Két, mondjuk úgy, hogy technikai problémát vet föl A brutalista című film. Az egyik a hossz, hogy a sorozatok térnyerésével mintha a mozi is nyúlni akarna, jelezni, hogy fontos dolgokat csak hosszan lehet jól és árnyaltan elmondani. Ami talán igaz, inkább nem, nekem az alaptapasztalatom az a Netflixen, hogy az első rész érdekes, a második már kevésbé, és a harmadik elhülyül, annyira csavargatni kell a történetet, hogy még mindig meglepő maradjon, hogy a végén, ha egyáltalán végignézem a sorozatot, csak azért, hogy na, hová lyukadnak ki. Végállomás a hülyeség.

Mindezt A brutalistára fordítva, a szünetig (mert az is van a filmben, pont negyedóra), azt mondja az ember, hogy jó ez a film, szép is, látom a honnét hovát, de mi tart ezen ilyen sokáig? Aztán kiderül, hogy a lényeg mind a második részre marad, de az meg – hát jó, el nem hülyül, de valahogy elszáll.

Ez a második rész persze jobban észrevéteti az igazán fontos technikai problémát. Lehet mondani bármi újat a holokausztról filmben? Úgy értem, ez már régóta kérdés, és valami érvényes válasz mindig jön rá, a Schindler listája, A zongorista, Az élet szép (bár ez sokaknak nem érvényes válasz) meg a Saul fia. Jó volna idesorolni a Sorstalanság filmváltozatát, de nem tudom.

És akkor jön A brutalista, ami úgy szól a holokausztról, hogy már utána kezdődik. Ha jól figyeltem, egyetlen náci őrt, német juhászkutyát és barakkot nem lehet benne látni. És a film kezdetén mégis ott van a Saul fia, de aztán kiderül, hogy ez a zsúfoltság nem az, hanem egy másik nagy utazás, Amerika felé. A végén meg ott van a Schindler listája, ahogy összekeveredik a film és a valóság, a velencei építészeti biennálé megnyitója, együtt vannak a szereplők és a valóság. Illetve nem a valóság, hiszen Tóth László építész nem létező személy, de egy pillanatra mégis elbizonytalanodik az ember: akkor ki az az ember ott a tolószékben?

A kettő között ott van az egész film, ami nekem azért nem áll össze. Tényleg szívesen nézem Adrien Brody arcát, de abban nem lehet reménykedni, hogy egy ember marad a sok sors, csak azért, mert A zongoristában ezt megoldotta. Mintha semmi nem állna össze, hogy lehet úgy heroinistának lenni, hogy ha eszembe jut, előveszem a szert a mosdó szifonjából, hogy lehet úgy építésznek lenni, hogy éveken át nem építek, csak rajzolok? És a végén a magyarázat, hogy a brutalista építészet a koncentrációs táborok nyomorúságát építi föl az utcán, és a reményt, hogy fölfelé kell nézni? És majdnem olyan bölcs, mint Illyés Gyula Bartók-verse, a ronda világban ronda zenét kell komponálni, az fejezi ki, hogy „anyánk a halott”. Ha brutalista építész volnék, tiltakoznék.

Nem beszélve arról, hogy a brutalizmus szó minden valószínűség szerint nem Brutusra utal, aki te is, fiam, hanem a béton brut-re, a látható, nyers betonra.

Valami nem hagy nyugodni, amióta láttam a Szeptember 5 című filmet, ráadásul a dolog nem teljesen független a tegnapi, operai Macbeth-bemutatótól sem, bár nem művészeti kérdés. A Szeptember 5 az 1972-es müncheni terrortámadásról szól, és van benne egy részlet, Hans-Dietrich Genscher odamegy az izraeliek szálláshelyére, hogy személyesen tárgyaljon a túszejtőkkel, és fölajánlja magát a túszok helyett, engedjék el az izraeli sportolókat, és tartsák fogva őt.

A terroristák nem mentek bele, és nem is csapták oda a túszok mellé Genschert, aki, ha jól tudom, akkor belügyminiszter volt, felelőssége volt abban, hogy a dolgok így alakulhattak. De akkor is érdekes a pillanat, hogy a két dolog mármint a szakmai hiba és a személyes felelősségvállalás ennyire eggyé tudott válni, én rontottam el, én vagyok a hibás, nekem kell megpróbálni valamit tenni azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Akkor is, ha meghalok miatta.

Szerintem ilyen ma már nincs.

Azt hiszem minden tetszett a William Christie-ünneplésben a Müpában. Csak a műsor címe nem, Happy Birthday, Bill, mert ilyenkor az ember nem tudja pontosan, ezt ki mondja. Ő magának? Vagy a zenekar a karmesterének? Vagy a Müpa? Vagy mi? Mi állítottuk volna össze ezt a programot, leginkább olyan művekből, amelyeket nem is ismerünk, francia barokk operákból?

