Fekete a Metropolitan Don Giovanni-előadása, minden éjszaka játszódik, a sötétben történik, fekete ruhás emberek kószálnak a sevillai éjszakában, ölelnek, ölnek, teszik, amit kell. És az elvárhatónál is jobb a zenei megvalósítás, Peter Mattei a címszerepben, és mellette három csodálatos nő, másképpen csodálatos, a donna Annát éneklő Federica Lombardi olyan, mint Monica Bellucci, csak még hangja is van, Ana Maria Martineznek mintha megcsúnyult volna az orgánuma az évek során, de ebből a hangi csúnyulásból is erényt tud kovácsolni. Nem is erényt, azt elveszítette már donna Elvira (legalábbis a szó klasszikus értelmében), hanem figurát: itt ez a csodálatos nő, önfeláldozó és szerelmes, de mégis elviselhetetlen.
Valamiért mégis furcsa az előadás, és ha nem a zene miatt, akkor nyilván a rendezés tehet róla. A szünetben mondja is Ivo van Hove, a rendező, hogy őt mennyire meglepte, de fontosnak tartja, hogy az opera eredeti címe nem Don Giovanni, hanem Il dissoluto punito, A megbüntetett feslett. És tényleg, ezt a darabot is rendezte meg, mintha a korszellem diadalmaskodna, semmi nagyszerűt nem látni abban, hogy jön egy jóképű pasas, aki elcsábítja vagy megerőszakolja a nőket. 2023 van, túl vagyunk néhány nagyszabású zaklatási ügyön, Don Giovanni semmivel sem csodálatosabb teremtmény, mint Jeffrey Epstein vagy Harvey Weinstein.
2023 van, de ha jobban utánagondolok, ugyanerről szólt évtizedekkel ezelőtt Pesten a Don Giovanni, Jurij Ljubimov rendezésében. A világrend helyreállításáról, a közösség önvédelméről (bár épp nem a közösség büntet, hanem a közösségen túli hatalmak), hogy vannak ezek a bátrak és istentagadók, és szórakoztató őket nézni, de nem róluk szól a világ. Ők a kivételek, emiatt érdekesek, de aztán pusztulniuk kell, ez a közös érdek. Kellene rendezni egy olyan előadást, amelyben don Ottavio öltözik be kőszobornak, és ő öli meg a csábítót.
Erről szólna Mozart Don Giovannija? Már a második felvonásban járunk, amikor elér a megvilágosodás: voltaképpen két Don Giovanni megy párhuzamosan. Nem most, nem ezen az estén, nem a Metropolitanben, hanem mindig, amikor műsorra tűzik a darabot. Hiába mondják, mondjuk, hogy Lorenzo da Ponte zseniális librettókat írt Mozartnak, voltaképpen nem ő van megzenésítve. Megy a Szerenád, és New York ide vagy oda, itt is megkínlódik szólamával a mandolinművész, de nem ez a lényeg, hanem a zene és a szöveg közti különbség. Da Ponte Don Giovannija a legegyszerűbb közhelyekkel hódít, édes az ajkad, mint a méz, cukor van a szíved közepén, angyalom, galambom. De ehhez Mozart a legszépségesebb dallamot írja, lágy és érzéki, de nem úgy, egészen más szinten csábít az énekes, mint amit a szöveg érzékeltetni tud.
Van ebben valami megnyugtató. Mert mindig zavart, hogy nincs tökéletes Don Giovanni-előadás vagy lemez, mindig azt érzem, hogy igen, ez is az, ez is olyan, de nem a teljesség, nem maradéktalan, nem végleges. A jelek szerint azért nincs ilyen, mert nem is lehet. A darab maga nem végleges, és csak közelítgetni lehet innét is, onnét is.