Néha elcsodálkozom, hogy egy ország zenei megjeleníthetősége és a benne élő nagy zeneszerzők száma mennyire nincs arányban. Például Spanyolország. Ha a spanyolságot megjelenítő komponistákra gondolunk, jönnek a nevek: Glinka, Rimszkij-Korszakov, Chabrier, Bizet, Ravel, Debussy. Közülük Glinka, Chabrier, Bizet és Debussy nem is járt Spanyolországban. És ha ők megvannak, csak utánuk jön de Falla, Albéniz, Granados, aztán zenei műveltségtől függően Turina és Tarrega. Pedig micsoda alakok.

Albéniz például Pesten is előfordult. Igaz, még nem nagy zeneszerző volt, hanem ígéretes, vagy annál is több zongorista, azért jött, hogy Liszt Ferencnél tanuljon. Csak Liszt épp nem volt Pesten. Addigra már Albéniz bejárta a fél világot, méghozzá a felénk ismeretlenebb felét, Dél-Amerikában turnézott, a legenda szerint egyedül, elszökött otthonról, és úgy járta a világot tizenhárom évesen, bár valószínűleg ez tényleg csak mese, az apja vele volt. Mivel a koncertjein a nagyok mellett saját műveket is játszott, és a siker hasonló volt, egy idő után elhatározta, hogy akkor inkább zeneszerző lesz. Furcsa módon az ismertebb műveit (leginkább az Asturiast) ma gitáron játsszák, de azok átiratok, eredetileg zongoraművek voltak.

Sokat élt, de keveset, úgy értem, az idő nem volt sok, negyvennyolc évesen halt meg vesebetegségben. A gyermekei valamelyest örökölték apjuk kalandor természetét, a lánya festő lett, a fia a Real Madridban játszott, majd diplomata lett belőle. A dédunokája pedig Nicolas Sárközy első felesége volt.

Meghalt André Watts, az egyik első színes bőrű klasszikus zenei sztár, nem mintha ma annyira-annyira könnyű volna afrikai zongoristát vagy hegedűst mondani. A múlt héten még könnyebb volt, mert élt André Watts. Akinek ráadásul csak az apja volt afro-amerikai, az anyja magyar volt, Guzmits Márta. Németországban ismerkedtek meg, aztán együtt költöztek haza Amerikába. A szülők elváltak, André Watts a zongorázgató mamával maradt, és persze, zongorázgatott ő is, jól és egyre jobban, de lehet, hogy soha nem tör be a világhírűek közé, ha nincs Leonard Bernstein. De volt, meghívta a tizenhat éves fiút az egyik Hangverseny fiataloknak koncertre, ami tévéközvetítést és országos-világos-folyós-hegyes ismertséget jelentett, aztán néhány héttel később őt hívta, amikor a meghirdetett zongorista lemondta a koncertfellépést. A meghirdetett zongorista Glenn Gould volt. Kíváncsi volnék, mit szólt a közönség, amikor a zongora mellett éneklő, dudorászó, nyögdécselő Gould helyett megkapta az éneklő, dudorászó, nyögdécselő André Wattsot. Aki még afro-amerikai is.

Megkapták, megszerették, Watts pedig befejezte a tanulmányait, és megkezdte a koncertezést, lemezkészítést, Bernsteinnel is van közös albumuk, talán több is, nekem, ha jól emlékszem, csak a Csajkovszkij b-moll zongoraverseny van meg. Aztán Watts egy időre eltűnt a lemezboltokból, a nyolcvanas évek közepén majd újraindult egy-két szólóalbummal, de nem ez volt az ő igazi világa, hanem a koncert, a kommunikáció, a változás, keretek közötti improvizáció. Gyötörték betegségek is, a bal keze leállt, nem esett kétségbe, átírta a Ravel Balkezes zongoraversenyt jobb kézre. Előadni már nem tudta, de játszott, tanított, tisztelték, szerették. Gyászoljuk. 