De még a nem tetsző cím is hasznos, hiszen fölhívja a figyelmet nemcsak arra, hogy William Christie (kicsit több, mint) nyolcvan éve született, és ráadásul Buffalóban. Mondhatjuk, hogy messze gurult az alma a fájától.

Amúgy meg igazi, gyönyörű műsor, gyönyörűen előadva. Az ember pontosan nem érti az elvet, a különböző szerzők művei nem adnak ki egy új operát, és nem is leplezik, hogy minden hasonlóság ellenére más világ Lully és Rameau, az utóbbihoz kicsit könnyebb kapcsolódni. Talán ezek William Christie kedvenc részletei a francia barokk repertoárból, csupa el nem használt zene, leszámítva a ma már mindenkinek ismerős Les sauvages-t, de az is annyira más, mint lenni szokott, annyira lágy és könnyed és légies…

Lágy és légies, tényleg ilyen az egész koncert, az ember csak hitetlenkedik, hogy nincs  órákig tartó hangolás és újrahangolás, mégsem hamis senki, lemerül az ember fél nyolckor, fölmerül fél tízkor, és még szünet sincs közben, hogy kizökkenhessen – nem bűnös élvezet ez? Vagy mondjuk így: nem menekülés? Végül is maga William Christie is valami ilyesmit mondott a koncert végén (messze ültem, nem értettem minden szavát), hogy nem szép a világ, amelyben élünk, de a zene… Nyilván akkor sem volt sokkal szebb a világ, amikor ezek a zenék megszülettek.

Két órára kicsekkoltunk, ahogy ma mondani szokás, aztán a többi időre visszacsekk. Lehet, hogy fordítva jobb volna.  

Kötelezővé kellene tenni az ilyen koncertek látogatását. De magamnak is, hogy amikor valami nem olyan tökéletes, akkor azért tudjam: lehetne ilyen is. Anima Musicae és Wolf Péter műveit játssza. Egyszerűen nincs olyan szempont, amelynek alapján ez elfogadható volna. Vagy talán az Utazás nevet viselő hegedűverseny nem fájna magában, ha nem volna úgy előadva, mintha a zeneiskolában az évismétlésre kötelezettek pótvizsgáját néznénk, akik mind törött hangszeren játszanak.

Aztán valami musicalnyelven beszélő opera, vagy operahangszereléssel eljátszott musical, Maddalena és Lorenzo a címe. Értelmetlen és ostoba a történet, olyan tanulsággal, hogy „csak ess át a függönyön”, én legalábbis így értettem, de utólag azért valószínűbb. hogy less át a függönyön a tanulság. Bármikor, ha egy koncert nem tetszik, mindig van valami vigasz, hogy azért mégsem az Anima Musicae

Múltba néztünk tegnap, szerencsére a jelen segítségével. A kemény mag nyilván Kurtág Györgyöt ment ünnepelni a 99. születésnapján a BMC-ben, a puha mag meg Domingónak örült a Müpában.

Örült?

Persze. Jó volt látni, jó volt hallani, jó volt, hogy ő volt ő, testben-lélekben-hangban. Hangban már nem annyira, és most már a hangerő is fogytán. 84 éves múlt januárban. És csupa kollegiális kolléga, a Levélária cselló bevezetőjét például annyira hamisan játszotta az Operaház első csellistája, hogy mindjárt elvonta a figyelmet Domingo hibáiról. Persze nem Domingo énekelte a tenoráriákat, hanem László Boldizsár, ő is megkínlódott Radames románcával, mint annak idején (1987-ben) a mester. Aztán volt egy örmény szoprán, Juliana Grigoryan, fiatal, csinos, alacsony. Nem testben, hangban. A ráadásban Grigoryan spanyolos mozdulatokkal szédítette a népet, László Boldizsár meg annyira figyelt, hogy ne énekelje túl Domingót, hogy az ember elbizonytalanodott: egyáltalán énekelnek ezek a fiúk?

Szóval a szokásos elégedetlenkedés és régen minden jobb volt, de Domingo tényleg, amikor a második rész során, egy zarzuela-kettős után, a tapsban László Boldizsár a pódiumon fél térdre ereszkedett Domingo előtt. És annyira igaza volt. És úgy elszégyelltem magam.

Amikor az ember azt hiszi, hogy Amerikában már csak szuperhősös filmek készülnek, beleütközik a Szeptember 5-be. Ami, persze, szuperhősös, de nem úgy, ez a dátum az a dátum, amikor túszul ejtették majd megölték az izraeli sportolókat a müncheni olimpián. De hát arról mit lehet még elmondani?

