Amikor utazni kezdtem, még felhőtlen boldogság volt a nagyvilágban magyarokkal találkozni. Emlékszem, amikor a Karntner Strassén egy ezüstfogú ember mosolyogva jött oda hozzánk: szintén magyarnak tetszik lenni? Akkoriban, de még a nyolcvanas évek elején is az európai országutakon a magyar kocsik villantottak egymásnak, szevasz, mi is magyarok vagyunk. Mázlista magyarok, akik kijutottak, akik egyáltalán kijuthattak. Egy jobb hotelben laktunk a tengerparton (nagybátyám állta a költségeket), miénk volt a legnyomorúságosabb autó a parkolóban, a húgom azt mondta, miközben a medencében úszkáltunk, hogy azért olyan ciki magyarnak lenni. Víz alá nyomtam érte.

Mikor változott meg minden? Vagyis azt még tudom. Néhány éven belül jött ez a hirtelen elhallgatás, ha magyar szót hallottunk. A Vatikáni Múzeumban egy magát nagyon nyugatinak érző asszony hatalmas kalapban pózolt Caravaggio előtt, és közben kiabált: gyere, Gyuri, fényképezz le. Ijedten néztünk egymásra, és némán, némán, nagyon némán haladtunk tovább. Nem tudom, miért változott meg az öntudat, de ez a hallgatás maradt. Tegnap is, míg a tengerparti vendéglőben a kopaszra nyírt honfitársak duhajkodtak a személyzettel, vaskos hangon társalogtak, és minden mondatot úgy kezdtek, hogy „hallod”, mély hallgatásban ettük a pizzát.

Nem tudom, mi a baj. Vagy hogy baj-e egyáltalán. Mert ez nem hazafiatlanság, épp az ellentéte. Valami régi program, hogy minden magyar a teljes nemzetet képviseli, hogy az úszóbajnok nem magáért úszik a döntőben, hanem a hazáért, és a besörözött duhaj sem magának duhaj, hanem tízmillióért. Nem értem, fordítva miért nincs így, ha egy kacsának öltözött angol tántorog a bulinegyedben, miért nincs meg a véleményem Károly királyról. Vagy megvan? Vagy hogy van? Csak a szokásos? Könnyebb a hazát szeretni, mint a haza lakóit?

Furcsa lemezt hallgattam valamelyik nap, szerintem CD formátumban nem is létezik. Egy koncert, Mozart 222. születésnapján, vagyis 1978 január 27-én Strasbourgban. Természetesen Mozart-műveket játszanak, zongoraverseny, szimfónia, St.Martin-in-the Fields kamarazenekar, Alfred Brendel a szólista. És Jessye Norman elénekli mindkét Non temer amato bene áriát.

Ez a furcsa. Egyrészt nem emlékszem arra, hogy koncerten hallottam volna mindkettőt, de talán még lemezen sem, vagy az egyiket, vagy a másikat. A két ária ugyanabban az évben született, a szöveg is ugyanaz, az Idomeneóból van, még a szerkezet is nagyon hasonló, az énekhang mellett van egy szólóhangszer is. Az első változatban hegedű, a másodikban zongora, ez talán érthetővé teszi, hogy egy koncertre miért is nem szerződtetnek az énekes mellé még két szólistát. ezen a hangversenyen azért nem számított, mert jótékonysági volt, zenészeket támogattak vele.

Másrészt a jelenség azért furcsa, mert azt képzelné az ember, hogy ha egy szöveg megkapta a komponistától a dallamot, akkor neki már így tartozik össze a kettő, ha meghallja a szavakat, ez a dallam szól a fejében. Mintha az egykori ihlet kiütné a helyéből az összes többit. A jelek szerint Mozartnál (meg néha Schubertnél) nem így van, eltelik pár hét, ott egy énekes, Nancy Storace, akinek szeretne írni valamit, mert elutazik Bécsből, és nagyrabecsülését úgy akarja kifejezni, hogy maga is odaül az áriában a zongorához. És ennyi elég. Még csak az sincs, hogy megtagadná a régi változatot, mert az a dallam is megjelenik az új áriában egy pillanatra, de az agy, vagy az elme kreatív része rendületlenül dolgozik, átdolgozik, újraalkot. És miközben tökéletes az első változat, a második talán még tökéletesebb, formailag vagy a hangzás tekintetében meglepőbb, hiszen egybe van dolgozva egy ária és egy zongoraverseny.

