Minden életben előfordulnak nehéz pillanatok. Hogy a magam egyik nehéz pillanatáról meséljek: nemrég megpróbáltam hangoskönyvön végighallgatni A kis herceget, Alföldi Róbert előadásában. Nem tudom, mi vitt erre az útra, soha nem voltam igazán oda a hercegért, talán mert már „fölnőtt” voltam, amikor először olvastam, az én példányomat a Postabank adta ki, a szerénységéről híres Princz Gábor elnöklése idején. De tőle függetlenül sem értettem, miért helyezik A kis herceget egy polcra (akár a szó szoros értelmében is) a Micimackóval. Az egyik szipogás, a másik okosság, szellemesség, derű és elveszett Paradicsom. Mindegy, ez még nem volna elég ahhoz, hogy az ember beleszoruljon a saját elő- és utóítéleteibe, úgyhogy jöjjön Alföldi és a sivatag.

És jöttek. Talán már tényleg beszorultam az ítéleteim közé, de valahogy Alföldi hangját sem szeretem, ezt az orrváladékban gazdag orgánumot, ezeket a bizonytalan szóejtéseket, mintha néhány kavicsot tartana beszéd közben a szájában. Hogy is mondják a My Fair Ladyben? Ha a kavics jó volt Démoszthenésznek, akkor jó lesz Eliza Doolittle kisasszonynak is. Talán. De Alföldinek nem jó. És akkor itt van a történet, aminek még az eleje rendben a kalappal meg az óriáskígyóval, de aztán elérzékenyül. És ha ennyi nem volna elég, jön a legendás fordítás, Rónay György, aki valamiért mindig azt mondja: „fölnőtt”. Nem egyszer, nem kétszer, nem négyszer. Nem tudom, hogy különben is így beszélt-e, vagy ez A kis herceghez kifejlesztett modor, de úgy a nyolcadik „fölnőtt” után azt éreztem, hogy ha még egyszer ezt mondják, én feldhöz (földhöz) vágom a készüléket.

Azt mondták. Azért csak a kikapcs gombot nyomtam meg.

Éjszakánként egy ember ment el az ablakunk alatt, és hirtelen elbődült: miáááááááá.... Szóval ő is. Ő is látta a Canterbury meséket, Ninetto Davoli varázslatos chaplinizmusát, és van kedve meg hangja, hogy megossza a film iránti rajongását ismeretlenekkel. Nem friss az emlék, 1980 körül történt mindez.

Persze, ez az egész nálunk egy kicsit zavaros volt, mert az emberek nagy része a három Pasolinit, de elsősorban a Dekameront és a Canterbury meséket szexfilmként fogyasztotta, még emlékszem, hogy összevitatkoztak a mögöttem lévő sorban, hogy „most bent volt vagy nem volt bent”. Ez is egy érdekes kapcsolat kommunizmus és filmművészet között, a tiltásoktól egyszerűen megváltozik a film jelentése – de hát erről Jancsó Miklós hitelesebben tudott volna beszélni.   

Március 1-jén megint játsszák a Canterbury meséket az Art + Cinemában, most nyilván művészfilm-jelleggel, a pornó átköltözött a moziból és a tévéből a számítógépekre. Vacakolok, hogy menjek-e, és aztán éjszaka felüvöltsem az utcát, hogy megmaradjon a folyamatosság.

Akkor, mint egy igazi lelkes néző, megvettem a Canterbury meséket angolul is, magyar fordításban is, azóta sem olvastam végig egyik kötetet sem, szóval talán helyesebb, ha mozi helyett pótolom a pár évtizedes elmaradást. De akkor ki fog ordibálni?

Hatéves korom óta vagyok szemüveges, mindenféle megszakításokkal, de az első pápaszemet tényleg akkor kaptam, szóval szó sincs most, az új keret és új lencse miatt semmiféle megilletődésről, hogy a mogorva vénség vagy az áldott örökkévalóság kopogtatna a fekete kereten. De azért egy kicsit tologattam az első nagyobb olvasást, érje meg a szemüveg az árát, érezzem, vagy alapozzuk meg a jövőt, ezentúl csak ilyesmit szeretnék olvasni.