Ezt. Hogy milyen volt ezt végignézni a tévéstúdióban, együttérzőn és cinikusan, hiszen nemcsak tragédia és történelem, hanem médiaesemény is, az első alkalom, hogy a tévé közvetített egy terrorakciót, lesz még ilyen, bőven. Igazi filmes virtuozitás, bent vagyunk a szobában, ha nem is végig, de annyit látunk és annyit tudunk, amennyit a szereplők, már ha nem emlékszünk az ötvenhárom évvel ezelőtti eseményekre. Vagy nem láttuk Spielberget, a München című filmet. Szóval van biztos, aki örül, amikor megerősítik, hogy szabadok a túszok, van, aki tudja, amit tud.

Semmi sem sok, a múltban járás sem, igen, trapéznadrág és karcsúsított ing, izzadt arcok, és nem sok a mondanivaló sem, hogy már meghalni sem lehet csak úgy, értelmetlenül, hanem azt is közvetítik, akár tettes valaki, akár áldozat. És feszült az egész, és mielőtt nagyon felháborodna bárki a világ hírré válásán, gondoljon arra is, hogy ami egykor hírré és tévéműsorrá  vált, az meg most filmmé válik, és nem lehet mást mondani, mint hogy jó ez a film. Emberek haltak meg érte.

Nem nagyon régen kaptam egy segélykérő levelet, hogy mondjak már híres szlovén zeneszerzőket, egy műsorhoz kell. Persze, hogy nem jutott eszembe egy sem. Miért nem kért lengyelt vagy csehet vagy morvát?

Vajon ez mitől függ? A Fesztiválzenekar úgy tudott összeállítani egy cseh és morva zenei programot, hogy a nagyágyúkat még ki is kerülte, nem volt sem Dvořák, sem Smetana a műsoron. Mégis csak szuper zene szólt három napon, vagyis két estén és egy délutánon át.

Dvořák azért ott volt, de inkognitóban, mert a második szám Suk Fantáziája volt, Josef Suk (ez a papa, és nem a hegedűs fia, bár, hogy nagyobb legyen a zűrzavar, ő is hegedült, és hivatalosan ő az ifjabb Josef Suk) Dvořák kedvenc tanítványa és veje volt, a második részben pedig Martinů volt műsoron, aki, legalábbis egy rövid ideig Suk tanítványa volt.

Kész, nem látok ki a különleges ékezetek közül, soha többé nem írok cseh témájú posztot. Hiszen a karmester is Jakub Hrůsa volt, neki is van egy karika az u betűje fölött.

Amit mondani akarok, úgyis csak annyi, hogy nagyszerű koncert volt, nagyszerű zenekarral, ami mintha igazolni akarná, hogy van értelme a vendégkarmesterek meghívásának, egészen máshogy játszott, mint Fischer Iván alatt. Hrůsa ránézésre teljesen karizmamentes karmester, de az első pillanattól fogva érezhető volt az ügy komolysága, a kevésbé folyékony, világosabb színű, határozottabb körvonalú zenekari játék.

A félig ismeretlen szerzők ismeretlen műveinek koncertjével tegnap már harmadszor töltötték meg a Müpát. Nyilván ez is szép feladat volna, végighallgatni a sorozatot, összevetni, hogy mi változik, mitől más az első est és az utolsó, könnyebb-e a délutáni zenehallgatás, mint az esti. Ez a koncert pont alkalmas lett volna erre is, de sajnos mindez már későn jutott az eszembe. Majd legközelebb, ha újra Martinůt játszanak.

Elmondom, mi volt az előadás legvége: Vittorio Grigolo az Operaház színpadáról a közönség közé hajította a kottáit. A szerencsés elkapó ugyan egy mozdulattal jelezte, hogy a tenor visszakaphatja a kottát, ha igényli, de nem kellett neki. Ekkor már túl voltunk  - min is? Előtte a Levélárián, még előtte a Volarén, némi kocsmai beütéssel vezényelve a közönséget, meg a Traviata-kettősön, amelyben Grigolo a nézőtérnek hátat fordítva, fejhangon beénekelte a szoprán szólamát is.

Nem komplett az ürge.

Persze, nagyon is komplett, és néha nagyon látszik, hogy mennyire kiszámítja a mozdulatait, mondjuk amikor a kísérő valamelyik buligyilkos különszámát játssza a zongorán, ő megjelenik sziluettként a háttérben, ahogy hallgatja elmélyülten a Shenandoah-t.