Talán ez válasz arra, hogy mi lett volna ha. Mert ez mindig zavarba hoz, hogy mi lett volna, ha Mozart nyolcvan évig él. A Figaro házassága ifjúkori zsengének számított volna, amit néha-néha nagy tisztelettel előadnak, mint ma Az álruhás kertészlányt, de a mű mélységeiben meg sem közelítette volna a későbbieket? Esetleg újraírta volna a régi librettóra, kijavítva a nem létező hibákat és egyenetlenségeket, amelyekről csak ő tudott?

Koncertek jönnek, koncertek mennek. Néha az ember elcsodálkozik: ezen ott voltam? Biztos? De hát ott kellett lennem, ha itt van a jegy, a koncertjáró nadrág zsebében. Szóval jönnek és mennek. De ez marad, ezt nem felejti el az ember, hogy éjfél előtt Kelemen Barnabásék a Brahms Klarinétötöst játszották. Meg ahogy játszották, az is maradandó.

Amikor tíz órakor nevezett Kelemen Barnabás, alkalmi showman bejelentette, hogy ismét egy zenetörténeti pillanat tanúi lehetünk, akkor már lehetett sejteni, hogy a szervezéskor egy kicsit elszámították magukat. Ha ez egyáltalán szervezési kérdés, van egy meghirdetett program, aztán van egy kinyomtatott változat, és van, amit el is játszanak. Ami most úgy kezdődött, hogy hat olyan csellistánk van, akik miatt nem tudtunk ellenállni, hogy eljátsszuk Popper Requiemjét. A leghíresebb darabja, teszi hozzá Barnabás, szerintem nem én voltam az egyetlen, aki nemhogy a darabot, de a hírét sem hallotta. Azért Popper leghíresebb darabja valószínűleg az Elfentanz. Mindegy, az ezüst is szépen csillog.

Én mindenképpen hálás vagyok, nemcsak a meghirdetettekért, de a meglepetésekért is, és hogy végre élőben is hallottam Hosszú Legocky Gézát, a nevetségesen nehéz Waxman Carmen-fantáziát játszotta nevetségesen könnyen. És utána még volt Roby Lakatos, és amikor azt hitte az ember, hogy innét nincs sehová se visszaút, akkor Szalóki Ági hallgatott, hülye vicc, hallgatókat énekelt, és amikor ez is lezártnak látszott, akkor jött az újabb zenetörténeti pillanat. Annyira talán nem zenetörténeti, de a Parno Graszt játszott ifjabb Sárközi Lajossal, autentikus cigányzene és a vendéglői stíl talált egymásra. Azért a Zeneakadémián tényleg nem gyakori, itt csak a poént szokás mondani, hogy „asztalnál meghalna”.  

Kicsit úgy érezte magát az ember, mintha shuffle módban hagyta volna a zenejátszóját, teljesen kiszámíthatatlan stílusú és hangulatú zenék jöttek egymás után. Ifjabb Sárközy után a Söndörgő.

Az utolsó szünetet szinte mindenki utolsó lehetőségnek fogta föl, hogy még éjfél előtt ágyba kerüljön, negyedház maradt a Klarinétötösre, csak mondom azoknak, akik megléptek: elszúrták. Így és ilyenkor és ilyen klarinétossal, egyhamar aligha. Arra gondoltam, hogy szívesen hallgatnám csak a brácsaszólamot magában, olyan intenzív Kokas Katalin jelenléte, de persze képtelenség, hiszen azért intenzív a jelenléte, mert folyton együttműködik a többiekkel, együtt és külön-külön. Vannak a szerencsének fiai és lányai. Például azok, akik maradtak.

És játszottam egymással.

Ez az egyik kedvenc Stravinsky-történetem, az Oktett keletkezése. „Egy álommal kezdődött. Kis szobában láttam magam, körülöttem hangszerek csoportja valami nagyon kellemes zenét játszott. Nem ismertem föl a zenét, pedig feszülten figyeltem, és semmit sem tudtam felidézni belőle másnap, de emlékeztem álombéli kíváncsiságomra: hányan vannak a zenészek. Arra emlékszem, hogy nyolcnak számoltam őket, és hogy fagotton, harsonákon, trombitán, fuvolán és klarinéton játszanak. Másnap belefogtam az Oktett komponálásába.”