Odavagyok a Carmen-nyitányért. Igazából mind a négy felvonás előjátékáért vagy bevezetőjéért, de az elsőért nagyon. Nem is vagyok vele egyedül, azt, például szerintem kevesen tudják, és még kevesebben tartják elképzelhetőnek, de Kocsis Zoltán élete legelső (azt hiszem legelső) elvezényelt koncertjén a ráadás Bizet volt és a Carmen. Az, persze, egy más viszonyulás a zenéhez, én beérem azzal, hogy valószínűleg ez azon ritka zenekari művek közé tartozik, amelyben egy fontos szólamot el tudnék játszani. Úgy is szoktam hallgatni, mintha cintányér volna a kezemben, és a megfelelő pillanatokban a megfelelő erősséggel összecsapom az eszközt. Ez még otthon csak elmegy, operában, hangversenyen elég idegesítő lehet a környezet számára. Még jó, hogy a Carmen viszonylag ritka koncertszám.

Na de hiába a nagy készülés, lámpaláz és siker a fotelben, ha a lemezt Claudio Abbado vezényli, mert ő annyira visszafogja a cinrobbanásokat, amennyire lehet. Ott vannak, de éppen csak. Mintha ez Abbado egyik jellegzetessége lett volna, a harsány hatásoktól való irtózás, emlékszem, amikor magyar ütőse volt az Európai Kamarazenekarnak, ő mesélte, hogy Abbado egyre csak azt mondta, hogy halkabban, halkabban, amíg el nem jutottak odáig, hogy már a dobok fölött játszottak, egyáltalán nem érintették a bőrhöz a verőket. Most jó, mondta Abbado.

Mintha egy ideig ez jellemezte volna a teljes klasszikus zenei interpretációt. Csak nem túlozni. Az ember esetleg elolvasta előre, hogy mitől is „Üstdob” a Haydn G-dúr szimfónia, aha, a szundikáló közönséget egy hatalmas üstdobütéssel ébreszti fel a kópé szerző, aztán hiába várja a koncerten vagy lemezen a hatalmas üstdobütést, a karmesterek igyekeztek a dolgot puhítani, finomítani, normalizálni.

Aztán, szerencsére, jöttek az autentikus hangszereken játszók a maguk fa dobverőivel, és kicsit megint meg lehet ijedni. Aki tudja a poént, annak már késő.

Zenével a fülemben vagy a fejemben ébredtem, méghozzá Bizet Az arles-i lány című kísérőzenéjének menüettjével. Már csak azért is öröm, mert ébren sokszor összekeveredik bennem két zene, ez és a Carmen harmadik felvonásának előjátéka, nem véletlenül, mindkettő hárfa kísérettel indul, és fuvola játssza a szépséges dallamot. Ámbár Az arles-i lányban szaxofon is megszólal.

Nem tudom, mi lett volna, ha Bizet nem hal meg az első nagy sikere után, mert hát, a példa is mutatja, az első nagy siker előtt írt nulladik és mínusz egyedik nagy sikereket. Emlékszem még Thomas Zehetmair egyik koncertjére a Zeneakadémián, a ráadás után mindenki megrohanta a zenetudós Virány Gábort, aki minden zenét ismert és felismert, és aki kérdés nélkül is mondta a felé közelítőknek, hogy Bizet C-dúr szimfónia, harmadik tétel. A Carmen mindenesetre folytatás nélkül maradt, Bizet meg csak harmincnyolc évet élt, az opera a 20. században elhagyta a Földközi-tenger vidékét, borús műfajjá vált. De nem hagyta el magát a Carment, ezt az „annyira szeretem, hogy megölöm” életérzést. Mintha mégsem erről szólna a Carmen, hanem a napfényről, szélről, életről. Meg a harmadik felvonás előjátékáról. Amikor még az Erkel Színházban játszották, mindig a jobb oldalon világosító lány (vagy asszony) indította az előjáték után a tapsot. Azt gondoltam, ő megtalálta magának a tökéletes munkahelyet. Nem tudom, most vajon mivel foglalkozik.