Ilyesmit: Bármennyire igyekeztek az emberek százezrével összezsúfolódva elrútítani a földet, bármennyire beterítették kővel a földet, ahol megtelepedtek, hogy semmi se teremjen rajta, bármennyire kiirtottak róla minden egyes előbúvó fűszálat, bármennyire beszennyezték a levegőt kőszén- meg olajfüsttel, bármennyire nyesegették a fákat, bármennyi madarat és négylábút űztek el – a tavasz mégiscsak tavasz volt a városban is.

Látom én is, egy kicsit furcsa az a két „föld” egymáshoz közel a mondat elején, de azért ez mégiscsak szemüveget érő regénykezdés.  

A Feltámadás új fordítása, G. Horváth László által.

Nem akarok ünnepi méltatlankodásba kezdeni, de alapjában véve sejtelmem sincs arról, hogy Kurtág Györgyöt miért kell egyszerre „gyuribácsizni”. Illetve sejtelmem éppenséggel van, de eléggé balsejtelem, hogy az ilyesmi elsősorban mégsem a tisztelet és a szeretet jele, hanem arról szól, hogy a beszélő vagy emlegető mennyire közeli és intim viszonyban van a zeneszerzővel, neki ő már csak Gyuri bácsi, az öreg harcos, az élő legenda.

Tegnap volt Kurtág kilencvennyolcadik születésnapja, és koncert előtt, alatt, után csak úgy repkedtek a bácsik. Tegnap volt egyébként Boccherini születésnapja is, őt mégsem emlegették úgy, hogy Luigi bácsi, ahogy a külön, Kurtág-mű által köszöntött Eötvös Péter sem Peti bácsi, ámbár lehet, hogy ő csak egyelőre nem az.  

A mű, amely Eötvös Pétert köszöntötte a Hipartita című szólóhegedűre írott darab utolsó, jelen esetben 7+1. tétele, a Honvágy. Kicsit féltem, hogy csak utólag fog kiderülni, ezzel köszöntöttük Eötvöst, de szerencsére voltak beavatottak, akik a hetedik tétel után tapsot indítottak, így egyértelmű volt a köszöntés. A japán hegedűművész, Hiromi Kikuchi tizenegy kottaállvány előtt vándorolt az óramutató járásának megfelelően, így nem kellett lapozni (nem tudom, szükség lett volna-e rá, Hiromi Kikuchi több mint húsz éve tanulmányozza, gyakorolja, tanulja, játssza a darabot, maga Kurtág mondta, hogy most már eljutottak oda, hogy tovább már nincs mit tanulni rajta, készen vannak. Cserébe meg kell becsülnünk a pillanatot, mert Kurtág életében csak Hiromi Kikuchi játszhatja el nyilvánosan a művet.

Aki további Kurtág-művekre számított, annak valószínűleg csalódás volt az este, mert előbb Szokolay Dongó Balázs és Lukács Miklós játszott, az utóbbi természetesen cimbalmon, az előbbi furulyán, kavalon és szaxofonon. Népzenéből állt össze a műsoruk, az egész végül Bartók Román népi táncok című művére, illetve az abban felhasznált zene eredeti változatára futott ki, és minimálisan azzal a tanulsággal járt, hogy hiába hitte azt az ember, Bartók megszelídítette a népzenét azzal, hogy bevitte a hangversenyterembe, mert a helyzet pont fordítva van, így, eredeti változatukban szelídebbek a dallamok. A hangversenyt Zvoane Bănăţene és együttese zárta, viszonylag hosszan és nem valami égő tűzű előadással, így aztán szépen a születésnapi köszöntésből eljutottunk a közönség botrányközeli viselkedéséhez: ahogy rájöttek az emberek, hogy ez ilyen, és hogy ebből nem lesz szelfizés meg Gyuri bácsizás, (az ünnepelt az erkélyen foglalt helyet, többé-kevésbé láthatatlanul), egymás után álltak föl, eleinte csak a számok között, utóbb már a zene alatt is. Kisebb csoportok hagyták el a termet, a végén egész sorok maradtak üresen, míg a zenekar rendületlenül játszott, sőt, még ráadást is adott.  