Ez hát a kreatív elme. Ha nem emlékszik, hogy mi az a „nagyon kellemes” zene, amit álmában játszik a zenekar, akkor megírja.

Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire lett "nagyon kellemes", és hogy van az Oktett keletkezésének egy másik szerzői változata, amely szerint eleinte csak írta a zenét, és nem tudta, milyen hangszerekre. Az egy másik kedvenc Stravinsky-történet.

Azt csinálom, amit tegnap óta mindenki. Tony Bennettet hallgatom. Néha a régit, néha az újat, időben elég nagy különbségek vannak, az első lemeze 1950-ben jelent meg, az utolsó 2021-ben. Hangban is vannak különbségek, fiatalemberből öreg hanggá vált, de vénen is tudott, Lady Gagával is nagyon meggyőző. Igaz, az a lemez nem is róla szól elsősorban, Lady Gaga bizonygatja rajta, hogy igenis tud énekelni, hogy van stílusérzéke. Egyébként tud és van, de jó, hogy mellette van Tony Bennett, mert ő azért többet tud ezekről a dalokról. Pedig néha szinte csak mondja a szöveget.

Tényleg, talán a szövegértés, mondás, értetés a jó daléneklés titka, és akkor Tony Bennett a swing (egyik) Dietrich Fischer-Dieskauja. Ahogy ezeket a hülyeségeket mondja, ahogy röhögtetik az embert a You Are The Top című számban. You are the melody from a symphony by Strauss. Melyik Straussra tetszettek gondolni, mint híres szimfóniaszerzőre? You are the tower of Pisa. Lady Gaga persze úgy énekli, hogy pizza, szerintem nem viccből. Ahogy máskor és máshol Bennett azt szomorkodja, hogy I left my heart in San Francisco. A fél világ azt hitte róla, hogy valóban San Franciscóban született, pedig igazi New York-i. Mindig így képzeltem a jövőt: elrepülök New Yorkba, és vasárnap reggel kimegyek a Central Parkba, hiszen köztudomású, hogy minden vasárnap reggel ott van Tony Bennett, és festeget. De hát ez a legtöbbünk élete: valamire készülünk, készülünk, aztán egy nap fölébredünk, hogy jaj, most már késő.

Van egy jelenet vagy inkább filmes csúcspont az Oppenheimer című filmben, amikor felrobbantják az első atombombát. Nem a hiroshimait, hanem a Szentháromság (?) nevűt, a kísérleti példányt. Mindenki készül, megállítják az időt, úgy értem, a visszaszámlálás fokozatosan lassul, nem egy másodperc az egy másodperc. Mindenki izgul, mekkora lesz a hatás, egyáltalán robban-e. Robban, és alábecsülik a következményeket, leviszi mindenki kalapját a robbanás szele.

Igazából azt nem értem, hogy élhették ezt egyáltalán túl. Ma is vizsgálják a Trinity utóhatásait, mert akkor nem tudták, mit cselekszenek. Úgy értem, azóta már felrobbant a csernobili atomerőmű, tudjuk, hogy ezer kilométerrel arrébb sem lett volna szabad salátát enni hetekig, de ott, New Mexicóban szándékosan robbantottak, megfigyeltek, a legtöbben mindössze 16 kilométernyi távolságról. Hogyhogy nem haltak meg hetek-hónapok múlva mindannyian? Oppenheimer fiatalon halt meg, nem volt még hatvanhárom éves sem, de erős dohányos volt, valószínűleg annak több köze volt a halálához, mint az atombombának. A Matt Damon által játszott Leslie Groves 1970-ben halt meg, szív és nem rák. Azt, persze, nem tudom, hogy ez egy színészi hőstett volt-e Matt Damontól, hogy ilyen pufi lett, vagy csak szereti a hasát, és most már a dagibb szerepek találják meg. Teller Ede meg, tudjuk, megérte a 95-öt. Igaz, ő a robbanás előtt fókazsírral vagy mivel kente be az arcát.