Hallgattam egy lemezt, Folksongs a címe, de nem teljesen az, mint aminek tűnik, igazából népdalfeldolgozásokat ad elő a Collegium Vocale Köln. Szerintem ma már nem létező együttes, valamikor amolyan ellen-King’s Singersnek indult, de nőket is alkalmaztak, viszont a madrigálok mellett ők is énekeltek kortárs zenét. Erről is a leghíresebbek, Stockhausen Stimmungjáról, bár az sem tegnap készült. 1968-ban, hogy pontos legyek.

A Folksongs húsz évvel későbbi album, és az ember reméli, hogy magyar népdal is lesz a nemzetközi összeállításban, nem is kell csalódni, Kodálytól a Katalinka. Mindenki ismeri, bár fogalmam sincs, hogyan és meddig élnek tovább a gyermekdalok, Jamie Lee Curtis nemrég elámította a világot, amikor elkezdte énekelni, hogy Mókuska, mókuska. (Jól hallom, hogy Návai Anikó kérdezi, ugye?) Igaz, nem mókuskával, hanem katicával, ez most pont kapóra jön, a katicákkal mindenféle szörnyűség történik, aki megússza a törököket az leesik a fáról. Akárhogy is, döbbenetes, mennyire mélyen rögzülnek ezek a dalok. És mennyire régiek, hiszen a Katalinka is a törökökkel ijesztgeti a bogarat, szállj el, mert különben mindenféle kínzásoknak leszel alávetve, sós kútba, aztán kerék alá tesznek, és slusszpoénként még agyon is verik (vagy lövik) szegény bogarat. Meg nyilván mindenki mást is, sőt főleg azokat, akik nem tudnak elszállni.

Nem is ez a furcsa (igazából ez nem is furcsa), hanem a dal és a szöveg egysége. Mindig azt mondjuk, hogy a magyar népdal a magyar beszéd hangsúlyait követi, hogy elöl hangsúlyosak a szavaink, és ez határozza meg a dalainkat is, de itt van például a Katalinka, ahol jönnek a töRŐkök, vagy KoSÚT LaJÓS aaazt üZENte. Ez hogy lehet? Megvolt a nóta, és aztán találtak rá szöveget, ami nem jött ki, de sebaj? Kossuth-nál még értem, de a Katalinka dallamának önmagában semmi jelentősége nincs. Biztosan van valami egyszerű magyarázat, de nem tudom, mi az.

Csütörtöktől Mission: Impossible, ez lesz a hetedik rész, és mivel ez a történetnek csak az első fele, így biztosan lesz nyolcadik rész, nyilván viszonylag hamar, hogy a közönség még emlékezzen rá, mi történt a hetedikben. Bár az sem biztos, hogy emlékszik rá, olyan gyorsasággal és lendülettel követik egymást az események három órán át, hogy ember legyen a talpán, aki az összes értelmetlenséget és logikátlanságot fejben tudja tartani, de hát ez is a Mission: Impossible filmek hagyományaihoz tartozik, úgy értem, a logikátlanság. Nem is panaszkodok, nincs is mire, ez ilyen a legelső epizód óta. Bár azt nem tudnám most megmondani, hogy ha a főgonosz az Orient Expressre fölszállva első ténykedésként megöli a masinisztát és a fűtőt, akkor vajon mitől megy előre a vonat. Azt már nem is kérdem, miért gőzmozdony húzza a kocsikat. Teljesen mindegy, jó a film. És Rómában játszódik, meg Velencében. És az olasz rendőrség a film kedvéért lecserélte az Alfa Romeókat BMW-re.