Jövőre újra megpróbáljuk.

Ez is olyan mondás, amit soha nem értettem, és amikor megértettem, csak még rosszabb lett. Kutyaharapást szőrével. Ez vajon mit jelent? Nem átvitt értelemben, az megvan, hanem eredetileg. Ha megharap egy kutya, tegyem a sebre a szőrét? És az jót fog tenni?

De állítólag tényleg erről van szó, sőt, kifejezetten a veszett kutya harapására ajánlották a gyógymódot, nyilván azért, mert ha belehalt az ember, akkor sem lehetett az orvost hibáztatni, most még a kutyaszőr sem segített. Vagy ez nem is annak a kutyának a szőre volt.

Mindegy, nem erről akarok beszélni, hanem az átvitt értelemről. Csajkovszkij megbukott egy négyfelvonásos operával, A Varázslónővel, és ahelyett, hogy azt mondta volna, ez a műfaj nem nekem való, inkább mégis szimfóniákat és balettokat fogok írni, viszonylag hamar nekiült a Pikk dámának. Nyilván kereste a nem harapós kutya szőrét is, mert az Anyegin után megint Puskinhoz fordult, de a lényeg a haladás, mármint hogy csinálni, csinálni. Jó, a körülmények nem voltak éppen kedvezőtlenek, Firenzében vett szállást, de tényleg úgy dolgozott, mint valami hivatalnok. Reggeltől délig, akkor ebéd, séta, és még tovább, négytől hétig. Negyvennégy nap alatt elkészült, már csak hangszerelni kellett.

Itt kell gyorsan befejezni a történetet, vagy mondjuk még egy fejezettel később, hogy a bemutató óriási siker volt. Ha még egy fejezetet írunk hozzá, akkor már nem annyira szép az ebmarta seb gyógyulása, mert első körben a Pikk dáma csak tizenhárom előadást ért meg Szentpéterváron, aztán levették a műsorról, de ilyenkor jön a másik mondás, hogy mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor még nem a vége, a Pikk dámát szombat óta újra játsszák a pesti Operaházban. Is. Meg másutt is, szóval csak harapjon meg egy veszett kutya, kicsippentek egy szálat a szőréből. Vagy dobjon le a ló, gyorsan visszaülök rá. És így tovább.

A tévében ment a My Fair Lady, nehéz ellenállni neki, még akkor is, ha számomra mindig programozott meglepetésekkel jár. Mindjárt ott van elsőnek, hogy vajon Audrey Hepburn miért énekel Natalie Wood hangján, de ez a kérdés már régen megoldódott: Natalie Wood sem a saját hangján énekel a West Side Storyban, mindkettőjüket Marni Nixon segítette ki a magasabb részeknél. Vagy ahol tudni kell énekelni. Nem csoda, hogy annak idején Julie Andrews kicsit ideges volt, amikor kiderült, hogy hiába volt ő a New York-i és londoni bemutató Elizája, a világ Audrey Hepburnt fogja Elizának tudni, aki nem is énekel. Marni Nixonnak egyébként elég jó az énekszinkron-listája, Marilyn Monroe is ő volt, amikor a gyémántok voltak a lány legjobb barátai (csak a magasságok), és Rita Moreno helyett is danolt a West Side Story első felvonásának végén, így saját magával is énekelt a négyesben.

Újra és újra meglepődök azon is, mennyire rosszul van elosztva a musical, nem csak filmen, eredeti állapotában is, eljutunk a csúcsra, a bálba, Eliza diadalmenetben tér haza, az ember azt hiszi, egy kicsit még veszekednek, aztán úgy-ahogy kibékülnek, és ezzel vége a filmnek, de szó sincs róla. Még egy óra hátravan, előbb Eliza énekel, aztán Freddy, aztán megint Eliza, aztán Doolittle, aztán Higgins, majd újra Eliza, megint Higgins, és csak most hangzik el a „hol az ördögben van a papucsom”. Csupa jó dal, kár volna értük, de végtelen így a történet.