Olasz tenor. Ezzel játszik, mindenféle sztereotípiával, hogy jaj, majd kibújok a bőrömből, meg musica, musica – de közben tényleg olasz tenor, azt játssza, ami önmaga. Túljátssza, hát az sem tragédia. Néha (vagy inkább gyakran) az ember szeretné, ha nem volna ennyire olasz tenor. Nem kívánom, hogy egy egész dalt, de legalább egy sort énekeljen csak úgy, ahogy le van írva, az is elég szép, nem kell mindenbe öt dinamikai árnyalatot, és hat tempóingást beleépíteni. Egy kicsit álljon meg, ne szédelegjen a pódium egyik sarkától a másikig, de bejön neki, a közönség szereti a túláradást, hajh, ott tudják, mi a szerelem. Mi a zene, mi az áradás. De hát elképesztően szép a hangja, csinálhat, amit akar. És magától ez mégis csak egy félházas, unott és unalmas, zongorakíséretes koncert lett volna, így meg mindenki úgy megy haza, hogy kapott valamit. Hogy ennek a valaminek mennyire örül, azt majd eldönti.

A napokban került föl a YouTube-ra egy rövid interjú Berkes Kálmánnal Kocsis Zoltánról, amelyben Berkes elmeséli a megismerkedésük történetét. Egy Arányi György darabot kellett eljátszania, de megbetegedett a zongorakísérője. Arányi azt javasolta, hogy forduljon Szűcs Ilonához, Eötvös Péter anyjához, de ő azt mondta, a darab neki túl nehéz, kérje meg a kísérésre azt a fiatal, tehetséges fiút. Berkes odament hozzá a kottával, Kocsis meg lassan végiglapozta a művet, majd odaült a zongorához, és kívülről eljátszotta az egészet. Ha nem vele és nem a szeme előtt játszódott volna le, mondja Berkes Kálmán, ő nem hiszi az egészet.

Nem csodálom. Vannak ilyen történetek, amiket az ember esetenként csak terjeszt, de maga sem hisz. Én így vagyok (voltam) egy Toscanini-sztorival. A karmesternek társaságban mondták, hogy jó, mindent kívülről vezényel, de azért, ugye, nem tudja a zeneirodalmat fejből. Tegyen próbát, mondta Toscanini. Legyen akkor a Mesterdalnokok verekedési jelenetének a fagott szólama, szünetekkel. Na most a verekedési jelenet olyan, hogy aki csak létezik, mind ott van a színpadon, és énekel valamit, de még a jegyszedő is, plusz a teljes wagneri zenekar is játszik. Toscanini meg leült, és leírta, mi az, amit ebben a tömegben a fagott játszik.

Nem létezik, mondja a normális ember, de most eszembe jutott, hogy egyszer Kocsis azt kérdezte tőlem, tudom-e mi a leghosszabb magyar palindrom, az a mondat, amely oda-vissza olvasva ugyanaz. Persze, nem tudtam, ő meg elmondta. Nem állítom, hogy képtelenség megtanulni, elmondani, de az ember, ha meg is tanulja, idővel elfelejti. Lehet, hogy Kocsisnak olyan memóriája volt, hogy tényleg lefényképezte a dolgokat. És akkor a palindromot sem kellett megjegyeznie, illetve nem úgy kellett megjegyeznie, hanem mintha föl lett volna írva az agyába. Csak el kellett olvasnia.

Maga a palindrom egyébként így szól: Kis erek mentén, láp sík ölén odavan a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik.

Néha át kell venni az anyagot, újranézni, újraolvasni, újrahallgatni, amit lehet, és nagyon elcsodálkozhat az ember. Nem mintha ez történt volna tegnap, amikor a Szerelem ment a tévében, nem akartam semmit újrázni, csak nem tudtam elkapcsolni, annyira tetszett, amit láttam. Mindennel együtt, Törőcsik Mari béna parókájával, vagy azzal, hogy ez azért mégis két film, egy hosszabb és egy rövidebb, az egyik Darvas Lilivel, a másik Darvas Ivánnal. Nem zavar.

Volt egy olyan képzetem vagy tévképzetem, hogy Makk Károly filmjeiből mindig meg lehet mondani, mi van a világ filmművészetében, hogy ő figyel, és utánozza, vagy legalábbis magyarítja hol Fellinit, hol Truffaut-t. Hol Huszárikot. Az utóbbit persze nem kell külön magyarítani, elég utánozni, hiszen a Macskajátékon nem nehéz észrevenni a Szindbád hatását.

A probléma az, hogy a Szerelmen sem nehéz észrevenni a Szindbád hatását, a közeliek, a zene, a megálló pillanatok, a múlt. Csak hát a kettő közül a Szerelem a régebbi, és akkor ez azt jelenti, hogy a Macskajátékon is inkább a Szerelem hatását könnyű észrevenni. Más a rendező, más a zeneszerző, más az operatőr, mégis rokonok. Talán ez az egész akkor benne volt a levegőben. A fényben.