Ha engem kérdeznek, mindenkit lebeszéltem volna arról, hogy nagyszabású filmet forgasson Robert Oppenheimer életéről. Nincs benne anyag, úgy értem, filmes anyag, föl lehet robbantani benne egy (vagy két) atombombát, de egyébként más sem történik, mint szürke öltönyös emberek állnak a krétával teleírt tábla előtt, és magyaráznak. (Azt sem tudom, hogy ilyenkor a táblát valóságos számításokkal írják-e tele, vagy csak úgy odaírogatnak számokat és görög betűket.) Különben is: készült ebből sorozat, halványan dereng, hogy láttam is a nyolcvan évek elején.

Halványan dereng, hogy Christopher Nolan is látta a sorozatot, van egy jelenet, amikor a fizikusok rájönnek, hogy „egy bomba”, mármint hogy a maghasadás megvalósításának ez a legijesztőbb és legfontosabb folyománya, az eléggé hasonlít a két filmben.

Milyen jó, hogy nem kérdeztek engem, mert ez sikerfilm, az Oppenheimer, csak az a kérdés, mennyire siker, hány az Oscar. És nagy és hosszú, és igazán különös, hogy a világ egy fizikusokról szóló háromórás filmet néz, és még érteni is véli, bár én még azt sem értettem a film alatt, hogy mi az az engedély, ami körül a bizottsági meghallgatás zajlik a történet második felében. (Azóta megnéztem a Wikipedián.)  

Drukkolok erősen. Közben meg leghíresebb iskolatársamra, Teller Edére gondolok, mindketten a Trefortban érettségiztünk, még ha nem is egy évben – bár néha úgy tűnik. Teller akkor elsumákolt tanulója volt a gimnáziumnak, a húgom idejében már nem titkolták, de az osztályfőnöke azt mondta: ez iskolánk legnagyobb szégyene.

Azóta változott a megítélés.

Lehet, hogy nem is Mozart utca, hanem Köchel utca volna a helyes cím. Mert ez a 19/a igaziból nem házszám, hanem jegyzékszám, egy szimfóniát jelöl. Csak a mű maga el volt veszve, épp csak a létezéséről lehetett tudni, és arról, hogyan kezdődnek a tételei. Az fel volt írva, de a partitúra nem volt sehol. Elég gyanús, hogy ha valaminek a kezdetét lehet tudni, akkor előbb vagy utóbb meg fogják találni az egészet, úgy értem, jön valami tréfamester, aki megírja Mozart helyett az elveszett szimfóniát, és kacag a világon, ami bedőlt a névnek, meg a vágynak, hogy új Mozart-művet fedezzenek föl.

Valószínűleg nem ez történt. Az F-dúr szimfóniát 1980-ban találták meg, nem teljes változatban, csak a szólamokat, Leopold Mozart keze írásával, és a tudomány elég fejlett volt ahhoz, hogy vízjelekből meg nem is tudom milyen vizsgálatokból meg tudja állapítani a lapok hitelességét. Ha igaz, Mozart kilenc éves volt, Londonban turnéztak, akkor írta a három tételt. Nem a főműve, de hát ritkán írnak az emberek kilenc évesen főművet. Mondhatni: soha. Viszont szép. Úgy is kezdtem el hallgatni, hogy egyfelől nem biztos, hogy eredeti. Ha eredeti, sem biztos, hogy Mozart írta, végül is írhatta az apja is. Ha mégis ő írta, nem ismerem a többi negyvenegy szimfóniáét sem olyan mélységben, hogy ne tudnék élni a negyvenkettedik nélkül. De ha már szól, mégis szépen szól. Legalább előadóművészetileg megmenthető, lehet belőle izgalmas darabot kreálni. Azon a felvételen, amelyen hallgattam, a második tétel meglehetősen konvencionális dallama alatt mégis különös, lantszerű kíséret hallható, mintha egy frissen nyitott pezsgősüvegben szaladgálnának fölfelé a buborékok. Rossz hasonlat, kiskorú a szerző.

Ja, igen, a 19/a jegyzékszám arra utal, hogy amikor Köchel a teljes Mozart műjegyzéket készítette, volt K. 19 és volt K. 20, de ez a szimfónia nem volt meg. Mivel a jegyzék az időrendet is igyekszik követni, csak így lehetett beszuszakolni az F-dúr szimfóniát. Maradt hely egy esetleges 19/b-nek.