Egy harmadik előre látható meglepetés a ruhák, hogy alig-alig tesznek úgy, mintha a történet a múltban játszódna, Higgins nyakkendőhöz húzott kardigánja, öltönyei, vagy a keskeny peremű, kockás kalapja kifejezetten korhű, mármint saját korához, a hatvanas évekhez hű. A sok előre tudott meglepetés mellé azonban mostanra jutott egy új is. Freddy. Az Elizába beleszerelmesedő fiatalembert ugyanis Jeremy Brett játssza. Eddig nem tűnt föl, de egyértelmű. Ő az, a későbbi Sherlock Holmes. Nem is sejtettem róla, hogy énekelni is tud, pedig tud. Nem a legkellemesebb orgánum, de mégis egy rendes tenor-szerepet abszolvál, és Brett még úgy érzelmesen rezegtetni is tudja a hangját. Hacsaknem őt is Marni Nixon segítette.

Néha talán fontos, hogy az ember fölébredjen az álomvilágából. Még ha szép is az álomvilága, csupa nagyszerű művész lakik benne, és még több érdeklődő ember, akinek a művészet fontos, mondhatni az élet értelme, de legalábbis az élet értelméhez közelebb vivő jelenség.

Túlbonyolítom. Csak azt akarom mondani, hogy van ez a jelenet, amit képről, hangból, hírből mindenki ismer.

Természetesen Marilyn Monroe az, vattacukor hajjal. Az emlegetett vagy címzett Mr President John F. Kennedy, a 45. születésnapját ünnepelték. De ugyanezen az ünnepi eseményen elhangzott egy másik énekes produkció is, a Carmenből énekelte a Happy Birthdayhez hasonló népszerűségű Habanerát egy bizonyos Maria Callas.

Azt valahogy mégsem emlegeti senki. Ugye, hogy furcsa?

Csuja Imrét néztem az este, a Mondj egy verset, Imi! című estjét, és miközben Imi nem is egy verset mondott, egy másik, vele kapcsolatos élmény jutott az eszembe. Egy hangoskönyv, amelyen Móricz-novellákat mond, ugyanezen a szép, vaskos hangján, többek között a Hét krajcárt. Persze, az ember ismeri, kötelező iskolai tananyag volt, bár azt már nem tudom, hogy gimnáziumban vagy általános iskolában. De hogy is van ez? Mármint a történet. Nem sikerült egyértelműen kiderítenem. Én úgy emlékeztem, hogy az iskolai történet csak addig tartott, hogy megszerzik a hetedik krajcárt, megkapják a koldustól, akinek csak a kapa főd hiányzik, de a novella tovább tart. Próbáltam nem reprezentatív kutatásokat végezni, körbekérdeztem. Aki egyáltalán emlékezett rá, hogy miről is van szó, az is úgy emlékezett, hogy ez a történet vége, összejön a pénz a mosószappanra, de már késő, lement a nap, lámpaolaj sincs, nem lehet inget mosni. De a történet még egyet fordul, mert addig nevetnek a balsorsukon, amíg az anya köhögni kezd, és vért hány.

Most nem tudom, hogy gyermekkíméletből megrövidítették-e az eredetit az iskolai (akkor tehát általános iskolai) szöveggyűjteményben, vagy a gyermekemlékezet lépett jótékonyan közbe: amit nem lehet gyerekfejjel felfogni vagy kibírni, azt törölte az agy, az nincs, olyan nincs, itt a történet vége, és nem megy tovább, máig is élnek.

Ma temetik Dr. Végh Andrást, amit kimondani nagyon-nagyon különös, és most nem is a temetésre gondolok, azt kimondani – nem is tudom. Nem tudom, mi arra a szó, és nem akarom megjátszani se magam, tudjuk, amit tudunk, az ember a mások halálába valahogy mégis mindig belenyugszik.