Nemcsak jó, de valahogy megható is a film, leginkább Tom Cruise miatt, akiért kitalálták ezt az új-James Bondot, és akit valószínűleg nem is lehet majd lecserélni, addig van Mission, amíg van Tom Cruise, és Tom Cruise talán örökké lesz, olyan hősiesen küzd az öregedés ellen. Voltaképpen csodálatos, hogy ez a valaha Patkány Etusnak csúfolt (családi körben) ember hogyan lett egy generáció képviselője, hőse, biztatója: nem vagy még öreg, még futsz, ugrasz, pofozol. És fut, ugrik, pofoz, és megtesz mindent az öröklétért, persze reménytelenül. Nincs egy ránc sem a szeme alatt, de az ő bendője is megnőtt valahogy az évek során. És a haja? Azt egyáltalán nem is értem, néha mintha paróka volna, pedig van haja, vagy nincs? Nem ilyen színű, mert ez valahogy nagyon béna, miért nem mondták neki, hogy inkább világosítani kellene, az még mindig jobban hat, mint ez a mélybarna, a fülénél körbevágott gyeptégla. És a füle? Az nagy kiszúrás, mert nála sem hagyta abba a növekedést az évek során, de azt mégsem vállalhatta, hogy kozmetikai fülkisebbítésen vesz részt. Majdnem mindent vállalt így is, hogy egy sereg, a tükörbe nézve elszomorodó, boldogtalan embernek azt mondhassa, sose halunk meg. Imposszibilis a missziója, de le vagyok nyűgözve tőle.

Valahogy ezen minden névben fölhúzom magam. A Lukács uszodán. A nyár elején. Igen, megint emelték az árakat, de biztosan így kell lennie. Igen, az emelt árakért minden évben egy kicsit kevesebbet adnak. Ennek is így kell lennie? A gőzfürdő előtt piros-fehér műanyag szalag, mintha ez is valami Free SZFE-tiltakozás volna, a napozóteraszon vasárnap mindig kevés az ágy, az emberek a földön fekszenek 4.800 forintért. Most már a lift sem működik, szépen kiírták, hogy a hiba elhárítása folyamatban van, de a jelek szerint a folyamat hosszú, mert a múlt héten is ez volt kiírva. Hülyére vesznek bennünket, de megtehetik.

Nincs választásunk. Hová mehetnénk? Hol ilyen szép az ég, hol ilyen szép a fal sárgája. hol van ekkora kulturális hagyomány? Már Bródy Sándor is itt süttette magát, aztán kint vannak a falon a többiek, Kodály, Áprily, Jékely, hogy csak az ly-osokat mondjam. Én már a nagy korszakról lemaradtam, Némethy Ferencre emlékszem, meg Monique Covet-ra, akit időnként sikertelenül próbáltak meg rávenni az úszómesterek, hogy legalább a bugyiját tartsa magán. Daliás idők. És nincs mit tenni. Ha jövőre a tízezer forintos jegy mellé egy nagy büdös pofont is adnak, akkor is jövök.

Állítólag a sikert nem kell magyarázni, szerintem ugyan kell, de most nem próbálom. Nagy siker volt a Luxemburg grófja tegnap a Margitszigeten, de miért is ne lett volna. Jó darab, jó rendezés, énekelni szinte senki nem tudott, de nem baj, Szente Vajk úgy rendezte meg a darabot, hogy ezt nem nagyon lehetett észrevenni, telt ház, vidám emberek.  Van az a Lehár-gondolat az operettről, hogy „a zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozások után, nem pedig mély problémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jó kedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe”. A jelek szerint így vannak ezzel az ártatlan lelkű pestiek és budaiak, illetve most épp a kettő között a margitszigetiek. Továbbá a kecskemétiek is, hiszen az előadás onnét jött.

De ha magyarázni nem is kell a sikert, valahogy magyarázkodni mégis kell miatta. Úgy értve: mégis különös, hogy a századforduló táján egymást érik a párizsi szegény művészekről szóló zenés darabok. Természetesen olyan komponistáktól, akik már régen nem szegények. Először Puccini, utána Leoncavallo, utána Lehár, végül Kálmán. Ők vannak zavarban a sikertől? Szégyellik, hogy nekik bejött a művészet? Persze, lehet, hogy csak egymásnak adogatták a komponisták és librettisták a témát, ha neki összejött, akkor én is megpróbálom. Vagy a közönség szereti a szegényeket, ha énekelnek? Én mégis jobb anyagi helyzetben vagyok náluk, ha egyszer meg tudtam venni a jegyet. Vagy szegénység egyenlő fiatalság? Nem tudom. Rómeónak és Júliának volt mit a tejbe aprítania, mégis nagy színházi karriert futottak be. Igaz, amikorra West Side Story lett belőlük, el is szegényedtek.