Benkő Dánielről mesélték, hogy fénykorában (úgy értem, művészi fénykorában, nem ismertségi fénykorában) úgy csajozott, hogy mindig volt nála egy-két lemeze. Ha meglátott egy vonzó nőt, beszédbe elegyedett vele, aztán elkezdte mondani, hogy jaj, épp most küldték a lemezgyárból az új Bakfark-albumot, nem jössz föl meghallgatni?

Hogy fölment-e vagy sem, az majdnem mindegy (nekem), de eleve a feltételezés, hogy a reneszánsz lantzene olyan hatással van a másik nemre, hogy abból még bármi összejöhet, mutatja, hogy nagyon más kulturális környezetben nőttem föl, mint amilyenben jelenleg élek.

Serge Gainsbourg másképp csajozott, igaz, más kaliberű nőket is célzott meg. Ő a stúdióba vitte a szép lányokat, hogy énekeljék föl együtt az új számát. És sikerült! Először Brigitte Bardot-val adták elő a Je t’aime-et, aztán Jane Birkinnel. Körülbelül a két legkívánatosabb nőnek számítottak akkoriban Párizsban. Nemcsak szépek, de hangjuk sincs, illetve Bardot-nak volt hangja, csak énekelni nem tudott, Birkinnek nem volt hangja, és énekelni sem tudott. Gainsbourg azért nem állt le, később megpróbálkozott Mireille Darc-kal és Marianne Faithfull-lal, azt hiszem velük nem járt akkora sikerrel. Legalábbis lemez nem lett belőle.

Mindig voltak kételyeim a Je t’aime-et illetően, hogy azt betiltotta volna a Vatikán, kiközösítették a forgalmazót, meg hogy Gainsbourg szerint a pápa az ő leghatásosabb reklámozójuk. Elképzelem VI. Pált, ahogy a Mindszenty-kérdést próbálja megoldani, aztán leteszi a tollat, és elkezdi hallgatni a legújabb slágereket, na nem, ezt nem engedélyezem. Hol nem engedélyezi? Mert a Vatikáni Rádió, gondolom, amúgy sem tűzte volna műsorára a dalt. Fölhívja a BBC-t, hogy kérem, ez egy szexuálisan elég explicit szám, azt mondják benne, hogy jönnék-mennék a veséid között. Halljuk mi is, de mintha az a magyar költő, Attila Joseph is írt volna a buzgó vesék forró kútjairól. Különben is: mi anglikánok vagyunk.

Ha így történt, kár, hogy leszoktak róla, ma egy egész komoly ügyosztály dolgozhatna a slágerek engedélyezésén.

Van az az Örkény-egyperces a pöcökről, ami ott van a fürdőszoba polcon. Ki kellene dobni, hiszen évek óta ott van, és senki nem tudja, hogy mire való, de mégsem dobják ki, mert hátha egyszer szükség lesz rá, kiderül, hogy valami mindennap használatos gépnek a nélkülözhetetlen alkatrésze. Túlélsz, pöcök! – ez a novella utolsó mondata.

Most valami hasonló játszódik le, persze nagyban, nem pöcökkel, hanem táskával, nem Örkénnyel, hanem Birkinnel. Mert hogy ez az egyik leghíresebb, legtöbbet gyűjtött, a tulajdonosáról, illetve annak anyagi helyzetéről a legtöbbet elmondó táska, az Hermés Birkin nevű modellje. Kellett hozzá Jane Birkin, aki Párizsban élt, szép volt, és Serge Gainsbourg csaja, kellett hozzá, hogy az akkor legnépszerűbb Hermés táskamodell, a Kelly számára túl kicsi legyen. Megállapodtak, elkészítették a modellt, szép is, időtálló forma. Annyira időtálló, hogy használtan sem veszít az értékéből, az ember csak néz, micsoda árcédulák jelennek meg az interneten, nekem feljött egy 72 milliós modell is. A csúcs, ha jól tudom, egy krokodilbőr változat volt, 400 ezer dollárért kelt el árverésen. De újonnan is meglehetősek az árak, 17 ezer euró a struccbőrből készült. És a lényeg, hogy nemcsak pénzkérdés, nem lehet bemenni a Herméshez, és kérni egyet, mert nincs, rendelni kell, várni rá, régóta kell gazdagnak lenni, egy új Birkinhez nem elég a lottónyeremény.

Túlélte a tatyó.