Csak ott tartok, hogy doktor Végh András, hiszen ő nekem András, vagy Végh András, vagy Végh Bandi, vagy ahogy az iskolában olyan ridegen szólítják egymást a gyerekek (talán már nem) a Végh. A világban kulturális közszereplő lett, a Budapest Történeti Múzeum igazgatója, de nekem mindig az az apródfrizurás, szőke fiú jut eszembe, aki mögé beültem a padba a gimnáziumi első évnyitón. Megfordult, menetiránnyal szemben felült a pad tetejére, és elkezdtünk beszélgetni, mi másról, mint hogy ki milyen zenét szeret.

Volt, akiket jobban megdöbbentett, valaki nemrég mesélte, milyen érzés volt olyan új osztálytárs mellé ülni, aki a kockás papírra nem tanári karikatúrákat rajzolt, hanem templomok alaprajzát.

Attól, hogy az iskola után már csak ritkán láttam, leginkább érettségi találkozón, most olyan, mintha az a gyerek halt volna meg, úgyhogy vissza is vonom azt, hogy a mások halálába könnyű belenyugodni. Csak jönnek az emlékek, ahogy az E-dúr partita Gavotte tételét hegedülte. Ahogy szaladt le a lépcsőn, a sarkát odakoppantva a lépcsőfokokhoz. Ahogy a Debussy Három noktürnről beszélt: nyári melegben, ahogy reszket a levegő. Ahogy ment reggel az iskolába, és az utcán Shakespeare VIII. Henrikjét olvasta.

Az is nagy ajándék az élettől, ha valakinek ilyen osztálytársa van.

Van nekem egy operaénekes barátom, Kálmán Péter. Ez régebben elég sok problémát okozott, azt éreztem, hogy ha olyan elfogulatlanul akarok írni kritikát, ahogy szeretnék, akkor baj van, nemcsak azért, mert hogyan oldja meg az ember ezt a problémát, hogy a fellépő művész a barátja, hanem mert akkor nemcsak róla nem írhatna, de a szép magyar szóval stimmkollégáknak nevezett többiekről sem, nem lehet elkerülni azt, hogy „nyilván csak azért mondja, mert…” Úgy pedig viszonylag nehéz operakritikát írni, hogy a baritonokról soha egy szó sem esik. Aztán az élet segített a bajon, Kálmán Péter szép, nemzetközi ívű pályára állt, azt mégsem képzelheti senki, hogy ebben bármilyen része is volt a magyar sajtónak.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Kálmán Péter  a Falstaffra készül, nem a közvetlen jövőben, de távlatosan, és ez okból végignézte az internetet, mi található ez ügyben. És ezt fogta.

Orson Welles. Meglehetősen zseniális. Nemcsak attól, ahogy fokozatosan mászik bele a szerepbe, még sminkel, de közben mélyíti a hangját, lassítja a beszédtempóját, teljesen átalakul egy másik emberré, hanem mert nyilván nem alakul át teljesen, hiszen ő az, ő mondja a monológot, azt neki kell fejben tartania. Ha valami vonzereje van a színészetnek, akkor ez lehet az, tényleg kétszer lehet élni, még ha az egyik élet meg is van írva. Elvégre lehet, hogy a másik is.

Közben azért mindenféle morzsákat felcsipegethet az ember, aha, ez a IV. Henrikből van, de benne van az alapvetően A windsori víg nőkből írott Falstaff operában is, ezt a részt Boito, a szövegíró átmentette. Még egy etimológiai morzsára is futja, mert amit Falstaff a darabban sherrynek mond, az a librettóban Jerez, alighanem a spanyol város neve torzult az évek során (de már viszonylag korán, Shakespeare idejében is) az angolban sherryvé. Amivel aztán sok félreértést okoztak a magyar olvasóknak is, akik összetévesztették a sherryt a cherry brandyvel.