében is csak egy olyan előadásra emlékszem, amely alapvetően új dolgokkal próbálkozott volna, a Kovalik Balázs által rendezett Se kanál, se villa címet viselő szegedi produkció, ott a zenemester egy dobszerkót húzott be maga után, ütni tanította Rosinát, és hasonló poénok mentek, teljes döbbenet volt, hogy ez is belefér, hogy ettől még az egész A sevillai borbély maradt. De a Covent Gardenben is nagyon nevettek tegnap, illetve tizennégy éve, és végül nem is tudom, hogy van ez. Az operai közönség eleve jóindulatú? Vagy az énekesek nyerik meg az előadásnak az embereket, ha szépek a hangok, akkor tetszenek a poénok? Vagy ez a nevetni vágyás voltaképpen a konzervativizmus, tudjuk, hogy jön a poén, és tényleg? Tudjuk, hogy nevettetni szeretnének, hát hadd örüljenek?

Akár jó hír is lehet, hogy a Tündérkert sorozat nincs olyan végtelenül messze a jól sikerül televíziós sorozattól, mint mondjuk a Kossuthkifli - ha még emlékszik rá valaki. De a rossz hír az, hogy mégis messze van a jóságtól, hogy bár azt ígérték, aki végignéz egy részt, alig várja a következőt, ehhez képest a dupla első rész második felében már álomba szenderültem. De hát se forgatókönyv, se főszereplő, akkor nem nagyon tudja az ember, hogy mit nézzen a sorozatban. Parti Nórát, mert buja szexnő. Szamosi Zsófiát, mert Szörnyella de Frász?

Tényleg erősebbek nőben, mint férfiban. A fiúk eleve inkább reformkori legényeknek néznek ki, akik konflisszerű kocsiban édelegnek a rámenősebb nőkkel, a Báthory Gábort alakító Katona Péter Dániel amolyan magyar Timothée Chalamet, de ő is messze van az eredetitől, pont a lényeget nem érezni benne, a személyiség erejét, hogy valaki öngyilkos lendülettel száguld át az életén, és ránt magával mindent és mindenkit. Hol itt a (Karinthy szavával) félliterköpő? Helyette egy Báthory Ödönkét kapunk az Éjféli operabemutató című réges-régi kabaréjelenetből. Az akciójelenetek profibbak a szokásosnál, de most már leszokhatnának arról, hogy egy kaszkadőr hosszan-hosszan ég, ezt valahogy a hetvenes években találhatták ki, akkor hatott is, most az ember rögtön egy forgatási helyszínen érzi magát, ahol pokróccal-poroltókkal fölszerelt munkatársak várják, hogy közbeavatkozhassanak. Nemes anyagból dolgoznak, jó a szándék, mindenki szeretné szeretni a Tündérkertet, de nem tudom, kinek fog sikerülni.