Saját fülemmel hallottam… - de a lényeget pont nem hallottam. Mert csak beszöktem egy Ernani-próbára Zürichben, voltam én is fiatal, Nello Santi vezényelt, és amikor az első felvonás cabalettájához értek, leintette a zenekart. Tudom, hogy nem így van írva, de a bevezető részt úgy kell játszani, hogy a tempót visszaveszik, meghintáztatják kicsit a zenét. Figyeljenek arra, amit mondok, mert nincs benne a kottában, de én (pont ezt nem értettem) egy olyan karmestertől tanultam, aki olyantól leste el, akit Verdi tanított.

Hiszi is az ember meg nem is, mindenesetre az egésztől mindig jön egy kis drukk, amikor a cabalettához érnek, hogy vajon úgy csinálják-e, ahogy Santi mondta, ahogy Verdi akarja. Senki sem csinálja úgy, még Riccardo Muti sem, meg Richard Bonynge sem, pedig az utóbbi mégis bogarászós típus, az előbbi meg az olasz hagyományokon nevelkedett. Talán nincs is ilyen hagyomány, az egész csak Santi fejlövése volt, ő volt az utolsó, aki így vezényelte Ernani cabalettáját.

Most néztem egy régi Ernani előadást a Metropolitanből, James Levine az árokban, Pavarotti az árok fölött, mondani sem kell, nem a Santi-féle megoldást használták. De este, lefekvés előtt még Ernanival akartam álmodni, beállítottam a Spotify-on, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Meglepetésre a Hungaroton-lemez jött, Lamberto Gardelli vezényel, és puff neki, ő úgy vezényli, ahogy Santi mondta. Szóval a hagyomány legalábbis létezik, bizonyos olaszok tudták, hogy van, még lemezre is vették. Nem tudom, persze azóta sem, ki volt a közös forrás kettőjüknek, és hogy megmarad-e a szokás, nem is ezen múlik, hogy jó-e az előadás, de akkor lehet izgulni tovább, hogyan fognak cabalettázni a zenekarok. Apró örömök.

Kezd lassan babonává lenni, hogy nem szabad Requiemet hallgatni, mert akkor tényleg meg is hal valaki. Először csak a Mozart Requiemmel voltam így, most már a Verdivel is, de hát babona, küzdeni kell ellene, ostobaság, én sem hiszem, hogy a zenehallgatási szokásaim irányítanák a világtörténelmet. Biztos, ami biztos, kezdjük úgy a babonatörést, hogy már megvan a baj, Kenneth Riegel két hete meghalt, ha ő énekli a Berlioz Requiemben a tenor szólamot, az csak emlékezés egy jó tenorra.

Tényleg jó tenor volt, szép és szárnyaló magasságokkal és muzikalitással, sokáig ez volt karrierje ballasztja, rábízták a kényelmetlen szerepeket. Traviatát (vagyis Alfredót) mindenki tud énekelni, de A törpét vagy a Lulut csak jól képzett muzsikusok. Aztán jött valamikor a hetvenes évek végén a Don Giovanni-film, és Kenneth Riegel ismert énekes lett.

Jaj, mennyire haragudtam akkor rá. Nem mintha bármi baj lett volna vele, csak az egész figura, ez a tengerimalacszerű Don Ottavio, mintha a film arról akarna szólni, hogy a rendes emberek feltétlenül unalmasak, csúnyák és érdektelenek. Még emlékszem, hogy a mozi közönségén is végigfutott valami nevetés, amikor a fináléban szegény Don Ottavio azt hitte, áldozatossága és hűsége elnyeri végre a jutalmát, ehelyett Donna Anna azt mondta, hogy akkor most egy évre elvonulok, aztán majd meglátjuk. Miért nem lehet a jóság is szexi? Vagy az már a Bridget Jones?